Az életstílus

08/09/2020

Részletek Georg Simmel A Pénz filozófiája című munkájából.

Kötet: Válogatott tanulmányok. Gondolat, 1973.

Bizonyos, hogy a természeti népeknél oly sokszor megfigyelt érzelmi impulzivitás és odaadás teleológiai soraik rövidségével függ össze. Élettevékenységükben nem találjuk meg az elemek azon összetartozását, amelyet a magasabb kultúrákban az életben egységes vonulatot jelentő "hivatás" hoz létre; ez az élet egyszerű érdeksorokból áll, amelyek, ha egyáltalán elérik a céljukat, ezt viszonylag kevés eszköz segítségével teszik; különösen sokat fáradoznak a táplálék megszerzésén, ami magasabb rendű viszonyok között csaknem teljesen sok tagból álló célok sorának funkciója. E viszonyok között viszonylag gyakoribb jelenség a végcélok elképzelése és élvezete, a tárgyi kapcsolatok és a valóság tudata, vagyis az intellektus ritkábban lép működésbe, mint azok az érzelmi kísérőjelenségek, amelyek a végcéloknak mind közvetlen elképzelését, mind valóságos megjelenését jellemzik. A kiterjedt saját szükségletre való termelés, a kézművesipar, az egyesülések sokfélesége és szűkössége, mindenekelőtt pedig az egyház révén még a középkorban is sokkal több határozott kielégülési ponttal rendelkezett a célszerű cselekvés, mint jelenleg, mikor a végtelenségig növekednek e cselekvések kerülőútjai és előkészítései, mikor valamely adott időben elvégzett tevékenység célja ezen az időn kívül, sőt az egyén látókörén kívül rejlik. A sorok e meghosszabbodása elsősorban azért hozza létre a pénzt, hogy ezáltal létrejöjjön az egyébként különálló dolgok közös, központi érdekeltsége; ezek a pénz révén kapcsolatba lépnek egymással, hogy így az egyik egy tárgyilag számára teljesen idegen sor előkészítőjévé válhasson (amennyiben például az egyik fél pénzjövedelme, s ezáltal ő mint egész a másik vállalkozást szolgálja). A lényeges azonban itt az a létrejötte kapcsán már tárgyalt tény, hogy a pénzt mindenütt célnak érzik, s ezáltal rendkívül sok, korábban öncélúnak tekintett dolog puszta eszközzé alacsonyodik le. Amennyiben viszont maga a pénz mindenekelőtt és mindennek elérésére szolgáló eszköz, ezáltal a lét tartalmai olyan hatalmas teológiai összefüggésbe ágyazódnak bele, amelyben nincs első és utolsó tag. Mivel a pénz könyörtelen objektivitással mér le minden dolgot, s az így létrejövő értékük határozza meg e dolgok kapcsolatait, a dologi és személyes élettartalmak olyan szövedéke lesz az eredmény, amely a szakadatlan összekapcsolódások és a szigorú kauzalitás következtében a természettörvények világegyeteméhez hasonlít. A mindent átható pénzérték éppen úgy tartja össze ezt, mint a mindent éltető energia a természetet: a pénzhez hasonlóan ez az energia is ezer formát ölthet, de tulajdonképpeni lényegének azonossága és átalakulásainak visszafordítható jellege révén minden formát kapcsolatba hoz az összes többivel, és valamennyit minden egyes más forma feltételévé teszi. A természeti folyamatok értelmezéséből eltűnik minden érzelmi hangsúly, s ezt az objektív értelem helyettesíti: gyakorlati világunk tárgyai és kapcsolatai is - amennyiben egyre inkább összefüggő sorokat alkotnak - ugyanígy zárják ki az érzelem beavatkozását, amely csak a teleológiai sor végpontján jelenik meg; a tárgyak és kapcsolatok kizárólag az értelem objektumai, s az értelemmel kapcsolatban beszélünk róluk.

