E l v e s z v e

Í r t a :  K o l l á r   P e t r a

"A város most egy kegyetlen fenevadnak tűnt, amely most elejtette az újabb áldozatát..." 

🎧 (Ambient Music) Desert Haven

A széles, folyamatosan zúgó autósztrádákon sosem szünetelt a forgalom. AcremCity gigászi méretű tornyait autóutak ezrei hálózták körbe, akárcsak az emberi csontokat az erezetek, a monumentális méretű centrumkörzeteknek a fáradhatatlanul áramló, mindig valahova haladó járművek voltak a vörösvérsejtjei, ezek biztosították a Megapolisz számára az életet.

Nem számított, hogy nappal van, ahogy az sem, amikor leszáll az éjszaka, és a Yhaars gázbolygó túlvilági ragyogással vonja be a felhőkarcolók fölött szétterülő csillagos égboltot. A szintközi tereken, a vásárlóutcákon emberek nyüzsögnek, az utcák szélén elhelyezkedő kávézókban vagy éttermekben ücsörögnek, fecsegnek, nevetgélnek, a téma mindig adott, a téma sosem fogy el.

Dante, a kisfiú, erősen szorította apja kezét, miközben keresztülhaladtak az embertömegen az óriási magasságban húzódó sétálóutcában. A korláton túl gyönyörű szép kilátás nyílt az éjszakai városra, és a hét éves kisfiút teljesen megbűvölték a varázslatos fények, száját tátva, kikerekedett szemekkel veszett bele a hihetetlen látványba. Olykor lelassult, olykor megbotlott, így az apjának néha erősebben meg kellett rántania Dante kezét, csak hogy a kisfiú tartani tudja a lépést siető apjával.

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak.


A fiú megtorpant. Szemtől-szembe állt a kislánnyal, végre utolérte, végre kiderülhet, ki is ez a bolyongó szellem, aki állandóan feltűnik, hogy aztán újra köddé váljon.

Nemsokára befordultak egy másik utcába, így a csoda szép látványnak vége szakadt. Üzletek véget nem érő sora következett, melyek már kevésbé voltak hívogatóak Dante számára, amíg egy élénk színekkel telerakott játéküzlet elé nem értek. A fiú kihúzta aprócska kezét az apja erős markából, és azonnal a bolt kirakatához rohant. Kis tenyerét az üvegre tapasztotta, és megbabonázva nézte a bent folyó mulatságot, a többi hasonló korú gyermeket, akik a polcok között hajtották apró játékbiciklijeiket, vagy távirányítós autóikat. A személyzet tagjai az ajtóban állva mosolyogva köszöntötték az újonnan érkezőket, vagy az éppen jól megrakott szatyrokkal távozókat.

Dante annyira elveszett a látványban, hogy észre sem vette, hogy az apja ott áll fölötte, és csak távoli hangként jutott el hozzá az ismerős telefoncsörgés. Az apja felvette a telefonját, kicsit arrébb lépett a fiútól, és beszélni kezdett valakivel. A hangján Dante érezte, hogy valami fontos dologról lehet szó, valami munkaügy lehetett, mint mindig.

A hangos gyermeknevetésre Dante oldalra nézett, és meglátott egy anyát és kisfiát, amint kéz a kézben kilépnek a játékbolt bejáratán. A kisfiú egy nagy, piros színű léggömböt húzott maga után, mely vidáman lebegett a levegőben, felületén megcsillantak a sétálóutca sokszínű fényei.

Dante nem sokat gondolkodott, érezte, ahogy csábítják a fények, a nevetés, a jókedv, a vidámság, és elindult a vidám színek után. Az a piros léggömb szinte hívogatta őt magához. Az apja most úgysem ér rá, telefonál, oda sem figyel, teljesen el van merülve azokban a rendkívül fontos dolgaiban, úgyhogy nem is zavarja most inkább.

Anya és fia vidáman haladtak az utcán, Dante csak a hátukat látta, de nem sokat törődött velük, a vörös léggömb élénk színe sokkal jobban lekötötte minden figyelmét. Azt sem tudta megmondani már egy idő után, mióta mennek, és hol is lehetnek. Valahol a tudata mélyén érezte, hogy ebből még nagy gond lehet, és nagyon ki fog kapni, de a kíváncsiság sokkal erősebb volt, és sikeresen leküzdött minden ellenállást.

