Columbine-effektus

12/27/2019

Szia anya. Mennem kell. Körülbelül másfél óra van még hátra a mi kis ítéletnapunkig. Csak szeretnék bocsánatot kérni tőletek mindazért a sok szörnyűségért, ami most rátok vár. Szeretném ha tudnátok, hogy egy jobb helyre megyek. Nem igazán szerettem túlságosan az életet, és tudom, hogy boldog leszek akárhova a francba is megyek. Szóval elmegyek. Sziasztok...

Dylan Klebold utolsó mondatai a betiltott Alagsori szalagokról (a neten megtalálható leirat alapján), néhány órával a mészárlás kezdete előtt


"...talán ha az én barátaim/haverjaim lettek volna, ez az egész szörnyűség nem történt volna meg. Én talán képes lettem volna "megmenteni" őket."

Columbine. A név, ami fogalommá vált. A "Columbine-effektus" egy olyan jelenség, mely szerencsére hazánkban nem annyira ismert és még kevésbé elterjedt, és reméljük ez így is fog maradni.

Modern korunk első iskolai lövöldözése, mely rengeteg áldozatot követelő tragikussága mellett úgy vonult be a történelembe, mint irányadó, sablonszerű "tervrajz", melyet azóta is számtalan fiatal követett és követ el egészen a napjainkig.

Emellett valahol a BERONIS-trilógiát elindító, a Megapoliszi álmok első fejezetében felbukkanó (de folyamatosan jelen lévő) Brink Jones-szál inspirációja is valahonnan innen eredeztethető, ugyanis számomra örök rejtély marad, hogy bizonyos fiatalok (akik hangsúlyoznám, hogy magas intelligenciával rendelkeznek, és teljesen átlagos családi háttérrel bírnak), hogyan jutnak el oda, hogy ilyen súlyos (időnként, például Adam Lanza esetében a saját szüleik életét is elvevő) vérengzésbe kezdjenek. A rejtélyes vész-kór nevű betegséget elkapó Brink Jones esetében a kiismerhetetlen természet adta a fegyvereket.

A mészárlás elkövetői, a 18 éves Eric Harris, illetve a 17 éves Dylan Klebold legalább annyira áldozatok az én szememben, mint az a 13 fiatalkorú áldozat (és egy tanár), akiket brutális módon meggyilkoltak. Rengeteg esemény, motívum, fejlemény együttes összeállása kellett ahhoz, hogy ez a tragédia megtörténhessen, mely egy új fajta jelenséget hozott el modern történelmünkbe. Az elfoglalt szülők figyelmetlensége, az iskolai hangulat, a terrorizálások, a mainstream média agymosása, fiatalkori depresszió, videójátékok, zene, popkultúra... ezek mind hatást gyakoroltak az eseményekre. 

Ami miatt a Columbine-i tragédia örökké megmarad az emberek emlékezetében az az, hogy teljesen átlagos, hétköznapi emberek (gyermekek) követték el egy teljesen átlagos, hétköznapi helyen, és ez azt a szomorú tényt vetíti előre, hogy hasonló esemény sajnos bárhol, bármikor megtörténhet bárkivel. Dylan és Eric egy szörnyű (még akkor is, ha nekik talán még voltak homályos elveik (kormányzati elnyomás, az iskola, mint intézményrendszer börtöne), hogy miért is cselekednek, ez a későbbi elkövetőkről, utánzóktól már nem igazán mondható el az elkeseredettségen túl), megállíthatatlan démont szabadítottak el, sötét divatot teremtettek, és így egy újfajta "ellenség" született, melynek támadását lehetetlen előre megjósolni, így megmenekülni sem lehet előle.

Együtt kell élnünk vele.

De talán tehetünk egy-két dolgot, hogy kevesebb valószínűséggel forduljon elő.

Tetteik ellenére Dylan és Eric pont azért lettek "mindennapi hősök" rengeteg fiatal szemében, mert ők is egyszerű, hétköznapi kölykök voltak, olyanok, mint bárki más a világon, rendkívül könnyű azonosulni velük, átérezni a fájdalmaikat, bizonytalanságaikat, fiatalkori problémáikat, melyeken mindannyian átesünk. Amikor az események megtörténtek 1999-ben, én még csak általános iskolás voltam, és nem emlékszem, hogy eljutott volna hozzám a hír, vagy hogy idehaza olyan nagy szóbeszédet keltett volna. A Columbine-effektus, mint oly sok minden, szép lassan gyűrűzött be a különböző országokba, és a jelenség néhány éve (ennyi idő kellett az internet által megkönnyített kulturális beágyazottsághoz) már a mi tértségünkben is megjelent.

A columbine középiskolai mészárlás 1999. április 20-án történt az Egyesült Államokban, Denver egyik unalmas, hétköznapi külvárosi kerületében, Littleton-ban., Colorado államban.

Az eset idővel nem hogy elrettentő erővel hatott, hanem szó szerint leutánozható sablonként szolgált a későbbi követők számára a világ minden táján, Angliától kezdve Németországon át Ukrajnáig. Az elkövetők minden esetben Dylan Klebold és Eric Harris által elkövetett columine-i mészárlás elkötelezett hívei voltak, mely 12 ártatlan tinédzser, és egy tanár életét követelte, majd ez a szám 15-re emelkedett, miután az elkövetők saját kezükkel (fegyvereikkel) vetetettek véget életüknek az iskola könyvtárában. Rengeteget kutakodtam és olvastam az eset után, és magam is megdöbbentem, mekkora tábora van a columbine-i eseménynek (és elkövetőiknek) szerte a világon.

Eric Harris és Dylan Klebold elérték a céljukat.

Mindketten rendes családból származó, jómódú középosztálybeli tinédzserek voltak, intelligens, jó eszű, abszolút átlagos családból származó hétköznapi fiatalok, akik előtt még ott állt az egész élet. Közel jártak a főiskolás éveik végének, és mindkettejük esetében már meg volt a fix helyük, hogy hol folytatják tovább tanulmányaikat. A jövő tehát biztosítva volt.

Hogy történhetett meg mégis mindez?

Kép az egyik kőtábláról a tragédia emlékére megépített Memorial Gardenből. A falakba beépített kőtáblákon a tragédiát átélt diákok (és tanárok) egy-egy idézete található. A fenti képen a következő szöveg olvasható: "Amit ebben a legnehezebb megérteni az az, hogy gyermekek öldököltek gyermekeket".
_____________________________________________


A columbine-i tragédiában talán az a legszörnyűbb és leglebilincselőbb, hogy fogalmunk sincs miért történt. Ahogy az eseményeket feldolgozó 2003-as Zero Day-ben is elhangzik: "Ne keressétek a válaszokat, ne keressétek az okokat, mert NINCSENEK!"

Hogy lehet például az, hogy sokak véleménye szerint a vérengzés elvileg az iskolai erőszakoskodók ellen irányult, ugyanakkor Eric és Dylan több ilyen diákot is életben hagyott, és a legtöbb áldozatukat nem is ismerték előtte. Hogy lehet, hogy ez a két srác ilyen aprólékosan és gondosan, évekkel előtte meg tudott tervezni valamit, csak azért, hogy aztán feladják az egész életet és végezzenek magukkal. Ez egy őrjítő paradoxon. 

Felfoghatatlan. Ahogy az is, hogy a mészárlás tervével együtt jár az öngyilkosság terve is.A nézőben az a kérdés mocorog, hogyan lehet az, hogy miközben sötét terveik ellenére is képesek az örömre, ennyire nem kötődnek az élethez?

Pintér Judit Nóra: Iskolai ámokfutók a filmen

A columbine-i eset a mai napig sok szempontból rejtélynek számít, és a szakértők sem tudnak megegyezni abban, hogy pontosan mi is okozhatta a két fiatal fiú brutális tettét. A megállapított okok szerint a főként sportközpontú iskola jómódú, sportoló diákjai által elkövetett bántalmazások, beszólógátasok voltak részben a kiváltó okok. Ezek az események mindennaposak voltak, azonban a két elkövető által rendszeresen vezetett naplófeljegyzésekben ilyen jellegű leírásokat nem véltek felfedezni. Az iskola fojtogató légköréről, az ott kialakult hierarchiáról azonban sok más diák is beszámolt, sőt, voltak olyan megszólalások is a tragédia után, hogy azt az egyet csodálják, hogy nem előbb történtek meg hasonló borzalmak.

