Elsod r ó d v   a

Írta:  Újvári Márton

"Hiába futsz..."

Ginen Beronis maga előtt látta a Iolwyn gyönyörűen csillogó, széles vizét, mely keresztülvágtatott a városon, a túloldalon magasodó hatalmas tornyoknak csak a kontúrjai látszottak az erős, párás napsütésben. Elképesztően, már-már álomszerűen ragyogó idő volt, Ginen áldotta a jószerencsét, hogy ide sodorta őt a megszkott városi bolyongásai során a véletlen. 

Vagy, látva ezt a szélesen elterülő, csillogó felszínű káprázatos teremtményt, talán maga Iolwyn folyamisten volt az, aki idevonzotta őt, Ginent, Megapolisz, pontosabban mondva a centrumkörzetek lüktető életének feltétlen hívét. Ginen számára csak a centrumkörzetek léteztek, ezen belül is AcremCity, a centrumkörzetek királynője, legszebb ékköve, mely kitűnt a többi közül csillogó épületeivel, tágas tereivel, parkjaival, olümposzi magasságokban végigfiutó sétányaival, elegáns teraszaival, melyekről az egyszerű akremiták istenekként tekinthettek szét a városon.

Ezt tette most Ginen Beronis is, aki egyszerű falusi peremi senkiként most hihetetlenül erősnek és átszellemültnek érezte magát, ahogy ott állt a korlátnál, a ragyogó napfényben, hihetetlen magasságban. Hogy jobban átérezze ezt a hatást, becsukta a szemét, és nagy levegőt vett. Tudta, ennek az álombuboréknak is szokás szerint fájdalmas kipukkanás lesz a sorsa, mikor majd felül a vonatra (vagy ahogy ő nevezte: "időgép"), és elindul vissza a peremre, az ő világába.

De most nem akart erre gondolni, még akkor sem, ha ezt a szomorú tudatot sosem tudta teljesen kizárni, és sötét árnyékként végig ott volt, meghúzódva tudata egy eldugott szegletében, várva, hogy majd előbújjon és gúnyosan, hangosan kinevesse őt. 

Ez a sötét erő most szépen meghúzta magát, eltakarodott a ragyogó napfény elől, a Iolwyn-folyó álomszerű, csillogó vízfelszine elől. Ginen a szél susogását hallotta, a hatalmas víztömeg moraljását, mely elnyomta a forgalom folyamatos zúgását. A folyóban felfedezett egy-két apró pontot, elvonuló hajókat, motorcsónakokat, és itt-ott lassan mozgó, kézzel hajtott kajakosokat is látott... mindannyian mintha a fennséges Iolwyn vízisten dicsőségéből kértek volna egy szeletet maguknak.

Ginent is odavonzotta valami. Talán mindig is egy nagyobb erő rángatta őt ide-oda bolyongásai során, ki tudja. De most mindenképp sokkal megfoghatóbban érezte. Néha meggyőződése volt, AcremCity-ben járva, hogy egy csodálatos álom szereplője, egy olyan álomnak, melynek sose lehet teljesen a részese, mivel ő nem ide tartozik. Ő itt csak egy vendég, egy vándor, aki csak jön-megy a hatalmas monolitok között, ahol emberek élnek, dolgoznak, esznek, isznak, szeretkeznek, élik az életüket. Ő pedig, bolyongásra ítéltetve, mint valami szellem, jár-kel ebben a világban, céltalanul, újra és újra ugyanazokat a helyszíneket bejárva, mintha valami kötné őt oda, pedig akikkel annak idején ott járt, már sehol sincsenek.

Csak ő van itt.

És a Iolwyn.

Elhatározta, hogy lemegy a partra, közel akarta érezni magát a folyóhoz, a vízhez, úgy érezte, szent vize majd megoldás lehet minden gondjára, minden fájdalmára. Fogalma sem volt, hogy honnan jöhetett ez a képtelen ötlet, de mégis így volt.

Először le kell jutnia innen, ebből az embertelen magasságból, mint egy Isten, aki alászáll az Olümposzról, hogy elvegyüljön az egyszerű, halandó emberek között.

