A metropolisz és a mindennapok

08/10/2020

A városelmélet sok kutatója a nagyvárosi élet negatív megközelítésére koncentrál, különösen, mikor központi szerepet betöltő város vizsgálatának tárgya. Felüdítő olyan tanulmányt olvasni, amely kiemeli a metropolisz sok ember számára vonzó tulajdonságait. Erre hívja fel a figyelmet Robert Rotenberg, aki kutatásai nagy részét Bécs életének elemzésére fordította. Azt is kiemeli, hogy mindegyik városnak megvannak a saját tulajdonságai, amelyeket újra és újra el kell sajátítanunk, amikor egyik városból a másikba érkezünk. Ezt a bécsi identitás vizsgálatával, az élet szervezésének és a bécsi helyek jelentésének és használatának elemzésével dokumentálja.

A metropolisz nem csak egy népes város. Egy olyan város, amelynek nemzetközi szinten is erős identitása van. A város identitása fontosságával rokon, mint hogy meghatározó emberek és intézmények lakhelye, egyedi ötletek forrása. A metropolisz régiójának, országának társadalmilag, gazdaságilag, politikailag és művészetileg a legfontosabb városa. Még ha nem is az ország politikai székhelye, azért a legerősebb városa. Csak a nagyon nagy országoknak van több metropoliszuk. Metropoliszban élni vonzó dolog. Lakói aránytalanul nagy részét élvezhetik a karrier-lehetőségeknek. A metropolisz állandóan növő adminisztratív intézményei telhetetlen munkaadók. Az új ipari létesítmények valószínűleg itt találhatóak. Itt van a legszélesebb piac a művészeti és kézműves áruk számára, úgy mint a ritka és drága ízléseket kiszolgálóké. A metropolisznak vannak múzeumai, színházai, koncerttermei, egyetemei és kutatóintézetei, segélyszervezeti és vallási központjai és hasonló, a társadalom egésze által fontosnak tartott intézményei. Ha felütünk egy jó lexikont a "metropolisz" szónál, azt találjuk, hogy a szót gyakran tartós politikai, gazdasági és kulturális hatalommal bíró város leírására használják. Más városok lehetnek politikai szempontból  speciálisak, lehetnek értékes kultúrintézményei, vagy felhalmozhatnak nagy gazdasági vagyont. A metropoliszban a hatalom e mindhárom tényezője kifejlődött, az idő folyamán át is megtartott, és meghatározója a környező régiónak.

A metropolisz nagy és sűrű népessége két tényező jelenlétét garantálja. Először, más városokkal összehasonlítva, sokkal több a helyi közösség, a szomszédság, a beékelődés. Ezek ellenállnak az időnek és nagyon különbözőek. Sok lehetőségük van az embereknek ezekből kiválni, ill. ezekhez csatlakozni, ha úgy választják. Másodszor, a stabilitás és a biztonság fenntartásának problémai óriásiak a metropoliszban. Ez garantálja, hogy a különböző városi intézmények erős formálói a társadalmi életnek, egymásnak versenytársai és a városi élet egy bizonyos megközelítésének befolyásolói. A metropolisz lakói számára nehéz ezen intézmények életükre gyakorolt hatásának ellenállni.

Ez a feszültség, a nagyváros intézményeinek befolyása és az egyének, háztartások küzdelme között az amúgy jól ismert társadalmi élményhez érdekes csavart ad. A metropolisz lakói egy szélesen elterjedt, közös tudást fejlesztenek ki, miközben a gyakori, szemtől-szembe kommunikáció lehetetlen az emberek milliói között. A nagyvárosi élmény néhány területén ez a tudás közös értékeket mutat. Más területeken viszont nem. E közös tudás közvetlen eredménye a nagyvárosi és állami intézmények azon hatalmának, miszerint a szabályok és korlátozások a nagyváros összes lakóját érintik, nem véve figyelembe a köztük lévő társadalmi különbségeket. Természetesen, a befolyásosabb lakók találnak esetenként utat a szabályok megkerülésére. E tudás közös volta egyértelmű. Némely része a mindennapok csöndes hátterét adja, az idő beosztásának, a helyek jelentéseinek formájában, vagy az emberek indentitásában, ami lehetővé teszi, hogy a nagyvárosiak egymásra találjanak. Ez a közös tudás alapozza meg a metropolisz kultúráját. Ez képviseli a nagyvárosiak hozzájárulását ahhoz a pán-emberi törekvéshez, hogy értelme legyen a világnak. Én ezt nagyvárosi tudásnak hívom.