A másik ok a két elkövető, Dylan Klebold és Eric Harris személyiségében keresendők. Mindketten öngyilkosságra hajlamos, szuicid személyiségek voltak, kiváltképp Dylan. Az szinte bizonyos, hogy mindketten kellettek ahhoz, hogy ez a szörnyű és szomorú esemény megtörténjen, és hogy  az erősen depressziós Dylan-t az öngyilkos hajlama vitte bele ebbe a tragédiába, melyet a feljegyzéseikben csak NBK-nak hívtak. Ez az egyik kedvenc filmjük, a Natural Born Killers, azaz a Született gyilkosok című Oliver Stone filmre utal (főszerepben többek között Woody Harrelson, Juliette Lewis, Tommy Lee Jones, Robert Downey Jr., a forgatókönyvet pedig az a Quentin Tarantino jegyzi, akiért szintén nagyon rajongtak a fiúk).

A naplófeljegyzésekben (melyek az esemény után publikussá váltak a Jeffco, azaz a megyei rendőrség által, és az interneten is elérhetők), szinte megváltásként szerepel az NBK napjának megjelölése, egy olyan esemény, amelyet mindketten nagyon vártak, és amelyet április 20-ára (mely Hitler születésnapja, de mai napig vitatkoznak azon, ennek a dátumnak vajon volt jelentősége, vagy nem) terveztek. Mára már egyetértés van abban, hogy eredetileg április 19-e lett volna az NBK időpontja, mely egybeesik az oklahomai robbantás dátumával, azonban Eric Harris csak aznap kapta meg a fegyvereihez a töltényeket, így az egész esemény átcsúszott másnapra, 20-ára, mely egy keddi nap volt. Az USA történetének (2001. szeptember 11-ig) legszörnyűbb terrortámadása, az oklahomai robbantás a waco-i ostrom évfordulójára időzítette Timothy McVeigh (2001-ben kivégzett) elkövető, így elmondhatjuk, hogy Waco ostroma volt az, mely elindított egy olyan (mai napig tartó) lavinát, átkot, melynek egyik ága a Columbine-effektus lett. Az is biztos, hogy bár Dylan Klebold ötlete volt az NBK, a fő mozgatórugó Eric Harris volt. 

A Columbine-i mészárlás azonnal a hírek középpontjába került, maga mögé utasítva azt a tényt, hogy április 20-a volt az amerikai csapatok legtöbb halálos áldozattal járó támadása a koszovói háborúban.

Az is biztos, legalábbis szerintem (bár nem ismertem Eric Harris-t), hogy a maga is katonai pályára készülő Eric minden bizonnyal rendkívüli módon felnézett Timothy McVeigh-re (az NBK eredeti időpontja is az Oklahomai robbantás évfordulójára esett volna, ahogy a mészárlás is eredetileg robbantásnak készült), és ő is szeretett volna valami hasonlóan monumentális, történelmi esemény előidézője lenni. Fiatal kora okozta éretlensége miatt (és szintén fiatal korából fakadó homályos történelemtudása miatt, melyet még egyelőre nem teljesen  láthatott át) valószínűleg nem érthette még teljsen, hogy mi miatt is állt ki Timothy McVeigh, hogy az amerikai kormány zsarnoksága mit is takar pontosan. Eric Harris csak valami nagy volumenű történelmi esemény részese akart lenni. És mikor a katonaságnál elképzelt tervei semmivé váltak, valószínűleg már elkeseredésében is cselekedett. Biztos vagyok abban, hogy a fiúknak (már életkoruknál fogva is), nem sok fogalmuk volt azokról az elvont eszmékről, amelyekért  McVeigh kiállt, mindezekről csak homályos ismereteik lehettek. Háború, imperializmus, kormányzati elnyomás... mit tapasztalhattak meg ezekből? Így ezeket a fogalmakat a saját életükre fordították le, ami csak az iskola intézménye lehetett. Tettükkel ártatlan tinik életét veszélyeztették, akiknek szintén semmi közük nem volt mindezekhez. Mint McVeigh egy magasabb viszonylatban, ők is szimbolikusan cselekedtek. Az oklahomai felrobbantott irodaház szintén az elnyomó amerikai kormány szimbóluma volt.

McVeigh a Waco-i ostrom évfordulójára időzítette szörnyű tettét, ezért maradt az április 19-edike több értelemben is egy baljós dátum.

Ahogy abban is biztos vagyok, hogy ha vártak volna még néhány évet, ezek az érzelmek és ez a lángoló fiatalkori hév is alábbhagyott volna bennük (mind Eric-ben, mind a depresszív, önbizalomhiányos Dylan-ben), és minden bizonnyal intelligens fiúk révén beintegrálódtak volna a társadalomba. Mára már minden bizonnyal családjuk, gyermekeik is lenne, az élet már minden bizonnyal elsodorta volna őket egymástól, és egymástól távol élnének valamelyik amerikai kertvárosban, és az egész zavaros múlt csak egy távoli, természetesnek vett, fiatalkori emlék lenne.

A Foster The People fiúcsapat Pumped up Kicks című száma óriási sláger lett 2010-ben. A szám a drepressziós amerikai fiatalok iskolai lövöldözésének jelenségéről szól.

All the other kids with the pumped up kicks            Minden kölyök a drága cipőikben
You'd better run, better run, out run my gun            Jobb, ha szaladtok a fegyverem elől
All the other kids with the pumped up kicks            Minden kölyök a drága cipőikben
You'd better run, better run, faster than my bullet  Jobb, ha gyorsabbak vagytok a golyóimnál

Az egyik legelmésebb komment, melyet olvastam a szám YouTube oldalán: "Egyszer a suliban véletlenül megszólalt ez a szám a telefonomon. Azóta valamiért mindenki sokkal rendesebben bánik velem..."
_______________________________________


Eric volt kettejük között a mániákus fegyvermániás (az apja leszerelt tengerészgyalogos volt, mely utat Eric is követni akart (a lövöldözés alatt többször használt katonai zsargont illetve katonai stílusú mondatokat az áldozatokkal szemben, mint például "Azonosítsa magát!", és hasonló kifejezések), és csatlakozni szeretett volna a sereghez, azonban mivel rendszeres nyugtató-fogyasztó volt, kérését visszautasították), aki szeretett házi készítésű robbanószerekkel bütykölni, és aki ismert volt hihetetlen erejű dührohamai miatt. Eric beszélte rá Dylan-t is a fegyvervásárlásra, amit egy csellel oldottak meg, hiszen tizenhat éves korban ez még illegális lett volna: egy idősebb lányismerősüknek szóltak, aki egy fegyverbemutató rendezvényen megvásárolta a kívánt fegyvereket. Az eladóhoz először maga a két fiú ment oda, de mivel a férfi elzargatta őket, később a barátjukat küldték. Az eladó sejtette, hogy kik állnak a háttérben (hiszen látta a lányt Eric és Dylan társaságában), de ennek ellenére mégis eladta a fegyvereket. 

Ezekkel a fegyverekkel követték el később a Columbine-ban történt fegyveres támadást, melynek során tizenkét diák és egy tanár (a rendkívül bátran viselkedő Dave Sanders, aki nem azonnal halt bele a sérülésébe, hanem az egyik osztályteremben vérzett el az őt ápolgató diákjai körében) vesztette életét... Ezután pedig a két fiú is végzett magával az iskola könyvtárában. A két holttest vérbe fagyott fényképe bejárta a világsajtót (megrázó képek, így látni ezt a két fiatal srácot, a valóság valami könyörtelen és brutális dimenzióját eleveníti meg, hasonlóan a 2001. szeptember 11-ei tragédia magasból alázuhanó áldozataihoz, vagy a Kennedy-merénylet véres képsoraihoz), nagy felhördülést keltve: később aztán sosem adtak hasonló tragédiáknak ilyen jellegű nyilvánosságot, sőt, próbáltak minél több részletet elhallgatni. 

Ez az esemény azonban akkor még újnak számított, modern korunk első iskolai vérontása volt ez, és ekkor még senki sem gondolta, milyen véres lavinát indítanak meg ezzel.

Az ebédlő kamerája által készített felvétel a két fegyveres fiúról szintén bejárta a világsajtót, és híres, ikonikos képpé vált. A későbbiekben aztán sosem engedtek meg hasonló képeket közölni a médiában, újságok címlapjain. Lehet beszélni a média aljasságáról, etikát nem ismerő magatartásáról, de legalább ennek az egy "szabálynak" később mindenkor eleget tettek... ezzel utat engedve az összeesküvés-elméletek híveinek, akik például a 2012-es, Adam Lanza (szintén nagy "Columbine-hívő") által elkövetett, 26 halálos áldozatot követelő (20 gyermek és 6 tanár) Sandy Hook általános iskolai vérengzésről egyenesen azt állították, hogy hoax és sohasem történt meg.

