A bűnös város mítosza: Oswald Spengler konzervatív városkritikája

07/29/2020

Kovács Gábor: A bűnös város mítosza

Oswald Spengler konzervatív városkritikája

Megjelent: Pannonhalmi Szemle, 1996, IV/2


Századunkban kevés szerző ostorozta keményebb szavakkal a nagyvárost és annak életformáját Oswald Spenglernél, akinek szuggesztív, meghökkentő, és sokszor riasztó gondolatai szinte kivétel nélkül összekapcsolódnak a városi civilizáció erőteljes kritikájával. Spengler monumentális művében A Nyugat alkonyában világváros egyik helyen földet pusztító démonként, míg másutt magát az ősi tájba befészkelő kelésként tűnik föl, amely elszívja a termékeny vidék éltető energiáit, s a környezetét őt kiszolgáló területté, provinciává süllyeszti le. A paraszt ez, a szerencsétlen tökfilkó, idétlenül, száját tartva álldogál a kövezeten, kiszolgálva a városi csőcselék gúnyolódásának - nem is való ő másra, mint arra, hogy a várost, ezt a feneketlen bendőt táplálja és életben tartsa. Helyenként - s ez korántsem véletlen - az olvasó szeme előtt Fritz Lang 1926-ban készült híres filmjének, a Metropolisnak a képsorai rémlenek föl, az alábbihoz hasonló víziókat olvasva:

A kezdeteknél, ahol ma a civilizáció virágba borul, a világváros csodája, a formátlanság hatalmas, kőből épített jelképe áll - félelmetesen, hivalkodóan, öntelten terpeszkedve. Magába szippantja a magatehetetlen vidék létáramlatait: embertömegeket, amelyek mint homokbuckák az egyikből a másikba szóródnak, vagy mint a homokszemek csordogálnak csak a kövek között... A legművibb, a legkiagyaltabb ez, ami csak emberi szem napvilágán valaha is megjelent; kísérteties és valószerűtlen, mely majdhogynem túl van már a kozmikus alakzatok minden lehetséges formáján.

Spengler városellenessége a német kultúra egy létező tradíciójába illeszkedik: olyan hagyományról van szó, amelynek megalapítója Wilhelm Heinrich Riehl, s amelynek folytatója Ferdinand Tönnies, Georg Simmel. Ez a gondolatkör röviden talán a nagyvárosi fejlődés konzervatív kritikájaként volna jellemezhető, középpontjában a falu és a város markáns szembeállításával.

A falu és a város, pontosabban a nagyváros, a metropolisz ellentéte Spenglernél két történelmi korszak ellentéte: a kultúra és a civilizáció szembenállásáról, vagy inkább szembeállításáról van szó. Olyan ellentétpárral van dolgunk, amely nagyon mélyen benne gyökerezik az 1914-18-as világháború első éveinek enthuziasztikus, a háborút ünneplő német szellemi klímájában.

Alighanem akkor járunk el a leghelyesebben, ha Spengler "városfilozófiája" mögött ott látjuk kultúraelméletének körvonalait is. Ily módon nemcsak a dühödt nagyvárosellenességet konstatálhatjuk, hanem azt a distinkciót is, amellyel Spengler különbséget tesz a kultúrváros és a civilizáció metropolisza között. Kultúra és civilizáció ugyanannak az entitásnak a két különböző életszakasza, vagy másként szólva a civilizáció minden kultúra elkerülhetetlen végzete. Spengler kultúrmorfológiájában egy adott kultúra születése a város megjelenéséhez kötődik. "A világtörténelem várostörténelem" - mondja a szerző. Ahogyan minden kultúrának sajátos lelkülete van, ugyanúgy saját lélekkel bír a földből növényként kinövő város is. A kultúrák mint entitások metaforikus módon, növényekként jelennek meg, amelyek magból szárba szökkennek, kivirágoznak, majd pedig kiszáradnak és elpusztulnak. Ezek a növények hasonló életszakaszokat élnek át, ily módon alkalmazható rájuk az analógia mint vizsgálati módszer. A városnak tehát lelke van - mondja Spengler - s éppen ez a lélek hal meg, amikor az emberléptékű város embertelen metropolisszá változik át: "A legrégebbi időkben az emberi tekintetet egyértelműen a vidéki táj képe uralja. A táj formálja az emberek lelkét, s a lélek vele együtt rezeg... A mezőváros a vidék kifejeződése, a vidéki táj képének megnövekedett alakja; csak a kései város tér el tőle, sziluettjével kiemelkedik a természet kontúrjaiból. Minden természetit tagad. Ezeknek az erőteljes oromzatoknak, ezeknek a cikornyás kupoláknak, csúcsoknak és ormoknak a természetben egyáltalán nincs megfelelőjük, s nem is szeretnék, hogy legyen, és végül az óriási világváros, a város mint világ, amely semmit nem tűr el maga mellett, elkezdi a táj képének teljes megsemmisítését. Egykoron a város a tájnak rendelődött alá, most teljesen magáévá akarja tenni azt.

