G y e r m e k s z e m e k

Írta: Quinn H. Lennox

"Annyira nagy kár lenne értük? Nem lenne jobb inkább pusztulni hagyni ezt az egészet?"

...amikor felébredt, az aprócska szoba ütött-kopott díványán találta magát. Az első gondolata az volt, hogy vajon hol is lehet. Sötét szemüvegén keresztül a fehérre meszelt, repedezett plafont bámulta. A félig leeresztett redőnyök résein keresztül gyér fény áramlott be a picinyke helyiségbe.

A szoba egy egérlyuk volt.

Hát persze.

Rengeteg ilyet látott már, rengeteg ilyen helyen járt már.

AcremCity csillogó ékszerdoboza, csillogó külcsíne mögött csak rohadó vakolat, repedező, papírvékony falak (melyeken néhol kétes eredetű foltok nyomai virítottak), fertőtlenítő szagtól bűzlő szobák várták a bolyongó lelkeket.

Egy nagyméretű, hatlábú rovar mászott keresztül bolyhos pulóverén. Fekete poncsója felgyűrődött a testén, és lelógott oldalra a földre, ahol egy üres whiskey-s üveg pihent a padlón.

Nagy volt a csönd, csak a szomszédos szobákból behallatszódó, soha véget nem érő mocorgások neszei hallatszódtak. Valaki éppen meccset nézett valahol, és hangosan dühöngött. Mások éppen étkezhettek, mert kanalak és villák csilingelése hallatszott.

Kaja.

Enni kéne valamit.

Vakember felült a kanapén, és nagy nehezen körbenézett. Szanaszét álló, szétborzolt tincsei felé nyúlt, mikor rádöbbent, hogy a kalapja nincs a fején.

Még fújtatott néhányat, majd nagy nehezen, dülöngélve feltápászkodott.

Tudta jól, a számtalan hasonló esetből kiindulva, mikor valami ismeretlen szobában ébredt, hogy nemsokára látni fog valamit, amit bárcsak ne látna meg.

Újra és újra.

Most sem volt ez másként.

A tetem ott feküdt a parányi konyha sakktábla-mintázatú padlóján, arccal lefelé, egy vértócsa kellős közepén. Ruhája alsó részét már leszedték róla, az is ott hevert összegyűrve a közelben. Egy női test.

A nőnek hosszú, barna haja volt, mely teljesen rátapadt az arcára, így semmi sem látszott belőle. Vakember egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy megnézze, de egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy közelebb lépjen.

Ha látná a nő arcát, akkor sem emlékezne semmire, a felébredése előtt történt események teljesen kiestek amúgy is igencsak hézagos emlékezetéből.

Jobb lesz inkább lelépni innen.

A konyhapulton megtalálta ütött-kopott zöld válltáskáját, és a kalapja is ott volt közvetlenül mellette. A két legjobb barátja.

Felkapta őket, a kalapot a fejébe nyomta, a táskájával pedig a félhangosan zúgó hűtőszekrényhez lépett.

Fényes, ragyogó napsütés köszöntötte, amikor kilépett a hatalmas lakóépületből, egy újabb, gyönyörű nap AcremCity-ben. Emberek jöttek-mentek az utcákon, mindenfelé nyüzsgött az élet. Ez a látvány minden jóérzésű embert jókedvre derített volna.

De itt volt Vakember, aki bár se vak, se ember nem volt, viszont teljes mértékben kívülálló, egy idegen test a zúgó, sokszínű élet eme forgatagában.

Fogalma sem volt, hol is van pontosan, így elindult egy irányba. Miközben bizonytalanul botorkált előre, egyik kezével a poncsója alá nyúlt, és elővette harmadik legjobb barátját, egy átlátszó, bűzlő folyadékkal teli üvegpalack személyében.

Ahogy haladt, az ital egyre jobban fogyott, a környezet pedig egyre jobban egybemosódott, csak bizonyos érzetek, szagok, hangok jutottak el hozzá. Nevetések... hangos beszélgetések... a hírfalon a legújabb akciófilm, a Szerán harcosa előzetese... éttermek, kávézók, pub-ok hosszú sorának nyitott teraszai... A pincérek erőltetetten illemtudó, hamis mosolyai.

Egy csillogó-villogó, hamis világ.

