AcremCity gyermekei - A visszatérés

Írta: Szabó Attila

"Gyermekkori álmaink teljesültek ezzel: most már mi is a Szerán Fiai vagyunk, mindenhol ott vagyunk a városban."

 - Ébresztő Salieri ez az utolsó napod! Végre eltakarodsz!

Ezek a mondatok hangzottak el az egyik AcremCity-i kerületi fegyház alagsorában, ahol Attilio Salieri 25 éven át tartó börtönbüntetésének az utolsó napját töltötte. Magáncellája volt, ezt még annak idején el tudták intézni neki. Felültették rendesen, és valakinek el kellett vinnie a balhét. Nem volt egy nagy formátumú bűnöző, csak nem nagyon látott más kilátást: egy nagyon szegény olasz családból származott a Gorateron Űrállomásról. Szülei hitték, hogy itt AcremCity-ben, az Álmok Városában majd új életet kezdhetnek, sokan hittek ebben akkoriban... és mind a mai napig is.

Amíg egyszer fel nem ébrednek ők is.

Börtönévei alatt Attilio senkivel sem vehette fel a kapcsolatot, fontos állami titkok birtokában volt, amelyek nem szivároghattak ki. Az akkori kisebb szeranista ellenállás egyik vezetője volt Jozefin-ben, AcremCity egyik legrosszabb és leglezüllöttebb kerületében. Megfenyegették és ő beismerő vallomást tett, csak így tudta megóvni a szeretteit és az akkor még sejtszinten lévő ellenállást.

Dohos pincékben, ócska lebujokban találkozgattak, és idővel egyre többen lettek.

Életfogytiglant kapott eredetileg, de az elmúlt hónapban enyhítették a büntetését.

Vajon mi történhetett? Kinek köszönhető ez? Hogyan tovább? Hogy talál ezután munkát? Hol fog lakni? Családtagjai, barátai élnek-e még egyáltalán?

Szép lassan ballagott ki a fegyház ajtaján, örökre maga mögött hagyva életének ezt a korszakát. Régóta nem érezte már ezt a szabadságot. Ahelyett, hogy örült volna, inkább a kétségbeesés volt a helyes szó, amit jelenleg érzett. Már elkönyvelte, hogy sose szabadulhat, hogy ott fog megrohadni a zárkájában, erre hirtelen szabad.

Teljesen zaklatott volt.

Első gondolata az volt hogy jut el Jozefin-be. Minden megváltozott körülötte, új épületeket látott, a magasban pedig új betonsztrádák gyarapították az eddig is kibogozhatatlan autóutak beláthatatlan pókhálóit. Gondolta megkérdez egy járókelőt, hogy mégis, hogy juthat el oda.

Mindegyik ember kezében a telefonkészüléke, mintha a világ nem is létezne körülöttük... ahogy régen is, ez azóta sem változott. Egy idős hölgyet szólított le végül, de mikor elmondta hova akar eljutni a néni csak annyit mondott:

- Minek akar odamenni, ott semmi sincs... zűrös környék az, főleg ezekben az időkben.

- Miért? - kérdezte Salieri.

- A szeranista összecsapások egyik középpontja lett az a hely, és állandó gariven szolgálat van oda kirendelve.

- A Szerán fiai? - nézett maga elé csodálkozva Salireri.

- Igen, fiam, hol volt maga eddig? - mondta az asszony - Most már nem csak egy földalatti mozgalom, mint eddig volt. A Megtisztító Mozgalom ideológiáját vették a fejükbe, és kíméletlenül véghez is fogják vinni. Pont ezt kell megélnem vénségemre...

Az idős nénike folytatta, de Salieri már rég nem figyelt oda rá, magában tűnődött.

A Szerán Fiai terrorcsoportból végül Szeráni Ellenállás lett.

Hát mégiscsak megtörtént.

