A sodrás csapdájában

Írta: Quinn H. Lennox

"A patak vizének hűs érintése minden irányból körülölelte a testét. Minden elsötétült körülötte, amikor a könyörtelen kezek lehúzták a mélybe... "

A Mara Harris-helyszín.

Kétes eredetű pletykák és gyerekeknek szóló rémtörténetek színhelye.

Timon Beronis csak egy volt a kis faluban élő többi Beronis közül, mely legalább annyira elterjedt és gyakori név volt Vronsy-ban, mint a Corzek vagy a Fornile.

Természetesen Timon sem hitte el az egészet, bár kétségkívül időről időre rendkívül sok fura dolog történt a faluban. Ezeket sokan a "Harris-helyen" ülő szörnyű átokkal magyaráztak, míg mások, a kívülállók, a falun kívül élők persze teljesen másnak tulajdonítottak: a túlzott egymás közötti szaporodásnak.

Szerintük csakis a megfertőzött vér okozta káros biológiai és mentális hatások állhattak ezeknek a szörnyű eseményeknek a hátterében.

Mint például a legutóbbi, Mikel Fornile-eset.

Timon jól ismerte őt a Kerekasztal kocsmából, ahol gyakori vendég volt, bár közvetlenül még sosem beszélgettek egymással. Mikel az anyjával és az öccsével, Gabe Fornile-lal élt együtt, az apja rég meghalt valamilyen építkezési balesetben, amikor valami roham támadta meg, és leesett a tetőről. Állítólag már régóta beteg volt.

Mikel-nek sok ismerőse volt Vronsy-ban, és nagyon sokan kedvelték is őt, de ő leginkább Ginen Beronis-szal szeretett volna haverkodni, aki viszont csak nagyon ritkán mutatkozott a faluban. Rejtélyes egy fiú volt, nem sokat beszélt, de köztudott volt róla, hogy utálta az egész peremi települést. Ebben meg is egyeztek Mikel-lel, talán ez a gyűlölet volt az, ami összekötötte őket. Ginen végül elérte a célját, mert az a pletyka terjengett róla, hogy elköltözött otthonról, és most már valahol a centrumkörzetekben lakik. Egyébként se jött már ki túl jól a faterjával, a Kerekasztal kocsma csaposával, akit jól láthatóan nem rendített meg nagyon a dolog, és nem is hozta szóba a fiát.

Azután, hogy Ginen elment, Fornile egyedül maradt, és ezért időnként a szokásosnál is levertebb és szomorúbb lett... és agresszívabb. Számtalanszor összeszólalkozott a kocsmákban a többiekkel, néha verekedésig is fajult a dolog. Neki sem álltak jól a dolgok odahaza, az anyjával és az öccsével igencsak feszült volt a viszonya. Munkát se nagyon sikerült találnia, de alkalmanként beállt favágónak a fakitermelőkhöz, ha éppen hívták, de ezen kívül főként az anyja pénzén éltek mindhárman, aki eladóként dolgozott Nangirenben.

Ilyen volt a peremi lét.

Egy idő után aztán Mikel Fornile egyre többször volt inkább egyedül, magányosan sétálgatott a falu utcáin, a telefonja füldugóin keresztül zizegő hangos zene társaságában. Egyszer a fiatal Timon apja is megjegyezte az egyik éjszaka, hogy megint látta Mikel-t magányosan sétálgatni a sötét utcákon, és egyszer nagyon el fogja kapni őt valaki... bár Timon-nak fogalma sem volt, az apja mire gondolhatott.

Dacára az időnként szárnyra kapó fura pletykáknak és különös eseteknek, Vronsy-nál unalmasabb hely nem volt az egész Szeránon.

Ki gondolta volna, hogy most Mikel Fornile-nak kell jönnie?

A hír szélvész gyorsasággal terjedt az aprócska faluban, gyorsabban, mint a villogó lámpáikkal a falu szűk utcáin végigrobogó, szirénázó gariven autók: Mikel Fornile különös kegyetlenséggel lemészárolta az anyját és az öccsét, a szülei szobájának falára pedig a SZABADSÁG feliratot írta a vérükkel.

Aztán pedig nyomtalanul eltűnt.

Csak úgy, mint Brink Jones annak idején.

Brink Jones.