A nagyvárosi tudás, úgy, mint a kultúra egésze, szimbólumokból áll, amiken keresztül az emberek jelentést tudnak adni mindennapi életük jellegzetességeinek. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem utcákból, épületekből és parkokból álló városban élnek. E szimbólumok a geográfusok, tanítók, várostervezők absztrakt világához tartoznak. A hétköznapi városi ember mozgásának ösvényeiből, címekből - amelyek különböző társadalmi státusra utalnak -, és biztonságos és veszélyes helyekből álló városban él. Ez a tudás fontos része a nagyvárosi mindennapoknak. Míg minden ember részt vesz ebben a mindennapi tudásban, az egyes metropoliszok kialakítják saját jellemzőiket. Ez annyira város-specifikus is lehet, hogy képtelenség megmondani az útvonalakat, címeket, biztonságos helyeket anélkül, hogy ott élnénk és megtanulnánk. Az újonnan érkezőknek olyan kimerítő lehet ez a tanulási folyamat, hogy "kulturális sokk'-hoz vezet. Akik egy másik nagyvárosból költöznek át, az előző élményeikből tudják, hogy még több tanulás vár rájuk. Ez a felkészültség ad a nagyvárosiaknak egy más világképet, a kisvárosban élőkéhez képest. Ez minden nagyvárosra jellemző.

A nagyvárosi tudat különbözik azoktól a kollektív felfogásoktól, amelyeket a hatalom olyan, a városantropológusok által "komplex társadalmi szervezetek"-nek nevezett intézmények kreálnak, amelyek különböző méretű helyi közösségeket egyetlen regionális rendszerbe fognak össze. A nagyvárosi tudat azoknak a ritkaságoknak a leírása, amelyek ezen szervezetek csúcsán vannak. Vitatható, hogy még azok, akik egy városias régió kis falvaiban élnek, is így látják a világot, és megszerzik azt a tudást, amit a nagyvárosiakról írtam le. A legjobb módszer a különbségek körülvonalazására a forgalmi dugó megfigyelése. Dugó akkor alakul ki, amikor több jármű próbálja használni az utat, mint amit az elbír. Elméletileg, dugók a városias régió kis falvaiban is kialakulhatnak, például, mikor mezőgazdasági termékeket szállító kamionok ugyanazt az útszakaszt használják a helyi piac felé, mint a lovaskocsik. A piacnál aztán a több irányból érkező jármű-mennyiség még erősebb dugót okoz. Ahogy feljebb haladunk a régió hierarchiájában, úgy a dugók egyre hosszabbak lesznek, és egyre több embert érintenek. Tulajdonképpen mindenkinek nagy problémájává válnak, függetlenül attól, hogy az illető vezet-e, vagy sem. A "dugó-tényező" a városi méretekkel együtt nő. A nagyvárosiaknak a dugó az élet velejárója. A nagyvárosi élet - más, a méretekkel együtt intenzívebbé váló tulajdonságai mellett -, emberek, áruk és információk mindenki számára elkerülhetetlen dugójának sorozata. E "dugók" legáthatóbb beavatkozása a mindennapi életbe: ez definiálja a metropolisz.

Ha a nagyvárosiak hétköznapi tudása nem lenne több annál, mint hogy ismerik az utcákat, és tudják, hol van a legjobb pizza, nem tartaná fent az érdeklődésünket túl sokáig. Ennek a tudásnak van egy sokkal fontosabb oldala. Nagyon jellegzetes része annak a jelentésnek, amit a nagyvárosiak a mindennapi életükre vetítenek. Ez azt jelenti, hogy az utcák nem csupán célállomások közötti út részei. Körülbelül megegyező hosszúságú utak használata közül az emberek olyan tényezők alapján választanak, amelyeknek rendszerint nincsen közük a célállomáshoz. Azt az utat választják, amelyik gyerekkori emlékeiket felidéző helyeken halad át, vagy egy elegáns utcán, vagy új, modern épületek mentén. A biztonságos parkok közül azt választják, ahol hallgatólagos engedély van arra, hogy a fűre feküdjenek, vagy fára másszanak - olyan tevékenységekre, amelyeknek nincs közük a parkban levés iránti vágyakozáshoz. A nagyvárosi tudat e darabjai az ott élő emberekről mesélnek, az értékrendjükről, a céljaikról. Információt adnak arról, hogy az emberek hogyan értelmezik egymáshoz való viszonyukat, intézményeiket, a világot. A nagyvárosi tudatot megismerni akarónak megengedett, hogy a várost ennek az egyedi és erőteljes társadalmi életnek a tükreként használja.