Eric Harris (fehér polóban) és Dylan Klebold az iskola ebédlőjében, azon a bizonyos híres-hírhedt ebédlői kamerafelvételen. Eric Harris fehér polót visel, melyen elől a "Natural Selection" felirat szerepel. Dylan feketében, pólóján vérvörös betűkkel a "Wrath" felirat. A képen látható, hogy az idő ekkor 11 óra 57 perc volt. Valamivel több, mint tíz perccel később, 12 óra 08 perckor Dylan és Eric egy emelettel feljebb (pont az eblédlő felett) saját fegyvereikkel vetnek véget az életüknek.
____________________________________


A mindössze 20 éves Adam Lanza elkövetőről roppant kevés információ található a neten. Az egyik legutóbb kiszivárgott információ, hogy szörnyű tettéhez mindössze 5 perc kellett: eddig tartott a véres ámokfutás, míg aztán elődeihez hasonlóan ő is saját fegyverével vetett véget az életének. A fiú később megtalált feljegyzései alapján nagy "rajongója" volt a Columbine-ban történt eseményeknek.

A legtöbb halálos áldozattal járó 2018. február 14-én, Nikolas Cruz által Stoneman Douglas középiskolában elkövetett lövöldözés már máshogy zajlott: a merénylő az eddigi eseményekkel ellentétben elhagyta a helyszínt, beült egy étterembe, majd távozáskor a rendőrség elkapta és megbilincselte. Nikolas Cruz videója, melyen a telefonja kamerájába beszélve kijelenti, hogy a történelem legnagyobb iskolai vérengzésére készül, a mai napig megtekinthető a YouTube-on.

A Wikipedián külön bejegyzés van a "Columbine-másolatok" (copycats) címszó alatt, mely pontosabban "Columbine-effektusnak"-nek neveztek el (Columbine effect). Itt találhatók meg pontokba szedve azok az esetek (majdnem száz!), melyeket Dylan Klebold és Eric Harris mintájára követtek el fiatalkorú iskolai lövöldözők szerte a világon.

2018-ban, a 18 éves Vlagyiszlav Roszljakov 21 halálos áldozattal járó ámokfutása egy krím-félszigeti iskolában pedig azt bizonyítja, a jelenség a mi térségünkben is megjelent. Roszljakov egy az egyben lemásolta a columbine-i elkövetők viseletét, metódusát (bomba robbantása a menzán), majd ahogy elődei, ő is saját fegyverével végzett magával az iskola könyvtárában. Vlagyimir Putyin  orosz elnök a globalizációt illetve az amerikai életmód térnyerését tette felelőssé a tragédiáért, a szörnyű esemény utáni felszólalásában.

A rekordot (természetesen) az USA tartja, ráadásul mindezt egy magányos merénylő által: 2007 április 16-án a koreai-amerikai diák, Seung Hui Cho ámokfutása egy virginiai iskolában 33 halálos áldozattal járt. A mindössze két kézifegyverrel elkövetett vérengzés után a 23 éves fiú szintén öngyilkos lett, mielőtt a rendőrök leszerelhették volna.

És hogy a lányok se maradjanak ki: a 18 éves Sol Pais 2019-ben tűnt el otthonról, hogy aztán (miután kiderült, hogy mennyire elkötelezett Columbine-hívő, főként Eric Harris-ért rajongott) az országra kiterjedő embervadászat induljon meg az elkapásáért. A lány megérkezett Denver-be, ahol aztán egy shotgun-t vásárolt. Sol Pais eljutott Littleton-ba, ahol aztán a település mögötti hegyeken saját fegyverével vetett véget életének.

Emellett számtalan olyan lányok által kezelt oldal van illetve fórumozók, akik Eric Harris és Dylan Klebold iránti szerelmüket igyekeznek kifejezni. Ha ennyi lány rajongta volna körül Eric-et és Dylan-t annak idején, talán az egész mészárlás sem történik meg, bár Eric Harris-nek éppen volt  barátnője a tragédia idején, és ez sem tántorította el (akitől egyébként el is búcsúzik az utolsó üzenetek átadása céljából felvett "Alagsori szalagok" felvételein. Hogy mennyire előre meg volt  ez tervezve, bizonyítja Eric egyik utolsó, egyedül készített felvétele ahol is a neten is megtalálható átiratok szerint a könnyeivel küszködve a következőket mondja a kamerába: "Nagyon fura az érzés, hogy két hét múlva már halott leszek.").

Ezzel a jelenséggel egy újfajta ellenség ütötte fel a fejét, mely ezúttal nem kívülről támad ránk, hanem ez az ellenség köztünk van és az internet világhálóján keresztül bárhova képes lesz elérni. Maga Eric és Dylan sem sejthette, hogy tettükkel milyen szörnyű hatást érnek majd el haláluk után, mely hatás mind a mai napig tart. A saját készítésű videókat nézve rendkívül könnyű Eric Harris-szel és Dylan Klebold-dal azonosulni, hiszen teljesen átlagos fiatalok mindennapjaiba, bolondozásaiba nyerhetünk bebocsájtást. Bárki, aki nézi őket, azt gondolhatja, "ők is olyanok, mint én", egy a sok fiatal közül. Dylan naplóját olvasva pedig minden sötét, kilátástalan időszakát élő fiatal magára ismerhet (Eric Harris naplója inkább a gyűlöletről és a pusztításról szól). Mások pedig könnyen kivetíthetik rájuk a szeretetüket azzal a feltételezéssel, hogy "talán ha az én barátaim/haverjaim lettek volna, ez az egész szörnyűség nem történt volna meg. Én talán képes lettem volna "megmenteni" őket." Így az internet hatásainak kitett fiatalok könnyedén megkedvelik őket, és ha az elméjükben nem képződik valamiféle akadály, akár az is megtörténhet, hogy tovább mennek azon az úton, melyet Eric és Dylan is megjárt. 

És onnan már nem lesz visszaút.

A Columbine-ban történtek váltak a leginkább elérhetővé az emberek számára, a mai napig számtalan kamerafelvétel és hanganyag található meg a neten, mint például az egyik tanár ideges telefonhívása, a rendőrséget értesítve a háttérből jól kivehetőek a lövöldözések hangjai.

Hogy milyen világban is élünk, jól mutatja az a statisztikai adat, mely szerint a Columbine-ban történt mészárlás mára már a legbrutálisabb 10 iskolai lövöldözésben sincs benne.

Ez elég szomorú. És tragikus.

De az iskolai lövöldözések ősatyja, sablonja örökké Columbine marad, ezért is nevezik a jelenséget Columbine-effektusnak.

Columbine Főiskola: "A lázadók otthona"
_________________________________


Ezek a lövöldözések megegyeznek abban, hogy az elkövetők mind az átlagon felüli intelligenciával rendelkeztek (tehát azt sem mondhatjuk, hogy a tanulatlan, rossz módban élő rétegből kerülnek ki az elkövetők, maga Dylan és Eric is jómódú középosztálybeli családból származott), és talán emiatt is kívülállónak érezték magukat. A környezetük általában megvetette, lenézte őket. Persze ez sem teljesen igaz, hiszen Eric-nek és Dylan-nek is számtalan haverja volt, akik semmi különöset nem vettek észre a két fiún, és sosem gondolták volna, hogy mire is készülnek.

A columbine-i esemény után a rend őrei óriási megrovásban részesültek a közvélemény szemében: órákkal később érkeztek csak a tett helyszínére, és amikor megkezdték a behatolást az iskolába, az egész lövöldözés már réges-rég véget ért, az elkövetők már holtan feküdtek a könyvtár polcai között. Azonban számukra is új volt még ez az eset, ami aztán a columbine-i tragédia után precedensértékűvé vált. Mind Adam Lanza, mind Nikolas Cruz esetében már gördülékenyebbnek bizonyult az akció, és a megérkezés után a rohamosztagosok azonnal megkezdték a behatolást.

Marilyn Manson rendkívül intelligens interjúja Michael Moore Kóla, puska, sültkrumpli című filmjében, mely részben a Columbine-ban történt eseményekről szól. A közvélemény nagy része és a média Marilyn Manson-t és zenéjét okolta a tragédia miatt, ezért néhány koncertjét le is kellett mondania. Eric és Dylan nagyon szerették többek között Marilyn Manson, a Rammstein, a KMFDM, vagy a Nine Inch Nails zenéjét, emellett a Doom volt a kedvenc számítógépes játékuk.

Ajánlom mindenki figyelmébe az utolsó mondatokat:
Michael Moore:
 "Mit mondana a Columbine diákjainak, és a közösség lakóinak a történtek után?"

