I d ő d i l a t á c i ó

Írta: Kiss Dániel

"Talán az emberiségnek nem a csillagok között van a helye... ki tudja..."

Lance Daily már legalább tizenöt éve, apja temetése óta nem járt Nangirenben. A férfi a külső körzetekből származott, ebben a kisvárosban nőtt fel, és minden gyermekkori emlék ide kötötte. A szülei is, amíg éltek, törzsgyökeres nangireniek voltak több generációra visszamenőleg. Nagyon azt akarták, hogy ő is itt éljen, itt találjon állást magának, és hogy kövesse ugyanazt az ösvényt, melyet ők is bejártak. Lance Daily élete azonban máshogy alakult, igen nagy utat járt be, és rengeteg hullámvölgy vezetett oda, hogy végül sikerült AcremCity centrumkörzetben letelepednie.

Egyáltalán nem bánta meg, AcremCity volt a hely, ahova mindig is vágyott, mindig is nagyobb nyüzsgésre vágyott, mindig is sokkal többre tartotta magát annál, hogy egy külső körzeti kisvárosban élje le az egész életét.

Persze, sok mindenben szerencséje volt. Szerencséje volt, hogy a szülei jó iskolákba járatták, szerencséje volt, hogy sikerült jó állást találnia, remek fizetéssel. Nagyon szép felesége volt, akitől egy csodálatos kislánya, Jasmine született, akit a világon mindennél jobban szeretett. Olykor tényleg úgy érezte, ő a legszerencsésebb fickó a világon.

De sajnos ott voltak a hullámvölgyek.

Nem tudott megszabadulni kicsapongó életmódjától, mely már fiatalabb korábban is rengeteg bajba sodorta. Szerencsére az állását ez sosem veszélyeztette, de a házassága már igen megsínylette az állandó italozásait, zugivásait, más nőkkel való hetyegéseit, és a felesége végül beadta a válókeresetet.

De ennek már jó ideje.

Lance Daily-nek idővel rá kellett jönnie, hogy ha jó példával akar eljárni az egyre csak cseperedő, heti kétszer nála alvó lánya előtt, akkor muszáj lesz megváltoznia. Ebben nagy segítségére volt párja, Maddie, akivel már két éve együtt élt, és kívánni sem tudott volna nála megértőbb, türelmesebb társat. Maddie-vel megint csak szerencséje volt, mint már annyi minden mással is az életében.

Lance elmondta neki a tervét, amit a soron következő két napra kigondolt, amikor Jasmine végre vele lesz. A nő eleinte furcsán nézett rá, de aztán ráhagyta a dolgot... ha Lance-nek az volt a terve, hogy megmutatja a lányának Nangirent, és körbevezeti őt gyermekkorának fontosabb helyszínein. Ezen már Maddie is átment egyszer, és bár nagyon tetszett neki a gyönyörű, barokk épületekkel teli napfényes kisváros, nem volt biztos benne, hogy ez a kis tíz éves lánynak is ugyanúgy érdekfeszítő lesz.

Kora reggel indultak el AcremCity-ből. Maddie nem ment velük, Lance szerette volna, ha csak ő és Jasmine van jelen, és tudta, hogy a nő amúgy is csak unná az egészet, hiszen ő már mindent látott és mindent tudott.

Szép lassan elhagyták a centrumkörzetek soksávos, hatalmas autópályáit, és hamatosan a külső körzetek két-három sávos, végtelennek tűnő útjain haladtak a külső körzetek felé. Jasmine a telefonjába bújva, kissé morcosan a korai keléstől videókat nézegetett MySphere-en a hátsó ülésen. Lance többször is felpillantott a csodálatosan kék égre, és időnként hátraszólt a kislánynak:

- Úgy tűnik, csodálatos időnk lesz ma, Jasmine.

- Tudom, már mondtad apa... - mondta a lány unottan.

"Vajon mi lehet vele? Sosem szokott így beszélni...", tűnődött magában kislány.

