Blú maci kalandjai
Chloé

Írta: Volentics András

"Ha engem kérdezel, akkor jobb lesz neked itt köztünk, az erdőben. Az emberek világa nem biztonságos többé."

 Mikor Blú felébredt, már az egész erdő nappali fényben úszott. Az enyhe szél megrezegtette az ágakat, végigsimított a fűszálakon. Minden csöndes volt, csak a madarak csiripeltek.

A plüssmackó egy óriási fa zöld mohával borított, göcsörtös, szerteágazó gyökerei között feküdt a földön. Az egyik széles nyúlvány a maci fölött egy boltívszerű képződményt alkotott, így olyan volt, mintha egy barlangban feküdt volna. Blú föltápászkodott, és lassan kimászott a barlangjából. Körbenézett a gyönyörű erdőben.

Még mindig csak egy apró kismackó volt, hozzá képest minden olyan hatalmas volt. A tegnapi szörnyű naphoz képest most egy kicsivel jobban érezte magát. Egyelőre csak hibát hibára halmozott, kezdve onnan, hogy belezuhant a patakba. Aztán a folyó levitte őt, messzire az otthonától, de végül nagy nehezen sikerült kikecmeregnie. Ott aztán a parton ülve, miközben szárította magát a napfényben, elbóbiskolt. Mikor végül fölébredt, a nap már kezdett lemenni az erdők mögött. Nagyon megijedt, mert bármi történhetett volna, amíg ő szendergett. Hirtelen valahonnan egy mély, de megnyugtató hang szólította meg.

- Hát te meg miféle szerzet vagy?

Blú azonnal felpattant, és a hang irányába fordult. Az egyik faágon, magasan felette egy furcsa, óriási szemű lény üldögélt. Apró kis fülecskék nőttek a feje búbján, legalábbis Blú azt gondolta, hogy azok lehetnek. Persze, hogy azok... valahonnan emlékek bukkantak fel az elméje mélyéről... valahonnan rémlett neki, hogy már látott ilyen lényeket valahol, könyvekben talán, amelyek ott voltak a polcain.

- Szia... - mondta Blú tétovázva - Hát te meg ki vagy?

- Én egy bagoly vagyok - felelte a lény.

Blú feszülten figyelte a nagy méretű madarat. Nem tűnt agresszívnak, de sosem lehet tudni, ezért készen állt, hogy bármikor elrohanjon, ha a lény rávetni magát. Nem mintha, sok esélye lenne ellene.

- Szervusz, bagoly - mondta jól nevelten a mackó - Én Blú vagyok.

- Szervusz Blú - mondta a bagoly - Elmondanád végre, hogy mi vagy te tulajdonképpen?

- Hát, én ö... - tétovázott a bocsok - Én egy plüssmackó vagyok.

- Plüss micsoda? - a bagoly hatalmas szemei még nagyobbra kerekedtek.

- Egy plüssmackó.

- Oh - mondta a bagoly - Szóval egy plüssmackó. És mond csak, mit kell rólad tudni?

- Hogy rólam? - kérdezte meglepődve Blú.

- Igen. Például mit szoktál enni?

- Enni? - gondolkodott el a mackó. Csak most döbbent rá, hogy már napok óta nem evett egy falatot sem, mégsem hiányzott neki az étel. Hogy mit esznek a plüssmackók? Ezen még sosem gondolkodott el, most mégis elmorfondírozott rajta egy darabig - A plüssmackók semmit sem esznek.

- Nocsak, ez meglehetősen különös - mondta a bagoly - Akkor bizonyára baglyot sem esznek.

- Baglyot biztos, hogy nem esznek - mondta Blú a fejét rázva - Remélem te sem akarsz engem bántani.

A bagoly elgondolkodva pislogott felé.

- Mi baglyok sem eszünk plüssmackókat. Legalábbis tudtommal nem.

- Csodálatos - fújta ki a levegőt Blú, és egy kicsit megnyugodott.

Egy rövid szünet után a bagoly újra megszólalt.

- Na, és mi járatban errefelé?

Blú szomorúan lógatta a fejét, nem akarta, hogy a bagoly megtudja, hogy milyen ügyefogyott volt, ezzel az összes többi plüssmackót is megbélyegezve. Talán még a végén mégis kedve támadna megenni őt.

- Hát én - dadogta Blú, azon gondolkodva, hogy mit mondjon el és mit nem - Én... elindultam hazulról, és eltévedtem.