Ez volt az a név, amivel az egész őrület elindult valamikor a messzi-messzi múltban.

Ezen a helyszínen, ahol most éppen Timon Beronis is állt.

A magas partrész le volt betonozva, de a növényzet már számtalan helyen előtört és kiburjánzott, itt-ott belelógva a zöldes-barna árnyalatú, szüntelenül fodrozódó patak vizébe, melynek csillogó felszíne ott csobogott néhány méterrel lejjebb a fiú lábai alatt.

A Mara Harris-helyszín.

Timon csak egyszer járt itt azelőtt, akkor is csak áthajtottak itt a haverjaival, amikor errefelé bicajozgattak már nagyon régen. Mint akkor, most sem látott semmi szokatlant, nem lebegett szétmállott, élettelen test a patak felszínén, és nem hallott különös hangokat a víz felől sem, csak a kiszélesített betonmederbe beérkező víz szüntelen zúgása hallatszott.

A fiú ellépett a fűben heverő bringájától, és (azért mégiscsak óvatosan) közelebb lépett, lelépett a fűszőnyegről, rá a mesterségesen létrehozott mederfal repedezett betonjára. A gondolatok úgy örvénylettek Timon fejében, mint a víz odalenn.

Nem hitt a pletykáknak és a hülye rémtörténeteknek, amelyek erről a helyről szóltak. Nem volt különösebben tanult és világot látott fiú, de arról azért az életről volt valamicske fogalma... az emberi együttéléssel néha együtt járnak a különös, megmagyarázhatatlan dolgok, melyek sokszor csak azért tűnnek megmagyarázhatatlannak, mert kívülállóként tekintünk rájuk. Mindenkinek lehetnek fura szokásai, értelmetlen dolgai, mint például... na jó, az ő családjában és rokoni körében semmi ilyesmiről nem tud beszámolni, ők teljesen átlagos emberek voltak.

De mások biztos tudnának.

Ott volt például a mostani padtársa az ált suliban, akinek fura szokása volt, hogy letépett darabokat a füzetének lapjaiból, és órák alatt apró galacsinokat morzsolgatott belőle. Csak egy jelentéktelen, unaloműző cselekedet lehetett, de Timon számára ez például egy fura szokás volt.

Gombfocizott volna inkább saját magával, mint ő szokta...

Timon a vizet bámulta.

Nem voltak különösebb tervei, mikor kijött ide. Úgy volt, hogy bicajozgatnak egy iskolai haverjával, de őt végül valami családi veszekedés miatt mégsem engedték el a szülei. Timon magányosan kerekezett a falu kihalt utcáin, aztán unalmában végül úgy döntött, hogy a Mara Harris-helyszín felé veszi az irányt.

Mint szinte minden Vronsy-beli, természetesen ő is tudta, mi történt itt valamikor nagyon régen. Mara Harris, a különös képességekkel rendelkező kislány itt vesztette az életét, mikor szörnyű kegyetlenséggel meggyilkolta őt a vész-kóros Brink Jones.

Vajon hogy az ördögbe került ide az a fiú, mikor Timon úgy tudta, Brink AcremCity-ben élt, ott végezte ki a saját családját, majd ezután nyomtalanul eltűnt. Hogyhogy pont Vronsy-ban bukkant fel újra?

Véletlen?

A fiú felpillantott, a nap melegen sütött a teljesen felhőtlen, világoskék égen. Mara Harris itt játszadozott, amikor utolérte a vég. De olyan verzió is van, hogy rengetegszer kijárt ide, mert mindig azt mondta, ez az egyetlen hely, ahol nem érzi magát egyedül, bármit is jelentsen ez.

Timon lassan lehajolt, és leült a lebetonozott partra. Tornacipőbe bujtatott lábait lelógatta, az ősrégi ferde fal meleg kövén pihentetve. Többen mondták, hogy valami különleges aura lengi be ezt a helyet, de Timon semmit sem érzett.

Mégis minek jött ide ki? Mit remélt, mi fog itt történni?

Semmi... Egyszerűen csak unatkozott, és éppen nem volt jobb dolga. Ebben az unalmas porfészekben pedig ez volt az egyedüli hely, aminek a története valami rejtélyes izgalmat ígért, még ha minden bizonnyal csak tündérmese is az egész.

