Glarkenlegenda
Fermel álma

Írta: Kiss Marcell

"Az eznof vágtatott előre, a grabbálok pedig továbbra is kitartóan követték őket, vadul csaholva, kicsorduló nyáluk megcsillant a napféyben."

Fermel, az erdei manó idegesen fészkelődött puha levelekből álló vackában. 

Szörny álmot látott, melynek főszereplője egyik legkedvesebb barátja, Mortimasz volt. A fiatal fiút grabbálhiénák hada vette körül, üres tekintetük lángokat szórt, habzó pofájukból tűhegyes karomfogak meredeztek elő. A buta állatok körbevették őt, és egyre jobban közeledtek, többszörös túlerőben voltak, ami mindig jól ellenpontozta értelmi szintjük és intelligenciájuk rendkívül alacsony fokú működését.

Nem elég, hogy Mortimaszt körbevették, a homályos erdő árnyékos zugaiból is egyre inkább áramlottak elő ezek a szőrös, nyúlánk lények. A fiú gyatra fegyverét, saját maga által készített, hosszú botját tartotta maga elé, mellyel nem sokra mehetett ekkora túlerővel szemben.

Ekkor az egyik grabbál hirtelen elrugaszkodott, a fiú felé suhintott, de már késő volt, ugyanis az összes többi hiéna is támadásba lendült, egyszerre rontottak Mortimasznak, amikor...

...Fermel felriadt, és felült kis vackában. Körbenézett otthonában, egy magasra nőtt fa magasban lévő odújában éldegélt egymagában. Az erdei manók több törzsre szakadtak, voltak, akik az erdőben éltek, lombos fákon alakították ki otthonaikat, mások patakpartokon, megint mások pedig a Sárföldeken csoportosultak. Választott életterükben a manók igencsak különböztek, de ami összekötötte őket, hogy az álmaikkal igencsak különleges viszonyt ápoltak. Ezzel minden fiatal kismanó, így Fermel is tisztában volt.

Fermel tudta, hogy barátja, Mortimasz veszélyben van.

És az álom intenzitásából tudta, hogy ez a szörnyű, előre látott esemény igen hamar fog bekövetkezni.

Fermel máris felpattant, és iszkolt ki odúja széles nyílásán. Meg kell találnia Mortimaszt, de azonnal.

Bárhol lehet ebben a széles nagy erdőben, a Lomb-erdőben, így körbe kellett kérdeznie a különböző állatokat, hogy tudja e valaki, merre lehet Mortimasz. Egy erdőben nincsenek titkok (legalábbis azok számára, akik mindig is ott éltek), így Fermel igen hamar rábukkant barátjára.

A fiú óriási magasságban, egy óriási fa egyik vastag ágán üldögélt, hátát a fa törzsének döntve, a horizontot szemlélte, elrévedő, súlyos gondokkal terhelt tekintettel.

Az utóbbi időben rengetegszer látta így Mortimaszt.

Valami nagyon nyomja a szívét, mióta legutóbb az öreg Nill Vatanis-szal beszélt, a vándormágussal, aki valamivel teletömhette a fejét.

- Mortimasz, Mortimasz! - szaladt oda barátja elé a kis manó - Nagy baj van!

Mortimasz tekintete megélénkült, megérezte Fermel hangjából kiáramló pánikot, és a manó felé fordult.

- Szia Fermel! - üdvözölte barátját - Mi a baj?

- Szörnyű álmot láttam, Mortimasz! Nagy baj leselkedik rád!

- Mit álmodtál, Fermel?

- Grabbál kutyák jöttek elő a semmiből... - próbálta összeszedni a szavait a manó - Te próbáltál harcolni velük, de...

- Mi történt?

- Inkább ne akard tudni. A lényeg, hogy nagyon nagy veszélyben vagy!

Mortimasz komolyan bólintott. Nem nevette ki barátja álmait, Fermel volt az egyetlen manó, akit ismert, és tudta jól, milyen szerepe van az álmoknak a manók körében. Mintha minden manó egy különleges, megmagyarázhatatlan energiahálózatra lenne rácsatlakoztatva, melyből időnként olyan információk jönnek le, melyek a valóságban is megtörténnek. Legalábbis Vatanis valami ilyesmit mondott, Mortimasz azonban egyelőre még nem sokat értett belőle.