A következő pillanatban már arra eszmélt, hogy egy transzportban ül, és a többi gyér számú utazóval együtt embertelen magasságban haladt az óriási tornyok között. Az idő remek volt, így legtöbben minden bizonnyal lementek Palma Laguna homokos aranypartjaira, vagy ott ücsörögtek az éttermek teraszain, élvezve a napfényt.

Ahogy az általában lenni szokott.

De a mai napon valahogy az átlagosnál is melegebb volt.

A veríték egyre inkább kiütközött a férfi testén, szinte patakokban folytak le a kalapja alól, végig a homlokán, arca hanyagul hagyott borostáján.

Azok a nagy, kék szemek...

Egy kisgyermek ült vele szemben, anyukája ölében. A nő túlságosan elfoglalt volt, a mellette ülő barátnőjével beszélgettek, fecsegtek. Az aprócska kislány a térdén ült, és teljesen nyugodtan, zavartalanul bámult a vele szemben ülő rongyos, sötét alakra, és kíváncsian vizsgálgatta.

Vakember a sötét szemüvegén keresztül nézett vissza rá hasonló nyugodtsággal, csupán egyre jobban vörösödő, nedves arca árulta el, hogy egyre inkább eluralkodó harcok folynak a mélyben.

A szájához emelte az üveget, és kortyolt egyet a bűzlő italból.

Nem vette le a tekintetét a kislány tiszta, kék szeméről, melyek alig pislogva, kíméletlenül pásztázták őt, a férfi szinte már úgy érezte, egészen háborgó lelkéig lehatolnak.

Legszívesebben szólt volna az anyjának, aki zavartalanul folytatta a trécselést, de nem volt hozzá bátorsága. Inkább akkor leszáll a fenébe, bárhol is jár most éppen.

...az a nő, aki most ott fekszik a vértócsában, valamikor talán szintén ilyen átható, nagy kék szemekkel nézett rá, valamikor a múltban. Talán ez a kislány szintén az áldozata lesz, valamikor, később, jóval később, mert ő itt lesz akkor is, ahogy mindig is itt volt, mióta AcremCity létezik.

Hogy aztán állandóan újraélje ezeket a pillanatokat.

Hogy újra belenézzen azokba a nagy, kerek szemekbe, melyek szinte mintha láthatatlan, halálos sugarakat zúdítanának felé.

Azok a nagy, világra rácsodálkozó, tiszta kék szemek.

Amit még nem mocskolt be AcremCity és a világ.

Talán még látják egymást.

Az izzadtság hosszú patakokban folyt végig a hátán, megcsiklandozva a bőrét. Dacára a mindenhol működő légkondicionáló gépeknek, úgy érezte nyomban cseppfolyóssá válik és elolvad a forróságtól.

Jobb lesz lelépni.

De azok a szemek sehogy sem engedték őt felállni. Csak az üvegpalack felemelése ment, így gyorsan egy újabb kortyért a szájához is emelte az italt.

A transzport hirtelen beszaladt egy alagútba, és a kinti napfényes világ eltűnt a sötét falak mögött.

Az automatizált világítás pislogva bekapcsolódott.

Az az átkozott kölyök pedig még mindig őt bámulja...

Egy újabb korty.

Egy idő után már szinte úgy tűnt, hogy a végtelenség óta haladnak ebben a sötét átjáróban.

Ritka pillanat volt ez Vakember számára, hogy szívesebben vágyott volna most a szabad levegőre és a napfényre.

Erőt kell vennie magán...

Egyre inkább úrrá lett rajta a klausztrofóbia. A többi ember, mit sem sejtve az izzadó, fészkelődő, rongyos alak belső harcáról, elfoglalták magukat mindennapos tevékenységükkel, beszélgettek, telefonjaikat nyomkodták, vagy csak üresen meredtek maguk elé.

Amint befutnak a megállóba, ő feláll, és kimegy innen.

Már itt is van...

A transzport kiszaladt a szabad ég alá. Odakinn narancssárgába borult a világ. A gigászi méretű, lerombolt épületek lángokban álltak. Minden romokban állt, akárcsak a szétrugdosott homokvárak. Az égből hatalmas tűzlabdák zuhantak alá, és hatalmas tűzlabdákká változtak a még megmaradó monstrumok oldalain.

Vakember riadtan eszmélt fel a látványra, és imbolyogva lábra vergődött. Az emberek továbbra sem néztek fel elfoglaltságaikból. Beszélgettek, nevettek, telefonáltak, az oly menő MySphere virtuális csatornáin bolyongtak.