Csak kitaláció.

Azonban a Fornile-eset maga volt a szomorú valóság. Bár Timon nem ismerte őt annyira, mégis valahogy megérintette ez az eset. Ez volt az első alkalom, hogy valamilyen módon kapcsolatba került a "halál" fogalmával, még ha csak hír és pletyka formájában is. A suliban tudta meg, hogy mi történt, a jobban informált szülők gyerekei már tudtak mindenről, és nagy élvezettel adták tovább és mesélték a brutális gyilkosság hírét. A többségük fel se foghatta, hogy mi történt, annyira távol állt tőlük ez a dimenzió.

Mikel Fornile valóban létező személy volt, nem csak egy több generáción keresztül továbbadott (és minden valószínűség szerint itt-ott kiszínesített) történet szereplője, mint Mara Harris. Fornile és a családja valóban léteztek.

De aztán őket is elragadta az elmúlás, olyan kegyetlenséggel, ami valahol ott van mindenhol a faluban, minden egyes köszönés vagy nem köszönés mögött, ott van az utcán, az iskolában... vagy otthon, a családban és a rokonok között.

Ott van valahol elnyomva, várva az alkalmat, hogy aztán vulkánszerűen előtörhessen.

De most hogy is jutott el ide?

Csak kesze-kusza, ide-oda örvénylő gondolatok.

Mint a víz odalent.

Timon csak bámult a semmibe, beleveszett a hipnotikusan fodrozódó vízfelszín könnyeden csobogó csillogásába.

Vajon ki lesz a következő?

Az előbb még egy nagy átverésnek gondolta az egészet, most meg azon agyal, hogy vajon ki lesz a következő?

Hogy jutott el idáig ebben a sehova sem vezető gondolatfolyamban?

Timon továbbra is a csillogó patak felszínét bámulta, elméjét betöltötte a víz szüntelen csobogása, monoton zúgása.

A gondolatok ugyanúgy sehova sem vezetnek, mint az élet itt Vronsy-ban...

Az életnek csak egyvalami adhat értelmet.

A halál.

Timon valami tükröződést pillantott meg a patak felszínén, egy kislány tükörképét. A fiú felpillantott, és egy fiatal lányt látott, a patak túloldalán, a falból kitüremkedő egyik nagy méretű fűcsomó-erkélyen guggolt éppen, és a csillogó vízfodrokat bámulta.

A fiú szeme tágra nyílt az elképedéstől.

Hogy a fenébe került ide ez a kislány?

Halk dalolászás úszott a fülébe, ahogy a fura jelenés valami ismeretlen nyelven egy gyerekdalt dúdolgatott. Az arca nem látszódott ráboruló vöröses árnyalatú, lelógó hajától, ahogy a lány előrehajolva a vízfelszínt bámulta.

Mara Harris...?

Most mégiscsak megtörténik? Mégiscsak igazak azok a történetek???

Timon szíve hevesen vert, miközben ott ült mozdulatlanul. Elméjében heves csata dúlt, hogy most rögtön elszaladjon innen, vagy maradjon még, és másszon le a lányhoz. Nem tűnt veszélyesnek, se szörnyen félelmetesnek, ahogy az aprócska alak ártalmatlanul dúdolgatva a vizet bámulta.

Egy kislány nem fogja őt megfutamodásra kényszeríteni.

Még akkor sem, ha a semmiből bukkant elő.

Timon lassan megmozdult, és a ferde kőfalon ő is lemászott az egyik kiálló fűcsomóra. Leguggolt, és kissé közelebb hajolva tovább vizsgálgatta a lányt, mint egy valós, különös jelenést.

Tényleg ott volt.

Tényleg hallom, ahogy dúdolgat.

Az arcát vizsgálgatta, de még mindig nem tudta kivenni a vonásait, lelógó haja, vörös fürtjei eltakarták előle a kislány vonásait.

- Hahó! - kiáltott oda Timon.

Erőtlen próbálkozásának azonban semmi hatása nem volt. A kislány továbbra is úgy viselkedett, mintha ő ott sem lenne, szórakozottan énekelgetett, miközben egyik kezének ujjaival lágyan a patak felszínét cirógatta.

