A tulajdonságok nélküli ember (részlet)

07/19/2020

"Abban az életkorban, amikor még fontosnak atartjuk a fodrász- és szabóügyeket, és kedvtelve pillantgatunk a tükörbe, gyakran elképzeljük azt a helyet is, ahol életünket szívesen leélnénk; olyan helyet, legalábbis, ahol szép, stílusos életvitelre nyílhat lehetőség, még ha érezzük is, hogy mi magunk nem időznénk ott a legnagyobb örömmel. Efféle társadalmi kényszerképzet már jó ideje az a szuperamerikai forma-város, ahol sopperórával kezükben sietnek-nyugosznak mindenek. Ég és föld egyetlen hangyaboly, forgalmi utak szelik át különböző szintjeit. 

Magasvasutak, földi vasutak, földalatti vasutak, csőpostázott emberszállítmányok, gépkocsisorok szágoldanak vízszintes irányban, és gyorsfelvonók pumpálják a tömeget függőleges irányban, egyik forgalmi szintről a másikra; s a közlekedési csomóponton mozgó szerkezetből ugrunk mozgó szerkezetbe, ritmusuk két tovamennydörgő sebesség közé szinkópát, szünetet, húsz másodpercnyi szakadékot ékel, s egy másodpercnyi gondolkodási időt sem hagyva beszív és elragad, mi pedig e ritmus mindenhatóságának intervallumaiban váltunk egymással pár sietős szót.

Kérdések, feleletek, gépalkatrészként illeszkednek, mindenki pontosan meghatározott feladatokat végez csupán, a foglalkozási ágak meghatározott helyeken összpontosulnak, futtában eszünk, a szórakozási lehetőségek más városrészben koncentrálódnak, s megint másutt állnak a toronyépületek, ahol feleség, család, gramofon és lélek vár ránk. Megfeszülés és elernyedés, tevékenység és szerelem: alapos laboratóriumi kísérletek tapasztalatai szerint adagolva, időben pontosan elkülönül egymástól.

Ha e tevékenységek valamelyike során nehézségbe ütközünk, egyszerűen odébbállunk; mert találtunk helyette másvalamit vagy megfelelőbb utat is olykor, és esetleg éppen másvalaki lel rá az általunk elhagyott útra; nincs ebben semmi rossz, hiszen mi pocsékolhatná jobban a közös erőt, mint az efféle nagyralátó elképzelések, miszerint az ember arra hivatott, hogy ne tágítson valamely személyes céljától? Egy ilyen, erőkkel gazdagon erezett közösségben minden út a jó célhoz vezet, ha nem habozunk, nem töprengünk sokat. A célok rövidtávúak; de az élet is rövid, és így a beteljesülés maximumához jutunk épp; mi más kellene az ember boldogságához, valóban; hiszen amit elérünk, lelkünket formázza, amire viszont beteljesületlen áhítozunk csupán, eltorzítja; a boldogság szempontjából nem sokat számít, hogy mit akarunk, az számít egyes-egyedül, mit érünk el.

Meg a zoológia is arra tanít, hogy redukált egyedek összességéből kikerekedhet még valami zseniális egész..."

_______________________

Íme, a modern (megapoliszi) élet dióhélyben elmesélve. At idézet Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című művéből származik, melyet az író 1943-ban írt.

A huszadik század egyik legjelentősebb, legnagyobb szabású regényének színtere az Osztrák-Magyar Monarchia alapján megrajzolt Kákánia fővárosa. A számos fő- és mellékszereplőt mozgató cselekmény egyetlen évet fog át: 1913 őszétől az első világháború kitöréséig tartó időt. Az író a mű gondolati alapkérdését - a hagyományos európai értékek romjaiból a gondolkodó és érző ember milyen kincseket és kétségeket vihet magával a megtervezhető, megsejthető jövőbe - a főszereplő, a "tulajdonságok nélküli ember" szellemi életében összpontosítja. Musil hatalmas bölcseleti, természettudományos, lélektani, nyelvészeti tudásanyagra építkező, és végsőkig sarkított gondolatsorai nem a hagyományos jellem- és eseményábrázolás, hanem az esszéregény formájában teljesednek ki. Századunk irodalmának e kivételes intenzitású gondolati regénye mély iróniával és nyugtalanító éleslátással hatol minden közkeletű igazság, felületes észlelet mögé. A nagyfokú szellemi odaadást kívánó mű olvasói feltehetőleg a modern regényirodalom hasonlóan "rendellenes" alapműveinek - Joyce és Proust írásainak - a rajongói közül kerülnek majd ki.

Musil kitalált valamit, amit előtte még senki, a tulajdonságok nélküli ember alakját, és a regény címe egyben a tartalma, végső jelentése, vagyis - sarkítva - a dimenziók megsejtéséhez ennyi éppen elég. Az esszéregény és a társadalmi szatíra keveredik itt, amelynek élvezetét talán éppen az tompítja, ami még a hagyományból mintegy üledékként megmaradt: a szélesen hömpölygő és átfogó cselekmény vagy legalábbis ennek látszata, intenciója. Ulrich és a párhuzamakció; Ulrich nyűgölődése különféle szeretőivel; Moosbrugger, a gyilkos kissé ponyvaízű története; Clarisse és Walter félresiklott házassága; Agathe házasságainak sztorija; végül Ulrich és Agathe vérfertőző szerelme - mind olyan elem, amely szinte csak karácsonyfadíszként van ráaggatva valami semmihez sem hasonlító formára, az Elbeszélő ("Musil") belső, filozófiai töprengéseinek naplójára: "Elbeszélek. Én. Ez az 'én' azonban nem koholt személy, hanem a regényíró. Dolgokban jártas, keserű, csalódott ember. Én. Én mesélem el barátom, Ulrich történetét." És noha e regényt (néhány társával együtt) általában az úgynevezett omnipotens elbeszélő eltörlésének tartják, ha mélyebben megvizsgáljuk, világos, hogy éppen az ellenkezőjéről van szó: az Elbeszélő itt totális teljhatalmat élvez, mert azzal ruházta fel Robert Musil, aki bizonyos értelemben önmagának mint nem koholt személynek adott megbízást erre a totális narratív hatalomra. E naplószerű áradásnak, folyamatos önvizsgálatnak és regénykutatásnak csak a halál vethetett véget, ráadásul olyan pillanatban, amikor az író úgy érezte, "nem megy tovább". Nagyon pontosan írja emlékezéseiben Ignazio Silone: "A tulajdonságok nélküli ember valódi ereje és méltósága maga a szerző, aki, utópiájával birkózva, élve eltemetett emberként nyugszik e művében."

...és azóta a világ csak még ilyenebb lett.