A városi közösség mint térbeli mintázat és morális rend

07/31/2020

A. GERGELY ANDRÁS
Jegyzetek egy klasszikusból
ROBERT EZRA PARK:
A városi közösség mint térbeli mintázat és morális rend (1925) 


/Park amerikai szociológus, hazai és német tanulmányai után újságíró, majd Chicagóban egyetemi tanár, a "Chicagói Iskola" egyik alapítója, egyúttal a két világháború közötti szociológia egyik fõalakja. Szemlélete és írásai máig irányadóak maradtak számos városkutatási törekvés számára, ez írásában is az ökológia és a tömegpszichológia (az élõvilág ökoszisztémája) révén értelmezi a nagyvárosok térbeli eloszlását, a népesség mozgását, változásait, az egyes csoportok életét és kölcsönhatásait/. 

A tanulmány megjelent: Város-képzetek - Az antropológiai megismerés árnyalatai (A telepek társadalma, telepi életmód: városi néprajzi jelenvizsgálat 1.) című kötetben. Könyv Kiadó Kft., MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, ELTE BTK Néprajzi Intézet,  Budapest, 2007.

Az ökológia földrajzi jellege (az állatok és növények térbeli eloszlása) és a természeti területek változásai tipikus mintázatokat követnek. Minden helyi csoport (csoportról beszél, mivel a szociológiát nem az ember, hanem a közösség, s nem a humán és nemhumán források, hanem az emberek közötti kapcsolat érdekli) sajátos konstellációba szervezõdik, az egyedek egymáshoz viszonyított pozíciója alkotja azt, amit Durkheim társadalommorfológiának nevez. A geográfusokat és a történészeket a tényleges, nem pedig a tipikus érdekli, a valódi elhelyezkedés és történés - a humán ökológia számára viszont nem a földrajzi sûrûség, hanem a tér és a társadalmi kapcsolatok távolsága érdekes. Ha a társadalmi struktúra meghatározható a pozíciók alapján, akkor a változások a mozgást adják, mindez akár matematikai formulákkal is mérhetõ és leírható, populáció-eloszlás vagy elfoglalt terület alapján. A közösség azonban nem csupán összessége a populációnak, hanem minõségi mássága is van. 

A másságot rendszerint már a méret is adja, kísérõjelensége a változatosság, jellemzõje pedig a nagyobb közösségekben kiterjedtebb munkamegosztás. A város - lévén a szellemi élet központja is - kikényszeríti a feladatmegosztást és az individualizációt, az apró feladatok egymásra épülését, a civilizáció megkövetelte kiterjedt kooperációt. A városok növekedését Burgess (1922) a területi terjeszkedésben és a számbeli növekedésben fejezi ki, a korai szemlélet szerint a városok a közigazgatási területtel és a törvényhatósággal azonosíthatók. A város egésze azonban nemcsak közigazgatási entitás, inkább természetes erõk terméke, mely elõírt politikai és adminisztratív kereteitõl függetlenül terjeszti ki hatáskörét a hivatalos városhatárokon túlra: New York 5500 négyzetmérföldbõl áll, száz kisebb közigazgatási egysége van városokból és falvakból, s mintegy 9 millió lakosa - ha tényleges egységét tekintjük. 

EGY MEGAPOLISZ SZÜLETÉSE - 1946 Andreas Feininger fotója, a kép 40 inches telephoto lencsékkel készült 2 mélföldre New York City-től.
______________________________________


A városnövekedésrõl azt gondolták, hogy puszta felhalmozódás. Ám a növekedés(hatásá)t minden más városrészben is érzékelik, többen járnak be a központba, növekszik a forgalom, sûrítik a járatokat a perifériáktól a központig, szaporodnak az irodaépületek és az égre magasodnak, felszökik a belvárosi telekár is, ami visszasugárzik az üzleti központtól távolabbi városrészekre is, telekspekuláció kezdõdik a belsõ telkekkel és házakkal, a földtulajdon értéke megnõ, hagyják lepusztulni a spekulációs telkeket, ide költözik az alkalmi és elveszett népség, ide húzódnak a bevándorlók, gettók és bohémnegyedek alakulnak ki, csökken a tájék presztízse, kiköltöznek a kertvárosokba a Rotary Klubbosok és a radikálisok, a Wall Street ellenképeként kialakul a Greenwich Village is. 

A számbeli növekedés más változásokkal is jár, új területekre indulnak a mozgékonyabbak, a szellemi foglalkozások megsokszorozódnak - mindez egyéneknek más egyénekhez fûzõdõ kapcsolataira is kihat, az értékek állandósultsága is relativizálódik: pl. a föld ára ott lesz a legmagasabb, ahol a legtöbb ember halad el 24 óra alatt. A közösségek létrejönnek, virágzanak, majd hanyatlanak - jobbára mégis túlélik az õket alkotó egyéneket, amibõl e két érdektér állandósult konfliktusai is támadnak. A növekedés és változás a rend fenntartását fokozottan igényli, a stagnáló vagy hanyatló város kevésbé. Az egyes generációk újratanulják az alkalmazkodást, az elõírt fegyelmet és a közösség tagjává válási folyamat ütemeit. A közösség morális rendje túléli az egyéneket, akik lemorzsolódnak, kihullanak belõle: egyfajta anyagcsere ez, újabbakat magába olvaszt, idõseket selejtez a közösség, a beolvadási folyamatot pedig megnehezíti, idõivé teszi. 

