A jelentés az építészetben

07/28/2020

Christian Norberg-Schulz: A jelentés az építészetben (Részlet a Hiteles építészet felé című tanulmányából (A teljes kötet címe, amelyben a tanulmány található: A mérhető és a mérhetetlen. Építészeti írások a huszadik századból című kötetből (2000). 

Christian Norberg Schulz (1926-2000) norvég építész, építészetteoretikus és történész.


Minden helyet sajátos tulajdonságokkal rendelkező "dolgok" határoznak meg. Már utaltunk rá, hogy a dolgok sajátosságai a föld és az ég közötti meghatározott létezésükből fakadnak. "A világban vannak" és az ebből fakadó viszonyok szabják meg az identitásukat. Azt is mondhatjuk tehát, hogy "világgal rendelkeznek", jelezvén ezzel, hogy egy dolog világa a más dolgokhoz való viszonyában áll. A dolgot... egy világ sűrűsödési pontjaként avagy "összegyűjtőjeként" fogjuk fel. Az "összegyűjtés" valójában a "dolog" szó eredeti jelentése. A szó, amely egy dolgot összegyűjt, annak jelentése, és egy hely jelentését azok a dolgok határozzák meg (be-dingt), melyek "határait" alkotják. A jelentés ily módon elválaszthatatlan a világtól.

Amikor azt mondjuk, hogy az élet zajlik valahol (takes place), azt sugalljuk, hogy az ember maga is dolognak tekinthető a többi dolog között, és hogy a világban való létnek ez a térbelisége kapcsolatban áll a konkrét hely térbeliségével. A "valahol zajlik" tehát olyan helyekre vagy "központokra" utal, melyekből horizontálisan utak vezetnek a környezetbe, meghatározva ezzel az emberi cselekvés konkrét világát. Az élet azonban nem csak a földön, hanem az ég alatt zajlik, s ez magában foglalja a vertikális minőség különböző irányát. Az ember "egzisztenciális terének" legegyszerűbb modellje ezért a horizontális sík, amelyen egy vertikális tengely halad át.

"Egzisztenciaként" az ember nyilvánvalóan több mint pusztán egy dolog a sok közül. "Hangoltságként", "megértésként", "diskurzusként" és "másokkal-való-létként" is jelen van a világban. Az életvilágot nem lehet megérteni ezen struktúrák figyelembe vétele nélkül, mert az ember e struktúrák révén kerül kapcsolatba a világ többi "elemével". A "hangoltság" fogalma azt a közvetlen lelki állapotot jelöli, mely eredendő viszonyként áll fenn az ember és környezete között. A "megértés" a megismerést valamint más gyakorlati és intellektuális képességeket foglal magában, a "diskurzus" a jelentés megformálását és kommunikációját jelöli, míg a "másokkal-együtt-lét" a szociális érintkezés és egyesülés struktúráira vonatkozik. Hangsúlyozni kell, hogy minden fogalom az életvilág olyan alapvető struktúráit jelöli, amelyekben az ember benne áll, s nem annyira "az emberi természet" aspektusait. Ezáltal feloldható az ember és környezete közötti szembenállás, és megnyílik az út egy átfogó környezeti fenomenológia felé.

A mi szempontunkból különösen a "diskurzusnak" van nagy jelentősége. Az emberi diskurzus részeként az építészeti alkotások felfedik az életvilág térbeliségét. Ennek a felfedésnek két aspektusa van. Először is minden megtörténés (taking place) feltételezi, hogy a tér rendelkezésre áll a megjelenő számára. A német einraeumen szó, amely azt jelenti, hogy "helyet biztosít valami számára", illetve "megenged", jól kifejezi ezt az aspektust. Eredetileg az einraeumen azt jelentette, hogy tisztást vágni az erdőben, de jelentheti a bekerítés aktusát is. Mindkét esetben az így létrejött tér határ által korlátozott, amely meghatározza jellegét vagy jelentését. A második aspektus ezért a határmegvonásra vonatkozik. Mint konkrét dolgok együttese, a határ megtestesíti a megjelenésnek megfelelő jellegét. A tér létrehozása és a karakter bevésése együttesen hozzák létre a helyet.