- Ó, nagyon sajnálom - mondta együtt érzően a bagoly - És mégis hol van az otthonod.

- Egy kis házban lakom, a patak mellett.

- Egy házban? - értetlenkedett a bagoly.

- Igen, kertje is van, meg van egy kis udvara, kúttal...

- Ó! - vágott közbe a bagoly - Akkor te az emberekkel laksz!

- Igen, az emberekkel laktam - mondta Blú szomorúan - De most már nem igazán tudom, hogy hova tartozom.

- Ó - mondta a bagoly szomorúan - Annyira jó volt ott velük élni?

Blú elgondolkodott. Ez egy jó kérdés. Az emlékezetében kutatott, de furcsa módon alig emlékezett valamire, inkább csak a különböző érzetek maradtak meg, és többnyire csak homályos foltokat látott. Mintha valaki minden emlékét kiradírozta volna.

- Hát - mondta tétovázva a mackó - Voltak jó pillanatok. De ha az utóbbi napokat nézzük, akkor nem.

A bagoly csöndesen hümmögött.

- Értem - mondta, majd vigasztalóan hozzátette - Ne aggódj. Biztos megvolt az oka, hogy eljöttél. Ha engem kérdezel, akkor jobb lesz neked itt köztünk, az erdőben. Az emberek világa nem biztonságos többé.

Blú csodálkozva nézett fel a bagolyra.

- Tényleg? Miért nem?

A bagoly gondterhelten sóhajtott.

- Tudod, én rengeteg hírt megkapok, a rokonaimtól, és más madaraktól. Mindenről tudok, ami a világban folyik. Nagyon messze innen létezik egy hatalmas építmény, amit városnak neveznek.

- Városnak? - kérdezte a mackó. Sosem hallotta még ezt a szót... vagyis talán hallotta, valamikor nagyon-nagyon régen - Mi az a város?

- Most mondtam, egy hatalmas építmény, amiben emberek élnek - mondta a bagoly, kissé mogorván - Bár nem látszik, de az itt élő emberek is kötődnek ahhoz a városhoz, és függnek tőle. Tehát ha ott bármi gond van, az ide is kihat. Érted már?

- Azt hiszem... - motyogta Blú - És ott a városban most gondok vannak?

- Úgy bizony, méghozzá nagyon nagy gondok - bólogatott a bagoly - Minden úgy fest, hogy háború lesz.

- Háború? - kiáltott fel Blú - Na de miért lenne háború?

- Háború akkor van, ha elégedetlenség üti fel a fejét. És a város most pont efelé tart. A háborúból aztán majd káosz lesz.

- Káosz? - kérdezett vissza Blú. Ezt a szót sem ismerte, de a bagoly hanghordozásából rájött, hogy biztos nem egy kellemes dolog.

- Így van, káosz. Mindent elönt majd a káosz. És attól tartok mi sem fogunk kimaradni belőle.

- De hát miért nem?

- Pont azért, amit már mondtam, a kötődés miatt. Ha ott háború lesz, elszabadul a pokol. Nagy változások lesznek, amelyek ide is elérnek majd. Rengeteg ember fog majd ideözönleni akkor.

- Ide? - kérdezte Blú mackó értetlenül - De hát miért? Kik jönnének ide?

- A menekültek például.

- Menekültek?

- Igen, a háború menekülői. És akkor majd nekünk is szednünk kell a sátorfánkat, mert itt kő kövön nem marad. Az egész környéket átformálják majd. Mindig is így tették - mondta a bagoly, és egy rövid szünetet tartott - Szóval egy percig se bánd, hogy most itt vagy, és nem ott. Én a te helyedben elmennék innen, és minél messzebb.

Rövid csönd támadt, majd a bagoly elgondolkodva folytatta.

- Bizony, messze már annak, mikor békében éltünk egymással, mi és az emberek...egy nyelvet beszéltünk, és megértettük egymás szavait.

- Ilyen is volt? - kérdezett vissza kíváncsian Blú.

- Persze, nagyon sokáig. Mindannyian egy nagy családot alkottunk. De... aztán az ember kivált közülünk, és elindult egy másik, hosszú úton... de ez már egy másik történet.

- Ó - mondta szomorúan Blú, és lehajtotta a fejét. Miért is akart egyáltalán visszamenni? Vissza akart menni a házukba. Csak már arra nem emlékezett, hogy miért. Rövid gondolkozás után aztán lassan megszólalt, mérlegelve a bagoly szavait - Igazad lehet... csak az a baj, nem ismerem ki magam az erdőben. Én egy szobában nőttem fel, az egész életemet ott töltöttem.