A kisfiú és az anyja egy autóhoz érkeztek, mely az utca szélén várt rájuk. A kisfiú hátra ült, az anyja pedig előre a volánhoz. A léggömb odabenn is vidáman lebegett, amíg gazdája oda nem húzta magához, és a gyermek ekkor pillantotta meg az odakinn álló Dante-t.

A két kisgyermek pillantása találkozott, majd a kocsi elindult, és a léggömb már sehol sem volt.

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak. 

Dante ott állt egyedül az utcán, a nyüzsgő járókelők tömegében. A fölötte lévő hatalmas hírfal megállás nélkül nyomta a reklámokat, vidám arcok, festői módon bevilágított tájak követték egymást a hatalmas képernyőn.

Öröm és boldogság. 

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak. 

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak. 

A kisfiú körbenézett, és az eddig elnyomott pánik most már teljes erőből tört elő valahonnan a mélyből. Szíve mint a légkalapács, vadul verdesett aprócska mellkasában. Ezért még nagyon ki fog kapni.

El kellene indulnia visszafelé, de merre is volt az a visszafelé? A kisfiú vadul rohanni kezdett, olykor nekiszaladt az embereknek, kezével próbálta arrébb lökni őket, mintha egy zavaros, sötét erdő rengetegében járna. Bárcsak megtalálná valahol a kiutat...

Ott van a játékbolt!

Dante hihetetlenül megörült az üzlet látványának, ám amikor odaért a bejárathoz, azonnal látta, hogy ez nem ugyanaz, ez egy másik játékbolt.

Könnyek szöktek a kisfiú szemébe, sosem érezte még magát ennyire elveszettnek előtte. Ha mégis, az most egyszeriben semminek tűnt ehhez a mostani, rémálmaiba illő állapothoz képest.

Segítséget kérően tekintett körbe-körbe, az emberek arcát keresve, de mintha észre se vették volna, mindenki ment, sietett a maga dolgára.

Ő pedig itt maradt ebben a szörnyű pokolban, teljesen egyedül.

Dante teljesen reményvesztetten, könnyes szemmel haladt a tömegben, a járókelők olykor-olykor meglökték, de ő már nem érzett dühöt, már nem érzett semmi mást, csak elkeseredettséget. Fogalma sem volt, mit tegyen, fogalma sem volt, kihez fordulhatna...

...ekkor pillantotta meg először a kislányt. Még nála is fiatalabb lehetett, egy fehér plüsskutyust tartott a kezében, és hozzá hasonlóan magányosan haladt a tömegben, időnként eltünedezve a felnőttek tengerében, de aztán újra és újra felbukkanva.

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak. 

Dante már azon volt, hogy odasiet hozzá, amikor hirtelen a kislány újra eltűnt, amikor egy igencsak testes felnőtt férfi haladt el közöttük. A kisfiú megkerülte a férfit, és már rohant is volna oda a lányhoz, azonban...

...a kislány már sehol sem volt. Eltűnt.

Hová tűnhetett? 

Vagy csak az emlékezete játszott volna vele?

Szörnyű volt elfogadni a tényt, hogy elveszett, az a csoda szép tünemény, amiben annyira belefeledkezett az imént, ez a város, most egy kegyetlen fenevadnak tűnt, amely most elejtette az újabb áldozatát.

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak. 


A fiú megtorpant. Szemtől-szembe állt a kislánnyal, végre utolérte, végre kiderülhet, ki is ez a bolyongó szellem, aki állandóan feltűnik, hogy aztán újra köddé váljon.

Ki tudja, mennyi idő telt el, még mindig éjszaka volt, és Dante ott ült az utca szélén a padkán, és szomorúan merengett maga elé. Talán ha itt marad, az apja majd megtalálja. Nem fog elmenni sehova, és érte jönnek majd. A szülei nagyon elfoglalt emberek, és sokszor nem jut idejük arra, hogy foglalkozzanak vele, hogy játszanak, de attól függetlenül jó emberek, és biztos, hogy elindulnak majd a keresésére.

És Dante nem mozdult onnan, ki tudja, mennyi ideig.

Az éjszakából nappal lett, a nappalból éjszaka.

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak.


A fiú megtorpant. Szemtől-szembe állt a kislánnyal, végre utolérte, végre kiderülhet, ki is ez a bolyongó szellem, aki állandóan feltűnik, hogy aztán újra köddé váljon.
Szintközi folyosó AcremCity-ben
Szintközi folyosó AcremCity-ben

Dante ruhája már kissé megviselt volt, koszfoltok éktelenkedtek rajta, ahogy a bőrén is, éhes is volt, és aludni se nagyon tudott. Most már minden, ami körülötte zajlott, egy álomszerű hallucinációnak hatott, és reményvesztett elkeseredettségében már tudta, soha senki sem fog érte jönni.