Timon-t különös érzés kerítette a hatalmába, és most már azt gondolta, hogy azok a hely különös aurájáról szóló kósza pletykák talán mégis igazak lehetnek. Vronsy lakói kívülállóként tekintettek erre a helyre... ahogy a környező településeken élők Vronsy-ra.

Vronsy olyan hely volt, amit a környéken élők szerettek negatív jelzőkkel illetni, lenézni és ócsárolni, még ha minden bizonnyal volt is véleményükben némi igazság, bár Timon még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt megértse.

Nem is érdekelte.

- Jobb lesz, ha elmész innen - hallatszott egy vékony, de határozott hang a patak túlsó partjától.

Timon megdöbbenve pillantott fel. A kislány szólt hozzá.

- Tessék...? - kérdezett vissza a fiú.

A kislány még mindig a patakot bámulta, a vizet simogatta. Hangja mintha nem is a jelenés felől jött volna, hanem szinte minden irányból érkezett felé.

- Menj el, gyorsan - folytatta a lány, majd felpillantott.

A látványtól Timon azonnal talpra ugrott, olyan sebesen, hogy majdnem lelépett a fűcsomóról, és belecsúszott a lenti csillogó örvénylésbe.

A fiú megdermedt a látványtól, ujjai keményen a fal repedéseit markolászták, mintha ezzel próbálna a szörnyű látványtól, e rémálomba illő jelenéstől védekezni, és a valóságba kapaszkodni. Az apró kislány arcát felnyitotta valami ismeretlen, brutálisan kegyetlen erő, véres cafatokban lógott róla a hús, a felszaggatott szemüregekben valami földönkívüli, vész-kóros tekintet izzott, az eddig a vizet cirógató, gyenge kis karocskán pedig véresen lüktető hasadék tátongott.

Megannyi, az áldozatok között nem válogató, minden irányból támadó lehúzó kéz tépte ezeket a sebeket a gyönge húsba.

- Már itt van - fejezte be a lány, és erre tompa csobbanás kíséretében valami újabb rémlátomás emelkedett a felszínre.

Egy emberi test.

Háttal felfelé, egy test lebegett a patak felszínén. Karjai, lábai eltűntek az átláthatatlan víz alatt. A fejének hátsó része még látszott, nedves, fekete hajkoronáját ide-oda sodorta a víz.

Ott volt.

Mozdulatlanul. Talán halott.

Nem, teljesen biztos, hogy halott. Csakis halott lehet.

Csak a sodró víz mozgatta az elernyedt testet erre-arra lassan, komótosan a kis öbölben.

Timon elméjében egy név bukkant fel, az egyetlen lehetséges jelölt a rém kilétére.

Brink Jones.

Nem fogja megvárni, míg őt is elragadja.

A fiú azonnal megfordult, és veszettül mászott kifelé a kitüremkedő fűcsókon és repedéseken a part felé. Valahogy ki kell másznia ebből a rémálomból.

Nem volt messze.

Timon egyik keze megjelent a lebetonozott fal tetején, már épp azon volt, hogy egy nagyobb szökkenéssel kivesse magát a füves partra, amikor hirtelen érezte, hogy acélos ujjak tapadnak a bokáira, lábai csapdába kerültek a láthatatlan erők kegyetlen szorításában.

Valami lehúzta őt, akárhogy is kereste a kapaszkodókat a repedésekben és a fűcsomókban, hamarosan menthetetlenül a vízben találta magát.

Érzed, ahogy zuhansz...

Körülvették a hullámok.

A patak vizének hűs érintése minden irányból körülölelte a testét. Minden elsötétült körülötte, amikor a könyörtelen kezek lehúzták a mélybe.

Érzed, ahogy valami lehúz a mélybe.

Az acélos szorítás hirtelen megszűnt, és Timon a víz alatt sikeresen talpra tudott vergődni. Néhány hosszúra nyúlt másodpercig szinte megnyugtatta őt a mindent körülvevő sötétség, de a következő pillanatban egy nagy szökelléssel a fiú kirobbant a vízből, és a levegőt kapkodva pillantott körbe.

Nem látta sehol a testet, ahogy a túlsó parton játszó kislány is eltűnt. Ő volt egyedül, és a zúgó, csordogáló patak körülötte.

Hirtelen hangok ütötték meg a fülét, de ezúttal ezek odafentről érkeztek, a part irányából.