A városfejlődés stádiumai Spengler szerint a következők: 1. mezőváros 2. kései város, amit másutt kultúrvárosnak is nevez 3. világváros. Ellenszenvének bőséges - a magyar olvasó joggal mondhatja, hogy szabó dezsői - tárházát mindenekelőtt a világváros prófétai hevülettel megfogalmazott elítélésére használja föl. A metropolis egyértelműen a parázna Babilon biblikus képeiben jelenik meg, olyan helyként, ahonnan semmi jó nem származik.

Ha a világtörténelem várostörténelem, akkor a paraszt a történelmen kívülálló lény. Spengler véleménye szerint ő az örök ember, aki azonban képtelen a magas kultúra megteremtésére, másként szólva képtelen arra, hogy történelmet csináljon. Erre csak az "ősi rendek", a nemesség és a papság képesek, akiknek a megjelenésével egy új dichotómia is megszületik: a tények embereinek, a szorosan vett történelemcsinálóknak és az eszmék embereinek, az örök igazságok képviselőinek ellentéte ez.

Azonban ez a két rend csupán szükséges, ám nem elégséges feltétele a történelem kezdetének: ehhez mindenképpen szükség van a városra, amely fejlődésének korai fázisaiban maga is organikus módon létezik, azaz szoros kapcsolatban van a természeti léttel, vagy a spenlgeri képet használva, növényként nő ki az őt tápláló talajból: "Sehol sem nyilvánult meg a földdel való összekötöttségnek, a növényszerű - kozmikusnak az érzése oly erőteljesen, mint ezeknek a parányi, korai városoknak az architekturájában, amelyek alig állnak többől, mint néhány utcácskából a piac körül, továbbá egy várból vagy egy szentélyből."

A város bűnbeesése akkor következik be, amikor a város lelke szellemmé változik. Ebben az elképzelésben Spengler életfilozófiai attitüdje mutatkozik meg. Élet és szellem ellentéte ez. A város organikus létezőből anorganikus létezővé lesz, elszakad az őt megteremtő és tápláló anyaföldtől, a természettel való harmonikus együttlétezést a természettel való szembenállás korszaka váltja fel. Az átmenet a lélek korszakából a szellem korszakába valamikor a kultúrváros időszakának vége felé következik be. A már többször említett Koktanek kimutatja, hogy a kultúrváros - megtropolis distinkciónak már A Nyugat alkonyának megírása előtt nyoma van Spenglernél, aki 1906-ban eljut Párizsba, s akit a város teljességgel elbűvöl. Párizs a szemében a haldokló kultúra világvárosa - ez derül ki a hugának küldött beszámolóból - s ettől kezdve Berlint mintegy Párizs ellenlábasának, a felemelkedő civilizáció nagyvárosának látja.

Koktanek szerint ekkor születik Spenglernek az a gondolata is, mely szerint a barokk a megtérő és a szellemmel átitatódó kultúra virágkora. Ez a motivum nagy hangsúlyt kap aztán A Nyugat alkonyában, ahol is a 18. század a beérett barokk nyugati kultúra őszeként tűnik fel, amelynek persze megvan az analóg korszaka a többi kultúra életében is: "Ezzel a korszakkal teljesedett ki a minden kultúra életében lehetőségként ott élő állam, és a politikai megformáltságnak olyan magaslatát érte el, amely többé nem volt felülmúlható, de hosszú ideig fenntartható sem. Enyhe őszies fuvallat lengi már be a korszakot, Nagy Frigyest Sanssouciban vendégek koszorúja veszi körül. Azok az évek ezek, amelyekben az egyes művészetek is elnyerik a végleges, kifinomult, legszellemibb és legérettebb formájukat; az athéni agora szónokai mellett ott ál Zeuxisz és Praxitelész, a kabinetdiplomácia finom szövedéke mellett Bach és Mozart zenéje."