Az értelemnek és a pénznek az életben betöltött jelentősége közötti viszony alapján először is negatívan, bizonyos jellegtelenség révén határozhatjuk meg azokat a korszakokat vagy érdekterületeket, amelyekben, illetve amelyeken mindkettő uralkodó szerepet tölt be. Ha a jelleg mindig azt jelenti, hogy határozottan, másokkal való különbségükben és e mások kizárásán keresztül állapíthatók meg egyéni létmóddal bíró személyek vagy dolgok akkor elmondhatjuk, hogy az értelem ez iránt teljesen érzéketlen: az értelem ugyanis a valóság közömbös tükre, amelyben minden elemnek egyforma jogai vannak, hiszen joguk itt éppen az, hogy valóságosak. Bizonyos, hogy az emberek értelmi képességei is jellegzetes különbségeket mutatnak, de ha pontosabban megnézzük, ezek vagy fokozati különbségek - mélység vagy felületesség, tágasság vagy korlátozottság -, vagy pedig más lelki energiák, az érzelem vagy az akarat hozzájárulása révén jönnek létre. Tiszta fogalma szerint az értelem teljességgel jellegtelen, nem abban az értelemben, mintha hiányozna belőle valamely szükséges tulajdonság, hanem abban, hogy semmi köze a kiválasztó egyoldalúsághoz, ami a jelleg lényege. Szemmel láthatólag ugyanígy jellegtelen a pénz is. Amint a pénz magán- és magáértvalósága szerint a dolgok értékviszonyainak mechanikus reflexe, és egyformán áll valamennyi fél rendelkezésére, ugyanígy azonos értékű minden, a pénzügyletekben részt vevő személy is, nem azért, mert mindegyikük értékes, hanem azért, mert egyikük sem, egyedül a pénz. De mind az értelemnek, mind a pénznek ez a jellegtelensége általában többet jelent e tiszta negativitásnál. Minden dologtól - talán tárgyilag nem mindig jogosan - a jelleg meghatározottságát kérjük számon, és az elméleti embertől rossz néven vesszük, ha megértése arra indítja, hogy mindent megbocsásson; igaz, ezzel az objektivitással csak isten, de sohasem egy ember rendelkezhet, hiszen ez nyilvánvalóan ellem tétben lenne mind természetének hajlamaival, mind a társadalomban játszott szerepével.

(...)

Az érzelmi élet sajátos ellaposodása, amelyet manapság korábbi korszakok egyoldalú erőteljességével és merevségével összehasonlítgatva ismételgetnek; az a tény, hogy még a legeltérőbb természetű és helyzetű emberek is milyen könnyen értik meg egymást intellektuális szempontból - miközben egy olyan értelmileg kiemelkedős és elméletileg érdeklődő ember, mint maga Dante még azt mondja, hogy bizonyos elméleti ellenfeleknek nem érvekkel, hanem késsel kell válaszolni -; a békülékenység tendenciája (melynek forrása a benső élet alapkérdései iránti közömbösség - ezeket a legjobb esetben a lelki üdvösség kérdéseinek tekinthetjük, és nem dönthetők el értelmi megfontolások útján) egészen a világbéke eszméjéig, amely különösen általánosan elterjedt a liberális körökben; ezek történelmileg az intellektualizmus és a pénzforgalom hordozói - mindez a jellegtelenség említett negatív vonásainak pozitív következménye. A pénzforgalom csúcspontjain e színtelenség mintegy a hivatástartalmak színezetévé változik. A modern nagyvárosokban nagyszámú olyan hivatás található, amelyeknek esetében a tevékenység objektív formája és határozottsága hiányzik: ilyenek az ügynökök és bizományosok bizonyos kategóriái, s a nagyváros valamennyi bizonytalan egzisztenciája, akik a legkülönbözőbb, véletlenül sodródó kereseti lehetőségekből élnek.

(...)