- Szoba? - kérdezte a bagoly, ismét értetlenül - Mi az a szoba?

- A szoba... - kezdte a mackó, keresve a megfelelő szavakat - A szoba... a szoba is egy építmény, olyasmi mint a város. Csak ott nem lakik annyi ember. Legalábbis az én szobámban nem.

- Ó, értem - bólogatott a bagoly - Akkor az nem hangzik valami jól. Itt az erdőben sosem kell egyedül lenned. Rengetegen élünk itt. És amennyire tudom, egyikünk sem fogyaszt plüssmackókat, tehát nem kell félned semmitől.

- Plüssmackókat - javította ki Blú a baglyot.

- Ó persze, plüssmackókat - mondta a bagoly kissé zavartan - Elnézést kérek. Ez nem a fajodnak szól, egyszerűen még sosem hallottam rólatok.

- Ó, nem kell aggódnod - legyintett Blú - Nem hiszem, hogy rajtam kívül lennének mások is.

- Amindenit! - horkant fel a bagoly - Ez borzasztó!

- Nem annyira - vonta meg a vállát a mackó - Azt hiszem...

Közben körülöttük egyre nagyobbak lettek az árnyékok, és az ég egyre sötétebb lett, néhol már megjelentek az apró csillagok.

- Beesteledett - pillantott fel Blú az égre.

- Igen - mondta a bagoly - Lassan el kell indulnom élelemért.

- Még sosem éjszakáztam az erdőben - mondta Blú félve - Van esetleg valami ötleted, hol húzhatnám meg magam, bagoly?

A bagoly tanácstalanul nézett körbe-körbe.

- Nos, hát, izé... - dadogta zavartan - Nem tudom, nektek plüssmackóknak mik a szokásaitok.

- Nincsenek különösebb szokásaink - mondta a mackó - Bárhol el tudunk lenni.

- Akkor mit szólsz ehhez a fához itt? - bökött a csőrével a bagoly a fa felé, amelynek az ágán ült.

- Jónak tűnik - sétált Blú a fa felé. A fa gyökerei óriási kígyókként tekeregtek mindenfelé. Eleinte meglehetősen taszító látványt nyújtott, de Blú mindenképp meg akarta húzni magát valahol. Igaz, hogy senki sem táplálkozik plüssmackókkal, de egyelőre még félt a nagy és ismeretlen erdőtől. Talált egy kis odút, amely az ide-oda kanyargó fakígyók érdekes játéka nyomán alakult ki. Bemászott, és leheveredett a földre.

- Köszönök mindent bagoly, örülök, hogy beszélgettünk! - kiáltott fel Blú újdonsült barátja felé - Egyébként Blúnak hívnak.

- Én is örülök a találkozásnak... - mondta a bagoly, majd bizonytalanul folytatta - Blú... Az én nevem Fredegár.

- Jó éjszakát, Fredegár - mondta a kismackó.

A kismackó egy ideig a sötétséget bámulta, az erdő neszeit hallgatta. Fura ciripelések. Szárnycsapkodások. Blú próbált minél mélyebbre húzódni az aprócska barlangban. Jó ideig fülelt még, aztán mély álomba szenderült.

Aztán reggel lett.

Így került most ide.

Újra és újra megforgatta a gondolatokat plüssagyában. Valami mélyen azt súgta neki, hogy haza kell mennie, bár azt már nem tudta, hogy miért. Talán várja ott valaki? Egyáltalán hol van az ő hazája? Hiába gondolkodott, nem tudott rájönni. Az biztos, hogy bármennyire is szépnek találta az erdőt, ő nem ide tartozik. Ő túl kicsi, ő túl... plüss. Ő egy másik világba való, csak még arra nem jött rá, hova.

- Akkor nem tudok jobbat, mint elindulni - dünnyögte a mackó maga elé - És akkor majd ha odaérek, talán kiderül, hogy miért kell ott lennem.

Ez így jó ötletnek tűnt.

Kisétált a fák árnyékából, és hamar megtalálta azt a pontot, ahol azelőtt üldögélt, mikor kimászott a patakból. Csak a patak folyását kellene követnie, és akkor el kell hogy jusson a "Hazáig", bármi is legyen az.

- Akkor indulás - mondta a mackó, és megindult a magas part mentén. A patak végig alatta csordogált.