Miután útba igazították, elkezdte hosszú útját célállomása felé. Juan az egyik börtönőr adott neki egy kisebb, régi típusú telefont. Valahogy sajnálta Salierit Juan is Jozefin-ből jött, szintén egy csillagközi bevándorló volt.

Ahogy üldögélt a hatalmas épületek között haladó transzporton, Salieri telefonja hirtelen felcsipogott. SMS-t kapott a következő felirattal:

"8-kor a poroló előtt."

Rejtett szám volt. Ki a fene lehet az? Valamelyik gyerekkori haverja lehetett, csak ők tudják hol van az a bizonyos szőnyegporoló, ahol mindig focizgattak, kapunak használva azt a mászókaszerű fémtákolmányt.

Mindegy, úgyis arra jár, majd lenéz oda. 

A transzport után buszra szállt. Meglepetten tapasztalta, hogy valamikori környékük szinte semmit sem változott.  

Ugyanazt az üres szomorúságot és kétségbeesést látta mindenki arcán, mint annak idején. Egy-két fekete bőrű acremi még jól érezte magát, valószínűleg drog vagy alkohol hatása alatt lehettek. Ahogy Salieri leszállt a buszról, megpillantotta szülői házát, ami már akkor is egy panelszerű, romos épület volt.

Biztos nagy meglepetést okoz majd a szüleinek.

A környék tele volt graffitikkel, mindenhol a Szerán Fiai híres jelképe, a köralakból kilógó sarlóforma. A gettó káosza, ahonnan neki sikerült kitörnie a tudásvágyával és a szüntelen kitartásával. Valahogy mégis mintha lett volna egy olyan különös érzése, hogy figyelik őt. Ahogy felért az első emeletre, megpillantotta az ajtót, ahol annak idején éltek. Bekopogott többször is, de semmi sem történt.

Egyszer csak kinyílt a mellette lévő lakás ajtaja. Egy idős, ismerős hölgy volt.

- Attilio te vagy? - kérdezte a hölgy.

- Igen - válaszolta Salieri - Örülök, hogy látom Espen néni.

- A szüleid nincsenek itt. A peremi házukba menekültek már több évvel ezelőtt. Rengetegen hagyják el a centrumkörzeteket, rengeteg a zavargás, háború lesz. Tűnj el, amíg még lehet. Én is ezt tenném... ha tudnék hova menni.

Csak ennyit mondott, aztán a néni máris eltűnt, belépett a lakásába, és bezárta az ajtót, olyan hangos volt a zár kattanása az üres folyosón, mintha az egész világot akarta volna kizárni az életéből.

Salieri tétován állt tovább egy darabig a folyosón, aztán elindult hátra a poroló felé, ami egy kis füves parkban volt, ahova a lépcsőházon keresztül vezetett az út.

A folyosó tele volt ürülékkel, vizelettel. 25 év alatt nemhogy változott volna hely, inkább csak még tovább züllött. A peremi ház. Gyerekként rengeteg időt töltöttek ott, építgették, javítgatták, az apja mindig mondta, hogy egyszer még nagy szükségük lesz rá, de Salieri mindig badarságnak tartotta.

Hát mégis igaza lett az öregnek.

Ahogy haladt a bezárt ajtók között, itt-ott veszekedések zajai szűrődtek ki. Az állandó bűztől már rendesen fájt a feje, még bezártabban érezte magát, mint a saját zárkájában, és szabad levegőre vágyott. A liftnél lezüllött alakok csencseltek, ment a szokásos drogkereskedés, itt a legjövedelmezőbb dolog ez volt és ez azóta sem változott.

Sosem fog.

Ahogy Salieri lépkedett a folyosón az egyik ajtó hirtelen kinyílt, és egy erős kéz megragadta őt, és behúzta őt a lakásba. Olyan hirtelen történt minden, hogy még védekezni sem volt ideje.

Az idegen becsapta az ajtót.

- Feltűnő vagy Attilio... tele van a környék garivenekkel!

