Azok a régi szép idők...

02/14/2020

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is ezt fogom mondani, de mégis így van.

"Azok a régi szép idők...", avagy: miért is vagyok szerencsés?

Avagy: egy kis nosztalgiázás a mesés múlton.

Bizonyos témákat már érintettem a Hatások és fejhajtások című részletes cikkemben, melyben leírom azokat a hatásokat, melyek a BERONIS-trilógia megírásakor különösképp inspiráltak, itt most csak egy kis apró kiegészítést szeretnék tenni.

Ezt az írást erőteljesen körbelengi a nosztalgia, de azt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy korunkban is rengeteg remek és értékes film/mese/sorozat/játék/könyv, művészeti alkotás születik. Ami korunk javára írható, az talán az, hogy jóval kevesebb tabutéma maradt, sokkal szabadabb szellemű és témájú ötletekhez lehet ma már nyúlni, mint annak idején, ennek dacára mégis azt látjuk, hogy a kreativitás igencsak kiveszett az új művekből, és számtalan esetben a régi nagy nevek újbóli felhasználása zajlik (mellyel egyre inkább leértékelik ezeket a műveket, lásd a Terminator-széria vagy az újabb Star Wars-filmek).

"...a jelen tömegfilmjei komoly esztétikai változáson is átestek. Kifejlesztettek egy olyan narratívát, képi stílust és műfaji motort, amely egy pillanatra sem engedi lankadni a néző figyelmét: rendkívül hatásvadász, minden egyes képkivágattal sokkban próbálja tartani a közönséget. Brutálisan hullámzó, szinuszosan korbácsolja fogyasztóját, egy olyan görbét létrehozva,  ahol nincs középegység csak lent és fent. Napjaink filmje könyörög, megalázkodik, hülyét csinál magából a befogadó figyelméért. Ma már, amikor legalább akkora hipszterség moziban filmet nézni, mint könyvtárba járni és papírkönyvet olvasni, a filmgyártás szemérmetlenül keresi a lehető legabszurdabb témákat és az azokat szolgáltató adaptációs matériákat (lásd képregények). A cél a figyelem fenntartása az ingerkuszöbök óvatos feszegetésével, majd ezek ősöreg, láthatatlan hollywoodi stílusba való csomagolása."

Farkas Viktor: Képregény-adaptációk és műfajiság a kortárs tömegfilmben

Azt is a mai kor javára írom, hogy az internet és az okostelefonok megjelenésével sokkal inkább kitágult a világ (amely miatt paradox módon mégis sokkal kisebbnek is érezzük a világot), és sokkal több helyről megkaphatjuk azt a szórakozást, amire épp vágyunk. Annak idején ezt csak a televízió adta meg, a televízióhoz voltunk kötve, és hogy épp milyen filmeket, sorozatokat tűztek műsorra. 

Az mindenesetre biztos, hogy gyereknek sokkal jobb volt a 80-anas, 90-enes években felnőni, ha azt nézzük, sokkal eredetibb alkotások születtek akkor, mint manapság. És akkoriban ezek az alkotások jóval többet jelentettek a számunkra, mint a mai fiataloknak, akik megnéznek egy filmet, majd a végén úgy állnak fel, mintha mi sem történt volna. A film is csak egy egyszerű fogyasztási cikké vált, mint egy bekajált hamburger, vagy egy ugyanolyan sémára legyártott, éppen aktuális hip-hop sláger.

Annak idején az én generációm különlegesnek érezhette magát, már ami a kulturális forradalmat illeti. A rendszerváltás után, a 90-enes években felnőve, az amerikai kultúra és életmód minden addiginál nagyobb erővel árasztotta el a magyar piacot és az életünket minden téren. Az internet előtti időszakban a tévékészülék jelentette a kaput, egyfajta dimenziókaput egy másik világba, és ez a világ a monumentális Amerika kultúra volt. Egy csipetnyi Amerikát kaptunk ezekkel a mozgóképes álom-alkotásokkal, és mi (legalábbis én mindenképp) leesett állal néztük az eszméletlenül szép, hosszú tengerpartokat (Baywatch), vagy az óriási felhőkarcolókkal teletűzdelt óriásvárosokat (Dallas). Rengeteg magyar alkotás volt, amelyeket szerettünk, de az Amerikát ábrázoló mozgóképek hihetetlenül magával ragadóak, sodró erejűek, és profin elkészített művek voltak.

Persze ma már tudom, hogy ezeknek a sorozatoknak (legalábbis részben) pont ez az Amerikát dicsőítő propagandaművelet volt a céljuk.

De talán ezzel nincs is baj, ez a vonás valahol minden más nemzet filmgyártásában ugyanúgy megvan.

Varázslatos időszak volt, melyet csak így utólag tud felfogni és értékelni az ember, még ha egy kicsit szomorkás is ez a visszatekintés. Nyilván annak az időszaknak is meg voltak a maga bajai, de voltak olyan aspektusai is, melyeket ma már sajnos hiába keres az ember.

Aranykorát élte a VHS-korszak. Rendszeresen jártunk videótékákba, ami egyfajta varázslatos birodalomnak számított az én gyermeki szememnek. Minden új filmet azonnal kivettünk, és a hétvégi esti családi mozizás egyfajta tradíció volt nálunk egy ideig. A speciális effektek még nem uralták el a filmeket, és akkor még nagy eseménynek számított egy zseniális effektekkel összehozott jelenet, és tényleg leesett az állunk. Szinte mindig volt valamilyen film, amit nagyon vártam, és voltak bizonyos időszakok, melyek egy-egy adott film imádatával teltek: Batman,  Conan, Jurassic Park, Terminator, Vissza a jövőbe, Gonosz halott-trilógia (melyeket csak titokba nézhettem meg) Indiana Jones, Halálos fegyver, Rocky, Rambo, Jumanji, Roger nyúl a pácban, és még sorolhatnám. Az éppen aktuálisan megjelenő Walt Disney rajzfilmek:  Mentőcsapat kenguruföldön, Oroszlánkirály, Aladdin, Pochahontas, Notre Dame-i toronyőr... Nyílván ezeket a dolgokat aztán kinövi az ember, de ha ma lennék abban a korban, mint akkor voltam, nem igazán tudom, milyen filmek iránt tudnék hasonlóan érezni.