Vajon miért ideges ennyire? Mitől fél, hiszen már senki sincs Nangirenben, akit ismerne, senkivel sem tartja már a kapcsolatot. Mégis, valami furcsa érzet szállta meg, mintha lenne ott valami, amivel újra szembe kell néznie.

Már hosszú ideje nem járt Nangirenben. Talán bűntudatot érez?

Nem, ez badarság...

Egyáltalán nincs oka bűntudatot érezni.

Akkor mi lehet ez mégis?

Bármi is ez, majd odaáll, és szembe fog nézni vele.

A nangireni vasútállomás parkolójában tették le a kocsit, ahol rengeteg szabad hely volt még. Lance-nek eszébe jutott, mennyire gyűlölte ezt a helyet. A különböző peremkörzeti településekről és falvakról futottak be ide a vonatok, és számtalan peremi keménylegény bóklászott mindig errefelé, főleg éjszakánként. Valószínűleg ez azóta sem változott. Amint kiszálltak a kocsiból, Lance kézen fogta kislányát, és gyors léptekkel elindultak a járdán minél messzebbre innen.

Vasutas kocsma, virágárus butikok, falatozók... csak a nevük változott, de minden ugyanaz, mint akkoriban. Egy bowling-klub is van a közelben, ahol még fiatalon rengeteg időt eltöltött. Időnként azt veszi észre, hogy időnként ide-oda kapja a fejét, mint egy ijedt őzike, mintha tartana valakitől vagy valamitől.

- Apa, szorítod a kezemet! - hallja a lánya panaszos, vékony hangját.

- Ó bocsánat, Jas, ne haragudj - mondja Lance, és enged a szorításból.

- Hová megyünk?

- Még magam sem tudom pontosan... csak menjünk, aztán meglátjuk, rendben?

Hamarosan elsétálnak a buszvégállomás nagyméretű placca mellett, mely nagyon közel esik a vasútállomáshoz. Buszok állnak sorban egymás mellett, unott utasok lődörögnek a hosszú megállók fölé szerkesztett vas-tetőszerkezetek árnyékában.

- Ez itt a buszvégállomás, Jas - meséli Lance - Nagyon sok időt töltöttem itt régebben, a padokon ücsörögtünk a haverokkal, beszélgettünk... Van a közelben egy pub, ahova rengeteget jártunk szórakozni... és előtte mindig megbeszéltük, hogy itt találkozunk, majd együtt megyünk be a helyre... ha arra elnézel, látod azt a pub-ot, amiről beszélek. Még mindig ott áll...

Jasmine abba az irányba nézett, amerre az apja mutatta, de semmi érdekeset nem látott, és unottá váló arckifejezése láttán Lance érezte, hogy talán mégsem volt jó ötlet ez a túra.

- Na, de menjünk is tovább - mondta a férfi, és otthagyták a buszvégállomás kellemes régi emlékeket felidéző területét.

A városközpont felé indulnak el. Az odavezető, üzletekkel és kiülős kávézókkal, éttermekkel szegélyezett tágas utca nyüzsgő, autók benzingőzével teli útvonalként él az emlékezetében, de most valahogy minden csendes és kicsit szomorkás is. Jasmine továbbra is szomorkás és unott, keze egyre jobban húzza az apja kezét, de azért csak megy tovább mellette.

Lance egyszer csak befordul egy kereszteződésben, és egy csendes, unalmas lakóutcában találják magukat. Az Orchard Street. Igen, ez az a hely.

- Hová megyünk? - kérdezi Jasmine.

- Keresek egy házat - mondja szűkszavúan Lance, aztán már ott is állnak előtte. Jasmine észreveszi, hogy az apja a harmadik emeleti ablakokat nézi. Az egyik ablak nyitva van, a behúzott függöny lebeg a könnyű, meleg szellőben, de az egész igencsak üres és jellegtelen az aprócska kislánynak.