Nem értette az egészet.

Odakinn emberek szaladgáltak minden irányban, mint a vihar előtt nyüzsgő rovarok, egyre inkább ritkuló és ritkuló fedezékek után kutatva.

A transzport megrázkódott, így Vakembernek meg kellett kapaszkodnia a fogódzkodóban, hogy el ne vágódjon. Az üveg kizuhant a kezéből, de ez most még kevésbé érdekelte.

Egyre nagyobb iszonyattal nézte a pusztulást a szörnyű, Pokolba tartó járat ablakán. Az ég sötétbe borult újra, mintha a szétégett épületekből előáramló füstfelhők alkottak volna átláthatatlan réteget a odafönn a magasban.

Valami különös erő jelenlétét érezte a közelben.

Vakember oldalra fordult.

Ott, ahol a kocsi lámpái csak gyengén pislákoltak, valaki állt a sötétben. Maszkot viselt, és fekete köpeny bugyolálta magas, vékony alakját, mely szinte áttetszőnek tűnt, ahogy egybefolyt az őt körülölelő sötétséggel, mintha annak szerves része lett volna.

Szinte ösztönszerűen, Vakember már tudta, ki áll ott, nem messze tőle.

- Drenezhaar Nagyúr... - suttogta rekedten.

Hihetetlen sötét erő és magabiztosság áradt felőle. Ez érződött halk, szinte kígyószerű, suttogó hangjából is, mely egy pillanat alatt megfagyasztotta a kellemesen meleg szeráni levegőt is, mikor megszólalt.

- Közeleg már az idő - mondta Drenezhaar - Számítok rád.

- Az idő? - kérdezte értetlenül Vakember.

- Az emberek elvégzik helyettünk a piszkos munkát - magyarázta a Nagyvezér - A kivonulók, a szeranisták, az ellenállók... Nekünk csak az lesz a dolgunk, hogy lecsapjunk a megfelelő időben.

- Már nem szolgállak téged, Drenezhaar - mondta olyan magabiztossággal Vakember, amin még ő maga is meglepődött - Te is tudod.

- Én teremtettelek meg téged - mondta Drenezhaar - Az egyik legfontosabb emberem voltál... és mi lett most belőled? Egy rongyos hajléktalan, akin átlépnek az emberek!

Vakember nem válaszolt. A transzport lassítani kezdett, közeledett a megálló.

Már ha egyáltalán létezik még megálló.

- A komplexum lassan megkezdi a támadást - jelenetette be a Mágus, és Vakember bár nem látta az arcát, szinte érezte, hogy mosolyog a maszkja alatt - És ha kinézel, magad is láthatod, hogy porig fogja zúzni Megapoliszt.

Vakember hátrálni kezdett, tekintetét végig Drenezhaar-on tartva, miközben az egyik közeli önműködő ajtó felé tartott.

- Ha nem vagy velem, akkor ellenem - folytatta Drenezhaar önelégülten - Ezt a világot már semmi sem mentheti meg, barátom. Láthatod odakinn, mit művelnek önmagukkal. Saját magukat pusztítják el. Mi csak befejezzük, amit ők elkezdtek.

A megálló bonyolult tetőszerkezete árnyékot vetett a transzport belsejébe. Vakember megnyugodva vette tudomásul, hogy a kihalt megálló peronja még épen és szilárdan áll odakint.

Legalábbis egyelőre.

A női géphang már közölte is a megálló nevét, de Vakember újra csak Drenezhaar suttogó sziszegését hallotta. Vakember már szorosan ott állt az ajtó mellett, készülve a kiugrásra.

- A legvégén úgyis átállsz majd - mondta a Sötét Úr - Mikor eljövök, együtt fogjuk majd uralmunk alá hajtani a Szeránt. Nem menekülhetsz tovább.

Az ajtók kivágódtak, és Vakember kilépett a megálló peronjára. Hihetetlen magasságban volt még mindig.

Óriási volt a hangzavar.

Egy hatalmas tűzlabda szállt el a közelben, egy óriási meteor, és máris eltűnt egy közeli épület oldalában, az épülettel együtt. A talaj hirtelen megroggyant.

Vakember szaladni kezdett, otthagyta a nyitott megállót, és berohant egy szintközi folyosóba.