Ekkor már valahol megjelent benne az érzet, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Innen fentről, AcremCity illuzórikus valóságának köszönhetően sokkal közelebbnek tűnt a hatalmas folyó, mint ahogy valójában volt, Ginennek előbb több emelet mélységbe kellett lejutnia, átverekednie magát a szintközi folyosók rohanó embertömegén, hogy aztán a földszintre leérve (talán egy buszra felszállva) több megállónyi utat megtéve végül elérjen áhított céljához, Iolwyn folyóistenéhez.

Ginen elindult a korlát mentén, ahol eddig állt. Néhány akremita áldogált a közelben fotókat készítettek, szelfik kattantak. Egy széles, lebetonozott járda haladt a korlát túloldalán lévő tágas mélység, és a másik oldalon lévő hatalmas füves park között. A parkban emberek nyüzsögtek, kutyák szaladgáltak, csaholtak, gyermekek nevettek, földöntúli nevetésüket messzire vitte a kellemes, meleg szellő. 

Ginen haladt újtán, néha-néha elhaladt mellette egy-egy önmagába fordult, zenét hallgató kocógó, vagy egy-egy eltökélt arcot vágó bicikliző akremita. Ginen nemsokára elért egy széles lépcsőhöz, mely egy óriási méretű csigalépcsőhőz hasonlóan több emelet mélységbe vezetett le. Aztán majd üzletekkel, árusokkal, kétes, gyanús külsejű (állandóan a szintközi folyosókon tébláboló) alakokkal teletömött szintközi folyosók fognak következni, melyeken ha végigmegy, újabb lépcsősorok fogadják majd... 

Az olümposzi isteneknek talán könnyeb dolguk volt, mikor időnként otthagyták az embertelen magasságban lévő világukat.

Ginen elindult lefelé a lépcsőn. Szerencsére nem voltak sokan, így könnyedén kikerülte az előtte haladó, jóval lassab embereket. Szokás szerint, bár ő nem haladt sehova, mégis mindig gyorsabb léptekkel járt, mint az átlag, ráérősebb tempóban haladó, gondtalan akremita.

De hogy is lehet annak bármilyen gondja aki itt él?

Ginen leért a lépcső fordulójába, ahol a falon egy hatalmas méretű, beépített, színes-zajos, vibráló hirdetőfelület hirdette a legújabb Elena Berkant koncert időpontját, helyszínét. A koncerten megszólal majd Elena legújabb száma, a "Hiába futsz" is. A fiú elfordult, és haladt tovább, lefelé a lépcsőn.

Hiába futsz... Ginen nem tudta pontosan miért, de valahogy rossz érzéseket keltettek benne ezek a szavak. 

Á, csak valami baromság...

Ginen próbált nem gondolni semmire, egymás után vette a lépcsőfokokat, mígnem végre beért egy szintközi folyosó sodró, zárt folyamába. Ginen nem nézett oldaltra, a földet bámulva haladt előre a kijárat irányába. Mikor a lépcsőkhüz ért, egy váratlan esemény kirántotta őt ebből magára erőltetett állapotból: két GSF rendfenntartó járőr állta el a levezető lépcső tetejét, a Ginenhez hasonlóan lefelé igyekvő járőkelők körbeállták őket.

Hiába futsz...

- Lépcsők ezen a részen lezárva! - mondta unottan az egyik gariven - Kérem menjenek tovább, a másik oldalon lemehetnek! Nagyon sajnálom! Mi sem tudjuk pontosan, hölgyem...

Néhányan idegesen próbáltak faggatózni, hogy mi a fenéért nem lehet itt lemenni, de természetesen a garivenek nem mondhattak semmit, ugyanazt hajtogatták gépiesen.

Ginen nem állt le balhézni, az semmihez se vezetett volna, ha ő is méltatlankodni kezd, mint ezek az emberek.

Neki más dolga volt.

A fiú ment tovább a teljesen zárt, mesterséges fénnyel megvilágított járatban. A közelben volt egy transzportmegálló, de neki nem volt bérlete, jegyet pedig nem akart venni. Amúgy is túl nagy kerülő lenne, ha transzporttal menne. Megkeresi a következő lejárót, és máris ott lesz a Iolwyn-nál, seperec alatt.