Marilyn Manson: "Nem mondanék egy szót sem. Meghallgatnám őket, mert ez volt az, amit senki sem tett meg."

Hosszas előkészületek előzték meg az NBK napját, és mindkét fiú feljegyzéseket készítettek: melyik az a nap, amikor a legtöbben tartózkodnak az iskolában, azon belül is az ebédlő hatalmas termében. És itt jön képbe a legfontosabb: valójában a columbine-i eset nem sikeres lövöldözés volt, hanem elhibázott robbantás.

Az eredeti tervek szerint ugyanis csőbombákat helyeztek el kora reggel az ebédlő asztalai alatt. Ezeket a bombákat Eric Harris készítette, akinek ez az egyik legkedvesebb időtöltése volt: szeretett robbanóanyagokkal kísérletezni, melyeket otthon rejtegetett, a mit sem sejtő szülei tudta nélkül. Ezek a nagyméretű táskákba rejtett bombákhoz nem nyúlt egyetlen diák sem (azt hihették, otthagyta valaki), és mikor elkövetkezett a robbanás ideje, semmi sem történt: Eric valamit elronthatott, mert a detonáció nem következett be. Dylan és Eric az iskola parkolójában várakoztak. Az amerikai középiskolák általános szokása, hogy minden napra előállnak egy napi gondolattal, amit aztán kiírnak a kivetítőkre is. Április 20-án (a sors iróniája) az aznapi mottó a következő volt: "Today is going to be a bad day". Azaz: "A mai nap egy rossz nap lesz". 

Mintha valaki megérzett volna valamit.

Az eredeti tervek szerint Eric és Dylan végignézték volna a szörnyű robbanást (Eric fő inspirációja erre az oklahomai robbantás volt), majd a megmaradó, életben maradt diákokra akkor rontottak volna rá a fegyvereikkel, amikor azok kifelé tartanak pánikolva az iskola ajtajain, kapuin.

Azonban semmi sem történt.

Teltek a percek, a robbanás pedig nem következett be.

Belegondolni is szörnyű, hány száz fiatal halhatott volna meg, ha a két pokolgép valóban működésbe lép. A helyzet azért is tragikus (amellett hogy természetesen minden emberi lény halála szörnyű), mivel ebben az esetben teljesen ártatlan, még az életük hajnalán járó fiatalokról van szó.

A gondos, mindenre kiterjedő, metodikus előkészületeket azonban ez sem zavarhatta meg, hiszen: jöhetett a B-terv.

Ekkor történt, hogy a két fiú kiszállt a kocsiból, magukhoz vették az összes fegyverüket a kocsi csomagtartójából, és megindultak az iskola felé.

Kedvenc számítógépes játékuk (illetve az a számtalan játékfegyverekkel felvett home video, ami a neten is megtalálható), a Doom most tényleg véres valósággá vált.

Első áldozatuk az a Rachel Scott Joy volt, akinek az életéről film is készült I'am Not Ashamed címmel, 2016-ban. A film maga nagyon jó, és felbukkannak benne mellékszereplőként Eric és Dylan is. Rachel szintén naplót vezetett, melyből kiderül, hogy különös megérzései és álmai voltak a tragédia napja előtt, és az egyik lapon egy rajz is szerepel, tizenhárom könnycseppel... mely egyesek szerint a tizenhárom áldozatra utalhat.

Rachel megrögzötten vallásos családban nevelkedett, és állítólag Eric Harris, aki a gyilkos lövést mérte rá, megkérdezte tőle: "Még mindig hiszel Istenben?"

Mire a válasz ez volt: "Tudod, hogy igen."

Mindez még az iskolán kívül történt, a bejárat közelében, ahol Rachel az egyik évfolyamtársával beszélgetett. Ez után a fiúk megkezdték a behatolást az épületbe. Sokan ekkor még mindig csak azt hitték a fegyverropogás és a lövések zajára, hogy valami iskolai csínytevésről van szó, és nem vették komolyan, hogy valami óriási tragédia van készülőben.

A fiúk végigjárták az iskola épületét, és nagy valószínűség szerint atlálomra választották ki áldozataikat. Amikor különváltak egymástól, Dylan több áldozatot is elengedett, és futni hagyta őket, Eric viszont tombolni akart, és csak egyetlen egy embert engedett el: Brooks Brown, régi haverja megközelítette Eric-et, mikor az még kint a kocsinál elővette fegyvereit a csomagtartójából. Brooks nem hitt a szemének, és ő is valami csínytevésre készült (több otthoni home vide-ot is készítettek együtt, melyben harci fegyverekkel lövöldözéseket imitáltak, ezek közül néhány a Youtube-on is megtalálható). Brooks odament Eric-hez, és megkérdezte, miért nem volt reggel iskolában, ugyanis Harris hiányzott az egyik óráról. Eric azonban szinte oda sem figyelve csak így válaszolt: "Menj innen Brooks. Kedvellek téged."

Brooks a mai napig nem érti, vajon Eric őt miért nem lőtte le, ugyanis pár évvel korábban igen komoly összetűzésük volt. Eric Harris saját internetes oldalt is működtetett (azóta természetesen ez már megszűnt), amelynek a fő témája ez volt: MIT UTÁLOK A VILÁGON? Itt azt sorolta fel egymás után, hogy mit gyűlöl annyira, és miért... és egy ideig köztük volt Brooks Brown is, sőt azt írta még hozzá, hogy kedve lenne megölni őt.

Amikor Brooks szülei ezt megtudták, azonnal értesítették a rendőrséget, akik azonban semmit sem tettek, és nem tulajdonítottak nagy komolyságot az ügynek.

Ha sikerül az a bizonyos előre eltervezett robbantás, több száz fiatal áldozata lett volna a tragédiának. Így azonban "csak" tizenhárom vesztette életét a helyszínen, melyhez hozzáadódik a két elkövető öngyilkossága is... és persze az a rengeteg sérült, testi nyomorékká tett, illetve lelki sérült, akiket az esemény egy életre lelki nyomorékká tett (néhányan jobban, néhányan kevésbé jobban vészelték át a megrázkódtatást, vannak többen is közülük, akik nem bírták sosem kiheverni Columbine-t, és már nem élnek). Ez adja a rejtély egy újabb elemét: ha tényleg egyfajta bosszú, büntetés volt a célja e tettüknek, akkor miért "csak" tizenhárom emberrel végeztek? Ráadásul közülük egy sem volt annak a bizonyos körnek a tagja, a felsőbb rétegnek, a sportoló "bikáknak", akik állandóan szekírozták őket, és akiket annyira utáltak. Mi alapján válogattak vajon? Mi alapján engedtek el valakit? Csak a véletlen alapján döntöttek volna?

Ezt már sosem fogjuk megtudni.

Eric Harris és Dylan Klebold


Alul: részlet a zseniális https://everlastingcontrast.home.blog oldalról. Ajánlom mindenkinek az oldalt, aki érdeklődik a téma iránt. Everlasting Contrast oldala főként Dylan Klebold életét követi nyomon, számtalan érdekességgel, remek írásokkal.

Alul: Eric Harris saját készítésű rajza Dylan 17-edik születésnapjára (bal oldalt, a képen Dylan ütött-kopott BMW-je is látható), illetve egy rajz Dylan naplójából (jobb oldalt), mely jól bizonyítja, milyen gondos előkészületek folytak az NBK-re.

Az eseményt indukáló folyamatok összetettségét az is bizonyítja, hogy a két fiú az áldozataikat teljesen random módon válogatták ki. Sokak szerint az iskolai terrorizálás volt a fő ok, ami ezt a vérengzést kikényszerítette, de akkor miért hagyott Eric és Dylan számtalan "jock kölyköt" (menő iskolai sportolók, akik általában a terrorizálók szoktak lenni) életben? Több ilyen srác mellett ugyanis egyszerűen elsétáltak, pedig itt lett volna a lehetőség a visszavágásra.

Mégsem tették meg.

Persze nem mintha annyival jobb lenne ezek után túlélőként egy egész életre az események okozta rémálmokkal együtt élni....

Kész rémálom lehetett akkor az iskola épületében tartózkodni. Eric és Dylan végigjárták a folyosókat, benéztek tantermekbe, ahol a diákok az asztalok alatt lapulva reménykedtek, hogy talán megúszhatják. Voltak egyesek, akik az ajtó ablakán keresztül szemkontaktust is váltottak a gyilkosokkal. Borzasztó még belegondolni is.