Igazából szerencsésnek mondhatom magam, hogy én még beleestem abba az időszakba, mikor Hollywood utolsó nagy franchise-ai megszülettek, olyan filmek, melyek örök klasszikusok maradnak. Félreértés ne essék, manapság is születnek zseniális filmek, de valahogy az a varázs, ami akkor létezett, már nincs benne a levegőben... és nem lehet ezt csak arra fogni, hogy akkor még gyerek voltam, mert az én szüleim és rengeteg felnőtt is csodálta azokat a filmeket, és ugyanúgy tudtak ők is rajongani értük. Sosem szeretném elfelejteni ezt az időszakot, és a BERONIS-trilógia írásakor mindenképp szeretném azt a fajta varázslatot valahogy belecsempészni a sorok mögé, még akkor is, ha ez már egy teljesen más világ... és bizony sok régebbi film újranézve, mai szemmel már nem adja vissza azt az élményt, amit a saját idejében adott.

A régi Walt Disney-rajzfilmek látványvilágáért, a rajzok és animációk stílusáért mindig is rajongtam. E művészeti kis könyvet is többek között azért vásároltam meg, hogy mindig inspirálni tudjanak, ha esetleg írás közben előveszem ezeket a képeket... hiszen a BERONIS-trilógában nagyon nagy hangsúlyt fektetek nem csak a cselekményre, hanem a háttérelemek és a hangulat megteremtésére is.
___________________________________


Hihetetlen, mennyit változott a technika, és hogy elértéktelenedett ez a művészeti ág, amit filmkészítésnek nevezünk. A film is a tömegtermelés áldozata lett, ahol a mennyiség a fontos, és a biztos, gyors megtérülés, és nem a minőség. Számomra akkor is azok a régi filmek maradnak az örök kedvencek, mikor még valóban megépítették a díszleteket, jelmezek voltak, kaszkadőri munka (virtuális kaszkadőr helyett), és a CGI nem volt annyira természetesen véve, hanem a saját maga helyén ütött nagyot, ahol a történet és a cselekmény szempontjából ennek helye volt. Nézzünk meg ma például egy Marvel-filmet, egy Bosszúállókat... Akármilyen magas színvonalúak is lettek a számítógépes effektek ma már, egyszerűen a mi szemünk és agyunk is fejlődött vele együtt, és nem tudnak olyan jó effektet csinálni, hogy ne lássuk meg mi is, hogy mi hamis és mi valós. Ez pedig csak kidob minket a filmélményből, elvész a feszültség, és nem tudunk izgulni a szereplőkért.

Ma már a nagynevű rendezők közül talán Christopher Nolan az egyetlen, aki nyíltan felvállalja, hogy igyekszik minél kevesebb speciális effektussal elkészíteni a filmjeit. "A sci-fi filmeket George Lucas felbukkanásáig kis költségvetéssel készítették. Később a filmesek a trükkök megszállottjaivá váltak. A korai filmekben a karaktereken keresztül mesélték el a történetet; azt hiszem, ez a megközelítés jobb volt. Ma a közönség nem is moziban, hanem hullámvasúton ül, és csak bámul, arra várva, hogy mi lesz a következő fantasztikus effekt. Az embereket nem érdekli, mi történik a szereplőkkel, mert a filmesek nem tették hihetővé a karaktereket." És ezt James Cameron nem 2020-ban, hanem 1991-ben nyilatkozta.

A mozi számomra egyet jelentett a nagybetűs ÉLMÉNY szóval. Már az épület ajtaján belépve, a kirakott, kartonból készült stand-ineket meglátva, a pattogatott kukorica hívogatóillatát érezve azonnal elfogott az a különös, jó érzésű borzongás.

Akkoriban a filmeket tényleg a nagy-képernyőre méretezték, és nem a televízió uralta a mindennapokat, úgy mint manapság (még akkor is, ha alig vártuk kivárni a legújabb Disney-délután mesét, vagy a legújabb Dallas-epizódot).

Mivel Vác környéki faluban nőttem fel, a legtöbbször a váci moziba mentünk a legújabb filmeket megnézni, de volt a környéken egy autósmozi is, ahova szintén sokat jártunk, és szintén nagy élményeket adott. Később sajnos a váci mozi bezárt, bejöttek a plázák, de az élmények nem változtak: családi törzshelyünk a Pólus Center volt, és az ottani mozit látogattuk, újabb élményekkel gazdagodtam. Nem tudnék kiemelni egyetlen alkotást sem ebből a korszakból, melyek különlegesebbek lettek volna, mint a többi, mert tényleg szinte minden egyes filmélmény szinte már vallási megtapasztalás volt. A mozi volt az én templomom, a mozifilm pedig a szentmise. Ha mégis ki kellene emelni néhány igazán különleges filmélményt, akkor azok (természetesen) inkább az akkori (és mindenkori) Disney-klasszikusok voltak:  Mentőcsapat kenguruföldön (a filmzene szinte beszívott a filmbe, a zseniális, mozivászonra készült képek, szinte máig emlékszem arra a borzongató jelenetre, amikor a főgonosz McLeach először megjelenik a benga gépével a vásznon), A Szépség és a Szörnyeteg, A notre dame-i toronyőr. 

Másik két nagy kedvencem, az Aladdin és Az oroszlánkirály sajnos kimaradt, de eredeti gyári VHS-en megvoltak, és rongyosra néztem őket. Sőt, az akkoriban minden egyes aktuális Disney-filmre kijövő képeskönyvek is megvoltak, szinte az összes.

Általános iskola alsóban az egyik farsangra Aladdinnak öltöztem. Különdíjat is nyertem vele, bár sokan kinevettek, mert a piros kis kalapom egy kis piros vödör volt, melyet egy fehér gumiszalaggal rögzítettünk a fejemhez (anyám varrónő volt, ő szinte bármilyen jelmezt remekül meg tudott varrni)...  és ezen sokan gúnyolódtak. Ma már csak mosolygok ezen.