- Biztos vagy ebben, Fermel? Elvégre már hosszú idő óta nem látott senki sem grabbálokat ebben az erdőben.

- Hidd el Mortimasz, nagyon nagy a veszély! - ismételte a manó - A grabbálok újra mozgolódni kezdtek. Valami ismeretlen erő fogja össze őket, valaki, akiről most még semmit nem tudok. De ez a valaki felfigyelt rád, és nagyon elhatározta, hogy elkap téged!

- De miért, mit tettem?

Fermel érezte, hogy a fiú többet tud, mint amit elmond neki.

- Nem tudom, ezt neked kell tudnod! Mit mondott neked legutóbb Vatanis?

Mortimaszra hirtelen mintha valami súlyos mélabú nehezedett volna, fejét lesütötte, és elkezdett feltápászkodni a széles faágon.

- Rengeteg sületlenséget, Fermel - mondta bánatosan a fiú - Jobb nem is beszélni róla.

Fermel azonban dörzsöltebb kismanó volt annál, hogy ezt ennyivel el lehessen intézni. Ha tényleg csak sületlenség, miért lett ettől ennyire búskomor a barátja? Mindazonáltal a manónak is volt egy titka: a mágus, legutóbbi látogatása alkalmával megeskette őt, hogy vigyázni fog Mortimaszra, és ha bármi gyanúsat észlel, azonnal értesítenie kell a fiút. Fermel nem értette az öreg varászló különös aggodalmát, de a mágusok mindig is habókos, bogaras népségek voltak.

Még a manóknál is habókosabbak.

Néhány perccel később már mindketten lenn voltak a fa tövében. 

- Gyere, Fermel, sétáljunk egyet! Attól majd mindketten feldobódunk egy kicsit. Nem kell aggódnod, egy olyan barátom vigyáz rám, akivel senki sem tud szembeszállni, főleg nem a grabbál kutyák!

Mintha csak ez lett volna a végszó, máris mély, morgó hangok ütötték meg a fülüket. A körülöttük lévő fák törzsein különös ízeltlábú rovarok és egyéb ocsmány csúszómászók kúsztak felfelé: a grabbálok megszokott előőrsei.

A közelből hangos felhorkanás: a grabbálköhöés hangja. Fermel remegni kezdett, és mikor barátjára nézett, látta, hogy a faragott husángja máris ott van a kezében... nem is vette észre mikor és honnan húzhatta elő.

Minden egyre inkább kezdett az álmában látott jelenetre hasonlítani.

- Mortimasz - szólt oda a barátjának a manó - Ideje elindulnunk!

Mortimasz azonban nem tágított.

- Miről beszélsz? Alig vannak néhányan! Simán elbánok velük! A grabbálok a legbutább teremtmények a világon!

Fermel olyan kérőre fogta a hangját, ahogyan csak tudta.

- Kérlek Mortimasz! Bíznod kell bennem!

Mortimasz erre lenézett az apró teremtményre. Látta hatalmas szemein, mennyire aggódik. Miért lenne Fermel a barátja, ha nem hisz neki?

Mortimasz hirtelen fura, farkasüvöltésszerű hangot hallatott. Valahonnan az erdő mélyéről már érkezett is a válasz, és hamarosan egy nagy méretű, gyönyörű lény állt előttük. Nagy, selymes, fehér bundája volt, mely szinte ragyogni látszott. Az eznof jelent meg, Mortimasz hűséges társa.

- Gyerünk Fermel, pattanjunk fel!

Mortimasz maga elé tette a kis manót, aki belekapaszkodott az állat bundájába. Mortimasz is így tett, és máris vágtatni kezdtek, előre, a fák és burjánzó cserjék útvesztőjében. A grabbálok utánuk eredtek, de nem tudták tartani az iramot az erős, diadalmas erőt sugárzó eznoffal. Fermel oldalra pillantott, és elmosódottan látta, hogy itt-ott a különböző növényzetek mögött sötét bundába bújt testrészeket lát. Hamarosan kiértek egy tisztásra, és akkor Mortimasz már látta, miért volt olyan jó, hogy hallgatott barátjára: egyszerre egy seregnyi grabbál hiéna vágtatott ki a napfényes tisztásra az erdő homályos rejtekéből.

- Most már hiszel nekem, Mortimasz? - kiáltotta oda a kismanó.