A kultúrából a civilizációba történő átmenet Spengler felfogása szerint egyfajta beteljesülés, ez az értelme annak a kijelentésének, mely szerint a civilizáció a kultúra elkerülhetetlen végzete, amikor is a végzet nem a bukást, hanem a törvényszerűen bekövetkező utolsó periódust jelenti. Ezért utasítja vissza Spengler a pesszimizmus ráragasztott bélyegét: aki pesszimista - írja - az nem lát maga előtt több elvégezendő feladatot. Márpedig az ő esetében erről nincsen szó, hiszen a németség előtt véleménye szerint az a feladat áll, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező civilizáció időszakában Európában, sőt a világban is vezető szerepet töltsön be. Más szavakkal csupán a kultúra bukásáról van szó, s most következik a civilizáció korszaka, ami egyfelől valaminek az elmúlása, másfelől azonban a beteljesülés.

Mindazonáltal kétségtelen: a civilizáció kora valami gyökeresen újat jelent, amelynek a lényege a kultúra korszakához viszonyítva csak olyan oppozíciós párokkal írható le, mint élet - szellem, organikus - anorganikus, valllásos - vallástalan. Spengler interpetációjában az istenhit problematikája ugyancsak a kultúra - civilizáció. illetve a vidék - nagyváros dichotómia köré szerveződik. Az emberi lény nyitottságát a transzcendencia iránt az ember haláltudatából vezeti le. A vallásnak mint intézménynek a létrejötte, a vallási szimbolika megjelenése a "borzadállyal vegyes tiszteletnek" a következménye. A valódi vallásosság a szív vallásossága, ami egyértelműen a kultúra korszakához kötődik, és teljességgel idegen a civilizáció korszakának nagyvárosi emberétől. Valójában itt - mint Spenglernél sok esetben - az elméleti állásfoglalás egyéni problémáinak meglehetősen közvetlen projekciója. Tudjuk, hogy már gyermekkorában erősen kínozta az istenhitre való képtelensége. Kiadatlan önéletrajzi töredékében bevallja, hogy már 10 éves korában elkezdett kételkedni Istenben. Egy ízben apja nem jött haza, ő imádkozott érte, ám hamarosan rádöbbent: Isten számára pusztán üres szó, ám ettől a felismeréstől nagyon szerencsétlennek érezte magát. Ilyenformán A Nyugat alkonyának az a gondolata, mely szerint a kultúra lényege az, hogy vallásos képződmény, míg a civilizáció differencia specifikája annak vallástalansága, Spengler személyes belső meghasonlottságát is tükrözi. Skizofrén állapot ez, hiszen egyrészt nagyon korán elhatárolja magát a kereszténységtől, másfelől szenved a hitre való képtelenségtől, amelyet elméletileg éppenséggel a nagyvárosi ember egyik legfontosabb jellemzőjének tart. A szív vallásossága alapvetően a vidék sajátja, a városban a vallás fokozatosan intellektualizálódik, reflektált lesz: "...az utolsó reformátorok is, ahogyan Savonarola, vagy Luther, városi szerzetesek voltak. Ez alapvetően megkülönbözteti őket Joachimtől vagy Bernáttól. Városi és egyben szellemi aszkézisük a csendes völgyek remetelakjaiból a barokk tudósi dolgozószobájához vezet át. Luther misztikus élménye, melyből megigazulástana létrejött, nem Szent Bernát élménye, aki erdőket és hegyeket, felhőket és csillagokat látott maga körül és felett, hanem egy olyan emberé, aki a kis ablakon át csak az utcára, a házfalakra, a háztetőre lát ki. A végtelen Istennel telített természet messze van, túl a városfalakon. Itt benn a tájtól eloldozott szabad szellem lakozik... az utolsó reformátorok városi misztikája nem a szem, hanem teljes egészében a tiszta megértés misztikája, a fogalmak megdicsőülése..."