Az apja mégis szinte megbabonázva áll előtte, szemei egyre szomorúbban néznek fel az épületre, mintha megbocsájtásra várna.

Az épület homlokzatát jól láthatóan felújították és átfestették, de ezen kívül semmilyen változást nem látott.

Az a csók... az volt egész életük legédesebb csókja.

- Mi az? - kérdezi a kislány.

- Látod azokat az ablakokat? Egy nagyon régi ismerősöm élt itt a szüleivel. Egyszer egy házibulit tartott... és sokakat meghívott. Itt ismerkedtem meg valakivel, akit nagyon szerettem - az apja itt szünetet tart, nagyokat lélegzik. Jasmine jól nevelt lányként kivár, majd már épp szólásra nyitja a száját, mikor az apja folytatja - Sajnos ő már nem él - mondja ki a férfi a mondatot, melytől Jasmine szíve is nagyot dobban, pedig nem is tudja, kiről van szó, de az apja hangsúlyából kiérzi a szomorúságot és a fájdalmat - Ellen-nek hívták. Ellen May-nek.

- Közel állt hozzád? - kérdezi finoman a kislány.

- Igen, nagyon közel - feleli az apja - Saját magamnak sem mertem bevallani, mennyire, de most hogy itt állok, sok-sok évvel később... azt hiszem most már tudom, hogy mennyire. 

- Mi történt vele?

- Egy súlyos betegség... idődilatáció - kezdte az apja - Idődilatációs progéria-szindróma. Nagyon ritka betegség, de sajnos néha előfordul.

- Mintha már hallottam volna róla...

- Igen, mert egy okos kislány vagy - mosolyog a lányára Lance - Tudod, Ellen nem ide valósi volt, és nem is a Szeránon született. Egy távoli űrállomáson, a Gorateronon született és ott is nőtt fel. Aztán a szüleivel ide költöztek, mivel mindenképp látni akarták a Szeránt. Így hát egy peremkörzeti faluba költöztek, nem messze Nangirentől. Ellen is abban a gimnáziumban tanult, ahol én, onnan ismertem, de csak abban a házibuliban beszéltem vele először, ami abban a lakásban volt, nagyon-nagyon régen.

- Jártál vele? - kérdezi a lány.

Jasmine észreveszi, ahogy az apja a szeméhez nyúl, letöröl onnan valamit, majd megfordul, és a lánya kezét fogva elindulnak visszafelé.

- Gyere, nézzük meg a főteret!

A hatalmas, nangireni főtér most is ugyanolyan szép, mint akkoriban, ahogy ott a napfényben fürödve elnyújtózik előttük. Gondosan nyírt sövények, a padokon emberek ücsörögnek, beszélgetnek, a vízköpők körül gyermekek szaladgálnak. Egy pillanatra megállnak, és Jasmine, felpillantva apjára, újra ott látja a fájdalmas érzelmek okozta vonásokat.

- Jól vagy, apa? - kérdezi Jamine aggódva.

- Persze, minden rendben - mondja az apja mosolyogva - Gyere, menjünk át a téren, és nézzük meg a Iolwyn-t, mit szólsz hozzá?

A kislány bátorítóan bólint.

Átvágnak a vidám hangulatú téren, a gondosan lerakott betonkockákon lépkedve a sokszínű, díszes épületek felé tartva.

- Tudod Jasmine - kezdi az apja - Az idődilatációs szindróma máig rejtélynek számít, és ma sem tudnak róla többet, mint akkoriban, mikor még én is gyermek voltam. Általában azoknál jelentkezik, akik nagy távot tesznek meg az űrben. Mindenféle előzmények nélkül jelenik meg, és ha már megjelent, semmit sem lehet tenni ellene. Hirtelen öregedéssel jár. Az idő mintha felgyorsulna, és néhány nap alatt, a szerencsésebbeknél, már ha van ilyen néhány hét alatt végbe is megy. Mintha az idő próbálná visszavenni azt, ami az övé. Mintha rájönne a csalásra, és rákoppintana a kiszemelt áldozata fejére, és azt mondaná: "Nana, engem nem versz át! Most szépen vissza adod nekem, ami nekem jár..." Ez történt Ellen-nel is.

