G o r a t e r o n

Írta: Tóth Péter

"Csak az Élet képes ilyen szépséget teremteni..."

Jeremy Orville vagyok, és a Gorateron Űrállomáson születtem.

Itt éltem egész életemben.

Sosem jártam még a gigászi monstrum falain kívül. A Gorateron Űrállomás Acremcorp egyik leghatalmasabb űrállomása, több milliónyi polgár él és dolgozik itt. Én még egyelőre iskolába járok, és ha minden igaz mérnök lesz majd belőlem, ahogy az apám is az volt, és az ő apja is. Mindig azt mondogatták nekem, ez egy biztos állás, biztos jövedelemmel, biztos elhelyezkedési lehetőségekkel, ha nem is a Gorateronon, akkor valamelyik csillaghajó géptermében.

Most pedig főleg olyan időket élünk, mikor a cégek szinte vadásznak a jó szakemberekre.

Minden megváltozott a Nagy Felfedezés óta.

Mióta megtalálták a bolygót.

A Szerán.

Én még meg sem születtem akkoriban, mikor az első kolónia felépült a bolygón, és megkezdték az emberek átszállítását. Kész lakások várták őket, üzletek, boltok, szórakozóhelyek, mozik, autópályák... munkahelyek. Minden gondosan elő volt készítve.

Gyermekként még nem sok mindent fogtam fel az őrületből, de mindig is éreztem, hogy jelen van. Mindenhol ott volt. Az emberek a Szeránról beszéltek állandóan, de ha mégsem, mindig is éreztem, hogy ott motoszkál a gondolataikban, ott rejtőzik ki nem mondott szavaik mögött.

A Szerán.

Akkoriban még nem érdekelt az egész.

Miért vágyik mindenki arra a vad, veszélyes bolygóra, mikor itt mindenki biztonságban élheti a mindennapjait? Itt ugyanúgy minden megvan.

Elvétve persze én is hallottam a híreket, melyek a bolygóról jöttek. Rengeteg ember hagyta ott az állását itt a Gorateronon is, hogy minden megspórolt pénzét arra költse, hogy a Szeránra mehessen, és sose kelljen visszajönnie. Családok, egyének, mind oda mentek, hogy szerencsét próbáljanak. Új állások után néztek, új életet kezdtek.

Néhányan.

Emlékszem még, milyen zavarodott képet vágtam, mikor a hírfalon megjelentek az első szeranista harcokról szóló hírek. Semmit sem értettem belőle, így a szüleimet kellett megkérdeznem, hogy magyarázzák el, mi történik a Szeránon.

Mi lehet az a szeranizmus?

A szüleim türelmesen elmagyaráztak mindent. Nekik eszükbe sem jutott, hogy elhagyják a Gorateront, ahol már több generációra visszamenőleg éltek hosszú-hosszú ideje. A szüleim rendkívül jó emberek, az apám, ahogy már említettem mérnök, az anyám egyetemi tanár, és történelmet tanít.

A történelem iránti fogékonyságom és érdeklődésem hamar megmutatkozott, mikor elkezdtem az iskolás éveimet. Ha bármi kérdésem volt, amit nem értettem, rohantam anyámhoz, aki mindig mindent próbált az én értelmi szintemnek megfelelően elmagyarázni, de nekem sokkal több kérdésem volt.

Mindenről tudni akartam.

Máig emlékszem a csalódottságra és a fájdalomra, amikor a saját anyám néhány feltett kérdésemre úgy válaszolt, ahogy a tanáraim is válaszolni szoktak az iskolában. "Sajnos erre mi nem tudhatjuk a választ..."

Szép lassan elkezdtem érezni, hogy van valami fajunk történelmével, valami olyan sötét titok lengi körül, amelyet egyikünknek sem szabad bolygatnia. Valami lehet a háttérben, amelyről még a tanárok és a saját szüleim sem mernek beszélni.

Nem értettem meg sosem, mi is lehet ez a titok.

De nem fogom feladni.

Még akkor sem, ha úgy látszik, hogy ez a titok egyedül csak engem érdekel.

Nincs szükségem rájuk. Többre megyek egyedül.

Az utóbbi időben valahogy minden más lett. Máshogy érzem magam, mikor reggel felkelek, és kinézek a szobám ablakán túli apró fénypontokra. Egy apró porszem vagyok csak az űr végtelen sötétjében.

Felveszem az iskolatáskát, és elindulok a transzporthoz. Óriási a tömeg, mint minden kora reggel. Szerencsére nagyon jó barátom, Jim, volt osztálytársam az általános iskolából minden nap foglalja nekem a helyet. Állandóan csak beszél, fecseg, míg én csöndben ülök és csak bólogatok.

Észre sem veszi, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond, és teljesen máshol járok.

Néhány napja aztán megmondta, hogy nem fogja nekem a helyet tovább foglalni, mert nem vagyok hajlandó megszólalni, és beszállni a társalgásba. Magam is meglepődtem, mennyire könnyen rávágtam, hogy "Rendben." Ennek dacára mégis nagyon fájdalmas volt, mikor a következő nap megláttam, hogy Jim tényleg nem foglalja maga mellett a helyet a táskájával, és egy másik ismerősével beszélget.

Nem számít.

Aztán megjelentek az álmok.