A végeredmény, a nagyvárosi ateizmus elkerülhetetlen, mert ez a civilizáció létformája. Másfelől pedig Spengler áthidalhatatlannak látja az ellentétet a vallás és politika, vagy ahogyan ő fogalmaz az értékek világa és a tények világa között: mélységes borúlátással úgy nyilatkozik, hogy soha semmiféle hit nem képes a világot megváltoztatni, a vallás a történelemben mindig csak mint a hatalom eszköze, mint ideológia jelenik meg. Mindazonáltal minden civilizáció halála előtt föléled a hit iránti igény, ami a racionalizmus csődjének a következménye. Ez azonban már csak egyfajta pótvallás: Spengler a saját nagyvárosi környezetében tapasztalt spiritualizmust, teozófiát és a keleti vallások divatját hozza fel példaként, mint a civilizációs válság nyilvánvaló tünetét.

A civilizáció korszaka tehát lényegében véve a város győzelme a vidék fölött, a polgár győzelme a nemes fölött, a vallástalanság győzelme a vallásosság felett, a demokrácia győzelme az arisztokrata uralom fölött, vagyis - s a maga szokott módján Spengler a leírásból az értékelésbe vált át - a mennyiség győzelme a minőség fölött.

Ez a mozzanat a kultúrváros korszakában még nem következik be, bár a szellem győzelme a lélek fölött, az intellektus győzelme a természettel összhangban lévő tudattalan ösztönös létforma - amit Spengler vagy a "Dasein" terminussal, vagy a misztikusan csengő "vér" szóval jellemez - fölött már előrevetíti az árnyékát. Az ember már többé nem elégszik meg az őseredeti természettel, azt megszelídítve és átalakítva alárendeli a városi környezetnek. A világnak mint egésznek a képe változik meg ezáltal: "Ott kint a dűlőutakból hadi utak, az erdőkből és mezőkből parkok, a hegycsúcsokból kilátók lesznek; magában a városban hoznak létre mesterséges természetet: szökőkutakat források helyett, virágágyakat, vízvezetékeket, vágott sövényeket mezők, tavak és bokrok helyett. Egy faluban a zsúpfedeles tető még olyan, mint egy domb, az utca, mint egy mezsgye. Itt azonban széles és hosszasan elnyúló kikövezett utcák hasadékai nyílnak, telve színes porral és idegenszerű lármával; emberek laknak benne, amit természeti lények elképzelni sem tudnának. A ruhák, sőt maguk az arcok is a kő háttérre hangoltak. Nappala különös színek és hangok utcai kavalkádját nyújtja, éjszakája újfajta fényt, mely túlragyogja a holdat." A gyökértelenné válás, az Entwurzelung folyamatáról van itt szó - mondja Spengler - ennek tartalma kozmikustól, a természetitől való elszakadás. A folyamat következménye az emberi lény egész létezési módjának radikális megváltozása. Ember és környezet szembekerül egymással. Első pillantásra számunkra nagyon is ismerős problémákat feszeget itt Spengler, úgy tűnik mintha korunk ökológiai válságát megéneklő próféták egyik előfutárával lenne dolgunk. S valóban lehetséges ilyesfajta olvasata a spengleri textusoknak, kiváltképpen ha az Ember és gépet vesszük figyelembe. Itt a szerző bizonyos gondolatmenetei mintha az 1990-es években születtek volna. A nagyvárosi civilizáció a föld gyilkosának szerepében lép a színre, mint amelynek működése immáron a bolygó fizikai létezését veszélyezteti:

A világ mechanizálása veszedelmes túlfeszültség állapotába jutott. Megváltozott a föld ábrázata növényekkel, állatokkal, emberekkel egyetemben. Néhány évtized alatt eltűnt a legtöbb erdő és újságpapírrá alakult át. Ez olyan klimatikus elváltozást vont maga után, hogy egész népességek mezőgazdaságát pusztulás fenyegeti, számos állatfaj, mint a bölény, egészben vagy részben kiveszett; egész népfajok tűntek el, mint például az északamerikai indiánok, az ausztáliaiak.

