Atwood

Írta: Witter Annamária

"Az emberek azt hiszik, csak kitalált mesék szereplői, gyermekmeséket faragtak belőlük, holott valóban léteznek, és ő be fogja ezt bizonyítani, bármennyire is nevetség tárgyává fog válni emiatt."

Albert Atwood egy olyan misztikus alak volt, hogy Megapolisz-szerte alig tudott róla valamit.

Hihetetlenül gazdag volt, Megapolisz talán egyik leggazdagabb akremitája, és vagyona nagy részét különböző múzeumoknak, régészeti kutatásoknak adományozta. Kevesen tudták, de a Szerán is bővelkedett ismeretlen eredetű, valószínűleg rég kihalt (vagy továbbállt) emberi romok maradványaival, melyeket csak akkor hoztak nyílvánosságra, ha már megbizonyosodtak róla, hogy teljesen biztonságos a látogatásuk.

E romok feltérképezését és az ásatásokat rendszerint Albert Atwood vezette. Nagy tudású ember volt, és olyan idős volt már, hogy a korát sem lehetett már megsaccolni. Különös bőrbetegsége miatt bőrszíne a zöld különböző árnyalatait vette fel, mely miatt gyermekkorában (amíg magántanulóként nem volt folytatta tanulmányait) Békának, vagy Varangynak gúnyolták.

Nem csak a bőrszíne, zömök teste, nagy kerek feje is leginkább egy humanoid békára emlékeztetett. Széles pofacsontja volt, és szűk orrlyukain keresztül, zihálva vette a levegőt. Lassan mozgott, nehézkesen lépkedett, egy sétapálcára támaszkodva bicegett előre.

A hatalmas kőmonolitokból összetákolt furcsa romhalmazra az egyik nevesincs peremkörzet egyik faluja szélén bukkantak rá. Egy kis sátorszerű bázist emeltek fel a romok bejáratánál, az asztalon pedig Atwood professzor ismeretlen nyelven íródott ősi pergamejei hevertek.

Természetesen senki sem értett belőle egy szót sem, pedig a segédei nemegyszer belelapozgattak, amíg az öreg eltűnt a romos "építmény" sötét bejáratában.

- Szerinted milyen nyelven íródott ez az izé - kérdezte Atwood egyik segítője, Bryan - Valami Régi Földi nyelven?

- Fogalmam sincs - hangzott a válsz - Lehetséges. De jobb, ha nem kutakodsz az öreg iratai között - figyelmeztette társát a nála jóval idősebb férfi, Airton.

- És ugyan miért? - kiváncsiskodott Bryan.

- Te még új vagy itt. Ne akarj úgy járni, mint az elődöd.

- Miért, az hogy járt?

- Meghalt.

Néma csönd támadt, csak a szél zúgása hallatszott. Bryan nagyot nyelt, és alig bírta megállni, hogy a kérdés ki ne bukkanjon a száján.

- Na és... hogyan halt meg...?

Airton rövid hatásszünetet tartott, még mielőtt válaszolt volna.

- Ha ezt a főnök megtudja... - sóhajtott - na mindegy. IolwynCity csatornáinak felújításakor és a bővítéskor egy furcsa katakombára bukkantak. Természetesen azonnal értesítették A professzort, aki egy hatalmas méretű csatornokot fedezett fel, tele ósdi könyvekkel, és régi tárgyakkal, köztük egy különös, lándzsaszerű fegyverrel az egyik csontváz kezében. Mint később kiderült az iratokból, melyeket csak Atwood professzor volt képes efordítani, egy szörnyű, halált hozó ereklye volt ez, mely számtalan arneti életéért volt felelős.

- Arneti? - értetlenkedett Bryan - De hát kik azo az arnetik?

- Az egy hosszabb történet. Ők a Gyógyítók. Egy rég letűnt faj, mely már csak a legendákban létezik, de Atwood professzor még mindig hisz benne, hogy valahol a világban még élnek néhányan. Ez az ő rögeszméje. De térjünk vissza a lándzsára. A legenda szerint, aki birtokolja a lándzsát, és megtanulja használni, annak a lába előtt fog heverni az egész világ. Olyan nagy birodalmak köszönhetik a bukásukat ennek a lándzsának, mint a rég letűnt, csak a mesékben létező Herszonasz, mely aztán szörnyű véget ért.

- Herszonasz... mintha már hallottam volna róla valahol...

Ebben a pillanatban egy furcsa, bugyburékoló zaj ütötte meg a két férfi fülét. Oldalra néztek, és egy mocsaras, úszó vízinovényekkel lebegő tavat pillantottak meg. Egy alak emelkedett ki a vízből, szép lassan, egyáltalán nem látszódott rajta, hogy a fulladás veszélye fenyegetné, még csak nem is kapkodta a levegőt.

Albert Atwood volt az.

- Különös egy hely ez - kezdte a mondókáját a professzor mindenféle bevezető nélkül, ügyet sem vetve az álmélkodó társaira - Katakombák szétágazó labirintusa vezet minden irányban, hogy majdnem én is eltévedtem, de szerencsére sikerült kijutnom. Vagy fél órába telt, mire kijutottam a mocsáron keresztül.

Atwood kilépett a partra, majd a botjára támaszkodva megállt a pillanatra, most először látszódtak rajta a fáradtság jelei. Nagy, kerek szemüvege valódi békaszerű ábrázatot kölcsönzött zöldes árnyalatú arcának.

- Egy igazi aranybánya van odabenn. Arneti ereklyék, feljegyzések, pótolhatatlan tudásanyag, melyek mind megfejtésre várnak. Azonnal ki kell ürítenünk a helyszínt, még mielőtt a hivatalos szervek ideérnek, ehhez viszont segítségre lesz szükségünk. Azonnal hívjanak ide minden elérhető, megbízható embert. Nincs sok időnk, az ilyesmi hamar kiszivárog a környező települések lakói között. A pletykák gyorsan terjednek.

- Igenis, professzor úr - bólintott engedelmesen Airton.

Airton volt Albert Atwood leghűségesebb társa, de egyébként is átjárta a professzort valami olyan különleges aura, ami természetes módon vezetővé tette bárki szemében.

Bár az izgatottság legkisebb jele sem látszódott Albert Atwood békaszerű ábrázatán, lelkét mégis átjárta az izgalom. Atwood a kalapjáért nyúlt, mely ott lebegett a víz tetején, és leporolta róla a ráragadt növényeket és hínárokat. A tudásvágynál nem volt erősebb motiváló erő a számára, és most, hogy újabb leletekre bukkant, már alig várta, hogy megfejtse azok jelentését.

Az arnetik.

Az emberek azt hiszik, csak kitalált mesék szereplői, gyermekmeséket faragtak belőlük, holott valóban léteznek, és ő be fogja ezt bizonyítani, bármennyire is nevetség tárgyává fog válni emiatt.

Vége