Maga sem tudta, merre tart, csak rohant tovább előre. Egymás után hagyta el az egyforma folyosókat. Olykor emberi tetemek hevertek a folyosó kövén, jól láthatóan lőtt sebek miatt mozdulatlanul feküdtek. Akadtak köztük GSF katonák is, illetve terepszínű ruhás, valószínűleg a szeranista ellenállók oldalán harcoló gerillák is.

Ki tudja, mióta rohangált a különböző járatokban, mint patkány az útvesztőben, mikor az egyik folyosó végén a szabad ég alá vezető ragyogó napfényt látott. Arrafelé vette az irányt, és csak néhány méterrel a járat vége előtt jutott csak eszébe, hogy talán mégis a folyosó zárt fedezéke alatt kellene maradnia, amikor...

...hirtelen kiszaladt a napfényre, és egy hatalmas, emberekkel teli szinte idillikusan szép parkban találta magát. Akremiták nyüzsögtek mindenfelé, kutyáikkal játszadoztak, babakocsikat toltak, jógáztak, beszélgettek, piknikeztek. Az ég kék volt, felhők úsztak odafenn, nyoma se volt már a süvítő tűzlabdáknak.

Vakember nagyokat fújtatott, összeroskadt. Előrehajolt, kezével megtámaszkodott a térdén.

Idióta lázálmok, nemsokára végképp eluralkodik rajta az őrület.

Az emberek természetesen, szokás szerint nem sokat törődtek vele, egy szakadt, ittas ember hallucinációval, mikor itt volt nekik egy közös hallucináció, maga AcremCity, a centrumkörzetek királynője.

Volt egy pad a közelben, melynek az egyik szélén egy fiatal nő egy könyvet olvasott. Vakember odakacsázott, és leült a másik szélére, hátradőlt, és kifújta magát. Az eddig háborítatlanul olvasó nő megérezte a férfiből áradó bűzt, és néhány másodperc elteltével felállt, hogy új helyet keressen magának.

Vakember nem sokat törődött vele.

Szóval Drenezhaar Terve nemsokára beteljesül.

Háború lesz. Hatalmas háború.

Nincs már sok idő.

Körbenézett a nyüzsgő parkon. A sokszínű, különböző nációjú embereken, akik így szabadidejűkben különböző nyelveken társalogtak egymással. Mind egybegyűltek, hogy Acremcorp játékszabályai által itt élhessenek, a Megapolisz olvasztótégelyében.

Annyira nagy kár lenne értük?

Nem lenne jobb inkább pusztulni hagyni ezt az egészet?

Már számtalanszor feltette magának ezt a kérdést, de a választ ezúttal sem tudta.

Inkább azt tette, amit ilyenkor mindig is szokott.

A jó öreg táskájába nyúlt, és elővett egy újabb üveget.

...

AcremCity-ben nem bolyonghat az ember úgy egész nap, hogy ne ütközzön bele (akár többször is) a körzet különböző pontjain kialakult tömegekbe, melyek az önjelölt utcai szónok körül spontán módon alakultak ki.

Vakember közelebb dülöngélt, és bár nem ment neki senkinek, az emberek mégis eltorzult arccal tisztultak el a közeléből, mikor a szó szoros értelmében megérezték a jelenlétét.

Nem tudta, miért állt meg itt, de ha már itt volt, gondolta belehallgat egy kicsit ebbe a fejmosásba. Olykor-olykor annyira elmélázott az italát kortyolgatva, hogy teljesen elveszítve a gondolat menetét időnként újra be kellett csatlakoznia az adott eszmefuttatásba.

- ...létezik a fizikában az úgynevezett laza hálózatok elmélete - mondta az összesereglett hallgatóság gyűrűjének a közepén a férfi - Hogyan is működik az anyag? Vannak ugye a kvarkok. Ők köszönik szépen, nagyon jól elvannak. Egymagukban is egészek, de mégis szeretnek hármasával összeállni, és csinálni egy protont vagy egy neutront. Ugyanis van egy kis szabad mozgásterük, jó akkor miért ne csinálnánk protonokat vagy neutronokat. A protonok és a neutronok szintén köszönik szépen, nagyon jól elvannak, de ők is jobban érzik magukat, ha a maradék kis tapogató csápjaikkal összeállnak egy atommaggá. Az atommag is önmagában egész, de neki is van egy kis szabad kapacitása. Értjük már? Tehát a lényeg, amit el akarok mondani, hogy mindegyik alkotóelem lényegében önmagában egész.