A helyek különböző élethelyzetek részét jelentik. Közülük nyilvánvalóan az együttlét formái a fontosabbak. Louis Kahn nyomán, ezeket a formákat "emberi intézményeknek" nevezhetjük. "Otthonként", "iskolakén", "üzletként", "templomként", "piazzaként" vagy "utcaként" a hely egy intézmény számára biztosít helyszínt. Minden intézménynek sajátos térbeli igénye van. A megfelelő jelleg különösen fontos, minthogy megtestesíti azt a "hangoltságot", mely a szóbanforgó intézményhez tartozik.

Az építészet helyek megalkotását jelenti. Helyet biztosít és jelleget hordoz. Az így létrehozott helyek emberi intézményeknek nyújtanak hajlékot. Ekként egy tipológia részét képezik. A típus, más szavakkal, egy alapvető élethelyzet térbeliségét képviseli.

A topológia a térbeli renddel foglalkozik és magában foglalja az intézmények számára biztosítandó tér problémáját. Az egyedi mű esetében ez sajátos "térbeli szerveződést" jelent. Ha az épített jelleget figyelmen kívül hagyjuk, a topológia a hely struktúrájának elvontabb aspektusaival foglalkozik. A teret azonban nem a matematika fogalmaival közelíti meg, hanem a "megélt" vagy "konkrét" tér adottságait és minőségeit vizsgálja. A kiindulópontot az egzisztenciális tér modellje, vagyis a "központ" és az "út" mozgásformái jelentik. A következő lépés a térbeli elemek és kölcsönös kapcsolatok meghatározásainak kidolgozása, valamint az átfogó típusok elemzése. A tipológiai elemek példáiként a farmgazdaságok és a falvak nem geometrikus alakzatait (fürt, sor, körkörös), a román stílus tengelyes szimmetriáját, a barokk alaprajzi minták sugaras jellegét, valamint a modern építészet "nyílt", áramló terét említhetjük. A topológiai leírásban különösen fontos a "kívül" és a "belül" megkülönböztetése. A topológia általában a "megértés" térbeliségén alapszik, amit "tájékozódásnak" neveztünk. A tájékozódás pszichológiailag olyan "környezeti képet" feltételez, amely lehetővé teszi a térbeli megértést.

A morfológia az építészeti forma "miként"-jével foglalkozik, és az egyedi alkotásban "formai kifejezésként" ölt testet. A térbeli szerveződés végtelenül sok formát ölthet, és ennek megfelelően változik a jelleg is. Általánosságban egy építészeti forma jellegét az határozza meg, hogyan "létezik" az ég és a föld között. A "forma" szó itt az épület jól ismert "elemeit" jelöli: padló, fal és tető (mennyezet). Együttesen alkotják azt, amit térbeli elhatárolásnak neveztünk. A morfológia tehát a határok megformálódásával foglalkozik, amely eszközként szolgál arra, hogy meghatározzuk a környezet karakterét. A morfológia felteszi a kérdést, hogyan áll, emelkedik, terjeszkedik, tárul fel és zárul be az épület? Az "áll" a földhöz, az "emelkedik" az éghez, a "terjeszkedik" a horizonthoz való viszonyt, a "feltárul" és a "bezárul" a kint és a bent közötti viszonyt jelöli. 

Az épület megjelenését az alap és a fal kezelésének módja határozza meg. A masszív alap az épületet A masszív alap az épületet a talajhoz kapcsolja, míg a vertikális irányra helyezett hangsúly a "felszabadulás" érzetét kelti. A vertikális, emelkedő vonalak és formák (mint a csipkézett/fogazott sziluett) aktív viszonyt fejeznek ki az éggel és fény iránti igényt testesítik meg. A vertikalizmus és a vallási törekvések mindig is összekapcsolódtak. A külső és a belső kapcsolatát elsősorban a falba vágott nyílások kezelésmódja határozza meg. Ekképp a falban a föld és az ég találkozik, és ebben a találkozásban öltenek testet az életvilág térbeli jelentései.