(...)

A metropolisz központjának életéhez való tartozás egy még erősebb, még fontosabb kinyilatkoztatása annak, hogy ki vagy, ki akarsz lenni. Hiszen a megropolisz inkább olyan, mint egy hagyma, sok, szorosan egymáshoz kapcsolódó rétegével, mint egy avokádó, ahol éles határ húzódik a mag és a külső rétegek között.

(...)

Azt mondják, hogy egy igazi bécsi családjában legalább egy nagyszülő Magyarországról, Csehországból, Morvaországból vagy Szlovákiából származik. Ezek az Osztrák_magyar Monarchia tartományai voltak, ahonnan sok ipari munkás migrált Bécsbe a 19. században. Annyian vándoroltak be, hogy 1900-ban Bécs kétmilliós lakosságának mindössze 40 százaléka született a városban. Nagyon ritkán lehet olyannal találkozni, aki elmondhatja, hogy mindegyik nagyszülője olyan családból származik, akik már 1848 előtt Bécsben éltek. Bécs egy olvasztókemence volt. Ebben az értelemben, bécsinek lenni azt jelenti, hogy egy multikulturális családból származik az illető.  Azt is jelenti, hogy családja közvetlenül kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchia pluralista társadalmához. Más ez a többi tartomány családjaiban. Míg egyes régiók átéltek valamilyen mértékű bevándorlást a 19. században, addig a legtöbb osztrák város családnevei ugyanazok ma is, mint kétszáz évvel ezelőtt. A helyi hagyományok gyökereinek mélyebb jelentése van ezekben a városokban. Még a nagyobb városokban is, mint Graz vagy Innsbruck, inkább a városból származó nagyszülőket emlegetik büszkén, mint a bevándorlókat. Az identitástudat családi történelmen keresztül való építése választja el a kozmopolita bécsieket a többi tartomány osztrákjaitól. Ezt a "határvonalat" mind a bécsiek, mind a vidékiek ismerik és fenntartják.

Graz, a gyönyörű nagyváros.

(...)

Utazhatunk, és akárhol élhetünk, ahol munkát találunk. A nagyvárosi, akit leírtam, olyannak tűnhet, mint aki megjátssza magát, és helytelenül, a többi ember fölé helyezi saját magát. Európában ez a feszültség egy nagyvárosi és egy vidéki között, két álláspont közötti, régóta fennálló konfliktusra mutat, melyek azt vitatják, hogy mi a leglényegesebb az ember világban elfoglalt helyének meghatározásához. Jelentőségtelesebb az egyénnek, hogy előnyben részesítse a helyi közösséget, feladatait, és személyes kötelezettségeit? Európában ezt provincializmusként emlegetik. Vagy, helyesebb előnyben részesíteni az idegenekhez való viszonyt, az egyetemes feladatokat, nemzetközi lehetőségeket? Ezt nevezik kozmpolitizmusnak. A nagyvárosi tudat a kozmopolitizmus drámai kifejezése.

(...)

Az időrend minden társadalom alapdimenziója. A metropoliszban az időért meg kell küzdeni. Az intézmények egymással versengve próbálják a lakosok figyelmét birtokolni. Elvárásaik gyakran nagyobbak, mint amennyi egy nap óráiba beleférne. Hogy megoldják ezen elvárások összetorlódását, a nagyvárosok időrendeket alkotnak. Ide tartozik a munkahelyek, üzletek, iskolák, irodák, ügynökségek nyitva tartása. Ezen időrendek lehetővé teszik a potenciális konfliktusok felismerését, hogy aztán el lehessen kerülni őket. Már a társadalmi időrend beiktatása is küzdelmes. (...) Ahogy az időrendek a történelem folyamán kialakultak, a különböző helyi erők aktuális konstellációja egyengette sorsukat. Ebből minden város saját, egyedi időrendjének kialakulása következett.