- ...így kellene felépülnie egy szerves társadalmi modellnek a mostani piramisrendszer-féle modell helyett. Ennek a legkisebb egysége a család. Azért, mert egy egyén gyakorlatilag önmagában egyedül semmit nem tud csinálni, nem tud semmit működtetni a természetben. A családok összeállnak falvakká. A családok önmagukban egészek, tehát ha nem lenne a falu, akkor is önmagukban megélnének. De sokkal egyszerűbb egy erdőt vagy egy legelőt közösségben, közbirtokosságban fenntartani, tehát összeállnak egy még nagyobb egységgé. A falvak megint elvannak, viszont ha összeállnak mondjuk járásokká, akkor tudnak például utat csinálni, piacolni, satöbbi... A járások is önmagukban önállóak, de ha összefog a többi járással, akkor tudnak mondjuk védelmi rendszereket kialakítani, és így tovább. Így épülhetne fel egy élhetőbb világ, önmagukban is egész elemekből.

- ...ehelyett mi van most? A piramis rendszer. A piramisok után mindig csak sivatagok maradtak a történelem során. Hogyan működik a piramis rendszer? Önmagában senki sem egész benne, vezérlési szintek vannak. Mindenki függőségben van benne, senki nem tud egymásról és egymás munkájáról. Van egy osztályvezető, aki mondjuk látja az osztályát, de semmi mást. Egyik se tudja, hogy mit csinál a másik. Nem is érdekli. Mindenkinek megvan a maga területe. Oszd meg és uralkodj. A piramis melyik részét a legegyszerűbb lecserélni ebben a rendszerben? Igen, természetesen a tetejét. Ezért is félnek annyira odafenn. Ezért védik annyira a seggüket, ezért kell annyira a beláthatatlan védelmi, hivatali rendszer, amelyben el tudnak bújni, mint pók a hálóban, ezért kell mindenhez százezer papír meg mindenféle dokumentum...

- ...újra meg kell vizsgálnunk, mi az, ami valódi tudás. Ami tényleg működik. A valódi tudás pedig az, ami a természetben is működik. Nem pedig az, amit pár agyament tudós a laborban vagy néhány öltönyös barom egy irodaépületben létrehoz... vagy létre se hoz, csak kigondolja. A paraszti tudás több ezer éven keresztül kipróbált tudás, ezt nem megszavazták demokratikusan. Ez működik. Működik - nyomatékosította a férfi - Ha a gyökerével ültetem el a fát, akkor kikel, ha meg fejjel lefelé, akkor nem, ilyen egyszerű. Nem kell itt semmi bonyolult dologra gondolni, semmi mágia nincs az egészben. Ezért mondom, hogy ha valami kihúzhatja ezt a világot ebből a szószból, ebből a sötétségből, akkor az a józan paraszti észnek az újraműködtetése. Az új rendszer felépítését a peremen kell elkezdeni. Ehhez azonban meg kell állítanunk Acrem erőszakos, senkit és semmit sem kímélő kolonizációját, ami már sajnos részben végbement ezen a bolygón. Meg kell mentenünk a peremet, mert ott a paraszti szellem még jelen van. Igazából sajnos már csak ott van jelen... mert csak ott tudott újra kialakulni. Ezek az emberek otthagytak mindent, hogy újra fellelhessék ezt a halottnak, elfeledettnek hitt tudást.

Ide-oda dülöngélt, ezért jobbnak látta, ha inkább felhagy a kószálgatással, és leül valahova. Emlékezett rá, hogy a közelben van egy park, ezért arrafelé vette az irányt. Talán még néhány ismerősbe is belebotlik ott, most kedve lett volna beszélgetni valakivel.

Valamiről.

A semmiről.

A park teljesen üres volt. A padokon sem ült senki, így Vakember kinézett magának egyet, melynek szépen lefestett felületén megcsillant egy közelben álló éjszakai lámpaoszlop gyér fénye.

Hát ha nincs most itt senki, hát akkor majd az álmaiban lel egy kis vigaszt. Az álmai még megvoltak, az álmait még nem vette el senki.

Hol is tartott a legutóbb?

Ki tudja...

Ideje elaludni...

...vagy felébredni...?

...