Ekkor hallotta meg a furcsa csilingelést közvetlenül mellette. Dante odapillantott, és egy fényes pénzérmét pillantott meg maga mellett az utca kövén. Remegő kézzel nyúlt oda, a tenyerébe vette, és magához emelte.

Így kezdődött minden.

Éjszaka volt, és Dante egy bezárt üzlet bejáratának lépcsőjén feküdt, elnyomta őt a zavaros álom. Újra és újra átélte azt az éjszakát, mikor olyan buta módon elkóválygott, és sikerült egy pillanat alatt mindent elrontania. A vörös léggömb ott lebegett az éjszakában, ott csillogott a magasban, miközben egyre csak hívogatta csak hívogatta, csak hívogatta... az emberek nekijöttek, a földre lökték... és mentek tovább anélkül, hogy akárcsak rápillantottak volna.

- ...hogyan magyaráznád el egy peremi parasztembernek, aki csak tegyük fel, még sosem hallott Acrem-ről, meg a centrumkörzetekről, hogy mi az a munkahely? - az utcai szónok egy pár másodpercig csöndben járt körbe-körbe az arcokat fürkészve - "Tudja, az egy olyan dolog, hogy én bejárok oda dolgozni..." "Értem fiam, de miért nem otthon dolgozol? Otthon nincs elég munka?" "De van, de én ott pénzt kapok." "Értem fiam, és mit veszel azon a pénzen?" "Hát veszek kocsit, veszek bele benzint, veszek mobiltelefont, veszek szép cipőket..." "Értem fiam, és ezekre miért van szükséged, hiszen itt a peremen nekünk nincsenek is ilyen dolgaink... és teljesen jól megvagyunk nélkülük..." "Hát, hogy be tudjak járni a munkahelyemre dolgozni." - halk zúgolódás hallatszott a tömegben - És akkor megkérdezné a az öregapó, hogy "Kisfiam, te normális vagy?!" - rövid hatásszünet. Sokan elgondolkodva bólogattak. A szónok folytatta - És neki lenne igaza. Mert ő még a józan paraszti ésszel gondolkozik. Legalábbis most még, amíg el nem ér oda is a kolonizáció. Mert vegyük észre, hogy ez fog történni. Ez fog történni - ismételte el nyomatékosítva a férfi.

Dante nem sokat értett az egészből, ezért inkább tovább állt, és maga sem tudta merre tartva, tovább bolyongott a tömegben.

A hírfalak megállás nélkül ontották magukból a reklámokat. Néha-néha mintha valami hiba lépett volna fel, a reklámfolyam megszakadt, és ismeretlen alakok néztek le a hatalamas kivetítőkről, arcukon harag látszott, de Danténak fogalma sem volt, hogy kire haragudnak ennyire.

- ...MERT A KITENYÉSZTETT AKREMITA MÁR NEM TUDNA MIHEZ KEZDENI MAGÁVAL ACREM NÉLKÜL...

Aztán a haragos arc eltűnt, és folytatódtak a reklámok. Ez volt az, amit az apja mindig "hírfal-hackelésnek" tartott, bármit is jelentsen ez, és valamilyen föld alatt működő "csúnya bácsik" műve volt.

De már kezd hajnalodni, és a felkelő nap első sugaraitól szétrebbentek az árnyak. A kihalt utcán nemsokára megjelennek majd az első járókelők, ahogy mindig. Most senki sincs még itt, csak egy ember áll az utcán, és egyenesen felé néz.

Egy kislány.

Dante csak homályosan látta az alakját, látta, hogy valamit szorongat a karjában, egy fehér színű plüsskutyát, melyet úgy szorított magához, mintha senki mása nem lenne a világon.

A kislány tett egy lépést, egyenesen felé tartott, mint egy angyal, szinte lebegett a napfényben. Dante tudta, hogy álmodik, minden bizonnyal csak képzelődik, és mindennek hamarosan vége lesz, minden hamarosan semmisé válik.

A kislány már egyenesen ott állt fölötte, lehajolt, és puha, lágy hangján valamit súgni kezdett a fülébe.

- Kérlek, soha ne hagyj elmenni...

