B l ú

Részlet a Harmadik fejezetből 

Kyler Wilfort először nem is tudta mire vélni, hogy a saját holttestét látja maga előtt. A kisfiú szeme csukva volt, az ágyában feküdt, betakarva, bárki másnak akár úgy is tűnhetett volna, hogy csak szendén alszik, de nem, ő már tudott mindent. 

Vége. 

Ő, a kis plüssmackó pedig ott ült nem messze az ágytól, a polcon, és onnan bámult vissza rá... saját magára? Teljesen összezavarodott. Hogyan történhet meg ilyesmi? Blú volt a kis kilencéves Kyler Wilfort kedvenc játéka. Elválaszthatatlan barátok voltak, mindig együtt játszottak, főként itt a szobában.

Itt éltek.

Együtt.

Sötét volt. Az ablakon keresztül szép lassan kezdtek beszűrődni a közeledő hajnal első fényei. Blú elszomorodott. Sajnálta a szüleit. Sajnálta, amit meg kell majd tudniuk, mikor észreveszik, hogy ő, azaz Kyler Wilfort már nem él. Nagyon szerette a szüleit, és a szülei is nagyon szerették őt. Nem ezt érdemelnék. De az a szörnyű betegség... hiába az a rengeteg szeretet, amit tőlük kapott, a kórság erősebb volt nála, és legyőzte az ő gyenge szervezetét. Nem volt mit tenni. Még emlékezett az orvos arcára, mikor legutóbb megvizsgálta őt. A szülei az idős férfi mögött összebújva, szomorú arccal kapaszkodtak egymásba. A szülei jó emberek voltak.

Először az anyja jött be a szobába. Leült az ágy szélére, és végigsimított a fiú homlokán. Nem telt el sok idő, már tudott is mindent. Felsikoltott, máris összeomlott, kezeibe temetve az arcát. Az apja rohant be, az idősebb Kyler Wilfort. Nem kérdezett semmit, szó nélkül is megértette a helyzetet. A feleségéhez rohant, átölelték egymást, együtt zokogtak. A szülei szomorúak, és erről ő tehet.

Blú szomorúan, fejét előre döntve ült a polc szélén.

Nem tehetett semmit.

Szeretett volna szólni a szüleihez, de nagyon gyengének érezte magát, bezárva ebbe a plüssből készült mackótestbe, mozdulni sem tudott, és egy hang sem jött ki a torkán.

Nemsokára újabb emberek jelentek meg, és a kis Kyler Wilfort testét is magukkal vitték. Betették őt abba a nagy kocsiba, ami a ház előtt parkolt, a kapujuk előtt. Blú az ablak felé fordult. A nap már fenn járt az égbolton, sugaraival ellepte ezt a vidám kis szobát, ami most mégis annyira szomorú volt. Egy pillanatra arra gondolt, bár soha ne is létezett volna, hogy a szüleinek ne kelljen ilyen nagy fájdalmat kiállniuk.

Az ágy immár üresen állt. A játékok szanaszét hevertek itt-ott a földön. A szoba túloldalán a hatalmas szekrények ott meredeztek a mennyezet felé törve. A legmagasabb monstrumok voltak, amiket Blú valaha látott. Még magasabbak voltak, mint ahogy eddig az emlékezetében élt. De hiszen ő is kisebb lett... Valahogy belekerült ebbe a mackótestbe, a lelke immár itt él a legjobb, legkedvencebb kis barátja testében. Kyler semmit sem tudott a túlvilágról, csak amiket a felnőttek meséltek neki, de azokat is értelmetlen zagyvaságnak tartotta. Azonban abban biztos volt, hogy annak, ami történt, nem ez lett volna a természetes útja. Valami hiba történhetett.

Medvetestén hosszú, világoskék színű ruhácskát viselt, mely olyan hosszú volt, hogy kis lábacskái is eltűntek alatta. Kyler-től kapta ezt a ruhácskát, még régen, ami valaha az övé volt, mikor még egészen kicsi volt, kicsivel nagyobb, mint most Blú volt, de azért nagyjából illett rá.

Blúval való játékaik során számtalanul képzelte már magát sok mindennek. Számtalan kalandot éltek át együtt, miközben például garivenek üldözték őket miközben megállás nélkül lőttek rájuk... Azok a garivenek, akik most mozdulatlan játékfigurákként élettelenül heverésznek ott a szőnyegen. Minden üresebb és sivárabb lett, mióta Kyler Wilfort meghalt. Blú szomorúan ingatta a fejét, csökött plüss-agyával próbált rájönni, mi is történhetett, de akárhogy gondolkodott, nem tudott semmi épkézláb ötletet kitalálni.

Körbetekintett a szobában, mint a detektív, aki nyomok után kutat a tetthelyen.