A Disney-filmeken túl Schwarzenegger (gyermekkori hősöm) Az utolsó akcióhőse volt nagy élmény a moziban, és mivel a filmnek témája is a mozi és a mozifilmekbe csöppenés, a valóság és a fikció határai számomra is összemosódtak... valami ilyesmi érzés később a BERONIS írása közben is előjött. Talán az ekkor megélt élményeimet próbáltam papírra vetni, és valahogy átadni másoknak is, amit akkoriban én éreztem. Szintén hasonló témája van a Space Jam: Zűr az űrben című filmnek, melyet szintén moziban láttam... és óriási rajongója voltam (Jordan-mánia, kosaraskártyák... mind ekkoriban volt a csúcspontján). Nagy élmény volt még a Jurassic Park második része, Az elveszett világ is, melyet szintén moziban láttam, és az akkoriban dúló nagy dinó-őrület engem is elragadott (az akkoriban a budai várban megrendezett dinókiállításon is ott voltam). Spielberg meglovagolva ezt a (saját maga által elindított) hullámot, elkészítette a Négy dinó New York-ban rajzfilmet, amely máig az egyik legnagyobb kedvencem (a zseniális James Horner filmzenéjével).

Sokat köszönhetek e tekintetben édesapámnak, aki hosszú ideig a motorja volt ezeknek a moziba járásoknak, aki mindig elhozta a családot, fizette a jegyeket, a pattogatott kukoricát, majd később mindig betértünk a Mekibe is egy Happy Meal Menüre, melynek játékait elszántan gyűjtöttem. Bármilyen új film jött ki, mi mindig láttuk a moziban, és apám fáradhatatlanul vitt minket... még úgy is, hogy rengetegszer talán nem is érdekelte őt a film, többször aludt el filmnézés közben, hogy nekünk kellett felébreszteni, hogy ne zavarja a körülöttünk ülőket az alvásával. Rengeteget dolgozott, és megtehette volna, hogy inkább otthon marad pihengetni, de ő mégis vitt minket az újabb és újabb vizuális élményekre.

Bár az is igaz, hogy akkoriban ez számított "menő" dolognak (ennek ellenére az én környezetemben nagyon kevesen jártak moziba a faluban, mindenki inkább megvárta, míg az aktuális nagy filmek kijönnek tévén, és megnézték úgy). Ha a mai korban éltünk volna, akkor talán Netflix-ezünk moziba járás helyett, ki tudja...

Azt nagyon sajnálom, hogy talán legkedvesebb rendezőm, James Cameron egyetlen filmjét sem láttam moziban, de ezt később igyekeztem bepótolni: 2009-ben én is moziba néztem meg az Avatart, majd amikor kijött 3D-sen a Terminator 2 (gyermekkorom legtöbbször látott filmje), természetesen moziban néztem meg (ezt már nem idehaza, hanem Indiában). Sőt, a pesti Corvin mozi egy alkalommal a programjára tűzte az első részt is, melyen szintén ott voltam.

Az a fajta rajongás ma már nem tapasztalható, ami akkor volt, és nekem még volt szerencsém megélni. Amikor még a mozitermek is telve voltak, és nem csak bizonyos alkalmakkor, ünnepnapokkor, hanem bármikor mentünk, a termek tele voltak emberekkel. Lehet otthon, egyedül a szobánk komfortzónájában is filmeket nézni, én is nagyon szeretek, de azért egy igazi, mozis filmélményhez semmi sem hasonlítható. Akkoriban még a mozinak is meg volt a maga hangulata, a jegyvásárlás, a pattogatott kukorica illata, a bejáratnál a filmek plakátja, a kiállított stand-in-ek, a félhomályos folyosók, a padlószőnyeg... Számomra mindig is egyfajta templomszerű élményt jelentettek (később ezek a különálló mozik nagyrészt megszűntek, és átvették a helyüket a plázák, és akkor már természetesen mi is oda jártunk).

Annak idején (bizony volt ilyen is), ha moziba mentünk, majdnem templomszerű élményt jelentett a számomra, akkor ugyanis egy eseményre mentünk. Manapság inkább azt látom, hogy a legtöbb embernél már nincs meg ez a régen tapasztalt hangulat, persze ehhez az is kellett, hogy az alkotások minősége is jelentősen csökkent.

A hatalmas vörös függöny, mely egyszer csak félrehúzódik, és a varázslat elkezdődik... és a varázslat abban az időben szinte garantált volt. Az igazat megvallva, nem is emlékszem abból az időből olyan filmélményre, mely után szomorúan vagy csalódottan jöttem/jöttünk ki a moziból, hogy "ez most sajnos nem sikerült olyan jól..."

Emlékszem még mekkora dolog volt, mikor a parabola antennák megjelentek, velük együtt pedig temérdek új adó a tévében. Természetesen mi sem maradtunk ki belőle. Nagyrészt német nyelvű adókat lehetett fogni vele (Pro7 és hasonlók), de azokon is főként amerikai sorozatokat és filmeket lehetett fogni. Na és persze az amerikai Cartoon Network csatornát. Hihetetlen volt akkoriban, hogy egyszeriben egy csomó rajzfilm vált elérhetővé, mikor addig csak (a szintén imádott) Disney-délután és az Esti mesék műsorai töltötték be a világunkat. Scooby Doo, Batman: The Animated Series, Space Ghost, Thundarr, Johnny Quest, Dexter Laboratóriuma, Gargoyles... azon nyomban a kedvenceimmé váltak.

Mintha tágra nyitották volna a világ kapuját, melyet a mai fiatalok már természetesnek vesznek, sőt, ma már mintha az egész világ  kisebb lenne, mint ahogy akkoriban érződött. Néhány órára kiragadtak minket a megszokott hétköznapjainkból, pedig már akkoriban is (főleg én) erőteljesen a saját fantáziánk világában éltünk, amikor csak tehettük.

És ki gondolta volna, hogy ez még mindig csak a kezdet?

Remek sorozatok voltak addig is a magyar televízióban, melyek ma már retró-sorozatoknak számítanak: Dallas, Knight Rider, Baywatch, Rém rendes család, Kaliforniai álom, Szomszédok, Mézga család, Frakk, és még sorolhatnám, például a kedvenc Disney-délután sorozataimat: Nehéz napok egy Föld nevű bolygón, A suli, Balu kapitány, Csipet csapat... vagy az anime műfajába tartozó Dragon Ball vagy A pálya ördögei.

Ezek mellett persze az olyan zseniális, magyar készítésű gyermekdarabokat is szerettem, mint a Süsü a sárkány, a Kockás fülű nyúl vagy az Égből pottyant mesék... De ott volt még a Keménykalap és krumpliorr ifjúsági sorozat (Nyugodjon békében Szilágyi István!), vagy az Ötvös Csöpi-filmek is.