Dante szemei felpattantak, és szinte azonnal felült az üzlet lépcsőjén. Körbenézett, de a lány nem volt sehol.

Hát persze, tudta, hogy csak egy nyavalyás álom volt az egész...

Dante körbenézett, és ekkor az utca túloldalán, egy parkoló autó mellett állva meglátta őt. Ott állt a kislány, és egyenesen felé nézett, karjában elmaradhatatlan társát magához szorítva, majd már fordult is, hogy továbbmenjen, eltűnt a parkoló autó takarásában.

Dante azonnal felugrott, és máris rohant, elindult a látomás felé. Átszaladt a kihalt utcán, odaért az autóhoz, megkerülte, és körbenézett a járdán. A kislány megint sehol. Csak néhány, kora reggeli járókelő sétálgatott itt-ott az egyre nagyobb teret nyerő, meleg napfényben.

Nem ez nem lehet... ilyen gyorsan nem tűnhetett el!

Az egyik járókelő irányt váltott, hogy bemenjen az egyik már nyitva lévő üzletbe, amikor Dante újra megpillantotta a kislányt. Már jóval messzebb volt, mint ahogy az lehetséges lenne, és magányosan távolodott tőle az utcán, a másik irányba haladva.

Dante szeme tágra nyílt, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy mindez megtörténhet. Hogy kerülhetett oda ez a kislány olyan gyorsan? Tényleg valami angyal lenne?

Azonnal megiramodott, akármilyen gyenge is volt, futólépésben haladva egyre közelebb és közelebb ért, szíve vadul kalapált, mikor a kislány egy sarokhoz ért, és befordult rajta.

Nem sokkal ezután ért oda Dante is, és a fiú is befordult rajta, de a lány ismét sehol sem volt.

Nem, ott van, jó pár méterre tőle haladt az utcán, olyan távolságban, ami egyszerűen képtelenségnek tűnt...

De mégis így volt.

Ez most már tényleg lehetetlen!

Dante megszaporázta a lépteit, most már akár akarja, akár nem, végére fog járni a dolognak.

A kislány apró lépteivel haladt az utcán, normális tempóban haladva, Dante-nek mégis az volt az érzése, mintha egyszerűen képtelen lenne utolérni, bármennyire is próbálja. A kislány hirtelen ismét befordult valahová, és eltűnt a fiú szemei elől.

Mikor Dante odaért, egy hatalmas kaput pillantott meg, mely az óriási épület belseje felé vezetett. A kapu zárva volt, képtelenség volt bejutni, és nem ért fel a csengőkig sem. De kihez is csengethetne be, mikor senkit sem ismer? Ekkor hirtelen nyílt az ajtó, mire Dante megrezzent ijedtségében, és hátrébb lépett. Három felnőtt lépett ki rajta, egymással beszélgetve oda sem figyeltek rá.

A fiú kapott az alkalmon, és lebukva besurrant mögöttük, és éppen akkor tette be a lábát a küszöbön, mikor a hatalmas méretű ajtó lágyan becsukódott mögötte.

Egy óriási méretű lépcsőházban találta magát. Szemben, a széles lépcsősoron már ott halad felfelé a kislány, és éppen eltűnt a fordulóban. Dante megindult előre, kettesével, majd végül hármasával hagyva maga mögött a lépcsőfokokat, és akárhányszor csak felért az egyik lépcsőfordulóba, a kislány újra és újra eltűnt a következő mögött.

Dante egyre inkább kezdte azt gondolni, hogy minden józan eszét elvesztette, és tényleg valami zavaros álom fogja lehet, amelyből majd megváltás lesz felébredni...

A kislány kilépett a lépcsőházból, és eltűnt a kezdődő folyosó fala mögött. Dante felrohant a lépcsőn, és zihálva kirontott a folyosóra. Hosszú, félhomályos járatot látott, zárt ajtókkal mindkét oldalon, melyek minden bizonnyal lakások lehettek.

Az egyik ajtó a távolban félig nyitva volt, fény áramlott ki mögüle a folyosó kövére. A kislány épp az ajtó előtt járt, és belépett rajta.

Végre, innen már nem menekülhet!

Dante megiramodott, ki tudja már, hányadszorra, és szélvészként rohant végig a folyosón. Végére jár ennek a borzasztó rémálomnak akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit tenni fog rövid életében...

