A városi közösség mint térbeli mintázat és morális rend

07/31/2020

A. GERGELY ANDRÁS
Jegyzetek egy klasszikusból
ROBERT EZRA PARK:
A városi közösség mint térbeli mintázat és morális rend (1925) 


/Park amerikai szociológus, hazai és német tanulmányai után újságíró, majd Chicagóban egyetemi tanár, a "Chicagói Iskola" egyik alapítója, egyúttal a két világháború közötti szociológia egyik fõalakja. Szemlélete és írásai máig irányadóak maradtak számos városkutatási törekvés számára, ez írásában is az ökológia és a tömegpszichológia (az élõvilág ökoszisztémája) révén értelmezi a nagyvárosok térbeli eloszlását, a népesség mozgását, változásait, az egyes csoportok életét és kölcsönhatásait/. 

A tanulmány megjelent: Város-képzetek - Az antropológiai megismerés árnyalatai (A telepek társadalma, telepi életmód: városi néprajzi jelenvizsgálat 1.) című kötetben. Könyv Kiadó Kft., MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, ELTE BTK Néprajzi Intézet,  Budapest, 2007.

Az ökológia földrajzi jellege (az állatok és növények térbeli eloszlása) és a természeti területek változásai tipikus mintázatokat követnek. Minden helyi csoport (csoportról beszél, mivel a szociológiát nem az ember, hanem a közösség, s nem a humán és nem humán források, hanem az emberek közötti kapcsolat érdekli) sajátos konstellációba szerveződik, az egyedek egymáshoz viszonyított pozíciója alkotja azt, amit Durkheim társadalommorfológiának nevez. A geográfusokat és a történészeket a tényleges, nem pedig a tipikus érdekli, a valódi elhelyezkedés és történés - a humán ökológia számára viszont nem a földrajzi sűrűség, hanem a tér és a társadalmi kapcsolatok távolsága érdekes. Ha a társadalmi struktúra meghatározható a pozíciók alapján, akkor a változások a mozgást adják, mindez akár matematikai formulákkal is mérhető és leírható, populáció-eloszlás vagy elfoglalt terület alapján. A közösség azonban nem csupán összessége a populációnak, hanem minőségi mássága is van. 

A másságot rendszerint már a méret is adja, kísérőjelensége a változatosság, jellemzője pedig a nagyobb közösségekben kiterjedtebb munkamegosztás. A város - lévén a szellemi élet központja is - kikényszeríti a feladatmegosztást és az individualizációt, az apró feladatok egymásra épülését, a civilizáció megkövetelte kiterjedt kooperációt. A városok növekedését Burgess (1922) a területi terjeszkedésben és a számbeli növekedésben fejezi ki, a korai szemlélet szerint a városok a közigazgatási területtel és a törvényhatósággal azonosíthatók. A város egésze azonban nemcsak közigazgatási entitás, inkább természetes erők terméke, mely előírt politikai és adminisztratív kereteitől függetlenül terjeszti ki hatáskörét a hivatalos városhatárokon túlra: New York 5500 négyzetmérföldből áll, száz kisebb közigazgatási egysége van városokból és falvakból, s mintegy 9 millió lakosa - ha tényleges egységét tekintjük. 

EGY MEGAPOLISZ SZÜLETÉSE - 1946 Andreas Feininger fotója, a kép 40 inches telephoto lencsékkel készült 2 mélföldre New York City-től.
______________________________________


A városnövekedésről azt gondolták, hogy puszta felhalmozódás. Ám a növekedés(hatásá)t minden más városrészben is érzékelik, többen járnak be a központba, növekszik a forgalom, sűrítik a járatokat a perifériáktól a központig, szaporodnak az irodaépületek és az égre magasodnak, felszökik a belvárosi telekár is, ami visszasugárzik az üzleti központtól távolabbi városrészekre is, telekspekuláció kezdődik a belső telkekkel és házakkal, a földtulajdon értéke megnő, hagyják lepusztulni a spekulációs telkeket, ide költözik az alkalmi és elveszett népség, ide húzódnak a bevándorlók, gettók és bohém negyedek alakulnak ki, csökken a tájék presztízse, kiköltöznek a kertvárosokba a Rotary Klubbosok és a radikálisok, a Wall Street ellenképeként kialakul a Greenwich Village is. 

A számbeli növekedés más változásokkal is jár, új területekre indulnak a mozgékonyabbak, a szellemi foglalkozások megsokszorozódnak - mindez egyéneknek más egyénekhez fűződő kapcsolataira is kihat, az értékek állandósultsága is relativizálódik: pl. a föld ára ott lesz a legmagasabb, ahol a legtöbb ember halad el 24 óra alatt. A közösségek létrejönnek, virágzanak, majd hanyatlanak - jobbára mégis túlélik az őket alkotó egyéneket, amiből e két érdektér állandósult konfliktusai is támadnak. A növekedés és változás a rend fenntartását fokozottan igényli, a stagnáló vagy hanyatló város kevésbé. Az egyes generációk újratanulják az alkalmazkodást, az előírt fegyelmet és a közösség tagjává válási folyamat ütemeit. A közösség morális rendje túléli az egyéneket, akik lemorzsolódnak, kihullanak belőle: egyfajta anyagcsere ez, újabbakat magába olvaszt, időseket selejtez a közösség, a beolvadási folyamatot pedig megnehezíti, időivé teszi. 