Mennyit változott a világ, annak idején mennyire a tévétől függtünk, manapság pedig el nem tudnám képzelni, hogy leüljek a "démoni készülék" elé, mivel egyáltalán nem nézek tévét.

Nemsokára, néhány évvel később megjelent a számítógép-őrület. Most már nem csak nézni lehetett "kívülállóként" az adott fantáziavilágot a képernyőn keresztül, de interaktívan részt is lehetett venni benne. Akkoriban még a játékon kívül nem sok mindenre használtuk a számítógépet, és nagyon keveseknek volt még PC-jük eleinte. Először még Commoder 64-ünk volt, és a játékok kazettaszerű eszközökön voltak. Ma már csak nevetnének rajta, de annak is meg volt a maga varázsa, és nagyon jókat lehetett vele játszani. Persze a számítógép már jóval többet tudott nyújtani, és néhány játék olyan nagy hatással volt rám, ami csak a filmekhez hasonló őrülethez hasonlítható.

Akkoriban még floppy disc-eket használtunk, de alig telt el pár év, már megjelent a CD. A DVD még sehol sem volt akkoriban, még a hírét sem hallottuk, pedig Amerikában természetesen már  jóval korábban kezdték bevezetni az úgynevezett Laserdisc-eket.

Képkivágások klasszikus Disney-játékokból a 90-enes évekből, melyekkel rengeteget játszottam:

Lehetne sorolni azokat a címeket, melyek előtt órákig tudtam ülni: Walt Disney játékok, mint a Dzsungel könyve, Aladdin, Oroszlánkirály, majd később a jóval modernebbnek számító Tarzan, a Doom, Duke Nukem, Warcraft, StarCraft, FIFA 98-2000-2001 (a 2002-es résztől én már nem tudtam kezelni a játékot), Simon the Sorcerer, legnagyobb kedvencem, a Broken Sword, vagy a szintén óriási őrületnek számító Mortal Kombat-széria, melyet egészen a negyedik részig követtem.

A legelső számítógépes játék, amiért rajongtam, a Mortal Kombat volt. Emlékszem, előszór még csak egy ismerősömnek volt meg, akinek legelőszőr volt számítógépe a faluban, és néhányan állandóan hozzá járogattunk át játszani. Az MK számtalan karaktert vonultatott fel (az én kedvencem Liu Kang volt), számtalan helyszínt, és a többséggel ellentétben én nem a vér és a brutalitás miatt rajongtam érte, hanem a sztori és a számtalan fantasztikus karakter miatt. Saját füzetem volt, amiben leírtam az adott karakterek speciális kombinációit, a karakterek (és az adott rész) történetét is, béna rajzokkal illusztrálva.

Különösen imádtam azt a húzást az első játékokban, hogy számtalan (csak a későbbi részekben választható) izgalmas karakter csak a háttérben jelent meg, vagy valahogy különleges módon kellett úgy megverned az ellenfeledet, hogy harcolhass ellenük (ilyen volt az első két részben Smoke, Jade, Noob Saibot). Hihetetlen izgalmas volt az a misztikum, az a sok kérdőjel, hogy vajon kik lehetnek ezek a harcosok, és mi minden fog kiderülni róluk. Talán innen ered nálam az szerkesztési módszer, hogy a BERONIS - Megapoliszi álmokban is számtalan karaktert rejtettem el a háttérben, akik majd csak a későbbiekben jutnak jelentősebb szerephez (erről a fentebb látható Bevezető menüpontban írtam).

Akármennyire is hiper-szuper 3D-s és minden egyébb extrákkal feltuningolt újabb részek készülnek, számomra a régi Mortal Kombat-ok maradnak az örök klasszikusok. Pedig az újabbakba már nem csak az MK-univerzumhoz tartozó karaktereket tettek be, hanem például a Terminator is megjelenik. Egyszerűen már annyi karakter van, és a történet is annyira katyvaszos már, hogy lehetetlen követni, és én a negyedik résznél meg is álltam, az újjabbak már azt sem tudom, miről szólnak... de azt hiszem, csak én vagyok ilyen történet-párti, és a többség csak a játékélményért és a vérengző kivégzésekért "Mortalozik". Szerintem mára már a Mortal Kombat inkább önmaga paródiájává vált, és nyílván a készítők nem szívesen válnak meg egy ilyen brand-től, ezért minden bizonnyal a végtelenségig fogják folytatni a játéksorozatot, és eszerint fogják csűrni-csavarni a történetet is. Mindig lesznek újabb hősök, újabb főellenségek, újabb szabályok.

Az MK-univerzum a nagy sikernek köszönhetően aztán kiterjedt a mozivászonra is, és két film és egy sorozat is készült belőle, a Mortal Kombat Conquest, melyet szintén imádtam (emellett tele volt jó csajokkal, mint például Angelica Bridges a varázslónő Omegis szerepében), ahogy a filmeket is, még a rendkívül gagyi és nevetséges második részt is.

Időnként a számítógépes játékok és a filmek világa igencsak összemosódott bennem: a Mortal Kombat például nagyon sokat átvett az egyik kedvenc filmemből, az 1986-os Nagy zűr kis-Kínában című John Carpenter filmből. Olyannyira, hogy én eleinte (azt hiszem a filmet láttam előbb) azt is hittem, a Mortal Kombat a Nagy zűrnek a játék verziója (De akkor miért van más címük? Na mindegy...). A Duke Nukem pedig szinte egy az egyben egy másik John Carpenter-film, a zseniális Elpusztíthatatlanok (They live!) másolata. Az 1988-as Elpusztíthatatlanokat csak jóval később láttam, és egy az egyben szövegek is át vannak véve, melyet Duke a játék során mond. Olyannyira eldugott egy film ez (vélhetően az igen erős társadalomkritikája miatt), hogy nagyon kevesen ismerik sajnos, pedig zseniális alkotás. Aki még nem látta volna, AZONNAL PÓTOLJA! Talán egy filmben sincs akkora túlerővel dolga a főhösnek, mint abban a filmben, hihetetlenül feszült, elgondolkodtató és egyben remek humorú alkotás.

Képek a Terminator: Future Shock, illetve a Terminator: SkyNet játékokból.