Akkor hirtelen valami bevillant. Rájött, ki a felelős azért, ami történt. Csillogó gombszeme végigpásztázott a szekrény-monolitok mentén, el egészen a sarokig, ahol volt egy kis rés a fal és a legszélső szekrény széle között. Azon túl örök sötétség honolt, még akkor is, mikor így ömlött be a ragyogó napfény, mint most, oda akkor sem juthatott el a világosság. Sötét, félelmetes árnyak éltek ott. A birodalmuk széle ott feketéllett napfényben, mintegy figyelmeztetésül, hogy eddig, és ne tovább. Éjszakánként olykor előjöttek. Olyankor mindig jól összebújtak Blú-val, és reménykedtek, hogy túlélik. Halk neszek itt-ott, fájdalmas sóhajok, folytonos suttogások. Emlékezett, mennyire féltek. Egyik éjszaka, mikor Kyler fájdalmai már szinte elviselhetetlenek voltak, és a fiú lázas izzadtságban forgolódott, kinézett a paplan alól. Borzalmas látvány tárult a szeme elé, egy hatalmas, sötét alakot látott, kicsavarodott végtagokkal, világító szemekkel, és hatalmas, éles fogakkal. Egyik hatalmas, göcsörtös kezét éppen felé nyújtotta, minden bizonnyal az ő lelkére pályázott. Azonnal gyorsan visszabújt a paplan alá, és szorosan megölelte a kis mackóját. Szinte biztos volt abban, hogy most tényleg eljött a vég. Rejtélyes módon azonban mégis túlélték valahogy azt a szörnyű éjszakát.

Ha valahol talán válaszokra lelhet, akkor csak ott találhatja meg, ott, az Árnyékvilágban, a szekrény mögött, az árnyak ugyanis olyan információk birtokában vannak, melyeket egyetlen élő ember sem tudhat.

De hiszen ő csak egy kis plüssmedve, hogyan szedje össze a bátorságot, hogy egyedül nekimerészkedjen egy ilyen veszélyes küldetésnek? Itt ült, a polc szélén, már ki tudja, mióta. Egymást követték az összemosódó nappalok és éjszakák.

Ahogy egyre jobban belegondolt, a hirtelen támadt nagy ötletét egyre inkább a legrosszabb ötletnek gondolta, amit valaha is kitalált. Azokkal a lényekkel nem lehet szóba állni, lesben állnak minden éjszaka, hogy megszállják és elrabolják a gyengébbek lelkét. Most pedig egyenesen meneteljen be a birodalmukba? Eddig is csak azért maradt életben, mert Kyler ott volt mellette, mi lesz most, hogy ő már nincs itt? Hiszen ő csak egy kicsi, védtelen medvebocsok. Kizárt, hogy odamenjen. Inkább tovább gondolkodik, itt a polc szélén ülve, hátha eszébe jut valami másik, jobb gondolat.

Azonban akárhogy is agyalt, állandóan csak oda jutott, hogy mégis el kellene indulnia. Ha nem képes Kyler-ért ezt megtenni, az egyetlen emberért, akit szeretett, akkor azt sem érdemli meg, hogy a barátjának nevezze magát. Hát rendben. Legyen.

Lassú, bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott, és közben rájött, hogy ezek az első mozdulatai, mióta ebben a testben élt... mióta is? Szinte élethosszúságúnak tűnt. Nagy nehezen, remegő lábakkal mégis sikerült valahogy felegyenesednie, majd egy kis idő múlva a reszketés is megszűnt a térdében.

- Rendben Kyler, érted megteszem... - mormogta maga elé a játékmedve - Már csak az a kérdés, hogyan jutok le innen.

Lenézett a polc széléről.

Hiba volt.

A hirtelen mozdulattól majdnem fejjel előrebukott, és csak kis híja volt, hogy le ne zuhanjon.

- Egy aprócska medvebocsnak ez nem éppen elhanyagolható magasság - dünnyögte maga elé Blú, miközben még mindig próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Amíg meg nem szokja az új testét, óvatosabban kell mozognia - Csak óvatosan, csak semmi hirtelen mozdulat...

A gravitáció azonban ezúttal győzött, és egy hirtelen tett rossz lépés következtében Blú mackó körülbelül két méteres magasságról, fejjel előrefelé a szőnyegre huppant. Puha feje tompán puffant, majd átfordulva a hátára érkezve állapodott meg. Ott feküdt egy pillanatig, tartózkodott minden hirtelen mozdulattól, még akkor is ha sejtette, hogy innen talán nem fog tudni még lejjebb zuhanni. Aztán szép lassan felült. Nem érzett semmi fájdalmat, mégis ösztönösen átfutott rajta az ijedtség és a félelem. Minden egyes apró mozdulat nagy erőt igényelt. Lassú, megfontolt mozdulatokkal erőlködve talpra állt, nagy nehezen felemelte a nagy méretű fejét, és visszanézett a polcra, ahonnan lezuhant.

- Hát ezzel akkor meg is volnánk... - dünnyögte mintegy magának, nagyokat fújtatva, aztán megfordult, és a szoba túlsó oldala felé fordult.

A szoba sötét sarka felé.