A tevékenységeket időtartamuk, sorozatuk, ismétlődési arányuk, vagy egy időben történő alternatív tevékenységek alapján lehet leírni. Ezek adják a társadalmi idő négy dimenzióját. Egyik módja, hogy az intézmények befolyást gyakoroljanak az emberekre, hogy valamelyik dimenziót hangsúlyozzák, a többi dimenzió kizárásával. A társadalmi időrend bizonyos tevékenységek - különösen a munka, iskola, bevásárlás - időtartamának megkötéséből, és ismétlődési arányaikból áll.  Ennek hatása, hogy e tevékenységek jól beláthatóak, megjósolhatóak. E dimenziók hangsúlyozása a tevékenységek korlátjainak rendszerét eredményezi. A korlátokon belül, az emberek dolgozhatnak, iskolába járhatnak, vásárolhatnak kevesebbet, de többet nem.

(...)

Míg a társadalmi időrend az időtartam-, és ismétlődés-dimenziókat hangsúlyozza, addig a háztartások időrendje a másik kettőt, azaz a sorozat-, és alternatív dimenziókat. A meghatározott sorozatok lehetővé teszik, hogy a család tagjai tudják egymásról, hogy a másik hol van a nap adott szakaszában. Amikor otthon laktál, valószínűleg tudtad, hol vannak a családtagjaid, amikor nem otthon. E sorozatok ismerete engedi, hogy a családtagok jobban megfeleljenek a háztartás követelményeinek azzal, hogy válasszanak az egy időben fellépő feladatok közül. Szombaton valaki bevásárol, míg a másik kitakarítja a lakást. A szerepek következő héten felcserélhetőek. Ez a társadalmi időrendben nem történhet meg. A háztartásbeli-, és a nagyvárosi időrendek antagonisztikusan másként kezelik a tevékenységeket. Az időtartam megkötése lehetetlenné teszi a háztartás tagjainak, hogy válasszanak. Ez jól ismert azokban a családokban, ahol mindkét felnőtt dolgozik és a gyerekeknek betegség miatt otthon kell maradnia. A társadalmi időrend munka-szegmensében nincs rugalmasság az irányban, hogy egy szülő elhalassza a munkát beteg gyermekének gondozása miatt. A társadalmi időrend ismétlődő tevékenységeinek ez a rugalmatlansága megnehezíti, hogy a háztartás tagjai eleget tegyenek tevékenység-sorozatuknak. A családi életbe ez rutinokat vesz, amelyek megbéníthatják a kreativitást és a változást. A rutin stresszt okoz. Amikor a családok megpróbálnak rutinjaikból kitörni, közvetlen összetűzésbe kerülnek a társadalmi időrenddel. Gyakran a dolgozóknak munkahelyet kell váltaniuk, iskolát, vagy azt, hogy hol és hogyan vásárolnak. Az idővel kapcsolatos konfliktusok sokkal gyakrabban merülnek fel háztartások és nagyvárosi intézmények között, mint egymással konkuráló intézmények között.

Bécs, a nyüzsgő metropolisz.

(...)

A hetvenes évek közepétől próbálkoztak, hogy liberalizálják ezt az üzlet-nyitvatartási rendeletet. Az, hogy nem tudtak olyankor bevásárolni, amikor akartak, zavarta azokat a családokat, kiknek háztartási időrendje nem követte a törvényhozók által elképzelt normát. Az évek során egyre többen találták magukat ebben a konfliktushelyzetben. Elvileg, az üzlet-nyitvatartási  rendelet biztosította, hogy legalább kilencven percük legyen az embereknek a vásárlásra hétköznap, az üzletek bezárása előtt. A '60-as és '70-es évek során a törvényhozás lecsökkentette a hivatalos munkahetet. Hamarosan, a munka-, és vásárlás-időrendek nem voltak már egymáshoz koordináltak. Az emberek kevesebb napot dolgoztak, de több órát naponta. 1975-re sok dolgozónak volt öt napos, harmincnyolc órás munkahete, de már nem tudtak hétfőtől péntekig bevásárolni. A kilencven perc vásárlásra fenntartott idő a nap végén, egyszerűen elpárolgott. A bevásárlás tevékenysége áthelyeződött szombat reggelre. 1960 óta, 70 százalékkal csökkent a kevesebb, mint öt alkalmazottat foglalkoztató, családi vállalkozású kis üzletek száma. Több száz embert alkalmazó nagy üzletláncok vették át a kis üzletek helyét. Több oka van ennek. Az egyik az, hogy a kis üzletek nem tudják kezelni azt az áru-, és vásárló-mennyiséget, ami akkor jelentkezik, amikor az emberek heti 1-szeri rendszerességgel vásárolnak. Az üzletláncok ezt a feladatot jobban el tudják látni.