A közösségbe születés szocializációs folyamatba torkol, a felnőttek bevándorlása azonban asszimilációs nehézségekbe, helykeresési konfliktusokba visz. A megfiatalodó közösség (több születés, mint halál) eltér a bevándorlók közösségeitől, amely gyorsabb és radikálisabb változásokat hordoz; gyorsabb itt a népességmozgás, a foglalkozásváltás, a gazdasági növekedés, a társadalmi pozíciócsere - jellemzővé válik a határterületek feltételrendszere. Ez a "kulturális lemaradástól" (Ogburn) a sodródásig, a több törvénytől az ellenőrzés csökkenéséig, a csőcselék és a környezet konfliktusától a faji erőszakig mindenféle kulturális rendellenességgel kísérve bekövetkezik, mint a társadalmi anyagcserefolyamat eredménye vagy velejárója. 

A közösség növekedése a népesség szelekcióját és szegregációját (elkülönülését) is elfellegzi, vagyis a természetes társadalmi csoportok és természetes társadalmi területek válnak le a nagyobb egységről ("China Town", "Kis Szicília", gettó), melyek kialakulása szükségszerűen együtt jár a városi élettel és mozgástendenciáival. A szegregáció előbb nyelvi és kulturális, majd faji alapú, de kísérik szakmai érdekek, intelligencián és személyes becsvágyon alapuló kiemelkedési vágyak is - ezekből az elkülönülőkből másodlagos bevándorló terület alakul ki, "kozmopolita" környék, ahol több bevándorló faj él egymás mellett vagy keveredik, a sikeresebbek innen is továbbköltöznek, asszimilálódni próbálnak idősebb népességi csoportok vagy szellemi foglalkozásúak között, elhagyva egykori hovatartozásuk nyelvi-kulturális jegyeit. Egyszóval a gazdasági és társadalmi változás megmutatkozik a helyváltoztatásban is, amit a közösség fizikai és gazdasági szerveződése hosszú távon vissza is tükröz. A társadalmi szelekció és szegregáció a természetes csoportok létrehozásában éppúgy jelentkezik, mint a város természetes területeinek megformálásában. 

Az ősi város egy erőd köré nőtt, a modern város a piac köré. Az egykori masszív ellenállóképesség és területi központi funkció az otthoni fogyasztást szolgálta, nem a helyi közösség határain túli kereskedelem céljait. A modern város ezzel szemben erősen specializálódott területi központ, kiterjedt kereskedelmi területtel, meghatározója pedig a körvonal: a földrajzi adottságok, a közlekedési útvonalak és a várostérkép mutatják határait, a kereskedelmi- és lakótereket a vasútvonalak és a raktári, piaci zónák eltérő eloszlása telíti. A központi mag ugyanakkor bizonyos üzlettípusok, boltok, szállodák, éttermek, irodák, színházak, bankok mintázatával gazdagodik, mintha egyikük kapcsolata a másikkal és az összes többivel sajátlagos viszonylatot rögzítene. Az ipari és lakókörnyékek, alvóvárosok és elővárosok így eleve egy másik térben találják meg helyüket, kétpólusúvá válik a város, a külvárosi részek határai koncentrikus körökben bővülnek, a központhoz viszonyított funkciójukban az eltérő távolság és népesség is szerepet játszik, sőt maga a mobilitás is más dinamikát kap. 

A legdinamikusabb természetesen maga az üzleti központ: a hotelek naponta kiürülnek és megtelnek, az üzletek ugyancsak - az üzleti negyed válik a par excellence várossá, a városkörnyék pedig nyomornegyedekkel, alkalmi szálláshelyekkel, albérleti kínálatokkal, átutazó népséggel, időlegességekkel és fiatalabb generációkkal telítődik. Az eltérő várostípusok persze mindig árnyaltabbak ennél, de a mintázat hajlamos hasonlóságot mutatni, a földrajzi tér definiálhatóvá és elkülöníthetővé válik. Ez együtt jár az életmódbeli és életkilátásbeli különbségekkel is (a nemi és életkori különbségek így a társadalmi élet talán legjelentősebb mutatói: például a szállodai részeken egyáltalán nincsenek gyerekek, a nyomornegyedekben annál több, a fiatal házasok kezdő belvárosi lakásai környékén ugyancsak; ugyanez a képlet érvényesül például a politikai aktivitás, a szavazók, a válások száma, a fiatalkorú bandák területén is). A "mozgásból absztrahált mobilitás" tehát a területi elhelyezkedés és a társadalmi jelenségek mérése szempontjából fontos mutató: a mobilitás a változást és dezorganizációt teszi mérhetővé, minthogy a változás (akár haladás, akár lepusztulás) a térbeli pozícióváltozásban és dezorganizációban mutatkozik meg. Talán mindaz, amit a társadalomkutató mozgással, eloszlással és térbeli pozícióval mér, végső soron a térre és a természetes területre vetített versengő együttműködés határaival függ össze - így a szociológia, amely ezt méri, a statisztika egyik ágaként a mérhető jelenségek eszköze lehet. Ha minden társadalmi kapcsolatot térbelivé redukálunk, alkalmazhatjuk az egyes elemekre a fizikai jelenségek, a kémiai reakció, az anyag, a hőmérséklet, hang és atomok elemi mozgásainak mértékegységeit is. A baj abból ered, hogy a fizika csakis térbeli változásokkal számol, minden kvalitatív különbség kvantitatívvá, matematikai formulákkal leírhatóvá válik, az emberi és társadalmi kapcsolatok azonban férfiak és nők nemhomogén egységeiből állnak, kommunikációban és azon keresztül léteznek, s nem energiát adnak át egymásnak, hanem átalakulnak, egyéni tapasztalatok révén változnak, emlékekkel és szokásokkal, ösztönökkel és individuális lelki folyamatokkal, attitűdökkel és interakciókkal tartják fenn a társadalmi szervezetet, vagy hozzák létre a változásokat. 