...Ginen Beronis kinyitotta a szemét. Az ágyán feküdt, melyet szokás szerint nem húzott ki, és csak így "kanapé-módban" hagyott. Blú macit magához ölelte, ahogy mindig is szokta elalváskor. A pokróca, mellyel takarózott, félig lelógott a földre. Oldalra pillantott, és látta, hogy a lehúzott műanyag redőny lécei fehéren világítanak a kinti reggeli napfényben.

Egy ideig még ott feküdt a sötétben, majd felkelt és az ablakhoz lépett, hogy a ragyogó napfény beengedésével egy időre leszámoljon a szűk térben rejtőző, gondolatait kísértő sötét árnyakkal.

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Kiment a teraszra, és végignézett a kerten. A mamáján kívül senki sem volt otthon, a többiek nyaralni mentek, így neki kellett az otthoni dolgokra ügyelnie.

A mai nap igencsak unalmasnak ígérkezett.

Késő délután volt már, mikor biciklire pattant. Arra gondolt, hogy teker egy kicsit Vronsy utcáin, csak hogy elmeneküljön egy kicsit a ház nyomasztó, üres falai közül.

Miközben ide-oda tekergetett bringáján, a gondolataiba mélyedt, és az elsuhanó útburkolatot bámulta. Ide-oda jártak a gondolatai, mint ahogy a különböző utcácskákba is előre elhatározás nélkül, kedve szerint fordult be. A repedezett útburkolatra itt-ott az út menti fák árnyéka vetült, mintha saját kesze-kusza gondolatainak kivetülései lettek volna, és csak hagyta, hogy a véletlen vigye őt előre.

Maga sem tudta merre tart, és nem is érdekelte.

Ginen egyszer csak azon kapta magát, hogy elhagyja a főutat, ami átívelt a kis patakocska fölött, és a földútra fordul, ami a patak mentén vezetett. A patakot mindkét oldalon széles füves sáv szegélyezte, amíg el nem kezdődtek a homokos ültetvények. A fűben egy kitaposott ösvény haladt végig. Így haladt, a patak folyásirányával ellentétesen, ami a másik irányba tartott, a falu felé, hogy aztán áthaladjon rajta, majd a szomszéd település, It-Naím következett, végül aztán belefutott a széles, terjedelmes Iolwyn-folyóba. Ginen tovább haladt a patak mentén, elhajtott a zuhogó mellett, és tovább kerekezett. Hosszú ideig ment, a megműveletlen, parlagon hagyott szántóföldek között, mígnem végül itt is megállt. Egy erdős réten kellett volna átvágnia, amin túl már látszódtak a szomszédos falucska templomtornya. Az Elne-patak többek között ebből a faluból tartott Vronsy felé hosszú vándorútján. Ginen a nevét sem tudta. Egy ideig csak bámulta, némán merengve, majd elindult visszafelé.

Érdekes, hogy bármerre is járt, a rétek, a játszóterek, az iskola betonpályája, ahol annak idején az éjszakába menően annyit fociztak, minden üres és kihalt volt. Sehol egy gyerekcsapat. Hol vannak a gyerekek? Annak idején mennyit bicajoztak, fogócskáztak, fákra másztak, még többet fociztak, vagy mindenféle fabungalókat építgettek az erdőkben. Most pedig sehol egy lélek.

Ginen elgondolkodott ezen.

Vajon mi lehet a régi barátaival, akikkel annyit játszottak, ők hol lehetnek most? Otthon ülnek, ücsörögnek, tévét néznek, tanulnak, dolgoznak, új barátokkal, barátnőkkel lógnak... élik az életüket.

Vajon hová tűnt mindenki?

Ismét elérkezett a zuhogóhoz. Lassított, de nem állt meg, csak mikor már kicsit túlment rajta, és lefékezett. Sokszor járt erre gyerekként. Látott már falusiakat pecázni is itt, bár nem tudta, mit lehetett volna itt kifogni. Sosem tapasztalt semmi szokatlant ezen a részen, pedig nem akármilyen pletyka keringett erről a helyszínről.

Mara Harris.

A kislány valamikor itt élt a faluban, Vronsy-ban, sok-sok évvel ezelőtt. Állítólag egyebek mellett különös, telepatikus képességekkel is rendelkezett.

De aztán ki tudja... 

Ebben a faluban aztán mindenfélét beszélnek...

Vége