Ginen akremitákat kerülgetve haladt előre a sodrásban. Az emberfolyam vitte őt előre, nemsokára beállt néhány hasonló tempóban haladó ember közé, így haladtak, mint egy apró halcsapat a folyóban. Így érkeztek el a következő lépcsősorig, mely valóban akadálytalanul szélesedett előttük. Páran kiváltak a csapatból, Ginen a megmaradt tagokkal folytatta útját, és lekopogtak a sima fokokon.

A lépcsők itt is csigaszerűen haladtak lefelé, lécsőfordulók és lépcsőfokok gyors ütemben váltották egymást, mígnem minden elfogyott, és egy újabb szintközi folyosó következett. Igen, üzletek, árusok, gyanús alakok, itt-ott gariven járőrök masíroztak keresztül a folyamon. 

Ginen ahogy oldalra pillantott, észrevett egy párt, ahogy kézenfogva jöttek ki az egyik üzlet nyitott ajtaján. Ginen azonnal felismerte a lányt, egy évfolyamba járt vele a reklámszervező szakmenedzser szakra. Amanda volt a neve. Nagyon szép lány volt, és nagyon tetszett neki már akkor is, de hát peremiként semmi esélye nem lehetett egy centrumkörzeti lánynál. Akkoriban ráadásul még az öltözködésére sem figyelt, az apja nem használt cuccait hordta, és egyéb gagyi ruhákat. Egyébként is tudott róla, hogy a lánynak barátja volt, hallotta a pletykákból, és a lány MySphere oldalán ez bizonyítást is nyert. Többször szemeztek annak idején itt-ott a folyosókon, de egy-két üres "Szián" kívül sosem beszélgettek. Ginen ennek ellenére bejelölte a lányt MySphere-en, aki vissza is jelöltte őt, de sosem írt rá.

Ugyan minek?

Szerencsére most nem vette őt észre, a barátjával beszélgetve haladtak a folyosóban.

Ginen haladt tovább a járatban, az erős megvilágításban, a soha szűnni nem akaró hangzavarban. A fiú tudta, merre tart, ezerszer jár már erre, most mégis úgy érezte, egy láthatatlan erő viszi tovább előre, már-már tudatlanul, mint a vezetők nélkül haladó automatizált transzportok és tömegközlekedési buszok, járművek.

Nemsokára kiért a szintközi járatból, és újra a szabad ég alatt találta magát. Azonban, ahogy felnézett, látta, hogy a ragyogó égbolt kezd szürkés-narancssárga színűre váltani, ahogy a nap fénye kezd egyre erőtlenebbé válni.

Ó ne... Neki még oda kell érnie a Iolwyn-hoz!

Ginen egy újabb parkot látott, keresztülhaladt rajta, még nem rohant, viszont gyorsan kapkodta a lábát.Valamennyi pánik kiülhetett az arcára, ugyanis néha-néha elkapott egy-egy pillantást azoktól az akremitáktól, akik nem értették, hova siethet ennyire zaklatottan.

A fiú egy járdán haladt végig, még mindig a magasban volt, de ez innen nem látszott. Egy széles autóúton kellett kersztülhaladnia, így a zebra felé sietett, ahol már álltak páran, várva, hogy a közlekedési lámpa útjára engedje őket. De várjunk csak...

Mi van már megint?

Hiába futsz...

Az emberek nem is a közlekedési lámpa megfelelő színre váltását várták, hanem egy újabb garivenjárőr körül sereglettek össze, aki ott állt a járda szélén, és széles gesztusokkal hadarta a kötelezőt:

- Kérem, ez a rész le van zárva, ne itt menjenek át, menjenek tovább...

Ez nem lehet igaz! Rövid időn belül ez már a második eset!

Ginen meg sem állt, máris haladt tovább a járdán, de még gyorsan megkockáztatott egy oldalpillantást: látta, hogy két jármű csapódott egymásnak pont az átkelőhely közepén, a két autó frontális ütközésben csókolózott össze, a helyszinelők és a mentősök már körbesereglették a roncsokat.