A homlokzatok hagyományosan három szintre tagolódnak. A földszint vagy alapzat a földhöz, a felső szint vagy attika (vagy az oromfal) az éghez kapcsolódik, míg a köztük elhelyezkedő fő szint (piano nobile) a szorosabb értelemben vett emberi világ kifejezője. Érdemes megjegyezni, hogy a templomokban az alapszint legtöbbször elmarad, míg a klasszikus palotákban a felső szint alárendelt attikává redukálódik. E két intézmény ekképp a fal megformálása révén nyer kifejezést. De az épület nemcsak a horizontális ritmusok és a vertikális feszültségek fogalmai szerint vannak ég és föld között. "Föld" és "ég" olyan konkrét sajátosságokra is utal, mint az anyag textúrája és a szín. A morfológia ezért a megvalósulást (embodiment) épített struktúraként érti. Az épület révén a karakter valóságos jelenléthez jut. A görögök számára a techné, a technológia kifejezés a dolgok olyan alakítását jelentette, hogy azok saját természetük szerint jelenjenek meg. Ezt a fogalmat újította fel Louis Kahn az "ihletett technológia" fogalmával. Általánosságban a morfológia a térbeli formát öltött hangoltságon alapszik, mely pszichológiailag a környezettel való azonosulásra utal. A formai kifejezés ezért az életvilág alapvető sajátossága.

A tipológia, a topológia és a morfológia együttesen alkotják "az építészet nyelvét". Az építészet nyelve általánosságban az életvilág térbeliségének épített formává alakítását foglalja magában. Ez az átalakítás az egybegyűjtés folyamata révén történik. Az építmény mint dolog "egybegyűjti a világot". Ami ekképp egybe van gyűjtve, a föld és az ég, valamint az ember a dolgokhoz és a többiekhez való viszonyában. Úgy is mondhatjuk, hogy az egybegyűjtött a lakott táj. Az egybegyűjtés a "vizualizáció", a "kiegészítés" és a "szimbolizáció" révén megy végbe. A látvánnyá formálás (visualisation) azt jelenti, hogy a környezet térbeliségét (rendjét, jellegét) az építészeti alkotás emeli vagy fejti ki. A kiegészítés azt jelenti, hogy az épület hozzáad valamit a környezethez, ami korábban "hiányzott" belőle; ilyen például a sivatagban egy mesterségesen kialakított oázis. S végül a szimbolizáció arra szolgál, hogy a "megértett világot" egy más szintre emeljük át. Az emlékezet előtti időkben az ember bizonyos helyeken az életvilág alapvető struktúráit fedezte fel, melyeket így "szentnek" fogott fel. Az építészet nyelvének segítségével e felfedezéseit mesterségesen megalkotott központokra vihette át, melyek így a civilizáció gyújtópontjaivá váltak... "Dolog"-ként bizonyos módon van a világban, és ekképp imago mundivá válik.

A konvencionális elemek használata vagy a múltból vett idézetek nyilvánvalóan a szimbolizáció körébe tartoznak. Az idézés a világ egybegyűjtésének már megtett módjára emlékeztet, és arra utal, hogy az ember felhasználja a korábbi tapasztalatokat...

Egy hely struktúrája, vagyis az a dimenzió, ahol az élet "megtörténik" (takes place) a genius loci. A régi rómaiak hite szerint minden létezőnek megvan a maga géniusza, őrző szelleme. Ez a szellem lehet életet az emberekbe és helyekbe, kíséri el őket a születéstől a halálig és adja meg a jellegüket. A géniusz így egybeesik azzal, ami egy dolog a léte szerint. A géniuszt azonban nem a platóni értelemben vett "esszenciaként" fogjuk fel, hanem annak a világnak a fogalmaiban határozzuk meg, amelyet egybegyűjt.