Ismerős hang volt. Attilio megfordult, és a ledöbbenéstől szólni sem tudott. Egy kis időnek el kellett telnie, de az egyre jobban beszüremkedő emlékek hatására szép lassan felismerte gyermekkori sorstársait: Vlanek-t, Henk-et és Centrat-ot.

Vlanek az ablakhoz hívta és mutatta a poroló fémkapu-szerűségét, ahol 4-5 gariven állomásozott, egy faken is volt köztük, hiperéber őrkutyaként szemlélte a terepet műszemeivel, mint egy élő biztonsági kamera.

- Én küldtem az SMS-t - szólalt meg Vlan - De már a mobilokban sem bízhatunk, már mindent lehallgatnak. Ez most már nem csak egy gyerekkori álom... egyre komolyabb a helyzet.

Salieri továbbra sem tudott mit mondani. Túl sok volt ez neki hirtelen.

Vlanek folytatta:

- Mialatt elfogtak és rád koncentráltak, addig mi kiépítettünk egy nagyobb szervezetet, és a Szerán Fiai befogadtak minket. Gondoltad volna? Gyermekkori álmaink teljesültek ezzel: most már mi is a Szerán Fiai vagyunk, mindenhol ott vagyunk a városban. Mi adjuk a születőfélben lévő Ellenállás magvát. - Vlanek rövid szünetet tartott, majd a távolba révedően folytatta - De innen, ebből az épületből indult minden. Nagy álmaink voltak. Te vitted közülünk a legtöbbre, Attilio. A Miscren alkalmazottja voltál, komoly pozíciókban dolgoztál, számtalan információ birtokába kerülhettünk ezáltal. Így több esélyünk volt azok ellen a rohadék garivenek és gépkutyáik ellen.

Vlanek indulatosan köpött egyet, majd folytatta.

- Együtt nőttünk fel - ismételte Vlanek - De nem tudhattuk, hogy Barolo kém volt, a rohadt GSF spiclije. Nagy köszönettel tartozunk neked, hogy végül elvitted a balhét, Attilio. De nem tétlenkedtünk.

- Nagyon helyes - mondta mosolyogva Attilio Salieri, az Ellenállás egyik sejtjének fővezére - Tudtam, hogy nem fogtok cserben hagyni.

- Ahogy mi is tudtuk, hogy a börtön nem fog téged teljesen megtörni. Most már újra családtagok között lehetsz. Amíg te benn voltál, mi kiépültünk. Egy befolyásos kapcsolatunk pénze révén végül ki tudtunk téged hozni onnan. Sajnáljuk, hogy ilyen sok időbe telt, de tudtuk, hogy mi jár azért, ha lebukunk.

Attilio nem felelt. Nem szívesen gondolt vissza azokra az évekre, most, hogy végre szabad volt. Semmi pénzért nem menne vissza oda, inkább a halál.

- Most már jóval óvatosabbak. Megtudtuk, hogy úgynevezett info-gyűrűket alkalmaznak adatok tárolására. Ezek gyűrűnek álcázott adathordozók, és csak bizonyos fontos pozíciókat betöltő igazgatók és GSF kapitányok viselhetik. Most már bármibe is fogunk, nem semmi sem lesz olyan, mint régen. De ott vagyunk mindenhol. Juan, akitől a telefont kaptad, ő is a mi emberünk.

- A GSF viszont még mindig figyeltet engem - mondta Attilio - A ház körül is ott vannak. Le kell lépnünk innen minél hamarabb. Lehallgathatták a telefont, és ha itt találnak minket, nem lesz több lehetőségünk.

Vlanek odalépett barátjához, és bajtársiasan megszorította Attilio vállát.

- Szóval akkor teljesítjük gyermekkori álmunkat testvérem? Leszámolunk a garivenekkel, és szabadok leszünk végre?

E néhány szóra Attilio szemében felgyulladtak a tettrekészség tüzei. Nem törték még meg, legalábbis nem eléggé. A férfi bólintott.

- A Szeránért!

Csak ennyit mondott, és már indultak is.

Vége