Érthető, hogy e "hivatásokra" - amelyeknek esetében éppen a "hivatásos jelleg", vagyis a személy és valamely élettartalom között húzódó szilárd eszmei vonal hiányzik - a teljesen gyökértelen emberek alkalmasak, és éppilyen érthető az is, hogy a megbízhatatlanság gyanúja övezi őket. E jelenségek előfeltétele az, hogy az értelemnek és a pénznek közös vonása az elfogulatlanság vagy a jellegtelenség;ezért nem is fejlődhettek volna ki másutt, mint éppen e két hatalom érintkezési felületén.

(...)

Ha a mostani kultúrát összehasonlítjuk a száz év előttivel, akkor - sok egyedi különbség előfeltételezésével - joggal mondhatjuk: hallatlanul kiművelték azokat a dolgokat, amelyek életünket tárgyakkal kitöltik és körülveszik: a szerszámokat, a közlekedési eszközöket, a tudomány, a technika és a művészet termékeit. Az egyének kultúrája azonban, legalábbis a népesség magasabb rétegeiben, semmiképpen sem haladt előre ilyen mértékben, sőt azt mondhatjuk, hogy sok szempontból visszafejlődött. Az a túlsúly, amelyet a XIX. század folyamán az objektív kultúra a szubjektív kultúra felett elért, megközelítőleg úgy foglalható össze, hogy míg a XVIII. század nevelési eszménye az ember képzése, tehát a személyes, belső értékek kialakítása volt, addig a XIX. században ennek helyébe az objektív ismeretek és viselkedésmódok összessége értelmében vett "képzés" lépett. Úgy tűnik, hogy a szakadék állandóan növekszik. A tárgyi kultúra naponta és minden szempontból gyarapodik, az egyedek szelleme azonban csupán igen nagy távolságból és igen kevéssé meggyorsítható módon követi a képzés formáit és tartalmait.

A termelés e specializációja egészében megfelel a fogyasztás kiszélesedésének: még a maga szellemi életében legjobban specializált, szakmailag leginkább egyoldalú ember is saját újságját olvassa, s ezáltal olyan átfogó szellemi fogyasztás alanya, amely száz évvel ezelőtt lehetetlen volt a szellemi tevékenységében mégoly sokoldalú és széles látókörű ember számára is. A fogyasztás kiszélesedése azonban az objektív kultúra jelentőségének növekedésétől függ, hiszen minél tárgyibb, személytelenebb egy termék, annál több ember számára megfelelő. Ahhoz, hogy az egyén fogyasztása ilyen jelentős anyagot találjon maga előtt, ezt sok egyén számára kell hozzáférhetővé és vonzóvá alakítani, és nem lehet alkalmazkodni a kívánságok szubjektív különbségeihez; eközben viszont éppen a termelés rendkívüli differenciáltsága teszi lehetővé, hogy a tárgyakat olyan olcsón és tömegmértékben állítsák álló, ahogyan ezt a fogyasztás méretei megkövetelik. Ez utóbbi ismét csak olyan kötelék, amely összekapcsolja a kultúra objektivitását ennek munkamegosztásos jellegével.

(...)

A munkamegosztás gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az egyes tárgyak már tömegek alkotásai; az egyéneknek munkaszervezetünket meghatározó szétdarabolása egyes energiákra, majd az ily módon szétdaraboltnak objektív kultúrtermékké való összeállása azt eredményezi, hogy a termékben annál kevesebb lélek lesz, minél több lélek vett részt előállításában. A modern kultúra dicsekvése és nagysága így bizonyos analógiát mutat Platón sugárzó ideavilágával, amelyben a dolgok objektív szelleme makulátlan tökéletességben áll előttünk, amelyből azonban hiányzik a tulajdonképpeni, tárgyiságokban nem feloldódó személyiség értéke - s ezt a hiányosságot a személyiség töredékes, irracionális, efemer jellegének semmifajta tudása sem teheti kevésbé fájdalmassá. Igen, a személyes lélek puszta formaként is olyan értékekkel rendelkezik, amelyet mindenkori tartalmainak alacsonyabb rendűsége és eszményellenessége ellenére is megtart; a lét tulajdonképpeni jelentőségeként, annak összes objektivitásával szemben akkor is fennmarad, amikor - mint kiindulópontunkat képező esetben - az egyéni-szubjektív kultúra visszafejlődik, miközben az objektív kultúra előrerohan.