Jasmine nem tudta, hogy mit is mondjon, szomorúan nézett maga elé, ahogy az apja oldalán haladva beléptek egy szűk kisutcába. Már innen is látszódott a Iolwyn-folyó széles, napfényben ragyogó kék szalagja.

- Ez szomorú - monda Jasmine.

- Igen - felelte az apja - Tudod... később, amikor elkerültem Nangirenből, rengetegszer visszajártam ide bizonyos időközönként, főleg mikor nagyon rosszra fordult minden. Végigjártam az utcákat, melyeken akkoriban jártunk, leültem a padokra, melyeken mi is ültünk, és jókat beszélgettünk.

- Te és Ellen?

- Én és Ellen.

- Itt is jártatok? A Iolwyn partján?

- Persze, ez volt Ellen kedvenc helye. Rengeteget sétáltunk itt. Mindent meg tudtunk beszélni, ami a lelkünket nyomta, nem voltak titkaink egymás előtt. Tudod, ez egy nagyon ritka dolog két ember között.

- Neked is vannak titkaid? - kérdezte Jasmine.

- Persze, kinek nincsenek? - mosolygott Lance - De ezzel nincs is semmi baj. Amíg nem ártunk vele a másik embernek, addig mindenkinek lehetnek és vannak is titkai.

- Azt hiszem, értem - mondta a lány elgondolkodva, összehúzott szemöldökkel.

Lance odanyúlt, és lágyan a lány fejére tette a kezét, és játékosan összekócolta vöröses árnyalatú, selymes érintésű haját.

- Az én okos kislányom - mondta mosolyogva.

Egymás mellett sétálgattak a kihalt parton, csak néhány ember és szerelmespár volt a közelben. Aztán Lance megpillantott valamit.

- Látod ott azt a padot? - mutatta - Ellen-nel rengetegszer üldögéltünk ott, és néztük a naplementét, ahogy a nap lebukik a fák mögött.

Amikor odaértek az út szélére kihelyezett padhoz, leültek egymás mellé, és együtt nézték a velük szemben elnyúló széles folyót. Lance széttárt karjait a pad háttámlájára fektette, és hátradőlt. Becsukta a szemét, és hátradöntötte a fejét.

- Gyönyörű időnk van - mondta halkan suttogva.

Hosszú ideig üldögéltek így, szótlanul.

Végül aztán Lance megszólalt.

- Látod azokat a dombokat a távolban? Ott is jártunk Ellen-nel. Egészen fenn, a tetején is jártunk. Ellen imádott a szabadban lenni, az erdőket járni... én már kevésbé, legalábbis akkoriban nem annyira. Gyönyörű szép odafentről a táj.

- Megnézzük majd?

- Persze, ha van kedved, eljöhetünk. Onnan belátni egész Nangirent, sőt, néhány peremkörzeti falu is jól látszik onnan.

- Biztos szép lehet.

- Nagyon szép, Jas. Amikor azt hiszed, mindent láttál, a Szerán mindig képes újat mutatni. Azt hiszem, ezért is vágynak ide annyian a csillagok közül.

- Mint Ellen és a szülei?

- Igen - bólintott szomorúan Lance - Mint ők. Bár ez inkább a szüleinek a döntése volt. De ha nem így alakul, sosem ismertem volna meg Ellen-t.

- Hiányzik? - kérdezte a lánya lágyan.

Rövid szünet következett, mire az apja válaszolt.

- Persze, mindennap. Tudod, nem sok embernek meséltem róla. Akik ismerték, a régi haverok, már mind más utakon járnak, eltávolodtunk egymástól az idők során. Még az anyukád sem tud róla, hiszen sosem említettem neki.

- Akkor ez amolyan titok? - kérdezte a lány mosolyogva.