Ginen haladt tovább a széles járdán, immár a szabad ég alatt, mely egyre inkább vesztett színéből, narancssárgából mindinkább szürkére váltott. Folyamatosan kerülőkre kényszerítik, egyre távolabb és távolabb kerül a céljától, a Iolwyn folyó széles, csillogó vizétől. Úgy látszik, a teljes utat lezárták, mert egy gépjármű sem haladt rajta, teljesen kihalt volt a széles főút.

A fiú még sebesebbre vette a lépteit. Üzletek, üzletek, járókelők... Hamarosan egy lépcsőhöz érkezett, mely egy szűk járatba torkollik mely áthalad a széles, több sávos autópálya alatt. Ginen a lépcső felé vette az irányt, és berontott a szűk járatba. Ahogy haladt, észrevette, hogy a járat plafonján az egyi lámpa vibrálva hol kialszik, hol felgyullad.

Apró, megszokott hibák ebben a csodálatos díszletben.

Ginen kiért a járat túloldalán, és haladt tovább az üzletek mentén. Észrevette, hogy egyre több ember gyűlt össze körülötte. Valami megint történhetett.

Valóban, a közelben újabb GSF garivenek álltak, és minden összegyűlt embert egy közeli lépcső felé tereltek. Ez nem volt baj, Ginen amúgy is arrafelé ment volna.  Néhány járókelő megállt a garivenek mellett, próbálva megtudakolni, miért nem mehetnek tovább a járdán, de természetesen ők sem kaptak semmilyen megvilágosító választ.

- Sajnálom, minket csak ide küldtek, nem tudjuk pontosan mi történt, uram... Kérem haladjon tovább, asszonyom... - a szokásos mantra.

Nem baj. Ginen máris a lépcsőkhöz ért, és megindult rajta...

...megindult volna rajta, de időközben már annyi ember gyűlt össze, hogy csak lépésben tudtak haladni. Ginen lefékezett, de lendülete vitte tovább előre, és nekiment az előtte álló középkorú hölgynek. A hölgy hátranézett, majd jóindulatúan elmsolyodott.

- Ne haragudjon - mormolta Ginen alig érthetően. Napok, hetek mentek el úgy, hogy szinte meg sem szólalt, és amikor hosszú idő után először mondott valamit, mindig alig érthetően jöttek ki a szájából a szavak. No nem mintha akkor olyan hosszasan beszélt volna, elvégre mikor kellett megszólalnia? Minden ismerősével MySpher chat-ablakain keresztül beszélt, bepötyögve a szavakat. Amikor az apjával vagy a hugával találkoztak a házban, odavakkantottak egymásnak egy üres "Sziát". Szinte nem is volt alkalomra rá, hogy használnia kellett volna a hangját, a szavait, a beszédet, a verbális kommunikációt. Maximum csak ilyen banális helyzetekben.

Fornile. Mi lehet Fornile-lal? Már jó régen nem beszélgetett vele... Talán ha egyszer kijut innen, majd felkeresi őt újra. Mindig ilyen volt a viszonyu k Fornile-lal, felkeresték egymást (többnyire Ginen), majd újra elsodródtak egymástól hetekre, hónapokra, olykor évekre (persze főként Ginen miatt). Mikel Fornile volt egyetlen megmaradt gyermekkori barátja, nem kellene így bánnia vele.

Ginen oldalra pillantott, és a lépcsőn tulsó oldalán, jóval előtte lefelé haladó tömegre pillantott. És mit vett észre? Amanda volt az, a barátja oldalán, de már nem fogták egymás kezét, és jól láthatóan igencsak feldűlt állapotban voltak. De nem a kialakult helyzet miatt. Ahogy Ginen ki tudta venni, veszekedhettek valami miatt. A lány sértődött, szomorú arccal fordult el a fiútól, aki idegesen magyarázott neki valamit.

De hogy a fenébe kerültek elé, amikor az előbb még jóval mögötte voltak a szintközi folyosóban? Talán transzportra szálltak. 