Egy bicajos fiú jelent meg a part szélén, és nyikorogva lefékezett.

- Van már itt egy bicikli! - kiáltott oda valakinek.

Nemsokára még egy fiú jelent meg, szintén bringával érkezett, és a társához képest jóval ijedtebbnek tűnt. Timon egyiküket sem ismerte, mindketten még nála is fiatalabbak lehettek.

- Szerintem tűnjünk innen, de nagyon gyorsan - szólalt meg az ijedt fiú.

- Ugyan már, csak körülnézünk, ne szarj be - válaszolt a barátja, és már le is dobta a bringáját a fűbe, készen arra, hogy lemásszon a patak vizéhez.

Timon zavartan nézett vissza a két fiúra, akik mintha észre se vették volna őt.

- Hé! - kiáltott oda feléjük - Nehogy legyertek! Tűnjetek innen gyorsan!

Semmi reakció. Mintha meg se hallották volna. A fent maradt fiú mint egy ijedt őzike pillantott körbe, a másik viszont már lent is volt az egyik kiálló fűcsomón, és a vizet bámulta.

- Ez nem lehet igaz... nem látnak??? - gondolta Timon.

- Hé! - kiáltotta még hangosabban a fiú, és ezúttal a karjait is lóbálni kezdte hozzá - Nem láttok, itt vagyok!!!

Szemmel láthatólag észre se vették.

Timon-nak most már elege volt ebből a rémálomból. Megindult előre, egyik lábát a másik után téve az egyenetlen, süppedős talajon. A víz csak a melléig ért, karjait a felszín felett tartva tört előre, és hamarosan oda is ért a fűcsomón szemlélődő fiúhoz, és idegesen megragadta az egyik karját.

- Nem hallotok?! - kérdezte mérgesen Timon.

A fiú olyan erővel ugrott föl, hogy ijedtségében Timon is hátrahőkölt, és egy mélyedésen megbotolva majdnem ismét víz alá került.

- Úristen! - kiáltott fel az ismeretlen fiú - Valami az előbb hozzám ért! Tűnjünk innen de gyorsan!

A kiskölyök mint egy ijedt pók, kézzel-lábbal kapálózva mászott fel a göröngyös, meredek falon, és hamarosan már két ijedt fiú volt odafenn. Nemsokára mindketten ott ültek kis biciklijük nyergében, és amilyen hirtelen megjelentek, olyan sebesen el is tűntek a patak folyása mentén végigvezető kis földút mentén, gyorsan belevesztek a zöld tájba.

- Mi a fene... - suttogta maga elé a magára marad Timon - Ezek nem látnak...

Ez most már több volt a soknál.

Újra elindult a part felé. Belekapaszkodott, beletépett a zöld növényekbe, ujjait felsértette a szúrós köveken, de ez sem érdekelte őt. Ki akart jutni innen minél előbb... még akkor is, ha a hűs élettelen sötétség, melyet egy pillanatra az előbb érzett, mágnesként vonzotta őt vissza a felszín alá.

Az egész látható világ csak a felszín.

Semmi több.

Valami láthatatlan erő megérintette őt akkor, ami most már visszafordíthatatlan módon fészkelte be magát a lelkébe, a tudatába.

Ezúttal semmi sem húzta őt vissza, sikeresen kikecmergett a partra, és végighempergett a fűben. Ruhája csurom víz volt, de az erős nap gyorsan szárítani kezdte. Még sosem tűnt a nap ennyire erősnek, mint most.

De hiszen csak pár másodpercig volt a víz alatt...

...vagy nem???

Az idő és a tér egybefolyt, összemosódott, minden egy lázas hallucinációnak tűn, ahogy nagy nehezen végül talpra vergődött, és elindult a földúton abba az irányba, amerre bicajos srácok is menekültek az előbb.

A falu irányába.

Vronsy irányába.

A bicaja ott hevert a fűben, mégsem érdekelte, tudta, ilyen állapotban nem tudna rendesen biciklizni, örül, ha egyáltalán az egyik lábát tudja tenni a másik után.

A világ remegett körülötte, mintha bármelyik pillanatban egy rossz mozdulatra tényleg minden semmivé tudna válni körülötte, mintha ez eddig tapasztalt valóság csupán az illúzió szappanbuborékja lenne.

Szabad vagy...