Tehát "a földrajzi akadályoknak és fizikai távolságoknak csakis ott és akkor van jelentőségük a szociológia számára, amikor és ahol a kommunikáció és a társadalmi élet fenntartásának tényleges feltételeit meghatározzák" (245. p.). A világ azonban hatalmas kommunikációs térré, társalgóvá vált (telefon, távíró, újság, rádió), szertefoszlottak a távolságok, civilizációkat, fajokat és népeket elválasztó elszigeteltségek: "a kommunikáció története valójában a civilizáció története", az emberek közös tapasztalatokon osztoznak és közös életet tartanak fenn a kommunikáció révén, s ezáltal az összes korlátozó vagy segítő tényező nemcsak földrajzi értelemben játszik szerepet a társadalom struktúrájában, hanem megváltozik a pozíció, a távolság, a mobilitás fogalma is, csak annyiban válnak fontossá, amennyiben új társadalmi kontaktust biztosítanak, a földrajzi távolság pedig csak annyiban marad jelentős, amennyiben társadalmi távolságként értelmezhető. 

A társadalmi organizmus helyváltoztatásra képes egyedekből épül fel, privát és egyedi térbeli mozgást biztosít mindenkinek, az ennek révén szerzett tapasztalatok sajátszerűsége pedig független és individuális cselekvést fakaszthat. Ez egyedi tapasztalat élménye és tudata ösztönzi az egyént gondolkodóvá és cselekvő személlyé lenni; a tapasztalatok változatossága teszi a kommunikációt szükségessé és a konszenzust lehetővé, az absztrakt és reflexív gondolkodás lehetőségévé. A tudás követelménye és ellenőrizhetősége közösen értelmezett kifejezéseket, racionális értelmet indukálnak, ezt a tudományos diskurzus közös univerzummá teszi, objektívvá és érthetővé... 

Félénkség, önértékelés, befolyásolás, elszigeteltség és ellenállóképesség feltétele a személyes létnek és egészséges társadalomnak: a kommunikáció végső akadálya a félénkség, amely nem a fizikai erőszaktól való félelem valójában, hanem a privát szféra, a távolságok fenntartása és a világ rendjének és karakterének ismerete révén a társadalmi és morális rend elbizonytalanodásának, korlátozottságának tudása. Minden egyén a státusért folyó küzdelem közepén él, meg akarja őrizni presztízsét, nézőpontját, önbecsülését, környezete elismerését és ítéletét, vagyis azokét, akik saját csoportként vagy társadalomként veszik körül, biztosítják státusát. Lehetséges városi tömegben is remetének lenni ezek nélkül, őrültté lesz az, aki a magáról alkotott elképzelésében nem veszi figyelembe a mások róla alkotott elképzelését. Hiszen a társadalom "végső soron mindig morális rend, melyben az egyén pozícióját és magáról alkotott elképzelését - személyiségének magvát - más egyének attitűdjei és a csoport által elfogadott mércék határozzák meg... A személy egész egyszerűen olyan individuum, aki valahol, valamely társadalomban társadalmi státussal rendelkezik; a státus azonban végsőleg távolság kérdése - a társadalmi távolságé". 

"A térbeli kapcsolatok éppen azért olyan fontosak a társadalom és az emberi természet tanulmányozása szempontjából, mert a földrajz, a foglalkozás és mindazon egyéb tényező, amely a népesség eloszlását determinálja, feltartóztathatatlanul és véglegesen meghatározza a helyet, a csoportot és a társakat, melyekkel mindnyájunk élete összekapcsolódik. ... A társadalmi és fizikai tények csak annyiban mérhetők, amennyiben a térbeli elhelyezkedés tényeire redukálhatók, vagy azokkal összefüggésbe hozhatók" (247). 

A tanulmány eredeti forrása: Ralph H. Turner (szerk): Robert E. Park on Social Control and Collective Behaviour. Chicago, 1967:55-68.