Ginen tekintete mindig vissza-visszatért a lányra, és némi (jól eső) elégtétellel vette észre, hogy a helyzet egyre komolyabb szócsatába torkollik a két fél között, hogy olykor a körölöttük haladó emberek is felhúzták a szemöldöküket.

Ginen lelépett a legutolsó lépcsőfokról, és a lépcsőforduló széles betonján taláta magát (igen, még csak ott volt). Néhányan sziktózódtak a tömegben, néhányan röhögcséltek, a többség jól láthatóan lazán vette.

De neki célja volt. Ginen zene duruzsolását hallotta, ahogy az egyik közelben álló srác fülhallgatójából maxra tekert zene üvöltött. Az ismerős női hang, a ritmus, az elkapott dalszöveg-részletek Ginenben akaratlanul is meghozták a felsimerést: Elena Berkant egyik száma.

Hiába futsz...

Ginen ekkor olyat tett, amit még soha, és álmában sem gondolta volna, hogy valaha lesz bátorsága megtenni. Mikor később visszagondol majd erre az esetre, maga sem fogja tudni, mi késztette erre a cselekedetre. A lépcsőforduló korlátjához verekedte magát, nem kevés bosszúságot okozva a körülötte álló akremitáknak.

Ginen a korláthoz ért, és azonnal megkapaszkodott benne, a szűk helyen manőverezve egyik lábával átmászott rajta, majd egy újabb mozdulattal máris a korlát túloldalán volt, borzalmas magasságban. Ginen nem törődött a hangzavarral, mely hirtelen felerősödött, eltorzult arcok fordultak az irányába. Ginen lepillantott, és még mielőtt elkaphatták volna a csuklóját, elengedte a korlát fémrúdját, és elrugaszkodott. 

Két-három méterrel lejjebb ért "földet", megragadva a következő lépcsőforduló korlátját. Csak pár másodpercre pihent meg, és máris újra elrugaszkodott, elkapva az alatta lévő, következő korlát hideg csövét. Ginen nekilendült, zuhant, a szellő a hajába kapott. Talán most az egyszer volt haszna az életben fáramászási tudománya miatt, melyet gyermekkorában oly sokszor űzött a hatalmas kertjükben, mely akkoriban a világot jelentette számára. Aztán később, ahogy egyre nagyobb lett, már a környező erdők még hatalmasabb fái következtek. 

Időnként arra is képes volt, hogy odafönn maradjon és órák hosszat töltött a zöld lombok magányában, az erdő neszeit hallgatva. Milyen messzire is került abból a világból... már csak a centrumkörzetek gigászi tornyai, lüktető élete létezett a számára.

Az az igazság, hogy már évek óta nem mozgott ennyit, így (bár most még nem volt ideje ezen tűnődni), igencsak meglepődött azon, hogy ilyen jó erőben van. Még nem sejtette, mennyi erőre lesz majd szüksége, mikor a Megtisztulás kezdetét veszi, és a centrumkörzetek romjai között véres valósággá válnak a messzi gyermekkori múltba vesző, erdőkben játszott kalandok...

Ginen egy nagy ugrással a "földszinten" termett.

Földszint... ki tudja már, hol van a földszint a centrumkörzetekben...

Mint egy álomban, minden elvesztette jelentését.

Idelenn végre kitágult a tér, és az emberek minden irányba szétszéledtek. Ginen is haladt a maga útján, már maga sem tudta miért, de mennie kellett, hívta magához a célja. A nap már lebukott a hatalmas épületek mesterséges horizontja mögött, de még mindig volt elég fény ahhoz, hogy az automatizált utcai világítás még ne kapcsolódjon be.

Vajon mi vezethet oda, hogy valaki összevesszen egy ilyen lánnyal, mint Amanda? Bezzeg ha neki lenne egyszer egy ilyen csaja... Ezek a centrumkörzetiek sosem tudják értékelni azt, ami nekik kijutott...

A nélkülözés, kirekesztettség szomorú fájdalma erőt adott neki, hogy tovább folytassa útját, ki tudja hova és ki tudja, miért. Itt volt, egy álom közepén, mely álom mindig gúnyosan a képébe vágja, mi nem lehet sohasem az övé.