Dante az ajtóhoz ért, és belépett rajta. Hatalmas előszoba fogadta, bárki is élhet itt, rendkívül gazdag lehet, ezt már első pillantásra megállapította. A szemközti falon lévő óriási méretű ablakból gyönyörű szép panoráma nyílt a kora reggeli városra, és a közelben lévő Palma Laguna tengerpartjaira.

A fiú óvatosan beljebb lépett, minden teljesen kihaltnak tűnt. Most már tényleg semmit sem értett. Dante ellépett az ajtótól, mint egy csapdába esett vad nézett körbe-körbe, amikor észrevett egy folyosót, ami az óriási méretű lakás hátsó részeibe vezetett.

A folyosó elején ott állt a kislány.

Egyenesen a fiút nézte, mozdulatlanul állt, karjában a kis plüsskutya.

Dante tágra nyílt szemekkel lépkedett egyre közelebb, a részletek egyre inkább kivehetőbbé váltak, és ekkor vette észre, hogy a plüssállat fehér bundáján kisebb-nagyobb foltokban rászáradt vörös vérfoltok látszódnak. 


A fiú megtorpant. Szemtől-szembe állt a kislánnyal, végre utolérte, végre kiderülhet, ki is ez a bolyongó szellem, aki állandóan feltűnik, hogy aztán újra köddé váljon.

- Ki vagy te? - kérdezte halkan Dante.

- A nevem Beatrice - mondta a jelenés selymes, lágy hangján.

Dante a vérfoltra pillantott a plüssállat bundáját.

- Mi történt veled? - kérdezte.

- Meghaltam - felelte a lány.

Dante meghökkenve állt. Fogalma sem volt, mi volt az ijesztőbb, amit a kislány mondott, vagy az a már földöntúli nyugalom, ahogy azt a bizonyos szót kimondta.

Már megint ostobaságot csinált, megint követett valakit, vagy valamit, és megint csak bajba került emiatt...

...látta az egészet. Beatrice az anyja kezét fogva haladt a tömegben az emberektől zsúfolt éjszakai sétálóutcában. A kislány észrevett egy léggömbárust, és a több színben pompázó léggömbök élénk látványa megbabonázták a tekintetét. Valahogy sikerült kiszabadulnia anyja kezének szorításából, és elindult az árus irányába.

A következő esemény fogalma sem volt, hogy történhetett, de az árus hirtelen eltűnt, valószínűleg szem elől veszthette a folyamatosan változó tömegben, de egyszer csak azt vette észre, hogy az emberek elfogynak körülötte, és ő teljesen egyedül áll az út közepén.

A hangos dudaszó mintha egy földöntúli szörnyeteg üvöltése lett volna, és amikor a kislány megfordult, egy hatalmas kamion vakító lámpáinak fénye töltötte be az elméjét, a ragyogó fény egyre csak terjedt, körbevette őt, és ezután már soha többé nem érzett semmit.

- Én is meghaltam? - kérdezte Dante.

Mielőtt a kislány válaszolhatott volna, hangok szűrődtek be a bejárati ajtó irányából. Egy férfi hangjai.

- ...oké persze, köszönöm szépen! Ne haragudjatok, hogy ilyenkor zavartalak titeket, remek szomszédok vagytok!

Az ajtó becsukódott, és zár kattanása hallatszott.

Egy férfi lépett be a szobába, ha Dante ott lett volna, láthatta volna, hogy az a férfi volt, aki azt a bizonyos első pénzérmét dobta oda neki, az egyik réges-régi éjszakán.

A fiú azonban már nem volt sehol, ijedtében menekülni kezdett, berohant a nyitott, tágas konyhába, és elbújt a tökéletes takarást biztosító pult mögött. Hallotta a férfi lépteit, ahogy ide-oda járkál, és közben halkan mormog maga elé.

- ...el se hiszem... mindig tönkremegy valami... ideje lesz tényleg új lakás után nézni...

Széklábak csikorgása a padlón, hallotta, ahogy a férfi leült valahova a tágas előtérben, és papírlapok susogása hallatszott, majd egy laptop számítógép billentyűzetének tompa kattogásai.

Dante lelkében kínos déja vú szívfacsaró érzete áradt szét, és szinte azonnal tudta, hogy a férfi minden bizonnyal elmerült a papírmunkáiban, ahogy annak idején az apjával is mindig ugyanez volt a helyzet.

- Hagyj most békén, nem látod, hogy dolgozom?! - kiabált az apja.