A gonosz erők által megszállt fiatal gyermekek a horrorfilmek és történetek gyakori témája volt mindig is. Rendkívül nyomasztó és félelmetes a gondolat, hogy ha a jövő generáció, a saját gyermekeink is képesek ilyen tettekre, akkor már tényleg sehol sem lehetünk biztonságban. Adam Lanza először a saját anyját lőtte többször fejbe, mielőtt elindult pusztító útjára a Sandy Hook általános iskolába.

Lehetségesebb ennél félelmetesebb felállás, amikor a saját gyermekeinktől is félnünk kell? Ráadásul úgy, hogy szinte megmondhatatlan és észrevehetetlen, hogy kiben bújkálhat ilyen jellegű őrület.

A tantermekben bujkálók azonban "szerencsések" voltak. A folyosókon bolyongók már kevésbé. A legnagyobb vérengzést a könyvtárban rendezték (miért pont ott?), ahova aztán újból és újból visszatértek, majd innen tüzet is nyitottak a kiérkező rendőrökre. Dylan megpróbálta eltalálni a saját autójának csomagtartóját, ahol szintén egy adag robbanószer volt elrejtve, de az sem robbant fel akkor, amikor kellett volna. Később sem. A rendőrök szétszedték az autót, mikor már minden véget ért, és hatástalanították a bombát.

Leonardo DiCaprio az Egy kosaras naplója című filmben. A film 1995-ben készült, tehát jó 4 évvel a columbine-i események előtt, mintha előre megjósolta volna az évekkel későbbi, futószalagon érkező tragédiákat.
_______________________________________


Ez az esetlenség ad egy különös hangulatot az egész eseménynek. Itt ez a két fiú, akit egész életükben elnyomtak. Igaz, jómódú családból származnak, de a naplóikból kiderül, hogy mennyire nyomasztotta őket ez az egész közeg, a kisvárosi amerikai lét, illetve az iskola, melynek hierarchiájának a legalsó fokán helyezkedtek el (bár hozzá kell tenni, Dylan Klebold rendkívül intelligens és jó tanuló volt, jegyei csak az NBK-hoz közeledve kezdtek el rohamosan romlani). Itt és most, e szörnyű és várva vált és előre eltervezett esemény csupán pár óráig tartó perceiben most istenként érezhették magukat. Olyan fokú szabadság-érzést élhettek át, mint soha azelőtt, és amilyet valószínűleg csak nagyon kevés ember élt át a történelemben (persze nem is vágynak ilyen fokú szabadságra a legtöbben... és mint ebben az esetben is, a szabadságnak is meg vannak  a maga fokozatai...). Ők voltak mindenki életének és halálának eldöntői. De még ezt is olyan esetlenül tudták véghezvinni, hogy a saját maguk által készített bombák sem robbantak fel. Egyik sem (persze nagyon nagy szerencse, hogy így történt). És akkor még ott van Eric Harris, aki elrontja a saját bombáit, nem következik be a detonáció, de még az is megtörténik vele, hogy fegyverének csöve lövés közben olyan erősen visszaugrott, hogy telibe találta a saját orrát, ami így eltört, és a lövöldözés közben folyamatosan ömlött belőle a vér.

Szinte már megalázó, mégis mennyire emberi. Nem az a tökéletes, hollywood-i rendezésben készült rémálom, hanem nagyon is valóságos, nagyon is emberi momentumokkal teletűzdelt tragédia.

Lehet, hogy az ehhez hasonló emberi momentumok miatt tudok szimpatizálni Lee Harvey Oswald-dal is, Kennedy elnök állítólagos merénylőjével. Ezeket a kisembereket összeköti, hogy kudarcokkal teli életük egy pontján kitört belőlük valami olyan indulat, ami az elnyomó rendszer ellen irányította őket, és egy halálos pillanatig ők lettek az elnyomók. Ez mindig egy nagyon érdekes folyamat és téma. Erről szól többek között a Michael Douglas által fémjelzett Összeomlás (Falling down) is, vagy a legújabbak közül az óriási sikert aratott, Joaquin Phoenix által megformált Joker is. Valamilyen szinten Eric és Dylan is ezt tette, szembe fordultak a rendszerrel, ami az iskola képében jelent meg előttük, és minden elnyomott indulatukat, dühüket kiélték rajta. Az áldozatok nem emberek voltak, hanem ennek az elnyomó rendszernek a részei, együttműködő alattvalói.

Eric Harris orrtörése azért is különös, mert (erről videó is készült, Youtube-on megtalálható) többször is kimentek a Littleton (még a város neve is magában foglalja a hétköznapi színhelyt, "Little"-ton, Denver egyik legkiesőbb külvárosa) melletti kihalt erdőkbe, a hegyekbe, hogy a fákra lőve gyakorolják a célba lövést.

Magyarországi szemmel nézve (bár a mi hazánk is gyönyörű), szintén furcsának tűnik, hogy egy ilyen festői környéken élő fiatal mitől szenvedhet. Littleton-t rendkívül szép táj veszi körül, számtalan turista és túrázó fordul meg a környező hegyekben, barlangokban, kanyonokban.

Festői táj.

Persze amikor az ember még fiatal, és nem látja még át annyira a világ folyamatait, akkor még nem tud értékelni olyan dolgokat, melyek ott vannak a szeme előtt. Sok szakértő részben a fiatalkori depressziónak tudja be az okokat, és ez a két fiú naplójából is kiszűrődik. Dylan-éből mindenképp, aki egy idő után már egyre többször emlegeti az öngyilkosság szót. Eric-nél ez nem jelenik meg, nála az iszonyatos düh a perdöntő, óriási indulatok munkálkodnak benne, és e energiák kiadás az, ami őt motiválja. Azt akarja, hogy a világ megtudja, neki mennyire rossz, mennyire szenved. Mindennél jobban akarja bántani az embereket.

Egyikőjüknek sem volt sosem barátnője, és mindketten irigyek voltak a suli bikáira, akik olyan könnyeden tudtak bánni a csajokkal. Az akkor is továbbra is rejtély, hogy ezeket a sportos srácokat miért hagyták életben, és miért van az, hogy egyet sem ejtettek el közülük.

Ebből is látszik, hogy az igazából nem volt tervük, a robbantással akartak tragédiát okozni, nem  pedig szemtől szemben, ahogy sokkal-sokkal nehezebb. Persze nekik így is sikerült, tizenhárom ártatlan életet így is elvettek.

Tettük pontos motivációjára talán csak egyetlen módon derülhetne fény, de az sosem fog megtörténni. Az NBK előtti napokban felvettek egy videóanyagot Eric Harris szobájában, ahol a kamerába beszélve búcsút vesznek a környezetüktől, a szüleiktől, a világtól. Ez a híres "Basement tapes", azaz "Alagsori felvételek". Azonban e videóanyagnak csak a töredéke szivárgott ki, a rendőrség sosem tette nyilvánossá, tartva a követőktől és az utánzóktól, és nagy valószínűség szerint az egész felvételt bezúzták azóta. Nagyon keveset látták ezt a videóanyagot, a rendőrség tagjain túl csak az elkövetők és az áldozatok szülei tekinthették meg. Ezeken a felvételeken Eric és Dylan részletesen bemutatják fegyverarzenáljukat, sőt, még azt is elgyakorolják, hogy fognak kinézni az NBK napján, hogy rántják majd elő fegyvereiket a felcsatolt fegyvertartó tokokból.

Furcsa így külön venni a tragédia szereplőit "elkövetőkre" és "áldozatokra". Számomra Eric Harris és Dylan Klebold is áldozatok. Fiatalok voltak, és semmiképp sem szeretném felmenteni őket, biztos vagyok benne, hogy nem tudták, mit cselekszenek. Eric Harris többször is megemlíti naplójában, hogy "nyomot akar hagyni a világban". Dylan-nek nem voltak ilyen tervei, viszont már készült a halálra, és tudta, az NBK napja az, amikor ahogy ő írja: "végre elbúcsúzhat ettől a világtól". Dylan szülei meg is jegyezték későbbi megemlékezéseikben, hogy fiúk furcsán nyugodtan tűnt az utolsó napjaiban, már-már földöntúlian nyugodtnak, mint akit már semmi sem érdekel.

Dylan Klebold a Morning ritual (Reggel rutin) videója. Hát igen, Amerikában már 16 évesen is kocsival járnak az emberek a "munkahelyükre". A videó alatt végig a Ponyvaregény filmzenéje szól, mely Dylan és Eric egyik kedvenc filmje volt (Quentin Tarantino volt a kedvenc rendezőjük). A haveri kör által (akkoriban még kézi kamerával) készített home videók igencsak sötét hangulatot kapnak az események fényében. Belegondolni is szörnyű, hogy ez idő alatt a Dylan és Eric végig az NBK-t tervezte, és erről senki más nem tudott, ahogy abba is, milyen sötét és depresszív gondolatok keringhettek a fiúk elméjében ez időszak alatt (ez a megtalált naplófeljegyzésekből is kiderül). A fent látható videóban egyébként Nate Dykman, egy évfolyamtárs ül Dylan mellett. Nate a Columbine iskola megjelenésekor a következőket mondja: "Úgy tudom, előretolták a vizsgákat, de nem tudom, hogy elhiggyem e." Erre Dylan sokatmondóan azt válaszolja: "Én nem hiszem." Nate természetesen nem tudott az NBK terveiről.