Míg mások úgy bánnak ezekkel az értékekkel, mint a kidobnivaló szeméttel.

Hiába futsz...

Pedig futott, most már futott, sebesen, embereket kerülgetve, az összemosódó üzletek mentén a Iolwyn csodálatos folyója felé, mert ha odaér, az talán majd enyhít valamit a fájdalmán, bár maga sem tudta, miért lesz így, de talán így lesz.

Ginen már maga sem tudta, mióta futott, mikor egy korláthoz érkezve megállt. A Iolwyn hatalmas, fényesen hömpölygő, masszív szalagja már ott volt alatta, a távolság rohamosan csökkent. Még mindig jó pár emeletnyi magasságban volt, de már csak egy párhuzamos utcára kellett átjutnia, onnan a lépcsőkön keresztül már egyenes út vezet a folyóhoz. Ginen látta a Szabadság-híd embertelen méretű, bonyolult acél- és betonszerkezetét a folyó felett átívelni.

Ginen elindult a járdán, jól láthatóan a Iolwyn-hoz egyre közelebb érve egyre több volt a fiatal, atlétatrikós deszkások, buliba készülő jól öltözött fiatalok egyvelege. Időnként hangos zene üvöltött fel a hordozható hangszórokból, és előkerültek a közeli ábécékből vásárolt italok is.

Igen, elvégre hétvége van, mindenki megy bulizni, jól érezni magát, amíg ő versenyt fut a semmivel, ki tudja miért. Odafenn az égbolt egyre szürkébbre váltott, a közeli oszlopok tetején a lámpák kezdtek fénybe borulni.

Ginen egy híd felé haladt, mely az épületek felett ívelt át, melynek a túloldalán a lépcsők levezetnek a Iolwyn szintjére.

A hidat lezárták. A garivenek mindenkit továbbvezényeltek, a következő lejárat irányába. Itt már nem voltak idegesen méltatlankodók, ez egy parkos-szorakozó övezet volt, ahol senki sem sietett semerre.

A következő lejárat egy újabb csigalépcsőn keresztül vezetett, azonban ez már jóval szűkebb és kisebb méretű volt, mint a beljebb, városban lévő társai. Viszont az előző helyzethez hasonlóan itt is összegyűltek az emberek, a sor csigalassúsággal haladt. Ginen beállt egy jól öltözött, fiatalokból álló fiúcsapat mögé, akik (a beszélgetésükből kivéve), egy Iolwyn partján lévő club felé tartottak éppen. Mindegyikük kezében italos üvegek voltak, hangosan nevetgéltek, a rekordmennyisségű csajozás izgalmát tartogató buli igéretétől (és az italtól) megrészegülve.

Neki is ott lenne a helye, gondolta Ginen. Bár ő is ilyen szabadon tudna viselkedni, mint ezek a srácok. De ő még sosem rúgott be, és ez a lehetőség nem is igazán vonzotta, sőt, meglehetősen taszította. Nem is lenne rá mód, ha részegen állítana haza, az apja biztos neki ugrana, és most egyáltalán nem hiányzik a balhé. Az utóbbi időben a feszültség igen nagy lett odahaz, melyet csak apja barátnőjének a megjelenése tudott enyhíteni, mikor náluk aludt.

Ginen nem tudta, meddig tartható még ez az állapot. Iskolába alig járt, az irodából már többször jelezték, hogy évet kell ismételnie, ha ennyi hiányzása lesz. Az apja persze mindig a szemére vetette, hogy de hát ő választota a filmes sulit, akkor meg miért nem jár be. Egy két éves képzés volt, de Ginen már látta, hogy teljesen felesleges. A szaktársaival sem jött ki, akik csak amolyan délutáni időtöltésként járogattak be, bulinak vették az egészet, Ginen hiába mutogatott nekik egy-két saját maga által írt filmötletét (például a Vak halált), melyeket leforgathatnak, egyiküket sem érdekelte. Arról nem is beszélve, hogy a suli a csőd szélén állt, és többször a tanárok hiányzása miatt elmaradtak az órák, rengetegszer teljesen feleslegesen utazott fel a peremről a centrumba.