A közösségbe születés szocializációs folyamatba torkoll, a felnõttek bevándorlása azonban asszimilációs nehézségekbe, helykeresési konfliktusokba visz. A megfiatalodó közösség (több születés, mint halál) eltér a bevándorlók közösségeitõl, amely gyorsabb és radikálisabb változásokat hordoz; gyorsabb itt a népességmozgás, a foglalkozásváltás, a gazdasági növekedés, a társadalmi pozíciócsere - jellemzõvé válik a határterületek feltételrendszere. Ez a "kulturális lemaradástól" (Ogburn) a sodródásig, a több törvénytõl az ellenõrzés csökkenéséig, a csõcselék és a környezet konfliktusától a faji erõszakig mindenféle kulturális rendellenességgel kísérve bekövetkezik, mint a társadalmi anyagcserefolyamat eredménye vagy velejárója. 

A közösség növekedése a népesség szelekcióját és szegregációját (elkülönülését) is elõlegzi, vagyis a természetes társadalmi csoportok és természetes társadalmi területek válnak le a nagyobb egységrõl ("China Town", "Kis Szicília", gettó), melyek kialakulása szükségszerûen együtt jár a városi élettel és mozgástendenciáival. A szegregáció elõbb nyelvi és kulturális, majd faji alapú, de kísérik szakmai érdekek, intelligencián és személyes becsvágyon alapuló kiemelkedési vágyak is - ezekbõl az elkülönülõkbõl másodlagos bevándorló terület alakul ki, "kozmopolita" környék, ahol több bevándorló faj él egymás mellett vagy keveredik, a sikeresebbek innen is továbbköltöznek, asszimilálódni próbálnak idõsebb népességi csoportok vagy szellemi foglalkozásúak között, elhagyva egykori hovátartozásuk nyelvi-kulturális jegyeit. Egyszóval a gazdasági és társadalmi változás megmutatkozik a helyváltoztatásban is, amit a közösség fizikai és gazdasági szervezõdése hosszú távon vissza is tükröz. A társadalmi szelekció és szegregáció a természetes csoportok létrehozásában éppúgy jelentkezik, mint a város természetes területeinek megformálásában. 

Az õsi város egy erõd köré nõtt, a modern város a piac köré. Az egykori masszív ellenállóképesség és területi központi funkció az otthoni fogyasztást szolgálta, nem a helyi közösség határain túli kereskedelem céljait. A modern város ezzel szemben erõsen specializálódott területi központ, kiterjedt kereskedelmi területtel, meghatározója pedig a körvonal: a földrajzi adottságok, a közlekedési útvonalak és a várostérkép mutatják határait, a kereskedelmi- és lakótereket a vasútvonalak és a raktáripiaci zónák eltérõ eloszlása telíti. A központi mag ugyanakkor bizonyos üzlettípusok, boltok, szállodák, éttermek, irodák, színházak, bankok mintázatával gazdagodik, mintha egyikük kapcsolata a másikkal és az összes többivel sajátlagos viszonylatot rögzítene. Az ipari és lakókörnyékek, alvóvárosok és elõvárosok így eleve egy másik térben találják meg helyüket, kétpólusúvá válik a város, a külvárosi részek határai koncentrikus körökben bõvülnek, a központhoz viszonyított funkciójukban az eltérõ távolság és népesség is szerepet játszik, sõt maga a mobilitás is más dinamikát kap. 

A legdinamikusabb természetesen maga az üzleti központ: a hotelek naponta kiürülnek és megtelnek, az üzletek ugyancsak - az üzleti negyed válik a par excellence várossá, a városkörnyék pedig nyomornegyedekkel, alkalmi szálláshelyekkel, albérleti kínálatokkal, átutazó népséggel, idõlegességekkel és fiatalabb generációkkal telítõdik. Az eltérõ várostípusok persze mindig árnyaltabbak ennél, de a mintázat hajlamos hasonlóságot mutatni, a földrajzi tér definiálhatóvá és elkülöníthetõvé válik. Ez együtt jár az életmódbeli és életkilátásbeli különbségekkel is (a nemi és életkori különbségek így a társadalmi élet talán legjelentõsebb mutatói: például a szállodai részeken egyáltalán nincsenek gyerekek, a nyomornegyedekben annál több, a fiatal házasok kezdõ belvárosi lakásai környékén ugyancsak; ugyanez a képlet érvényesül például a politikai aktivitás, a szavazók, a válások száma, a fiatalkorú bandák területén is). A "mozgásból absztrahált mobilitás" tehát a területi elhelyezkedés és a társadalmi jelenségek mérése szempontjából fontos mutató: a mobilitás a változást és dezorganizációt teszi mérhetõvé, minthogy a változás (akár haladás, akár lepusztulás) a térbeli pozícióváltozásban és dezorganizációban mutatkozik meg. Talán mindaz, amit a társadalomkutató mozgással, eloszlással és térbeli pozícióval mér, végsõ soron a térre és a természetes területre vetített versengõ együttmûködés határaival függ össze - így a szociológia, amely ezt méri, a statisztika egyik ágaként a mérhetõ jelenségek eszköze lehet. Ha minden társadalmi kapcsolatot térbelivé redukálunk, alkalmazhatjuk az egyes elemekre a fizikai jelenségek, a kémiai reakció, az anyag, a hõmérséklet, hang és atomok elemi mozgásainak mértékegységeit is. A baj abból ered, hogy a fizika csakis térbeli változásokkal számol, minden kvalitatív különbség kvantitatívvá, matematikai formulákkal leírhatóvá válik, az emberi és társadalmi kapcsolatok azonban férfiak és nõk nemhomogén egységeibõl állnak, kommunikációban és azon keresztül léteznek, s nem energiát adnak át egymásnak, hanem átalakulnak, egyéni tapasztalatok révén változnak, emlékekkel és szokásokkal, ösztönökkel és individuális lelki folyamatokkal, attitûdökkel és interakciókkal tartják fenn a társadalmi szervezetet, vagy hozzák létre a változásokat. 