Óvatosnak kell lennünk azonban az elhamarkodott következtetések levonásával. Először is Spengler egyáltalán nem gondol ennek a pusztító folyamatnak a megállítására, éppen ellenkezőleg: a civilizáció periódusa valójában elkerülhetetlen, márpedig a fausti kultúra civilizációja föltétlen együtt jár a gépi világ korszakával, s a Gép és emberben éppenséggel azt fájlalja, hogy a "természet elleni harcban bizonyos pacifizmus, fáradtság jelentkezik". Ez pedig a "fehér faj" uralmának végéhez, s a "színes faj" fölemelkedéséhez vezet. Eltekintve attól, hogy Spengler rasszfogalma - jóllehet a mai olvasónak óhatatlanul a nácizmus fajelméletét juttatja eszébe - egyértelműen nem biológiai jellegű, számunkra ez a megjegyzés itt ez azért lényeges, mert jelzi, hogy Spengler számára a nagyvárosi civilizáció korszaka nem az ökológiai vonatkozások miatt jelenik meg bizonyos értelemben mégiscsak hanyatlásként. Sokkal inkább Spengler pánpolitizmusáról van szó. Ezen a ponton tesz szert jelentőségre konzervatizmusa, ami azonban korántsem egy tradicionális konzervativizmus, hiszen ahogy azt már Thomas Mann megjegyezte, Spengler egyszerre gyűlöli a civilizációt és tartja azt elkerülhetetlennek. Spengler társadalomeszménye kétségkívül a középkor rendiesen tagolt és hierarchizált társadalma, ahol mindenkinek megvan a nagy egész által ráosztott szerepe, s a társadalmi egész, mint nagy organizmus működik. Itt az egyén nem individuum, hanem a társadalom funkcionális egysége. Spengler szerint a fordulatot ennek a jól megformált, szinte műalkotásként létező egésznek a felbomlása hozza: ekkor a társadalom vezetése a nemesség kezéből a városi polgárság kezébe megy át. Spengler sajátos terminológiáját használva a vér és a tradíció fölött a szellem és a pénz jellegzetesen városi erői diadalmaskodnak. A győztes város nem csupán egy pont a lehetséges pontok sokaságában, hanem olyasféle erőcentrum, amely átszervezi, maga lá gyűri az egész világot. A vidék erői eleve vereségre ítéltettek, hiszen a metropolisszá duzzadó város nem csupán fizikailag alakítja ét a földgolyó képét, hanem hatalma szellemileg, politikailag és gazdaságilag egyaránt kiteljesedik; ennek a hatalomnak a szimbóluma szellemi téren a racionalizmus, politikai téren a demokrácia, míg gazdasági téren a pénz. Mindháromnak közös jellemzője a tradícióktól való eloldozottság, ha úgy tetszik gyökértelenség, másként szólva szabadság. Ez a szabadság a hagyományoktól való szabadság, s mint ilyen Spengler számára egyértelműen negatív, ám elkerülhetetlen jelenség. Undora a racionalizmus, a demokrácia és a pénz szülőhelyének tekintett nagyvárossal szemben egyfajta esztétikai elutasításban ölt teste. A metropolisz a rossz inkarnációja, legyen szó akár a kései császárkor Rómájáról, akár annak a 19-20. századi örököséről. Bérkaszárnyák szöknek a magasba, az utcák szűkek és mocskosak: "Iszonyatos nyomor, az életszokások elvadulása, melyek már most új ősembereket nevelnek az oromzatok és a manzárdok világában, a pincékben és a hátsó udvarokon - nos ezt jelenti ezekben a pompás tömegvárosokban élni. Mindez ugyanúgy nézett ki Bagdadban és Babilonban, mint Tenochtitlanban vagy manapság Londonban és Berlinben.

Ezeknek a városoknak az utcáin már nem nép, hanem a csőcselék hömpölyög, formátlan massza ez, egymástól teljesen idegen, egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő atomokból véletlenszerű és ideiglenes konfigurációkba összeálló zagyvalék. Ennek a pokoli lakhelynek valami démoni varázsa van lakóira, akik képtelenek lerázni magukról ezt a testet-lelket sorvasztó bűbájt: "Az ősi népek képesek eloldódni a földtől, és a távolba vándorolni. A szellemi nomád már nem képes erre. A nagyváros utáni honvágy talán minden más honvágynál erősebb. E városok bármelyike hazájának számít, de a legközelebbi falu is már idegen vidék."