Ginen valahol már sejtette, hogy sosem lesz belőle filmrendező, ahogy szerette volna. Időnként, mikor úgy hozta a helyzet, hogy ezt elmesélte az apjának, természetesen a fejéhez vágta, hogy ő ezt megmondta már az elején. Együttérzésre, lelki támogatásra hiába is várt volna. Ahogy Ginen apjának a fiával kapcsolatban, úgy Ginennek sem volt semmi ötlete, mihez is kezdhetne az életével. Úgy tűnt, mindenki megtalálta a helyét rajta kívül.

Hiába futsz...

Az apja szerint ha már elvégzettegy menedzser szakot, akkor menedzsernek kellene mennie, nem egy konyhai kisegítőne aprópénzért. De mit tudott az apja a világról? Ginennek nem voltak meg ehhez a szükséges kapcsolatai, ami itt Acremcorp monumentális piacán elengedhetetlen. Másrészről, ha valahogy mégis be tudna kerülni ebbe a "hálózatba", semmi önbizalma nem volt ahhoz, hogy az ilyesfajta munkában megállja a helyét. Látta a suliban és a kisebb kerületi tévéknél eltöltött szakmai gyakorlatokon, hogy mi kell ehhez, látta, hogy kikkel kellene versenyeznie, sok erőtől, önbizalomtól duzzadó, lelkes centrumkörzeti korabeli fiúkkal és lányokkal. Ő pedig egy peremkörzeti senki volt, aki az apja által nem használt cuccokat viselte.

Semmi esélye nem lett volna közöttük.

- Nyugi már, van még  időnk, a közelben is veszünk még valami piát! - hallotta maga mellől az egyik srác hangját.

Ebben a lassú tempóban haladva, Ginen csak most vette észre, mennyire elfáradt. A karjának izmai lüktettek az iménti tornamutatványoktól. Többet kellene mozognia. Igazából a gimi tornaórái óta nem mozgott rendszeresen. Volt otthon két egykezes súlyemelője a szobájában, melyeket még az apja vett neki, és időnként használta is, mikor belelkesült, de rendszerint ez egy-két hónapnál sosem tartott tovább.

Mikor végre leértek a lépcső aljára, az utcai lámpák már nagy erővel égtek, fél-szürkület uralkodott. Az utcákon minden korosztály megtalálható volt, párok kézenfogva, haveri és baráti körök, gondtalanul sétálgattak, beszélgettek, nevetgéltek, élvezték a hétvégét.

Ginen Beronis most már tudta, végre "megérkezett" a Szeránra, ugyanis ennél lejjeb csak akkor lehetett volna, ha beleugrik és elmerül a Iolwyn-folyóba. Ezen a részen a rakpartot amolyan sétánynak alakították ki, mely egy tágas sávban mindkét irányban hosszú kilométerekig elért. Ginen elhaladt a járókelők mellett, letért az útról, és egy újabb lépcső előtt találta magát: a kialakított betonfokok levezettek a folyóhoz, az alsó lépcsőfokokat a Iolwyn nyugodtan hullámzó vize nyaldosta.

Ginen Beronis megérkezett.

Felpillantott az odafenn ívelő roppant szerkezetre, a Szabadság-hídra, melynek ragyogó fényeit visszaverte a folyó felszíne. Valahonnan lejjeb a parton az egyik szórakozóhelyen megszólalt a zene, a basszusok hangja tompán hallatszott. 

A Iolwyn-folyó keresztülszeli a centrumkörzeteket, eljut a külső-körzetekig, majd továbbhalad a peremkörzetekre, onnan pedig az igazi Szerán emberek által lakatlan vadvilágába.

A peremen csak magad vagy.

Oda vezet az ő útja. 

Egy ideig még ott ácsorgott, magában merengve, a hullámokat bámúlva, mígnem teljesen besötétedett. Akkor Ginen Beronis megfordult, és elindult visszafelé. Még át kell verekednie magát a centrumkörzeten, hogy elérjen a Központi Pályaudvarra, ahonnan az időgépe majd elviszi majd őt haza, a peremre.

Vége