(...)

A termelés a maga technikai feltételeivel és eredményeivel szilárd, mintegy logikai meghatározottságokkal és önfejlődéssel rendelkező kozmosznak tűnik, amely szemben áll az egyénekkel, mint ahogy a sors is szemben áll akaratunk állhatatlanságával és szabálytalanságával. Csak a pénz valósítja meg azt a formális önmagához tartozást, belső kényszerítő erőt, amelynek révén a kultúrtartalmak mintegy a természeti összefüggések képét öltik; a pénz egyfelől ezen organizmus irányítórendszereként működik - elemeit kölcsönösen kicserélhetővé teszi, a kölcsönös függőség és folyathatóság viszonyát hozza létre valamennyi ösztönző között. A pénz másfelől viszont a vérhez hasonlítható, amelynek folyamatos áramlása a tagok valamennyi elágazását áthatja, mindet egyformán táplálja, s hordozza funkcióik egységét. Ezzel kapcsolatban meg kell még jegyezni: amennyiben a pénz az emberek és dolgok közé lép, az előbbiek számára mintegy elvont létezést tesz lehetővé, megszabadítja őket a dolgok közvetlen figyelembevételétől és a hozzájuk főződő közvetlen kapcsolatoktól - enélkül pedig nem bontakoznának ki belső fejlődésük bizonyos perspektívái. Ha - kedvező körülmények között - a modern ember megőrzi a szubjektivitás maradványait, a személyes lét - nem társadalmi, hanem mélyebb metafizikai értelemben vett - otthonosságát és zártságát, ami nagyjából pótolja a korábbi időszak vallási életstílusát, akkor azáltal lehetséges ez, hogy a pénz egyre jobban megkímél bennünket a dolgokkal való közvetlen érintkezéstől, miközben rendkívüli mértékben megkönnyíti a dolgok feletti uralmat és a nekünk kellő dolgok kiválasztását.

Az, hogy ez a helyzet mennyiben vezet a szubjektum kifinomodásához, különlegességének növekedéséhez és bensővé válásához, vagy fordítva, azáltal, hogy könnyebbé vált a hozzájutás az ember alá vetett tárgyakhoz, ezek úrrá lehetnek az ember felett - mindez már nem a pénztől, hanem éppen az embertől függ.

Nagyjából és egészében a pénz életünk azon területein a leghatékonyabb, amelyeknek stílusát az objektív kultúrának a szubjektív feletti túlsúlya határozza meg. A pénz történelmi működését és hatalmát azonban az bizonyítja a legjobban, hogy ereje az ellenkező esetekben is megmutatkozik. A pénzt leginkább a nyelvvel hasonlíthatnánk össze, amely éppen így támasztja alá, teszi érthetővé és dolgozza ki a gondolkodás és érzés legeltérőbb irányait. A pénz azokhoz az erőkhöz tartozik, amelyeknek sajátossága éppen az, hogy nincs sajátosságuk, amelyek azonban igen sokféle módon képesek színezni az életet, mert a lét módját jelentő puszta formalitás, funkcionalitás és mennyiségi meghatározottság minőségileg meghatározott élettartalmakat érint, és ezeket minőségileg új képződmények létrehozására ösztönzi. A pénz jelentősége az élet stílusa számára abban rejlik, hogy az objektív és a szubjektív szellem közötti mindkét lehetséges viszonyt elmélyíti és érettségre segíti, nem szünteti meg, hanem fokozza, nem veti el, hanem létezésüket bebizonyítja.