Akár a folyó.

Vajon miért süt ennyire a nap? Szinte égette már a bőrét. Úgy érezte, bármelyik pillanatban lángra kaphat, és nemsokára csak egy kupac hamu marad majd belőle.

- Szabad vagyok... akár a folyó... - suttogta maga elé kábán.

Érezte, hogy nem bírja tovább.

Hamarosan térdre rogyott, karjaival a fűbe támaszkodott, mintha elvesztette volna minden irányérzékét. És a rémálom még mindig nem ért véget.

Timon valami fura jelenséget pillantott meg a karjain, és rémületében még sikoltozni sem volt ereje, mikor azt vette észre, hogy a kézfejei párologni kezdenek. Mintha a fent őrült erővel ragyogó nap a fiún lévő nedvességgel együtt őt magát is magához szívták volna.

- Úristen - sikoltott fel a fiú végső kétségbeesésében.

Nem volt más megoldás.

Feltápászkodott, és elindult visszafelé.

Csak egyik lábat a másik elé.

Hamarosan elbotorkált a bringája mellett. Az apja vette neki régen, az egyik szülinapjára.

Sosem lesz már szüksége rá.

Mikor végre ott állt a part lebetonozott peremén, a lenti fényesség úgy szívta őt magához, mint valami energia-csomópont.

Ellépett a peremtől, és máris zuhant a megváltó világosság felé.

Brink Jones leugrott a hídról.

Hosszas zuhanás után csapódott a folyó felszínének. A víz alá került, ide-oda lökdösték őt a hullámok, elmerült, felemelkedett, elmerült. Gyötrődve vergődve kapkodott levegő után, hangtalanul sikoltozva a víz alatt. Hosszú ideig kapálózott, míg meg nem adta magát a folyó végtelen erejének. A teste elernyedt. Megfulladt. Brink Jones meghalt.

Legalábbis úgy tűnt.

Itt ragadt.

Elege volt már a város állandó, fojtogató közelségéből.

Meg kell találnia a kiutat...

A hazautat.

Ideje volt indulni.

Timon Beronis-t körülölelte a megnyugtató, határtalan sötétség, és érezte, ahogy a hűs víz elmossa minden valósnak hitt gondját-baját, minden valósnak hitt félelmét.

Nemsokára egyesül a végtelen, emberi érzékelés által értelmezhetetlen, földöntúli sötétséggel.

Megtalálta a kiutat.

Itt volt végre körülötte.

A határtalan űr... elsőre igencsak elrettentő volt.

Egész eddig élete álom volt csupán. Most már végre hazatalált. Vissza az anyagtalan lét örökkévaló lebegésébe.

A lény, aki valaha Timon Beronis volt, érezte, ahogy lassan megnyugszik a lelke.

Rendkívül rövid, szeráni életében sosem érzett még hasonló megnyugvást.

Otthon volt.

Aztán mint ezernyi kés, úgy hatoltak a tudatába a minden irányból érkező, kétségbeesett, szabadulni vágyó, szörnyű sikolyok.

Vronsy elveszett, elkárhozott lelkeinek sikolya.

Egyszerre rázúduló, szörnyű kakofónia volt ez. Minden irányból, mindenhonnan jöttek, betöltötték az elméjét, a tudatát. Kinyitotta a szemét, de csak sötétséget, homályos vízfodrokat, elmosódott képeket, fura, eldeformált alakzatokat látott.

És akkor Timon Beronis már nem akart többé maradni.

Tudta, csak egyetlen egy lehetősége van a szabadulásra: meg kell várnia, hogy majd egyszer idevetődjön valaki, mint annak idején (ki tudja mikor) ő is idevetődött.

És akkor majd bele fog kapaszkodni, abban a reményben, hogy majd kihúzzák őt innen.

Ebben a reménytelen helyzetben ez az egyetlen lehetősége.

Így fog tenni.

Csak idő kérdése...

VÉGE

Nincs semmi, ami felkészíthetne... A TÚLÉLÉSRE.

____________________________
Linkek:
A Mara Harris-rejtély: https://www.beronis.hu/a-mara-harris-rejtely/
Ginen Beronis: https://www.beronis.hu/ginen-beronis/
Sodródó lelkek: https://www.beronis.hu/sodrodo-lelkek/