Alul: képek a Batman: Vengeance című játékból, mely a Batman: The Animated Series stílusában készült. Ez volt az a játék, amit egy éjszaka kezdtem el, és amikor legközelebb az ablak felé néztem, a redőny már a reggeli nap fényétől világított (vagyis ugyanazt tettem, mint Batman és ellenlábasai, csak én a képernyő előtt ülve). BTAS iránti imádatomról már írtam egy előző bejegyzésemben: LINK

A Batman: The Animated Series negyedik évadának, a The New Batman Adventures-nek az egyedi képi világa. A Batman: Vengeance játék alkalmat adott arra, hogy e világnak én magam is a részévé váljak egy kis időre.

Nagy Terminator-rajongóként természetesen a Bethesda Softworks kitünő Terminator-játékai előtt is órákat töltöttem. Abban az időben a Bethesda rendelkezett a Terminator-jogokkal, és mind a mai napig ők készítették el a legjobb Terminator-játékokat. Hihetetlen hangulat és remek grafika, a filmből átvett zene jellemzi mind a Terminator: Future Shock, mind ennek a folytatás-kiegészítőjét, a Terminator: SkyNet játékmenetét. Az egyetlen negatívum, hogy talán túlontúl nehézre sikeredett, főleg a játék vége felé, azt pedig különösen utáltam, amikor úgy próbálnak meg egy játékon nehezíteni, hogy labirintusos pályát csinálnak, melyben órákig bolyonghatsz. Persze Terminator-rajongóként számomre ez ebben az esetben nem jelentett problémát, hiszen a játék remekül vette át a filmek atmoszféráját, képi világát, hangulatát.

Érdekes, hogy a Terminator-játékok, illetve a fan fiction-ök nagy része mind abban a jövőbeli háborús világban játszódik, ami a filmben alig kap szerepet (mármint képileg, tartalmilag és hangulatilag végig ott van a háttérben, a "sorok mögött"), és a filmekből alig tudunk meg arról a világról valamit.

A Broken Sword-ról már írtam az előző posztomban, óriási kedvenc volt. Pozitív mellékhatása volt még ezeknek a játékoknak, hogy az angoltudásomat rendkívül jól fejlesztették, mivel ha nem értettem valamit (én pedig rajongóként mindent érteni és tudni akartam), akkor mindent lejegyeztem, és lefordítottam (bővebben a játékról: Mozgó festmények).

És akkor ott volt még a StarCraft, a másik nagy őrületem. Az azonnal feltűnt, hogy a játék rengeteget vesz át mind történetben, mind hangulatban az Alien-filmekből, főleg a James Cameron által rendezett második részből (a játék végén a stáblistára ki is írták Cameron nevét a "speciális köszönet" rovatba). Cameron nagy rajongója lett a Ridley Scott által elindított úgymond "lelakott, realisztikus jövő" ábrázolásmódhoz, mely az első Alien filmmel vette kezdetét a filmvásznon. A karakterek a Star Wars-filmekkel ellentétben nem lepleket viselnek, hanem hétköznapi viseleteket, az űrhajók, űrállomások pedig nem hiper-szuper, csillogó-villogó Halálcsillagok, hanem a mai gyárakhoz hasonló nyikorgó, csöpögő, rozsdásodó, füstölgő-párolgó roncshalmok, melyek folyton bedöglenek, és sose működik rajtuk semmi. Külön karakterekké válnak, ezt az Alien első és második részének elején is láthatjuk, ahogy a kamera végigpásztáz némán az adott hajó belső terén, csak mechanikus hangokat, illetve számítógép-pittyegéseket hallva.

Mivel óriási Alien-rajongó voltam és vagyok mind a mai napig, nem beszélve a sci-fi őrületről, szinte azon nyomban StarCraft-rajongóvá is váltam. A grafika rengeteget fejlődött a Blizzard előző Warcraft játékaihoz képest, melyekkel szintén sokat játszottam, és bár imádom a fantasy-világban játszódó történeteket is, egyik iránt sem rajongtam annyira, mint a StarCraft iránt. Később, jóval később aztán a játékon alapuló regényeket is mind megvettem, és nem kellett sok idő, hogy elolvassam őket.

Az Alien, mely szériát a zseniális Ridley Scott indított útjára, szintén még VHS kazetta formájában láttam először, és azonnal megfogott a hangulata. Azt hiszem minden mű, film, regény, festmény a hangulatán keresztül tud a legjobban megfogni, ha egy adott atmoszféra magával ragad, szinte azonnal rajongó válik belőlem. Az Alien által ismertem meg H. R. Giger munkáit, aki az Alien-t is tervezte, a svájci művész különös, biomechanoid lényeket felvonultató, rémálomszerű, groteszk munkái egyfajta különös érzetet keltenek a nézőben. Az Alien-ben pont az a nagyszerű, hogy ezek a rejtélyes eredetű, idegen lények szinte bárhol ott lehetnek, külsejük összemosódik a lelakott, csövekkel és sötét bemélyedésekkel teli űrhajók folyosóinak zegzugos textúrájával, éppen ezért sosem tudhatod, mikor és honnan csap le rád a halál.

Később persze, a nem megfelelő alkotók kezében landolt ez a franchise is, és sikerült teljesen tönkretenni, mint szinte az összes többi gyermekkori kedvencet, pedig még Ridley Scott is megpróbálkozott életet lehelni a halott szériába, de sem a Prometheus-nak, sem az Alien: Covenant-nak nem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket. Szerintem eleve hibás is az a hozzáállás, hogy folyton az eredetet próbálják kutatni ezekben a filmekben, hogy a lények honnan is eredhetnek... Az eredetük misztikumát szerintem a fantáziára kellene bízni, amint megtudnánk, hogy ki készítette őket, máris elvész a lényeket körülvevő rejtély varázsa.

Nem tudjuk, honnan származnak, és nem is akarjuk tudni, legalábbis én így vagyok vele.

Képkivágások a StarCraft játékmenetéből, illetve két festmény H. R. Giger munkái közül:

Nem szeretnék megfeledkezni a játéktermekről sem, mely ekkoriban már a végóráit élte, de szerencsére nekem még volt egy kis részem benne.