Ma is gyönyörű idő volt. A nap magasan fenn járt az égen, fogalma sem volt róla, mennyi idő lehet. De miért is kellene ezt tudnia? Valami régről jövő, mélyen benne lévő reflex hatása volt, hogy tudni akarta a pontos időt. Az idő fontos volt, mert minden dolog időpontokhoz kötődött... mikor ehet, mikor kaphatja meg az orvosságát, satöbbi. Most azonban teljesen jól érezte magát. A hatalmas fák szinte csalogatták, dús lombjaikkal. Néha felötlött benne, hogy szívesen megmászná az egyiket, de amint a gondolat megjelent, máris badarságnak tűnt az egész.

El nem tudta képzelni, hogy az emberek miért akarnának ártani egy ilyen helynek, ahogy bagoly mondta tegnap. Miért jó az nekik? Akkor maradjanak csak abba a "Városban", vagy miben... de bagoly szerint ott is nagy bajok vannak. Hát se ott, se itt nem tudnak meglenni? Az a pár ember, akiket ő régen ismert, nem voltak ilyenek, nem voltak rossz emberek. És úgy emlékezett, ő maga sem volt rossz. Lehet akkor bagoly kapott téves híreket?

- Szép napot, kis barátom - hallatszott ismét az a bizonyos hang.

Blú odapillantott, és ismét bagoly ült ott az egyik alacsonyabb, kopasz fa ágán.

- Szervusz Fredegár! - üdvözölte vidáman barátját Blú. Nagyon megörült, hogy társasága lett, mert egyáltalán nem számított most senkire - Mondd csak, te sosem alszol?

- Gondoltam meglátogatlak - felelte a bagoly - Mivel még sosem éltél itt, gondoltam szükséged lehet valakire, aki eligazít.

- Nagyon kedves tőled - mondta Blú kissé meghatódva. Hosszú idő óta először most érezte azt, hogy valaki odafigyel rá - De én most elindultam visszafelé.

- Ó - mondta Fredegár meglepődve, de mintha enyhe csalódás is bujkált volna a szavai mögött - Szóval mégiscsak visszamész az emberekhez?

Blú megvonta a vállát.

- Valami azt súgja, hogy vissza kell mennem, magam sem tudom, hogy miért. De arra jutottam, hogy ha majd oda érek, akkor talán kiderül.

- És azután? - kérdezte érdeklődve a bagoly.

- Hát... - dadogta a mackó zavartan - Akkor majd, izé... akkor majd kiderül, hogyan tovább.

- Hát rendben, ahogy akarod - bólintott Fredegár - A te döntésed. Ha mégis úgy döntenél, hogy visszatérsz, az én segítségemre mindenképp számíthatsz.

- Nagyon köszönöm - dadogta elérzékenyülve Blú. Nem igazán tudta kezelni ezt a kedvességet, nem tudta, mit is feleljen rá.

- Nos, tehát... - kezdte a bagoly - És akkor merre tovább?

- Hát, gondoltam itt a patak mentén ha tovább megyek... - dadogta Blú - Mivel, mikor eljöttem, akkor is a patakot követtem... mikor eltévedtem...

- Rendben, rendben - bólogatott Fredegár - Ha gondolod, szívesen elviszlek.

- Tessék? - csodálkozott a mackó - Mármint, hogy...engem?

- Hát persze - mondta nyugodtan a bagoly - Tudom, merre laknak az emberek. Fentről sokkal könnyebb tájékozódni. És így mégiscsak gyorsabb nem?

- Hát lehet, még sosem repültem... - mondta bizonytalanul Blú, felpillantva az égre - Biztos, hogy biztonságos?

- Teljes mértékben - biztosította Fredegár - Nyugodj meg, erősen tartalak majd.

- Hát nem is tudom... - dünnyögte Blú. Egyáltalán nem tűnt túl jó ötletnek. Nem véletlen, hogy nem voltak szárnyai... Hiszen, ha lennének, akkor ő is tudna...

...repülni! Blú a patak kanyargó kígyóját látta maga alatt, azt a patakot, amelynek a partján az előbb még ott állt. Most magasan a levegőben lógott, hosszú ruhácskájának végét lebegtette a szél. A nagy méretű madár egyik lábának kampós körmén lógott, melyet a ruhácskájába akasztott.

- Szent ég! - kiáltott fel Blú.

- Nyugalom! - mondta nyugodt hanggal a bagoly - Semmi ok a pánikra, kedves Blú!