Egy futó emlék. Abba bele se mert gondolni, mit fog szólni egy ismeretlen, ha itt látja, ezért az lesz a legbiztosabb, ha megvárja a megfelelő alkalmat, és valahogy kisurran innen.

Dante-nak egyelőre nem volt jobb ötlete.


Már késő éjszaka volt, mikor a férfi kikapcsolta a laptopját, és szétnézett az iratokkal teli, rendetlen asztalán.

- Na jól van - motyogta maga elé - Holnap folytatjuk.

Néhány perccel később már a fürdőszobában volt, kigombolt ingben, és minden, amire gondolni tudott csak az volt, hogy végre lefeküdjön és mély álomba szenderüljön. A tükörhöz lépett, és saját képmását kezdte szemlélni. Vörös, fáradt szemei alatt hatalmas táskák éktelenkedtek.

Ekkor hallotta meg a fura, hortyogó hangot, mely a háta mögül érkezett, a behúzott zuhanyfüggöny mögül. A férfi megfordult, odalépett, és elhúzta függönyt.

A széles kádban egy kisfiú feküdt, és igencsak viharvert állapotban volt. A haja borzas, a ruháján és a bőrén sötét koszfoltok. A pólóján ételmorzsák látszottak, a kád alján banánhéjak hevertek a fiú lábainál, mely a konyhában elhelyezett gyümölcsöstálból származhattak.

Igen, azért volt olyan gyanús, amikor korábban odapillantott, tudta, hogy mintha kevesebb lenne ott a kelleténél...

A férfi az édesen alvó gyermekre pillantott, majd lehajolt, és lassan, gyengéden a kisfiú felé nyúlt.

Amikor Dante felébredt, hirtelen úgy érezte, mintha egy újabb álomba csöppent volna.

Egy hatalmas ágyban feküdt, a széles ablakokban beragyogott a napfény, a centrumkörzet hatalmas tornyai a kék ég felé nyújtózva sütkéreztek. Végignézett magán, még mindig ugyanaz a koszos ruha volt rajta, valaki mégis betette őt ebbe a hatalmas méretű ágyba, a tiszta paplanok és párnék közé.

Dante kimászott az ágyból, és bizonytalan léptekkel elindult az ajtó felé. Ahogy végiglépkedett a hálószoba puha szőnyegén, hirtelen megállt, amikor a falhoz állított kis szekrényhez ért. A szekrény tetején fotók sorakoztak, szép fakeretbe foglalva, a fotókon egy mosolygós férfi látszódott, együtt a családjával, egy gyönyörű, szép hölgy volt mellette, és vidáman ölelték magukhoz kislányukat.

Dante egyből felismerte Beatrice-t, a kislányt, aki idevezette őt. Tehát ő is itt élt, mielőtt még ő is arra a sorsra jutott, mint ő, nem, még sokkal rosszabbra, hiszen neki az életével kellett fizetnie a történtekért.

Dante kilépett a hálószoba ajtaján, és egy félhomályos folyosóban találta magát, ide nem annyira értek el a kinti nap fényei. Végigsétált a folyosón, és nemsokára máris a tágas nappaliban találta magát, ott volt az asztal, ahol azelőtt a férfi éjszakába menően dolgozott, azonban most szanaszét heverő papírlapok és iratok helyett egy jól megrakott gyümölcsöstálat, előre elkészített szendvicseket, gyümölcsleveket és üdítőket látott rajta.

Dante ekkor megpillantotta a nappali kanapéján alvó férfit, ahogy egy pokrócba tekerőzve, oldalra fordulva aludt.

A kisfiú leült az asztalhoz, és nagy étvággyal, halkan nekilátott az eltelt rendkívül hosszú, sötét, hideg idők utáni első reggelijének.

Mikor végzett, felállt, és lágy léptekkel a bejárati ajtóhoz lépkedett. Nem akarta felébreszteni a férfit, aki továbbra is mélyen aludt. Óvatosan elkattintotta a zárat, és kinyitotta a széles, súlyos ajtót. Már készült, hogy átlépjen a küszöbön, amikor megfordult, és visszanézett a kanapén fekvő férfira.

Hirtelen mocorogni kezdett, mintha megérezte volna, hogy figyelik, és a férfi lassan kinyitotta a szemeit.

Dante becsukta az ajtót, megfordult, és odasétált a kanapéhoz. 

Még mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, a fiú volt az, aki kimondta az első mondatot, ami akkor hirtelen az eszébe jutott:

- Kérlek, soha ne hagyj elmenni...

Vége