A játéktermek jelentették számomra a játékok terén azt, ami a filmek terén a mozit. Lehetett otthon is, nyugodtan, magányosan játszani, de az elsötétített, megannyi fénnyel és hanghatásokkal operáló játéktermek jelentették az igazi élményt. Ha megláttam valami olyan automatát, ami a kedvenc játékaimat hirdette, mindig játszani akartam vele, vagy ha nem lehetett, csak odaálltam és néztem másokat, vagy ha üresen állt, az önmagában futó képeket. Terminator 2, Mortal Kombat, Street Fighter, Jurassic Park, ezek voltak a legnagyobb kedvenceim. A Terminator 2-nek volt egy lövöldözős árkád-változata, illetve flipperváltozata is, mindkettőn rengeteget csüngtem.

Ki gondolta volna, hogy ez is egyszer csak semmivé válik?

Ezek az automaták remek reklámhordozók is voltak, melyet természetesen a nagyobb filmek mind ki is használtak, és minden nagy "blockbuster"-nek, sikerfilmek volt egy játéktermi vagy pc-s játékváltozata, de többnyire, ahogy a játékokból is nagy rész pocsék film születik, úgy általában a nagy filmekből is pocsék játék szokott készülni (kivéve talán a Disney-játékokat). 

Terminator 2: Az Ítélet Napja videoárkád játék, és a T2 flipper automata. Annak idején, a 90-es évek elején szinte mindenhol ott voltak, és rengeteget csüngtem rajtuk (egy T2 flipper automata a Westend-ben és a Duna Plázában is nagyon sokáig ott volt a későbbiekben is).

De egy pillanatra tekintsünk el a filmek és a játékok világától.

Fénykorát élték a magyar nyelvű képregények is, Superman & Batman, Pókember, szinte az összes rész megvolt, és bár többnyire digitális formában, de mind a mai napig megvannak, és olykor előveszem őket. Szerencsés vagyok, hogy én még beleestem ebbe az időszakba, mert néhány évre rá ezeknek a képregényeknek a nagy része mind megszűnt Magyarországon.

Emlékszem, egy-egy újságosbódé előtt elhaladva mindig mennyire izgatott lettem, és már szaladtam is a kirakathoz, hogy megnézzem a kedvenc hőseim legújabb kalandjait hirdető füzetek aktuális címlapjait.

A Dumbo című újság volt még nagyon nagy kedvencem gyermekként (néhány része még mindig megvan emlékként), melyben a kedvenc Walt Disney-rajzfilmjeim karakterei köszöntek vissza rám. Fogalmam sincs, létezik e még ez az újság, de ha létezik is (azon túl, hogy már kinőttem belőle), van még egy ok, amiért biztos, hogy nem venném meg őket: mert a ma megjelenő filmek, melyek benne szerepelnek, már nem érdekelnek, míg a régiekért rajongtam. Olykor-olykor persze készülnek remek alkotások (bár ezeket inkább a Disney-ből kivált Pixar készíti), mint például a Fel!, vagy a Wall-E, vagy a Hős6-os, ezeket mind nagyon szeretem. E három "mesét" például azért is szeretem, mert nem csak a gyermekeknek szól, hanem nagyon komoly felnőttes tartalommal is bírnak. A régi korok Disney-meséiről ez talán kevéssé mondható el.

És akkor még ott voltak azok a számítógépes játékokról szóló újságok, mint a PC Guru, CD Guru, PC X, vagy az 576 Kbyte, melyeket szintén rengeteget bújtam. Fogalmam sincs, ezek közül melyek léteznek még.

Emlékszem, még abban az időben mennyire cikinek számított az idősebb generációk szemében képregényeket olvasni, vagy számítógépes játékokkal játszani... Mennyit fordult azóta a világ... Ma már azok az emberek számítanak cikinek, akik ezt a maradi álláspontot képviselik. A képregényfilmek eluralták a filmvászont (ki tudja, ez a divat meddig fog tartani, valószínűleg egy idő után ez is lecseng majd), a játékok pedig már ott vannak a telefonjainkon is, és minden korosztály, fiatalabbak, idősebbek, szinte a függőivé váltak.

Emlékszem, egy-egy újságosbódé előtt elhaladva mindig mennyire izgatott lettem, és már szaladtam is a kirakathoz, hogy megnézzem a kedvenc hőseim legújabb kalandjait hirdető füzetek aktuális címlapjait.
_______________________________________


Szerencsés vagyok, hogy még láthattam egyik legnagyobb sportidolomat, Michael Jordan-t játszani. A Chicago Bulls csapatát természetesen miatta kedveltem, ahogy a kosárlabda sportágat is miatta kedveltem meg, még ha a fő kedvencem mindig is a foci volt. A Michael Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman hármassal felálló Bulls a világ valaha volt legjobb kosárcsapata volt. Az akkoriban menőnek számító kosaraskártyákat gyűjtve is állandóan őket kerestem. A megboldogult TV3 csatorna (mennyire szerettem, többek között a Rém rendes család is ezen ment) éjjelenként mindig adta a Bulls mérkőzéseit, melyeket én természetesen nem nézhettem meg az iskolai koránkelés miatt, de VHS-en felvételről másnap mindig végigizgultam a mérkőzéseket. Ez volt az amerikai kosárlabda, az NBA fénykora, mely addig sosem látott magasságokba emelkedett, amit aztán később sosem tudott megismételni.

Sosem veszítettem el egyetlen meccset sem. Csak kifutottam az időből.

Michael Jordan

"I want to fly like an eagle..."

Alul: a triumvirátus, a zseniális hármas. Bár MJ volt minden idők egyik legnagyobb sportolója, a világ legjobb kosarasa, a Bulls nem tudott volna olyan eredményeket elérni, ha Jordan mellett nincs ott Scottie Pippen, a csapat második legjobb játékosa, a "kiszolgáló személyzet"... és ha nincs ott Dennis Rodman, a "Féreg", a lepattanók királya, aki belement a harcokba, a bunyókba, aki elvégzi a piszkos munkát, az állhatatlan pitbull, aki nem ismert elvesztett labdát. Mindhárman kellettek ahhoz (és egy jó edző, Phil Jackson, aki ezt a három egyéniséget összehozta), hogy a Chicago Bulls világhírű és körülrajongott branddé váljon.

Sajnos ahogy a futballban, úgy a kosárlabdában is eltűnt már az a számtalan egyéniség, akik ezt a sportágat olyan izgalmassá és színessé tették.