- Egyik tappancsot a másik után... - mormolta Blú, ahogy megtette első lépéseit a földön. Hosszú, kék színű tógának ható ruhácskája egészen a földig ért, eltakarva lábacskáit. Bő göncének egy részét maga után húzta a szőnyegen. Lassú, bizonytalan lépésekkel indult meg, de aztán elég szépen belejött, átmasírozott a szobán, és nemsokára már ott állt a hatalmas szekrény-monolitok alatt. Ahogy felemelte fejecskéjét, és felfelé tekintett rájuk, szinte beleszédült. Emlékezett, hogy egyszer, nagyon régen, még Kyler-ként hegymászósat játszott, és elhatározta, hogy megmássza a szekrényeket, egészen a tetejéig. Nagyon büszke volt magára, amikor sikeresen felért a legtetejére, és jó darabig feküdt ott, megérintette a hideg plafon kövét. Oldalra csúszott, és lenézett a szekrény és a fal közti részbe... semmit sem látott, de jó ideig bámult meredten a hívogató sötétségbe... meg mert volna esküdni rá, hogy újra hallani véli azokat a suttogásokat, melyek éjjelente is kísértették... ezért inkább viszolyogva elfordult onnan. Lemászni viszont már nem tudott, s végül az apja jött érte és lesegítette onnan.

Blú lassan közeledett a szekrény és a fal közötti rés felé, amelynek szélessége pont annyira volt elég, hogy mackó-testével pont beférjen. Gombszemeit egy pillanatra sem vette le a igéző sötétségről. Közvetlenül a fény és a sötétség határán megállt, és aggódó pillantásokkal szemlélte az előtte elterülő szűk kis folyosót, és felsóhajtott.

- Ez egy nagyon-nagyon rossz ötlet - mormolta Blú fejcsóválva, majd belépett az árnyas járatba, és szép lassan eltűnt a folyosó sötétjében.

Szerencsére egy ideig elegendő gyér fény bejutott a szűk átjáróba ahhoz, hogy lásson, és a szemei is egyre inkább kezdtek hozzászokni a sötétséghez. Meglehetősen hűvös volt, és a halk sercegésekből érezte, hogy homokos, poros talajon jár. Itt-ott a feje felett pókháló-indák himbálóztak, valahonnan szemből hűsítő levegő áramlott felé.

De hogyan is érezheti ezt, mikor nem is a saját testében van?

Nemsokára el is ért a hátsó falig, mely elé a szekrénysort helyezték, csak pár lépés hiányzott. Ideáig már nem sok fény szűrődött be odakintről. Blú megfordult, és meglátta a fényárban úszó, színes szoba egy részletét a járat bejáratán keresztül. Mennyivel szívesebben lett volna inkább ott, mint itt...

Szomorúan fordult vissza a folyosó folytatása felé. Most már végig fogja csinálni, ha már ideáig eljutott. Még sosem járt errefelé. A folyosó most balra folytatódott, egyenesen a szekrénysor mögé vezetett, amiket nem toltak teljesen a falnak, hanem meghagyták azt a kis távolságot, melybe a kis mackó be tudott férni. Blú a sarokhoz ért, megállt, és megfordult. Megszemlélte az előtte hosszan elnyúló fekete folyosót.

Legnagyobb meglepetésére nem a szekrények hátsó oldalát és a fehér falat, hanem egy meglehetősen lepusztult állapotú, ablakokkal ellátott katakombát látott. A kis ablakokon itt-ott halvány, lágy fény vágott be. Mindenfelé pókhálók lengedeztek a falakon, a plafonon. Úgy festett, itt nagyon régóta nem járt már senki. Blú megindult a koszos folyosón, kis ruhácskáját maga után húzva a porban. Megállt az egyik ablak alatt, amelyen át a kinti fényforrás érkezett. Nem tudott felmászni hozzá, mert túl magasan volt, de nem sokkal később látott egy másikat, ahol viszont az ablak alatt a fal is leomlott, így ott ki tudott kukkantani.

Blú óvatosan lesett ki a kis résen, de semmit sem tudott kivenni az odakinti világból. A szürke, fakó eget látta, és valamiféle párás köd gomolygott a levegőben. Talán túl magasan van? Próbált lefelé tekintgetni, de ott is ugyanezt látta. Mindenesetre ez nagyon furcsa, gondolta. Ekkor viszont egy hang ütötte meg a fülét, jobb oldalról, a folyosó folytatása felől... a saját nevét hallotta.

- Blú! Blú! - a tompa, távoli hang nagyon ismerős volt.

Odafordult, és barátját, Kyler Wilfort-ot látta.

A fiú a folyosó végén állt, és felé integetett. Legalábbis nagyon is Kyler Wilfort-nak tűnt, mindenesetre így még sosem látta. Mosolygott, és erőtől duzzadónak látta, nem volt betegségtől megviselt, sápadt arca, tejfehér bőre, úgy nézett ki, mint aki kicsattan az egészségtől. Blú nem hitt a szemének. Csak nem valami újabb jelenés, csak nem valami megtévesztés?

A folytatás megtaláltható a Beronis: Megapoliszi álmok című kötetben!

Már kapható az ország Libri és Líra könyvesboltjaiban, illetve e-könyv formájában!