- Örülök, hogy nem sokáig kételkedtem benned, Fermel! - válaszolt a fiú.

- Nagyon sokan vannak! Remélem az a bizonyos nagy hatalmú barátod a közelben van!

- Bízz bennem, Fermel - mondta Mortimasz rejtélyesen, most ő kérte azt, amit még az előbb a manó tőle.

Az eznof vágtatott előre, a grabbálok pedig továbbra is kitartóan követték őket, vadul csaholva, kicsorduló nyáluk megcsillant a napfényben. Fermel nem látott hátra, de anélkül és érezte, hogy követik őket.

A manó legnagyobb meglepetésére azonban lassítani kezdtek, majd teljesen megálltak.

- Mi történt?! - kiáltott fel, majd oldalra pillantott: látta, hogy egy óriási szakadék szélére érkeztek, az erdő odalenn folytatódott alattuk. Bármennyire is csodálatos lény volt az eznof, ez még neki is sok volt, repülni ő sem tudott.

- Te jó ég, Mortimasz! Itt a vége! - rimánkodott Fermel végső elkeseredésében.

A grabbálok morgása egyre erősödött, ahogy a szörnyű lények egyre közelebb értek. Az eznof is vicsorogni kezdett rájuk, mire az egyik grabbál, aki a legközelebb volt hozzájuk, mély vadul felugatott.

Erre hirtelen valami olyan vérfagyasztó üvöltés jött válaszul, amelyet Fermel még sosem hallott. Hatalmas árnyék borult rá, és a kis manó felpillantva egy zöld pikkejjel borított, erdei sárkányt látott, Akinek a híréről már sokat hallott.

- Fermel - kezdte Mortimasz, és elmosolyodott - Bemutatlak annak a bizonyos nagy hatalmú barátomnak!

A grabbáloknak jól láthatóan a hatalmas lény látványas is elég volt, hogy megtorpanjanak, ijedten pislogtak felfelé. A sárkány tett egy gyors kört felettük, mint a prédái felett köröző káoszmadarak, majd fejjel előrebukva máris közeledni kezdett a csúf lények felé. 

Azoknak több se kellett, máris iszkoltak visszafelé a füves pusztán.

Fermel látta, ahogy a sárkány kitátja hatalmas, barlangméretű száját, és abból vörös lángoszlop árad elő, megpörkölve az előtte menekülő grabbálok bundáját. Akiknek nem kaptak a tűzből, ijedten távolodtak el a lángoló társaiktól, érezve a borzasztó, égető lángnyelveket. 

A grabbálok semmitől se féltek annyira, mint a tűztől.

Fermel felmászott az eznof nyakán, és az állat két hegyes füle között nézte a diadalmas jelenet. Erdei sárkány volt, ő pedig erdei manó, mégsem látott még soha sárkányt, de a hírét természetesen ő is hallotta. Akárcsak a manók, a sárkányok is kiválóan ismerték a rejtőzködés tudományát. A sárkányok most igencsak rászorultak a rejtőzködésre, hogy annyire elszaporodtak a busás jövedelem reményében a nyomukba eredő sárkányvadászok.

Mortimasz és Fermel jó ideig nézték, ahogy a zöld sárkány egyre távolabb terelgeti a grabbálokat, míg bele nem vesznek a rejtélyes erdő zugaiba, hogy aztán majd visszatérjenek oda, ahonnan jöttek.

A mindent megtisztító tűz egyszerre eltüntette a sötétség szolgáit.

Az eznof lassú léptekkel megindult visszafelé.

- Hát Fermel - kezdte Mortimasz - Azt hiszem biztosak lehetünk babban, hogy egy ideig nem látjuk ezeket az ocsmány vadállatokat!

Most már végre a kis manó is megengedett magának egy örömteli, biztató mosolyt.

- Tudod Mortimasz, rengeteg fura álmom volt már, de veled a kalandok még furábbak!

Mortimasz elnevette magát, miközben mindannyian visszafelé tartottak szeretett otthonunk irányába. Az erdő őrzője, a hatalmas erdei sárkány még mindig ott körözött a lombok felett, és odafönn is maradt mindaddig, amíg a megszokott béke és nyugalom vissza nem tért az uralma alá tartozó minden állat, növény és természetesen Mortimasz lelkébe.

Vége