Két fotó a múltból, mely jól bizonyítja gyermekkorom nagy MJ- illetve Bulls-imádatát (a frizurámról inkább ne beszéljünk).

Az igazi szerelmem azonban mégiscsak a foci volt. Szerencsés vagyok, hogy én még megtapasztalhattam azt az időszakot, amikor a foci még nem csak két ember versenyéről szólt, hanem számtalan remek játékos közül lehetett választani. A legnagyobb kedvencem Alessandro Del Piero volt, és természetesen főleg miatta a Juventus csapata, melyet a mai napig szeretek a Manchester United mellett (mely csapathoz eleinte David Beckham volt az összekötő kapocs). A Manchester szintén a fénykorát élte abban az időben, Sir Alex Ferguson "uralma" alatt, mely a mester távozásával sajnos véget ért, és a csapat visszakerült abba a mezőnybe, ahol évekig tanyázott, amíg Sir Alex a csapat élére nem került. Szerencsés vagyok, hogy még láthattam Zidane-t játszani, hogy még láthattam olyan rangadókat, mint a Roma-Juventus, vagy a Manchester United-Arsenal (néhány felvételt utólag szerencsére sikerült megszereznem a netről, és néha-néha ha olyan kedvem van, bele szoktam nézegetni a régebbi meccsekbe, mivel újakat már szinte alig nézek, maximum a BL vagy a VB döntőket).

És akkor ott van még a zene, mely nagyon fontos része az életemnek. Rengeteg előadó jelent meg mind a nemzetközi, mind a hazai porondon, hogy aztán később ugyanúgy eltűnjenek, de izgalmas volt látni ezt a virágzást. Gyermekkoromban, ahogy most is, mindenevő voltam, de a legnagyobb kedvenceim ekkortályt a Scooter, a Guns 'N' Roses és a Roxette voltak, illetve imádtam a kedvenc filmjeim filmzenéjét hallgatni, Brad Fiedel, Hans Zimmer, James Horner zenéit. Rengeteg együttest ismertem meg a filmeket keresztül, például a Guns 'n' Roses-ról is úgy hallottunk először, hogy ők csinálták a Terminator 2 remek főcímdalát.

Természetesen akkoriban még kazettás magnó és walkman volt a menő. De régen is volt... egy másik világban.

Alul: a Guns 'N' Roses zseniális You Could Be Mine című dalához készített még zseniálisabb videóklip, mely a T2 főcimdala volt 1991-ben... egy olyan korszakban, mikor még a MOZIFILMeknek más jelentése volt, és a soron következő legújabb LÁTVÁNYMOZIkat, blockbuster-eket igazi rajongás, lelkesedés övezte. Mikor ez még egy esemény és program volt, hogy bejött egy új film, menjünk, nézzük meg... Terminator 2, Indiana Jones, Jurassic Park, Twister, Titanic, Disney-mozifilmek... Nagy szerencsém, hogy egy ilyen korszakban nőhettem fel, mert ilyen élmények nélkül sokkal szegényebb lennék.

Igazi Terminator-rajongóknak ajánlom a Nincs végzet című bejegyzésemet!

Mind a hazai pályán, mint a világban rendkívül sok együttes bukkant fel, és most hagyjuk azt, hogy melyik csinált jó zenét, és melyik rosszat, a többségük általában mind egyslágeres együttes volt. Backstreet Boys, Five, Vengaboys, Alice DeeJay, Rollergirl, és még ki tudja hányan élték a fénykorukat akkoriban.

Az iskolában rengeteg ellentétet szült a zenei ízlés, mivel akkoriban divat volt vagy rockernek, vagy rappernek lenni, és nem volt harmadik kategória. Mivel én mindenevő voltam, ezzel a többség nem tudott mit kezdeni, ezért belekerültem a rocker kategóriába, és a rapperek voltak többen, és az is számított menőnek, főleg Ganxsta Zolee és a Kartel akkortájt történő megjelenése miatt. Ma visszatekintve erre a sokszor verekedésekbe menő vitákba inkább tűnik az egész egy háborúnak egy pohár vízben, értelmetlen baromság volt az egész. Ha valamit nem kívánok újra átélni a múltból, hát ez a része az.

Gyermekkorom kedvenc játékosa, Alessandro Del Piero. Ma hol vannak a hozzá hasonló egyéniségek?
__________________________________


Megjelent tehát a PC, de ha még mindig nem volt elég, jött az újabb őrület... és mindez néhány év alatt játszódott le.

Jött az internet, ekkor még csak modemes bejelentkezéssel, melyet a mai fiatalok talán csak a mítoszokból ismernek. Emlékszem, annak idején nem is értettem pontosan, mit is jelent az "internet". Egyszerűen nem tudtam felfogni, és nem is igazán érdekelt (igaz, nem is volt senki, aki el tudta volna normálisan magyarázni, hogy mi is ez és miért jó). Így utólag már úgy érzem, hogy rengeteg bejövő újítás inkább ránk volt erőltetve, hogy kötelezően használni kell, mert Amerikában és mindenhol máshol is már ezeket használják, és mi sem maradhatunk le, mi sem maradhatunk ki a jóból. Nem tudjuk pontosan, mi is ez, de jó képet vágunk hozzá, és majd rájövünk.

Ki gondolta volna, hogy részben az internet lesz majd az, illetve az ebből kinövő közösségi oldalak, videómegosztó portálok, melyek majd az egész addigi világunk és életmódunk fenekestül felfordul majd?

Hogy megjelennek majd a kamerás okostelefonok is, és sosem lesz már semmi sem ugyanaz, mint addig volt?

Ekkor még ilyenre senki sem gondolt. Ki látta volna ezt előre? 

Megjelentek az első mobiltelefonok, még a régi "prototípusok", kihúzható antennával.

Ez vezetett aztán oda, hogy a közösségi oldalak megjelenésével az, ami addig csak a nagy hollywood-i sztárok privilégiuma volt, most már mindenki számára elérhetővé vált. Most már mindenki lehetett sztár, és igencsak illúzióromboló lett, hogy az addigi ismert emberek, akiken felnőttem, hirtelen mennyire lemaradtak ebben a folyamatban, és olyan arcok lettek az új sztárok, akik magukat "vloggereknek", "influencereknek" hívják.

Kicsit keserű szívvel írok erről, mivel senki sem készített fel minket erre a világra, és ezzel minden addigi tapasztalatunk semmissé vált, azok az értékek már nem ültethetők át ebbe az elértéktelenedett, tömegtermelésre épülő világra.