Tehát "a földrajzi akadályoknak és fizikai távolságoknak csakis ott és akkor van jelentõségük a szociológia számára, amikor és ahol a kommunikáció és a társadalmi élet fenntartásának tényleges feltételeit meghatározzák" (245. p.). A világ azonban hatalmas kommunikációs térré, társalgóvá vált (telefon, távíró, újság, rádió), szertefoszlottak a távolságok, civilizációkat, fajokat és népeket elválasztó elszigeteltségek: "a kommunikáció története valójában a civilizáció története", az emberek közös tapasztalatokon osztoznak és közös életet tartanak fenn a kommunikáció révén, s ezáltal az összes korlátozó vagy segítõ tényezõ nemcsak földrajzi értelemben játszik szerepet a társadalom struktúrájában, hanem megváltozik a pozíció, a távolság, a mobilitás fogalma is, csak annyiban válnak fontossá, amennyiben új társadalmi kontaktust biztosítanak, a földrajzi távolság pedig csak annyiban marad jelentõs, amennyiben társadalmi távolságként értelmezhetõ. 

A társadalmi organizmus helyváltoztatásra képes egyedekbõl épül fel, privát és egyedi térbeli mozgást biztosít mindenkinek, az ennek révén szerzett tapasztalatok sajátszerûsége pedig független és individuális cselekvést fakaszthat. Ez egyedi tapasztalat élménye és tudata ösztönzi az egyént gondolkodóvá és cselekvõ személlyé lenni; a tapasztalatok változatossága teszi a kommunikációt szükségessé és a konszenzust lehetõvé, az absztrakt és reflexív gondolkodás lehetõségévé. A tudás követelménye és ellenõrizhetõsége közösen értelmezett kifejezéseket, racionális értelmet indukálnak, ezt a tudományos diskurzus közös univerzummá teszi, objektívvá és érthetõvé... 

Félénkség, önértékelés, befolyásolás, elszigeteltség és ellenállóképesség feltétele a személyes létnek és egészséges társadalomnak: a kommunikáció végsõ akadálya a félénkség, amely nem a fizikai erõszaktól való félelem valójában, hanem a privát szféra, a távolságok fenntartása és a világ rendjének és karakterének ismerete révén a társadalmi és morális rend elbizonytalanodásának, korlátozottságának tudása. Minden egyén a státusért folyó küzdelem közepén él, meg akarja õrizni presztízsét, nézõpontját, önbecsülését, környezete elismerését és ítéletét, vagyis azokét, akik saját csoportként vagy társadalomként veszik körül, biztosítják státusát. Lehetséges városi tömegben is remetének lenni ezek nélkül, õrültté lesz az, aki a magáról alkotott elképzelésében nem veszi figyelembe a mások róla alkotott elképzelését. Hiszen a társadalom "végõ soron mindig morális rend, melyben az egyén pozícióját és magáról alkotott elképzelését - személyiségének magvát - más egyének attitûdjei és a csoport által elfogadott mércék határozzák meg... A személy egész egyszerûen olyan individuum, aki valahol, valamely társadalomban társadalmi státussal rendelkezik; a státus azonban végsõleg távolság kérdése - a társadalmi távolságé". 

"A térbeli kapcsolatok éppen azért olyan fontosak a társadalom és az emberi természet tanulmányozása szempontjából, mert a földrajz, a foglalkozás és mindazon egyéb tényezõ, amely a népesség eloszlását determinálja, feltartóztathatatlanul és véglegesen meghatározza a helyet, a csoportot és a társakat, melyekkel mindnyájunk élete összekapcsolódik. ... A társadalmi és fizikai tények csak annyiban mérhetõk, amennyiben a térbeli elhelyezkedés tényeire redukálhatók, vagy azokkal összefüggésbe hozhatók" (247). 

A tanulmány eredeti forrása: Ralph H. Turner (szerk): Robert E. Park on Social Control and Collective Behaviour. Chicago, 1967:55-68.