- Igen - mosolygott vissza az apja - Ez amolyan titok. A kettőnk titka.

- Tudok titkot tartani... nem kell aggódnod - mondta széles vigyorral a lány.

- Na, ennek örülök - nevetett Lance, és magához húzta a lányát. Így összebújva üldögéltek, a folyó zúgását, és a madarak elnyújtott énekeit hallgatva.

- Szerinted Ellen-nek nem kellett volna a szüleivel jönnie? - tette fel Jasmine a nagyon fontos kérdést.

- Nem tudott mást tenni - felelte az apja - Ez egy nehéz kérdés. Ha tudni lehetett volna előre, hogy mi lesz ennek az útnak az ára, akkor valószínűleg nem indultak volna el, ebben biztos vagyok. De hát senki sem tudhatta előre, hogy így fog alakulni.

Rövid szünet következett, majd az apja folytatta.

- Ellen-nek köszönhetem életem legcsodálatosabb egy évét. És rengeteg tervünk volt még, melyeket nem sikerült megvalósítani. Ott voltam vele élete végig, mikor már nagyon gyenge volt, és csak a kórházi gépek tartották életben. Végig ott voltam vele, az ágya mellett, és fogtam a kezét, amikor végleg elment - könnyek ültek Lance szemeiben, forró, csípős könnyek, melyek aztán végigszánkóztak őszes borostáin - Egy csodálatos álom ért véget akkor. Úgy éreztem, vége a világnak. Utáltam mindent és mindenkit.

- Nagyon sajnálom - suttogta a lány.

Lance letörölte a könnyeit, és próbálta megkeményíteni a lelkét.

- Nagyon régen volt már ez - folytatta nagyokat lélegezve - De azt hiszem, Ellen végig velem volt azután is. Ott volt minden szomorkás mosolyomban, minden félrecsúszott nyakkendőmben.

Újabb rövid szünet.

- Talán nem kellett volna elindulniuk. Talán az emberiségnek nem a csillagok között van a helye... ki tudja. Azt hiszem, ez nem csak a mi döntéseinken múlik.

- Hanem? - kérdezte a lány.

- Hát, tudod Jas... - magyarázta az apja - Neked is lesz majd egyszer munkád, kötelezettségeid... és ha majd elérsz oda, rájössz, hogy sokszor azt kell tenned, amit mások mondanak... így működik ez a világ, és valószínűleg így is fog, amíg világ a világ.

- Ez szomorú - mondta bánatosan a lány.

- Az élet néha szomorú, Jasmine. De rengeteg nagyon szép pillanat is van benne. Bárhogy is alakuljon, én és az anyukád mindig itt leszünk neked, Jasmine. Ugye tudod?

A kislány szelíden elmosolyodott, és bólogatni kezdett. Szorosan összebújtak, apja és a lánya, megölelték egymást, majd mindketten elfordultak, és a napfény játékát nézték a Iolwyn hullámzó felszínén. Egy szót sem szóltak egymáshoz, hosszú ideig hallgattak, csak a tájat nézték, a távoli kékes árnyalatú hegyeket, dombokat, a messzi horizontot.

- Nagyon szép időnk van - mondta az apja halkan, és Jasmine látta, ahogy kezdi elnyomni az álom, Lance szemei leragadnak, és feje a mellére bukik.

Aztán már érzi is lánya csontos könyökét, ahogy az oldalát bökdösi.

- Apu, unatkozom... most már induljunk, jó?

Lassan mindketten felállnak, és a délutáni meleg napfényben elindulnak visszafelé, át a napfényes főtéren, az üzletekkel, lámpaoszlopokkal szegélyezett járdákon haladva, vissza a vasútállomáshoz, az otthagyott autóhoz.

Lance elfordítja a kulcsot, a motor beindul, és ők otthagyják a mesés kisváros ködös emlékeit, hogy visszatérhessenek saját, megszokott világuk által diktált kötelezettségeik kitaposott ösvényeire.


Vége