És talán valahol itt lett az a pont, amikor már a folyamatos változások követése valahogy érdektelenné vált a számomra. Nem igazán érdekel, ki az X-edik filmkritikus vagy influencer, paródiagyártó, még akkor is, ha persze egy-egy videót meg is nézek.

A reményekkel teli különlegességérzés után szép lassan rá kellett eszmélni, hogy rajtunk is túlhaladt a világ.

Azt mindenesetre szeretem a mai korban, hogy mindenki bátran megmondhatja a véleményét bármiről, és a tabutémák száma a régebbi korokhoz képest jelentősen lecsökkent, és már nem feltétlen határozzák meg mások, hogy mi lehet a véleménye egy adott dologról. Ilyen fokú szabadság még sosem volt, és nagyon ürülök, hogy például én is írhatom ezt a blogot, vagy hogy megjelenhettek olyan figurák is, akiknek tényleg lehet adni a szavára, mint például Puzsér Róbert, akit nagyon szeretek.

Nagyon jó, hogy interneten keresztül is elintézhető már sok minden, és nem kell mindenhova személyesen is odamenni, ha valami miatt, ebből a szempontból mindenképp hasznos volt ez az újítás. Indiában például, ahol két évig éltem, internet nélkül szinte létezni se lehet, vagy eljutni egyik pontból a másikba. Hiszen ott Uber-rel lehet közlekedni. Fogalmam sincs, hogy éltek ott az internet megjelenése és elterjedése előtt.

Ami a múltban történt, és volt szerencsém átélni, örök emlék marad, és ma már a jelenkor pozitív hozományaival próbálom szemlélni őket. Összességében azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, talán szerencsésebbnek, mint az utánam jövő, mindent természetesnek vevő generációk, hogy ennyi mindent láthattam, megtapasztalhattam, átélhettem, még akkor is, ha ezeknek a nagy része örökre elveszett a később bekövetkező virtuális korszak mátrixában (és azért azt is muszáj hozzátennem, hogy igaz elvétve, de azért manapság is készülnek nagyon jó alkotások, filmek, sorozatok).

Bennem ezek az élmények tovább élnek, és az újabb élményekkel összekapcsolva szeretnék én is az írásaimmal, a BERONIS-trilógia megalkotásával hasonló jellegű megtapasztalásokat átadni az embereknek, fiatalabbaknak és idősebbeknek egyaránt.


További érdekességek a MySphere-en:

"Célozd meg a csillagokat!"

Idolok, példaképek, alkotók, sportolók... emberek, akikre felnézek, és akik inspirálnak nap mint nap.

Képköltészet

Sok szeretettel vár mindenkit egy kis kikapcsolódásra az egyedi képvilágú, varázslatos filmek filmszínháza!


NBA-fanoknak kötelező darab:

A Netflix 2020-as, 10 részes minisorozata, Az utolsó tánc minden Bulls-rajongó számára kötelező darab!

A sorozat remek, számtalan apró részlet, titok kiderül belőle, amelyek annak idején a színfalak mögött zajlottak.

A sorozatban megszólal többek között Michel Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman, és az edző Phil Jackson is... illetve számtalan rivális játékostárs.

Gyermekkorom néhány további kedvenc...


...filmje, meséje:

101 kiskutya (1961, Rendezte: Wolfgang Reitherman)
A cápa (1975, Rendezte: Steven Spielberg)
A klasszikus Csizmás Kandúr (1969, Rendezte: Kimio Yabuki)
Casper (1995, Rendezte: Brad Silberling)
Howard, a kacsa (1986, Rendezte: Willard Huyck)
Jumanji (1995, Rendezte: Joe Johnston)
Jurassic Park: Az elveszett világ (1997, Rendezte: Steven Spielberg)
Mentőcsapat a kenguruk földjén (1990, Rendezte: Hendel Butoy, Mike Gabriel)
Nagy zűr kis Kínában (1986, Rendezte: John Carpenter)Superman (1978, Rendezte: Richard Donner) 

...filmsorozata:

A suli (1990)
Csillagutasok (1988)
Dallas (1978-1991)
Egy rém rendes család (1987-1997)
Kaliforniai álom (1992-1996)
Knight Rider (1982-1986)
Kojak (1973-1978)
Nehéz napok egy Föld nevű bolygón (1989)
Szomszédok (igen, a nosztalgia! 1987-1999)
X-Akták (1993-2018)

...rajzfilmsorozata:

A pálya ördögei (1991-1992)
Balu kapitány kalandjai (1990-1991)
Batman: The Animated Series (1992-1995)
Dexter laboratóriuma (1995-2003)
Dragon Ball (1986-1989)
Gargoyles (1994-1997)
Hé, Arnold! (1996-2004)
Kacsamesék (1987-1990)
Mézga család (1960-1978)
Micimackó legújabb kalandjai (1988-1991)
Thundarr (1980-1981)
The Centurions (1986)
Tini Nindzsa Teknőcök (1987-1996)

...pc-játéka: 

Aladdin (1993)
Beneath a Steel Sky (1994)
Broken Sword: Shadow of the Templars (1996)
Duke Nukem (1996)
Fatty Bear (1992)
Fifa 2000, 2001
Mortal Kombat I. - III. (1992, 1993, 1995)
Simon the Sorcerer (1993)
StarCraft (1998)
Terminator: Future Shock (1995), Terminator: SkyNet (1996)
The Legend of Kyrandia-trilógia (1992, 1993, 1994)
The Lion King (1994)
Warcraft II. (1995)

...néhány kedvenc együttese, zenéje: Brad Fiedel: Terminator 2: Az Ítélet Napja filmzene album, Guns 'N' Roses (persze évekkel később, amikor rájöttem, hogy miről is szólnak a számaik valójában, újra Guns 'N' Roses rajongó lettem), James Horner, Hans Zimmer filmzenéi, Hair filmzene album, István, a király rockopera album, Jézus Krisztus Szupersztár filmzene album, Scooter, Roxette, The Smashing Pumpkins, The Corrs... (...emlékszem, hogy annak idején az általános iskolában, ahol csak rockernek vagy rappernek lehetett lenni, rengeteget cikiztek, hogy én mindkét oldal zenéjét hallgatom...)