Alul: egy dokumentumfilmrészlet a diákok közötti mindennapos terrorizálásról a Columbine Főiskolán:

Megkapó, ahogy ez a két srác így egymásra talált. Az eset másik örök rejtélye (mennyi van...), hogy vajon akkor is elkövették volna mindezt, ha nem ismerik egymást. Abban biztos vagyok, ahogy a szakértők is úgy vélik, hogy a fő mozgatórugó Eric Harris volt, ő volt a pszichopata, a mániákus (talán a fegyverekhez való vonzódását rézben magyarázhatja, hogy az apja a hadseregben szolgált, talán nem). Dylan más szemilység volt. A home video-kat nézve, melyeken szerpel, el nem tudnám róla képzelni, hogy valaha képes lenne ilyen szörnyűséget véghezvinni. Mosolyog, szerényen, már-már félénken viselkedik, és olyan srác benyomását kelti, akit én nagyon szívesen megismernék. Ez, illetve az egész ügy iránti érdeklődésem motivált arra, hogy elolvassam az anyja által írt regényt, Sue Klebold: Napsugaram című könyvét, melyet a hölgy a tragédia után írt, felhasználva saját naplófeljegyzéseit. A könyv magyar nyelven is megjelent, de mellett néhány angol nyelvű kötetet is elolvastam, köztük talán Dave Cullen Columbine című könyve a legkiemelkedőbb. Dave Cullen maga is rabja ugyanakkor szakértője is az ügynek, és több előadást is tartott a Columbine-ról alkotott meglátásairól, néhány a Youtube-on is megtekinthető.

Eric Harris-szel már más a helyzet. Ha őt nézem a felvételeken, kiütközik rajta az elnyomott, magába fojtott düh, és hogy valami biztos, hogy nincs rendben vele. Ha ő nincs, biztos vagyok benne, hogy Dylan-t senki sem tudta volna befűzni, hogy ilyesmit tegyen. Még így is érthetetlen, hogy hogy lehet valakire ilyesmit rávenni. Eric nagyon rossz hatással volt Dylan-re, már az NBK előtt is sok balhéba belevitte, egyikből (egy utcán parkoló furgont törtek fel, és elvittek egy műszaki cikket) rendőrségi ügy is lett. Mivel fiatalkorúak voltak, elég volt csak bizonyos foglalkozásokra és fejtágítókra járniuk, de azt is idő előtt befejezhették, mert oktatóik szerint nem jelentenek veszélyt a társadalomra. A Klebold szülők odáig is elmentek, hogy egyenesen megtiltsák Dylan-nek, hogy Eric-kel találkozgasson (persze ezt lehetetlen kivitelezni, ha máshol nem, az iskolában úgyis összefutnak).

Bár az alagsori szalagokat sosem fogom megnézni, mégis szeretném megérteni, hogy vajon mi vihette rá ezt a két srácot tettükre. Akármit is csináltak, valamilyen szinten együtt érzek velük. Akármilyen szép helyen éltek, akármilyen modern felszereltségű, szuper iskolába is jártak, az emberek lelkébe nem láthatunk bele. Nem tudhatjuk, mit éreztek. Milyen volt a családi légkör. Harris-éket nem ismerhetem, a Klebold-család belső légkörébe viszont a Napsugaram könyv miatt van egy kis rálátásom. És abból viszont kiszűrődik ez a kisvárosi amerikai lét nyomasztó közege, az állandó elvárások frusztrációja. Mind a család, mind az iskola nyomást tesz a diákokra, hogy vinniük kell valamire, különben semmit sem ér az életük. Azt gondolhatnánk, Amerikában mégis csak több esély van arra, hogy sokra vigye az ember (attól is függ, kinek mi a sok), de ki tudja, ez mekkora nyomást helyez a fiatalokra. A lehetőségek tárháza áll előttük, és nekik kötelező kezdeniük velük valamit.

Persze külső szemlélőként könnyű okoskodni, de magyarként, a magyar viszonyokhoz szokva nehezen tudnám elképzelni, hogy annyira rossz lenne ebbe a gyönyörű, csodálatosan megépített high-tech iskolába járni. De hogy megtudjuk valóban milyen érzés, ahhoz tényleg ott kellene élnünk, hogy valóban megtapasztaljuk.

A saját példámmal élve, én a váci Madách Imre Gimnáziumba jártam középsuliba. A mi sulink nem volt akkora és olyan hiper-szuper mint a Columbine, távolról sem, mégis egyes részleteiben vélek hasonlóságokat felfedezni. Az a szögletes forma, az aula modernek ható, üvegezett fala. És ha összehasonlítom magam a fiúkkal, hogy ők mit érezhettek, bizony engem is nagyon taszított a suli túlságosan is steril közege, illetve az a frusztráció, amit tudat alatt éreztem. A megfelelési kényszer. Én magyar-töri szakra jártam, de mivel nem volt olyan nagy a létszám, összevontak minket a sportosokkal is, akik között főként menő focisták voltak. Nem volt igazi osztályközösség, klikkekből álltunk. Én jómagam egy négy-öt fős klikkbe tartoztam, főként a könyvmolyok közé, még úgy is, hogy stabil hármas tanuló voltam, a többiek pedig sokkal jobbak.

Nagyjából az egész osztály jobb volt nálam, már ami a tananyagra vonatkozó tudást illeti, ami viszont engem sosem érdekelt. A többieknél jóval gyengébb általános iskolából kerültem fel a patinásabbnak számító Madách-ba. Emlékszem, mennyire féltem, hogy nem fogok tudni bekerülni oda, a felvételi időszaka idegtépős időszak volt. Ráadásul az én generációm volt az első, akik még abban az új típusú, kétszintű érettségi rendszerben érettségiztek, mi voltunk a kísérleti nyulak. Senki sem tudta, mire számíthat.

Aztán bekerültem, és borzalmas négy év következett. Az összevont osztályunk nagyra duzzadt, számtalan idegen arccal, ami nekem szokatlan volt, egy viszonylag kis számú falusi általános iskolai osztály után. A csesztetést tekintve szerencsére fellélegezhettem, ugyanis amit az általános suliban kaptam, ahhoz képest itt semmi sem volt. Egy-két beszólogatás, semmi több, ellentétben az ált sulis verekedésekkel, amikor a cigányok bejöttek az osztálytermünkbe (sokszor óra közben is, de főként szünetekben), és mindenkibe belekötögettek. Előfordult, hogy a földszinti termünk ablakán ugrottunk ki, hogy értesítsük a tanárainkat, akik viszont szartak az egészre.

Borzalmas időszak volt, mégis valahogy közelebb áll a szívemhez az az időszak, talán csak azért, mert mégis a szülőfalum iskolája volt, és sok barátot szereztem, akikkel együtt nőttem fel (persze később szétszóródtunk, és mára már senkivel sem tartom a kapcsolatot).

Azonban ha fizikai bántódásom nem is ért a gimiben, mindezt megkaptam intellektuálisan a tanáraimtól. Emlékszem, milyen remegő idegesség lett úrrá rajtam felelések előtt. Rettegtem iskolába járni. Tudom az anyagot? Hogy fogok kiállni annyi ember elé, hiszen meg se merek szólalni... Persze sose tudtam szóban felelni, hármasnál jobb jegyet nagyon ritkán tudtam szerezni. Ha meg kellett szólalni, némasági roham lett úrrá rajtam, és igyekeztem a legkevesebb szóval, minél hamarabb eldarálni a mondatokat, sokszor szinte érthetetlenül hadarva.

Sok tantárgyat, amik pedig érdekelnek, sikeresen megutáltatták velem. A történelmet például, ahol egész órán felelések voltak, az utolsó öt perc ment el azzal, hogy a tanár úr elmondta, mettől meddig olvassuk el a könyvben a következő részt. Aztán abból újra felelés, megint öt percben aztán elmondta a következő anyag terjedelmét a tankönyvben. Így könnyű, gondoltam, ennyit én is meg tudnék csinálni.