Spengler sokkal kevésbé elnéző a nagyvárossal szemben, mint mondjuk Lewis Mumford, aki maga is elborzadva tudósít az antik Róma embertelen létviszonyairól, nagyon hasonlóan írva le az antik metropolis visszataszító jelenségeit, mint Spengler, ám Mumford mindazonáltal megjegyzi: amit ennyire szerettek lakói, az nem lehetett minden szépség híján. A német gondolkodó szerint viszont a metropolisz végleges diadala a kultúrember felett elkerülhetetlen: 

A világváros kőkolosszusa áll minden nagy kultúra életfolyamatának a végén. A lelkileg a vidék által megformálódott kultúrembert saját teremtménye, a város először a birtokába veszi, aztán birtokolja, majd a maga teremtményévé, végrehajtó szervévé és végül áldozatává teszi.

A világváros tulajdonképpen a civilizáció szimbóluma, a civilizáció korszaka Spengler értelmezésében pedig a kultúra korábbi formáinak a szétesését jelenti, így a formátlanság korszakaként jelenik meg. Ebből a megközelítésből is kitetszik, hogy Spengler számára a társadalom műalkotásként létezik, amelynek szépsége a megfelelő megformáltságban lelhető fel. A polgári korszakot, végső soron tehát nagyvárosi kort megelőző középkor társadalmának szépsége éppen ebben a megformáltságban leledzik. A társadalom különböző rendjeinek harmóniája Spengler szemében esztétikai kategória. A nagyvárosok társadalmának emberei viszont nem egy szépen elrendezett egész részeiként léteznek, hanem kaotikusan nyüzsgő atomokként, következésképpen életformájuk minősége össze sem mérhető a jól, tehát szépen megformált rendi társadalom csoportjainak a szemlélő számára esztétikai gyönyörűséget okozó életformájával. A nagyvárosi életnek ez a formátlansága a tápláló anyaföldbe nyúló éltető gyökerektől való elszakadásnak a következménye. Ez a formátlanság a nagyvárosi élet pótlékjellegében nyilvánul meg. A metropolisok emberének minden tevékenysége valamilyen hajdanvolt, élettel teli tevékenységnek a silány pótléka csupán. A spengleri kritika a modern, 19-20. századi képviseleti demokrácia vitriolosan maró és szatirikus bírálatában csúcsosodik ki. A demokrácia interpretációjában a pártok uralmát jelenti, amit csupán a nagyvárosi ember végleges manipulációja révén lehetséges fenntartani. Az össztűz mindenekelőtt a sajtóra zúdul: "Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az "igazság" - ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága, melyről az okok és okozatok tényvilágában valóban szó van, ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz... Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket.

A demokrácia ily módon a hatalom akarásának a pénz köntösében megjelenő formája. Spengler szerint azonban egy önfelszámoló folyamatról van szó: a demokrácia elkerülhetetlenül személyes uralomhoz, cézárizmushoz vezet, végső soron ez zárja le aztán az illető kultúra életfolyamatát, s bizonyos értelemben véget és a történelem. Itt ismét csak nagyon modernnek tűnő áthallásokkal van dolgunk: sokszor úgy tetszik, hogy Spengler megelőlegezi az 1990-es évek posztmodern történelemkoncepcióinak bizonyos gondolatait. Mintegy az idők végezete következik be, tovább áramlik ugyan az időnek a múltból a jövő felé tartó folyama, ám ez "egy erdő vadállománya körébe zajló eseménysortól csak lényegtelen mozzanatokban" különbözik csupán. A nagyvárosi civilizáció terméketlensége az élet minden szféráját egyre inkább uralja. Nem csupán kulturális, hanem fizikai sterilitásról is szó van - mondja Spengler - s ebben a nagyvárosi ember metafizikai jellegű halálvágyának manifesztumát látja. A nagyvárosokban mind kevesebb és kevesebb a gyerek, a hajdan nyüzsgő metropolisok néhány generáció múlva nekropolisszá változnak. A spengleri vízió a science fiction filmekből jól ismert posztnukleáris, történelem utáni korszak képeivel zárul:

"A megformált állammal együtt a magas történelem is álomba merül. Az ember ismét növénnyé válik: a röghöz tapadva, érzéketlenül és tompán. Az időtlen falu, az "örök" paraszt lép megint elő, gyermekeket nemz, és visszasüllyed az anyaföld szintjére - serény, igénytelen embertömeg, amely fölött a katonacsászárok áradata átsüvölt. Az országok közepén a hajdani világvárosok állnak, egy hamvadó lélek üres odvai, melyekbe a történelmét vesztett emberiség lassan bevackolja magát."