Halkan suhantak tovább. Blú csak néha-néha mert lepillantani, tekintetével a felhős eget fürkészte inkább. Nemrég megmenekült a víztől és megfulladástól, most pedig itt szált fenn a magasban. Bíznia kell a bagolyban, ő csak tudja, mit csinál...

Hirtelen szörnyű sikolyt hallott valahonnan maga mögül. Valami nekiütközött a madárnak, aki szintén felkiáltott. A bagoly szárnyai körülötte csapdostak, Blú a kis tappancsaival próbálta védeni magát.

- Mi történik, Fredegár? - kiáltotta a mackó.

A csapkodó tollrengeteg között néha-néha ki tudott pillantani, de semmit sem látott, csak a kék eget... aztán egy szörnyű, karmos láb tűnt elő egy pillanatra... egy hatalmas, lebegő szárnyszerűséget látott egy pillanatra... de ez a szárny nem olyan volt, mint a bagolyé, nem voltak tollai. Egy hatalmas, gonosz, villogó szempár... valami szörnyű bestia támadt rá a barátjára.

A kegyetlen csata során ide-oda forgolódtak a levegőben, és Blú elvesztette az irányérzékét. A talaj hol a lábai alatt, hol a feje felett volt, és szédülni kezdett. A következő pillanatban érezte, hogy a ruhácskája leválik a bagoly kampós körméről, és ő zuhanni kezdett.

Blú felkiáltott végső kétségbeesésében.

Hosszan zuhant, míg megérezte a csapódást. Falevelek vették körül hirtelen, egy fa lombkoronájába érkezett, ide-oda pattogott az ágak között. Kinyújtotta a tappancsait, próbált valahogy fogást találni valamelyik ágon, hogy tompítsa az ütődéseket, és végül sikerült elkapnia egy vékony faágat.

Blú előtt még mindig rázkódott a táj. Egy faágba kapaszkodott, amely le-fel hintázott a súlya alatt. Ahogy az ág mozgása kissé alábbhagyott, a kismackó szeme kezdett hozzászokni a tájhoz. Lepillantott.

Bár ne tette volna.

Óriási magasságban lógott a semmi fölött.

- Itt vagyok megint a csávában - dünnyögte Blú.

Egy tompa hang, és a vékony faág, amin lógott elszakadt.

Blú ismét zuhant.

Zuhant, megint csak zuhant, néha úgy érezte már, az egész élete egy folyamatos zuhanás csupán.

Hirtelen körülvette a sötétség.

Ki tudja, mennyi idő telt el, mikor Blú újra kinyitotta a szemét. A hátán feküdt, ezt azonnal érzékelte, és felfelé nézett, a lengedező faágak között megcsillanó napfényt figyelte. Az első gondolata az volt, hogy remélte, hogy Fredegárnak, aki csak neki akart segíteni, nem esett komolyabb baja.

Fülecskéibe egyre-másra hatoltak be a környezet hangjai. A faágak rezgései. A madarak csiripelése.

Gyermeksírás. Szipogás.

Blú hirtelen felült. Feje elfordult a hang irányába. Egy ideig hallgatózott, nem e a fejét verte be annyira, hogy most mindenféle hangokat hallucinál.

A hang azonban továbbra sem hallgatott el.

Blú felpattant, és elindult a hang irányába. Megkerült néhány óriási fát, és egy hatalmas méretű réten találta magát. Blú döbbenten nézte: a fű alig látszott ki a szétszórt szeméthalmok alól. Mindenféle, számára többnyire ismeretlen tárgyak hevertek itt szanaszét. A síró hang valahonnan innen jött.

Blú megkerült egy széttört képernyőjű tévét, majd egy kiselejtezett íróasztal mögött meglátta a hang forrását. Egy lánybabát látott, amint kétségbeesett sírt egy szemétdomb oldalán. A játékbaba felsőteste látszódott csak ki, testének alsó részei be voltak szorulva a szeméthalom alá. Blú odasietett hozzá. Félresöpört egy vastag könyvet, aztán minden erejével nekifeszült egy üres üvegekkel teli nejlonszatyornak. Az egyik üveg megdőlt, nekikoccant a másiknak, majd az egész szatyor nagy csörömpölésekkel legurult a szemétdomb oldalán.

A kisbaba szabad volt.

Blú lehajolt a kislányhoz. Szőke, copfos fürtjei voltak, mellénykéje és fehér szoknyácskája. A lány a műanyag szemeiből folyó könnyeit törölgette.

- Jól vagy? - kérdezte bizonytalanul Blú.