Helszínelők vizsgálgatják a romokat, az elült "vihar" után. Borzongató belegondolni, milyen lehetett egy ilyen esemény után a már kiürült, elcsöndesedett iskola folyosóin járni.
__________________________________


Aztán, mivel nagyon gyenge voltam szóban, a feleléseim is pocsékak voltak, és nem egyszer a tanárok is nagy kedélyességgel alázgattak. "Ez tipikus, Andrisos hármas felelet...", ez volt az egyik töri tanárom által elmondott ítélet. Egy idő után aztán be voltam skatulyázva, és ha sikerült is jól felelnem, négyes vagy ötös környékén álltam, jöttek a szokásos ismétlő kérdések, az elmúlt órák anyagaiból, és a tanár addig kérdezgetett, míg újra meg nem álltam a kettes vagy a hármas környékén, és elégedetten küldhetett a helyemre, a szokásos jegyemmel.

Emlékszem, mennyire gyűlöltem ilyenkor az iskolát, és még az is lehet, hogy nekem is eszembe jutottak olyan gondolatok, amelyek Eric-et és Dylan-t is emésztették. Amilyen tantárgyakat szeretnék, megutáltatják velem, más tantárgyakat, mit az életben sosem fogok használni, meg erőltetik, mint például a biokémia, ahol szintén minden órán szóbeli felelések voltak. Történelemből nem, de biokémián meg mertem tenni, hogy már a felszólításnál azt mondtam, nem készültem, hogy azonnal írja is be az egyest, úgysem fogok tudni kiállni és elmondani az anyagot.

Őszintén szólva nem emlékszem, hogy tényleg így volt e, de a gyűlöletre és az undorra tisztán emlékszem. Ahogy arra az őrült, feszült nyomásra is, megfelelési kényszerre is, ami rengeteg energiámat elvette. A megalázottságra, mikor egy tanár kikezdett, olyannyira, hogy olykor az egész osztály rajtam röhögött.

Dylan Klebold egyetlen interjúja, amely az iskola tévécsatornájának, az RNN-nek (Rebel News Network) készült. Dylan KMFDM feliratú felsőt visel, mely az egyik kedvenc együttese volt. "Inkább egyedül szeretsz tanulni, vagy csoportos módon?" Ki gondolta volna, hogy még ugyanezen nap estéjén, kocsijukkal a városban bolyongva unalmukban (eredetileg egy haverjukhoz mentek volna át, aki viszont lemondta a programot) Dylan és Eric Harris betörnek egy az utca szélén magányosan álldogáló furgonba, és ellopják a benne található műszaki eszközöket. A rendőrség megállítja őket, és a két fiú egy fiatalkorúakat segítő programba kerül, ahonnan azonban néhány hónap múlva, jó magaviselet miatt idejekorán szabadulnak. Utólag visszanézve ez az egyik legelső figyelmen kívül hagyott jel volt, mely előrevetítette a sötét jövőt. De ezt még nem vették komolyan, lévén: minden gyermek csinál hülyeségeket.
_________________________________

Emlékszem egy igen nagy felröhögést keltő esetre, amit pont én okoztam. Valamilyen definíciót kérdezett a tanár, már magam sem tudom, hogy mit, és pont engem talált meg vele. A válaszban benne szerepelt a "közösség" szó, de én valamilyen okból kifolyólag, pillanatnyi kihagyásból, vagy nem is tudom miért, "közösülést" mondtam. Természetesen mindenki dőlt a röhögéstől, a tanár pedig odajött hozzám, és kezet fogott velem, és azt mondta: "Gratulálok!"

Ezzel a stabil hármas szinttel érkeztem aztán el az érettségihez, ami szintén újabb embertelen feszültséggel járt. Rengeteget tanultam, éjjel-nappal. Nem csak az érettségi jelentett álmatlan éjszakákat, hanem hogy mi lesz velem azután? Hova fogok menni, ha túl leszek rajta? Dolgozni fogok? De mit? Tanulni? De mit tanulják? Teljes volt a tanácstalanság.

Egy pár másodperces videó: Dylan Klebold az iskola színházi drámaklubjában, ahol műszaki rendezőként segédkezett iskolai darabok előadásában, mivel jól értett a számítógépekhez és a műszaki eszközökhöz. A videó vége felé jól látszik, ahogy az egyik szereplő diák egy ecsettel (vagy valami seprűféle kellékkel) "megsöprögeti" Dylan vállát, aki valószínűleg visszaszól neki valamit. A kamera ez után követi, ahogy Dylan nagy lépteivel kivonul a díszletből, ami így a későbbi tragikus események tudatában meglehetősen nyomasztóan baljóslatú, félelmetes színezetet kap... A tragédia napján is ugyanezt a kabátot ("trench coat") és sapkát viselte. Nem egy akkora csínytett ez, amit úgy fel kellene kapni, a videó mindenesetre visszatükrözi a diákok közötti feszült hangulatot.

Alul: Columbine 1999-es évfolyamának csoportképe. A bal oldalon jól látszik, ahogy Eric (sapkában és szemüvegben), illetve Dylan (hosszú hajjal, szemüvegben, a fent látható nagyobb képen a bal felső sarokban látszanak) fegyvereket formálnak a kezükből, mintegy előrevetítve a sötét jövőt... de ugyan ki gyanakodott volna még ekkor? A bal oldali képen egyébként a legszélső, fehér pulóveres srác az a Brooks Browm akit az NBK napján rejtélyes módon Eric Harris megkímélt (mivel előtte nem voltak jóban), mikor az alábbi szavakat mondta neki: "Brooks, téged kedvellek. Menj haza..."

Aztán elérkezett az érettségi, és magam is meglepődtem, mennyire jól sikerült. A matekot kivéve, ami kettes lett, szinte mindegyiket négyesre hoztam, és csak pár hármasom lett. Történelemből is négyest sikerült produkálnom... emlékszem a töri tanárom vörös árnyalatba úszó fejére, ahogy ő még szívesen szurkálódott volna, hogy levigye a jegyeimet, vagy valamilyen fricskát előhúzzon, de hát az értséginél jelen lévő felügyelő miatt nem tehette meg. Aztán a legvégén odajött hozzám, kezet fogott velem, és gratulált nekem. Persze látszott rajta, hogy nem őszintén teszi, és zavarban van.

Ennél jobb bosszú nem is lehetett volna így a végére, talán csak ha ötösre sikerül hoznom a jegyemet.

A sors iróniája, mit ad isten, a történelmi érettségi tételem (csak hogy a BERONIS is szóba kerüljön) a középkori város volt.

Micsoda véletlen.

Nulladik óra: Dokumentumfilm a Columbine-i mészárlásról. A Columbine-i lövöldözés azért is tudott kultikussá válni, mert (az Alagsori szalagok kivételével) rengeteg videóanyagot, fotót, eredeti naplóbejegyzéseket is nyilvánosságra hoztak a hatóságok. A rendőrség által megsemmisített Alagsori szalagok, melynek csak a leirata maradt meg, pont azokat a felvételeket tartalmazza, amiket Dylan és Eric a nyilvánosságra szánt, elmondják benne a tervük mögötti motivációt, illetve részletesen bemutatják benne felhalmozott fegyvereiket (az Alagsori szalagok Eric Harris-ék házában készült, este, miközben Eric szülei mélyen aludtak). A hatóságok rengeteget tanultak ebből az esetből, és a későbbi lövöldözések kultikussá válását igyekezték megelőzni azzal, hogy a lehető legkevesebb információt szolgáltassák ki a nyilvánosságnak, nem beszélve olyan fotókról, melyek a könyvtári öngyilkosság utáni, a két vérben fekvő fiú holttestéről készült fotókat tette közzé, nem kis felháborodást keltve. Ezt a titkolózást olyan "jól" végezték a hatóságok, hogy például az Adam Lanza által elkövetett, Sandy Hook általános iskolai lövöldözésről az is elterjedt, hogy meg sem történt, és az egész nem más, mint a média által keltett hoax, az áldozatok szüleinek nem kis felháborodására.

Alul: Részletek Dylan Klebold naplójából, mely teljes egészében az interneten is olvasható (Eric Harris naplójával együtt). A naplók, melyeknek a létezéséről (és azok tartalmáról, a sötét gondolatokról) a szülők mit sem tudtak...

Tehát valahol megértem a fiúkat is, és számomra ők is az áldozatok közé tartoznak. Ők is meghaltak a végén, bármit is tettek. Az áldozatok, az áldozatok hozzátartozói mellett őket is nagyon sajnálom. Főleg, hogy a home video-ikat nézve annyira elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen cselekedetre képesek voltak. Egy ilyen vész-kóros cselekedetre, hogy BERONIS-hasonlatoknál maradjunk.