Újabban különös képeket látok. Madarakat látok a világoskék égen, köztük repülök én is a könnyű, meleg széllel. Együtt mozgunk, egy család vagyunk. Lepillantok, és hatalmas, végtelen méretű óceánt látok, a hullámok zúgását hallom. Furcsa teremtmények úsznak a vízben, hatalmas bálnák fújnak ki vizet a hátukon, delfinek cikáznak kecsesen, majd eltűnnek a mélyben.

Néha beláthatatlan méretű erdők fölött vitorlázok el, máskor monumentális méretű, ködbe vesző hegygerinceket látok. Bárcsak újra ember lehetnék, és bejárhatnám azokat a hegygerinceket, megmászhatnám az óriási hegyormokat. Ha elfáradok, megpihennék, megnyugtatóan ropogó, meleg tűz mellett aludnék a csillagos ég alatt, miközben az esti szellő puha érintése szelíden álomba ringatna.

Sokszor izzadságban fürödve térek magamhoz, és felriadok az ágyamban. Sötét van, csak a csillagok fénye világít az ablakon túlról, csak a Gorateron gépeinek tompa dübörgése hallatszik.

A gépek, melyek ezt a művilágot éltetik és életben tartják, amíg mi apró hangyákként az elhagyhatatlan mókuskerékben sínylődünk.

Látni akarom az óceánt.

Látni akarom azokat az erdőket.

Meg akarom mászni azokat a hegyeket.

Érezni akarom a bőrömön a szél hűs érintését. Az esőcseppek kopogását akarom hallgatni, ahogy megrezegtetik a fák lombjait. A faágak között átszűrődő hajnali napfény látványára ébredve érezni akarom a természet közelségét. Beleszagolni a levegőbe, érezni a fű illatát, átúszni a névtelen folyókat, melyekben még senki sem mártózott meg. Csobogó patakok mentén akarok haladni az ismeretlen felé.

El kell jutnom a Szeránra.

Egyszeriben elkezdett hihetetlen erővel taszítani az engem körülvevő környezet, ez az egész művilág, az értelmetlen céljaikért nyüzsgő emberek, az egész közeg.

Hirtelen minden rendkívül idegennek tűnt.

A MySphere elött ülök, az ismerkedős chat ablakai vannak nyitva előttem.

- Korod? Lax? - szegeződnek nekem a kérdések.

Már a legelején tudtam, hogy képtelen leszek ezt csinálni.

A számítógép előtt ülve alszom el, és a számítógép asztalára borulva ébredek fel már napok óta. Állandóan csak a szeráni híreket olvasom. A fejleményeket. A népesség egyre csak nő, újabb körzetek épülnek. Acremcorp szokás szerint győzött, a szeranista ellenállók már nem jelentenek veszélyt, föld alatti rejtekhelyeikre kényszerültek.

A szeranizmus azonban továbbra is él. Rengetegen hagyják el a kolóniát, hogy a város szélén a természettel összhangban önellátó közösségeket alkossanak, és saját maguk urai lehessenek.

Vajon meddig fogják ezt hagyni?

A MySphere már nem is érdekel, csak az után kutakodom, hogy minél többet megtudhassak ezekről a közösségekről. Neveket, arcokat keresek, de alig találok valamit.

Egyre inkább nyomaszt a tudat, mennyire egyedül vagyok, teljesen elvágva a valóságtól, az Élet igazi jelentésétől.

Egy különös oldalon járok most, egy különös jelet látok. Egy szabályos kör alak, benne egy ívelt élű sarló, melynek a nyele kilóg a körből.

Vajon mi lehet ez?

A Szerán Fiainak nevezik magukat. Vajon hogy lehet, hogy ezt az oldalt nem tiltotta le senki?

Újra látom magam előtt a horizontig elnyúló óceánt. Ráfekszem a szélre, és megfordulok a levegőben, míg minden a feje tetejére nem áll. Sivatagokat látok, sziklás kanyonokat. Aztán erdőfoltokat pillantok meg a magasból.

Elálmosodom, és ott járok a fák között, és az eső utáni nedvességtől illatozó fűszálak lágyan cirógatják a bokámat. Megérintem az egyik faágat, hogy közelről megvizsgálhassam a faleveleket, a szétágazó erezeteket, a gyönyörű, szabályos formákat.

Csak az Élet képes ilyen szépséget teremteni.

Csönd van. A természet csöndje. Nincsenek életfenntartó, energiát biztosító gépzúgások. Transzport-csikorgások. Az utazó tömeg beszélgetéseinek egybemosódó összevisszasága.

Végre hazataláltam.

Bárcsak azt hihetném, hogy tényleg hazataláltam...

Ugyanis jön a keserves ébredés, és én megint ott találom magam a sötétben, a számítógépem előtt. A magány érzése a húsomba hasít, és úgy érzem, sírnom kell.

A könnyeimmel küszködve ekkor észreveszem, hogy még mindig ott vagyok azon a különös oldalon. A Szerán Fiai csoport szimbólumát látom, és alatta egy beszélgetőpanel ablaka sötétlik. 

Úgy látszik, valakivel beszélgetésbe elegyedhettem.

Valaki mintha megérzett volna, valaki mintha el akarna érni valahonnan. Csak nem itt, a Gorateronon is jelen vannak?

Letörlöm a könnyeimet, és elolvasom a fénylő, fehér betűkkel írt legutolsó mondatot, melyet valaki a túloldalról, az ismeretlenből küldött felém:

- Nem vagy egyedül...

Vége...?