Az ember alapvető szükséglete, hogy tisztába jöjjön annak a helynek (locality) a géniuszával, ahol élete lezajlik (takes place). Baráti viszonyban kell lennünk a természettel, hogy a létezésben megvethessük a lábunkat. A sivatag lakóinak meg kell barátkozniuk a homokvégtelennel és a tűző nappal, míg az északi erdők embereinek meg kell szeretniük a fagyot, a havat és a hidegszelet. Ez a "barátság" arra utal, hogy a környezetet mint jelentéssel bírót tapasztaljuk meg. Ezen az úton szerezzük meg a külső és a belső világ közötti összhangot, ami azt jelenti, hogy az emberi lélek azon a megértésen alapszik, hogy jelentéssel bíró dolgok között, befolyása alatt tartózkodunk. Ha a dolgokat ily módon "megértjük", közel kerülnek hozzánk, a világ világgá válik, és az ember rátalál önmagára.

+A környezet iránti barátság a hely iránti tiszteletet jelenti. Képesnek kell lennünk meghallani a hely szavát, megpróbálni megérteni a géniuszát. Csak ezen az úton tudunk neki új (és régi) értelmezést adni, és hozzájárulni az önmegvalósításhoz. A "kreatív alkalmazkodásnak" kell az építészeti gyakorlat alapjává válnia, miképp az a múltban is történt... A genius loci tisztelete nem azt jelenti, hogy "befagyasztjuk" a helyet és tagadjuk a történelmet. Ellenkezőleg, azt jelenti, hogy az élet mindenkor valamiben gyökerezik, és hogy a történelem több puszta véletlenek sorozatánál.

A helyhez fűződő jó viszony azt jelenti, hogy törődünk a hellyel. A törődés gondoskodást jelent, amelyet ebben az összefüggésben "kreatív alkalmazkodásként" értünk. A hiteles építészet a gondoskodás építészete, amely egyben szükségképpen participatív, részvételen alapuló építészet. Ahogy az együttlét alapvető egzisztenciális struktúra, a helyet is mindig megosztjuk valakikkel. A patricipáció annyit tesz, mint "részt venni", vagyis közös értékekben osztozni. A hely ilyen, közösség által elfogadott érték, és a prticipáció építészetét csak a hely fogalmaiban határozhatjuk meg. A helyet valójában az emberek identitásának meghatározására szokták használni, mint amikor például azt mondjuk "római vagyok" vagy "New York-i vagyok". A földön és az ég alatt létezni azt jelenti, hogy valamely helyhez kötődünk, és az emberi identitás elválaszthatatlan a helyi identitástól. Hellyel rendelkezni azt jelenti, hogy közös (bár nem mindenkiével azonos) identitással rendelkezünk, azaz beletartozunk a társak közösségébe. A közösen birtokolt helyek eltérő nagyságúak, és egymásra épülő "környezeti szintekre" oszlanak. "Táj", "település", "városi tér", "épület", és "interior": általában ezeket a fogalmakat használjuk e szintek jelölésére.

Ha valaki valamely helyen él, azt mondjuk róla, hogy ott lakik. Ez elsősorban azt jelenti, hogy megérti a helyet, másodsorban pedig azt, hogy képes ezt a megértését építészeti alkotásokban "konkretizálni".

A hiteles építészet olyan építészt, amely az embernek segít megtalálnia a lakóhelyét. Az ember akkor lakozik, ha épít. Az épület mint dolog közel hozza a lakott tájat az emberhez azzal, hogy létezését jelentéssel bírónak tapasztaljuk. Az "építészeti jelentés" ezért nem a kommunikáció problémája. Ez a jelentés akkor mutatkozik meg, amikor az építészeti alkotás megnyilvánítja az életvilág térbeliségét. Ez a felmutatás attól függ, hogyan helyezkedik el az építészeti alkotás a világban, vagyis hogyan áll, emelkedik, terjeszkedik, nyílik fel és zárul be, a hely és a megtestesülés konkrét értelmében. Ha az építészeti alkotásnak sikerül megformálnia az életvilág térbeliségét, műalkotássá válik.