A kislány megszeppenve nézett fel a kismackóra. Szép lassan felállt, egy kicsivel volt csak magasabb Blúnál.

- K-köszönöm - pityergett a baba.

- Szívesen - próbált mosolyogni Blú - Hát te meg hogy kerültél ide?

A kislány leült egy kisebb szeméthalom tetejére, szipogva a szemét törölgette.

- Nem tudom - mondta a baba - Semmire sem emlékszem.

Egy ideig némán hallgattak. A kisbaba halkan szipogott, mélyeket lélegezett. Blú odahajolt hozzá, egyik mancsát lágyan a lány vállára tette.

- Nyugodj meg - mondta finoman - Már nincs semmi baj.

A lány egy ideig tovább szipogott, aztán már egy kicsivel összeszedettebb hangon megszólalt.

- Hol vagyunk? - kérdezte.

- Hát... - kezdte bizonytalanul Blú - Azt sajnos én sem tudom pontosan. Még sosem jártam ezen a helyen. Egyébként engem Blúnak hívnak.

- Chloé - mondta halkan a lány.

- Szervusz, Chloé - mosolygott a mackó - Mondd csak, emlékszel még esetleg valamire?

A lány rövid ideig hallgatott, a szemét dörzsölgette.

- Semmire sem emlékszem - szipogta - Egyszer csak itt ébredtem fel.

- Na és a szüleid?

- A szüleim? - kérdezte csodálkozva Chloé.

- Igen - mondta Blú - Nincsenek szüleid? Mindenkinek vannak szülei.

- Akkor biztos nekem is vannak - mondta bizonytalanul a kislány.

- Egészen biztosan - mondta biztatóan Blú - Ne aggódj. Idővel biztosan visszatérnek majd az emlékeid. Nem kell félned, nem vagy egyedül, én itt vagyok melletted.

A kislány könnyes szemeivel a mackó felé pislogott.

- Na és te, Blú? - kérdezte Chloé - Te itt élsz az erdőben?

- Hogy én? - kérdezte meglepődve a mackó - Nos... én... én éppen indultam valahova.

- Tényleg? - kérdezte a lány - Na és merre indultál?

Blú a fejét törte. Erősen gondolkodott, de egyszerűen nem akart beugrani semmi értelmes gondolat, hogy merre is tartott azelőtt.

- Hát... - dadogta Blú - Nos, szóval... én... - egyszer csak, mintha feladta volna az erőlködést, végre kibökte - Én nem emlékszem.

Chloé némán nézte a döbbent arcú kismackót. Egy ideig néma csöndben hallgattak.

- Akkor... - kezdte bizonytalanul a kislány - Most mi legyen Blú?

Blú csalódottan állt. Majdnem megfulladt, lezuhant, eltévedt, és most már azt sem tudja, hova indult, honnan jött, vagy hogy egyáltalán mit kéne tennie. Nem tudott semmit sem.

- Fogalmam sincs - mondta ki végül a kismackó.

Chloé szomorúan lehajtotta a fejét. Már nem sírt, csak néha-néha szipogott egyet-egyet. Blú is magába roskadt, némán állt a földet bámulva. Nem volt semmi ötlete.

- Ki vagyok? - suttogta maga elé Blú.

- Tessék? - kérdezte Chloé, és felnézett a mackóra.

- Ki vagyok? - ismételte el a mackó, most már hangosabban. Az arca hirtelen felélénkült, mintha hirtelen minden emléke visszatért volna - Erre kell rájönnöm! - kiáltotta - Hogy kivagyok!

- Hogy ki vagy? - kérdezte értetlenül a kislány.

- Igen! - mondta lelkesen a mackó, mivel már nem félt kimondani - Nem tudom, ki vagyok, és azt sem tudom, hogyan tovább. Semmit sem tudok! De majd kitaláljuk - mondta a mackó, és a mancsát a lány felé nyújtotta - Együtt.

Chloé nagy, kerek szemekkel pislogott a mackó mancsára, egy ideig nem is mozdult. Aztán Blú szemeibe nézett, és végül bólintott. Kinyújtotta kis karját, és ujjaival megfogta a mackó bolyhos mancsát. Blú talpra segítette a kislányt.

Lekászálódtak a szeméthalomról, és hátat fordítottak az ocsmány, limlomokkal teleszórt rétnek. Kéz a kézben indultak el a fák irányába, apró alakjukat nemsokára elnyelte az árnyas, megannyi élettől zizegő erdő.

Vége