A piaci struktúrák eltolódása nem járt veszteségek nélkül. A kis üzletek tulajdonosai szomszédok voltak. Sok szál fűzte őket vevőikhez, tudták egymás nevét, ismerték egymás hátterét. Az üzletek a társasági élet helyei voltak. A boltosok hitelt adtak törzsvásárlóiknak. Az áruk minősége nagyon magas volt. A vevőket tisztelettel kezelték. A másik oldalon, az üzletláncok személytelenek és idegenek. Áraik lényegesen alacsonyabbak, de több időbe és fáradtságba kerül bennük a vásárlás. Egy egész heti bevásárlást cipelni hazáig a szomszédos boltból - még ha csak egy pár házzal van is arrébb -, nagy teher. Az emberek elkezdtek autóval járni a nagy szupermarketekbe, ahol az autóig tudják tolni a bevásárló-kocsit. Ez megnövelte a szombat reggeli forgalmat, meghosszabbítva a bevásárlás időtartamát. Otthon már nem volt elég hely a bevásárolt áru tárolására. A hűtőszekrények kicsit, és a bécsi lakásokban a spájz extrának számított. Az emberek vagy beruháztak nagyobb hűtőszekrényre, konyhájuk átépítésére, vagy valahogy visszatértek a napi bevásárláshoz. Az 1970-es évek közepén kialakult, az üzlet-nyitvatartási rendelet elleni mozgolódások ebből a napi bevásárláshoz való visszatérésért folytatott küzdelmekből alakultak ki.

(...)

A társadalmi időrend időtartamainak megváltoztatása nem lett azonnal sikeres, mert a háztartási időrendek is merevvé váltak. A háztartásbeli tevékenységek sorozatának megváltoztatása a családtagok több tevékenység közötti választási lehetőségeit is megváltoztatja. A vásárlásra fordítható idő nem csak azon múlik hogy nincsen közben más tevékenység végzésére lehetőség. Attól is függ, hogy a háztartáson belül ki szabadítható fel más tevékenységek alól, hogy bevásároljon. A nagy bevásárlások segítséget igényelnek a bevásárló-szatyrok cipelésénél. A kisgyermekekre felügyelni kell. Mivel a háztartási időrend sok feladatra épül, az emberek nem tudják radikálisan megváltoztatni anélkül, hogy felborítanák az egyensúlyt.

(...)

Vannak olyan nagyvárosok, amelyek máshogy korlátozzák az üzletek nyitva tartását, vagy éppen sehogy sem. Ezek mind más körülmények között alakultak ki és a nagyvárosi tudat rendszerének összehasonlíthatatlan sajátosságait mutatják. Nem telik sok időbe megismerni a rendszert, mikor valaki először lép be egy metropolisz időrendjébe, de nem ismerheti meg odaérkezése előtt.

(...)

A tudatra koncentrálva, amit az emberek hoznak létre, hogy megértsék és jelentést adjanak életüknek a nagyvárosokban, az antropológusok úgy írhatják le a városi kultúrát, mint az emberek életére ható dinamikus megváltoztató erőt. A nagyvárosi tudatban az emberi élménynek azt a részét fedezhetjük fel, amelyet csak nagyvárosok képesek létrehozni. Végül, az a kérdés, hogy mit értünk azalatt, hogy az emberi élmény urbánus vagy nagyvárosi, attól függhet, hogy hogyan demonstráljuk a háztartások szükségletei és az intézmények céljai közötti kapcsolat természetét. Az emberek által az időrendeknek, helyeknek, és az identitásnak adott jelentésekre való koncentrálás az egyik módja annak, hogy leírjuk a kapcsolatot a hatalom központjai és a város osztályai vagy csoportjai között. Ezek a kapcsolatok a lehető legszélesebb alapot igénylik, hogy felölelhessék az egész, nagy és változatos városi népességet. Amikor azt demonstráljuk, hogy egy emberi élmény valóban nagyvárosi, rá vagyunk kényszerítve, hogy felfedezzük azokat a folyamatokat, amelyek lehetővé tették, hogy a lakosság széles körében elterjedjen. Így válik a nagyvárosi tudat a városantropológia alapjává.

Bajsz Edit

2000. 06. 29.