Amerika ide vagy oda, ott sem könnyű az élet. Biztos vagyok benne, hogy Eric és Dylan is hasonlókat érzett, mint amiket én, talán ezért is érzem őket közel magamhoz (főleg Dylan-t, vele tudok a leginkább együtt érezni). Talán Eric erőszakossága is ezeknek a stresszfaktoroknak az időnkénti kirobbanásának a következménye volt. Dylan Klebold időnként titokban ivott, emiatt volt VoDKa a beceneve közeli barátai körében. A nagy "D" és a nagy "K" nevének kezdőbetűit jelöli (Eric beceneve a "Reb" volt, ami a Rebell szó rövidítése. Lázadók volt a suli sportcsapatának a gúnyneve. Naplóikban és egymás között is VoDKa-nak és Reb-nek hívták egymást). Eric Harris pedig nyugtatókat szedett, melynek nyomait a boncolás során is megtalálták a szervezetében. Dylan Klebold teljesen tiszta volt, tiszta fejjel követte el, amit elkövetett.

Eric Harris és Dylan Klebold aztán a könyvtárban a saját fegyverükkel végeztek magukkal. Egymás mellett haltak meg. Először Eric, puskája csövét a szájába tette, és meghúzta a ravaszt. Utána Dylan, félautomata TEC-9 fegyverét saját halántékára tette, és meghúzta a ravaszt. Bár Eric természetesen azonnal meghalt, Dylan állítólag még percekig életben volt, és végül saját kifolyó vérébe fulladt bele.

Az eset "hétköznapi", (minden részletekbe menő, hónapokkal előtte való készülődés ellenére) hihetetlenül banális fordulatait bizonyítják ezek a részletek: a nagy műgonddal (egy könyvből , az Anarchista Szakácskönyvből eltanult) elkészített két pokolgép besülése (emellett a két kocsiban hagyott két taktikai elterelő bomba is befuccsolt), Eric Harris eltöri a saját orrát a fegyverének visszarúgó ereje miatt, illetve Dylan még az öngyilkosságot sem tudja "rendesen" elvégezni, és a saját vérébe fullad bele, még szörnyűbb halált halva. A tragédia közben az esetet restauráló videókon (melyek YouTube-on is fenn vannak) az is látszódik, hogy a kezdeti vérengzés után a két fiú csak céltalanul bolyong az iskolai folyosókon, inkább a falakat célozták meg fegyvereikkel, vagy a könyvtár monitorait lötték darabokra. Addigra már a diákok nagy része sikeresen elmenekült, és az elkövetőkben is minden bizonnyal alábbhagyott a vérengzési vágy.

Ezt bizonyítja az is, hogy sok osztályterembe már be se mentek (melyek ajtajait a bent lévő diákok valahogy eltorlaszolták), hanem csak az ajtók ablakain pillantottak be, pedig ha szerettek volna, meg tudták volna oldani, hogy bejussanak bombáikkal és fegyvereikkel.

De nem tették. Talán az általuk kiváltott félelemet és rettegést többre értékelték, mint a gyilkolást.

Már az elejétől fogva jöttek a fiaskók, kezdve azzal, hogy az eredeti április 19-ei dátumot sem tudták tartani az elkövetők, mert az akcióhoz szükséges lőszerek késve érkeztek meg.

Érdekes megfigyelni, hogy Amerika különböző történelmi korszakaiban hogy jelennek meg ezek a bizonyos intelligens, katonai múlttal vagy ambícióval rendelkező, a társadalmi szerepvállalás vágyával fellépő, végül mégiscsak gyilkosként elkönyvelt alakok: Lee Harvey Oswald, Timothy McVeigh, Eric Harris, Dylan Klebold... és a sor folytatódik.

Bár szörnyű tetteket követtek el, mindig lesznek olyanok, akik azonosulni fognak velük, vagy mert hasonlóan elesettek, vagy mert a föléjük tornyosuló monstrum-kormányok (melyek ellen szimbolikusan felléptek, Eric és Dylan is szimbolikusan az iskolarendszert támadták) már minden bizalmat elvesztették a nép részéről, és sokan csak egy elnyomó rezsimként tekintenek rájuk.

Óriási felhördülést keltett, mikor egy újság közölte a két holttestről készített fényképeket, melyet azóta hasonló helyzetekben sosem ismételtek meg, sőt minden iskolai lövöldözésről próbálnak minél kevesebb információt közölni, ezzel megelőzve az újabbakat.

Egy időben vita tárgyát képezte, hogy lerombolják a Columbine főiskolát, mert mind a mai napig évente rengeteg "rajongó" zarándok érkezik a helyszínre (havonta átlagosan 150 ember), felvételeket készíteni, vagy valamilyen emléket vásárolni, ami miatt féltették az iskola biztonságát, emiatt egy állandó rendőri járőr parkol az iskola épülete mellett.

A vitát végül lezárták, és úgy döntöttek, hogy nem döntik le mégsem az iskolát.

Vajon milyen érzés lehet előre tudni a halálod napját? Vajon mi kell ahhoz, hogy jó egy évvel korábban már megtervezd a halálod, és aztán tartsd is magad ehhez a tervhez?
A "Reggeli rohanás" címen elhíresült home video 1999. április 19-ének reggelén készült. Itt már az osztálytársai autójának anyósülésén ülő Dylan Klebold már tudta, hogy ez az utolsó napja, és a holnapi napot, az NBK napját már egészen biztosan nem fogja túlélni. Halálának biztos tudatában látszanak rajta különös jelek? Hogyan tudunk ilyen helyzetben okosak lenni, ha az elkövetők még a közvetlen barátaikat is meg tudják téveszteni?
______________________________________


Szinte felfoghatatlan, hogy lehet ilyet eltervezni, de ráadásul még (igaz, számtalan hibával, bedöglött robbanóanyagokkal) véghez is vinni. Óriási elkeseredés kell ahhoz, hogy valaki saját magával is végezzen, ez egy olyan dolog, amit sosem fogunk megérteni, még ha hasonló jellegű gondolatok természetesen időnként mindenkiben felmerülnek. De egyáltalán nem könnyű megtenni. Ehhez is valami olyan negatív jellegű bátorság kell, ami felfoghatatlan. Milyen mélyen lehettek ezek a srácok, hogy a legvégén képesek voltak saját magukra irányítani a fegyvereiket? Ha már az öngyilkosság volt az egyik cél, akkor miért éreztek motivációt arra, hogy másokat is meggyilkoljanak? Sue Klebold könyvéből ugyanis kiderül, hogy fia, Dylan az utolsó néhány napban már a házimunkát sem végezte el, semmire sem mutatott érdeklődést, és teljesen magába zárkózott. Hogyhogy nem rettentek vissza menet közben, mondjuk mindjárt az első áldozat lelövése után? Nem valószínű, hogy vérszemet kaptak, hiszen akkor nem "csak" tizenhárom halottja lett volna a tragédiának (melynek eredetileg a robbantás következtében több száz áldozata lett volna... belegondolni is szörnyű... Főleg a váratlansága miatt, hiszen a semmiből egy teljesen szürke és eseménytelen kisvárosban történt volna meg ez a példa nélküli esemény, ha tényleg az előre elhatározott tervek szerint következik be).

Dylan Klebold (karikatúra)

Eric Harris (Reb) és Dylan Klebold (VoDKa) az NBK napján, az ikonikus, a Trench Coat Maffia által híressé vált szerelésükben (karikatúra)

BONES zseniális Library Suicide (Könyvtári öngyilkosság, vagyis ahol és ahogy a kér fiú végzett a saját életével) remekül érzékelteti a két fiú közötti viszonyt, és az egyik kedvenc számom. A szövege és a hangulata is zseniális.

I could have been a lawyer, I could have been a doctor
But I don't give a fuck about helpin' out others
You act like you be snappin', you say that you're the hardest
But you don't fool nobody, you're a pussy like your father
A bitch just like your mom, a wreck just like your home
I know you feel alone, so know I will not go
I know you feel alone, I know you feel me here
I'm sittin' right beside you, everything is okay 

Columbine öröksége: 2018. október 17-én az ukrán származású, 18 éves Vlagyiszlav Roszljakov Eric Harris által inspirált öltözékben, fegyverével az iskola kamerafelvételein. A fiú céltudatosan halad a felvételeken, fehér pólóján orosz cirill betűkkel a "HATE", azaz a "GYŰLÖLET" olvasható, melyet (columbine-i elődeihez hasonlóan) saját maga csináltatott a merénylet előtt. A fiú szintén a menza felrobbantásával kezdte a tanulótársai levadászását, azonban amíg Eric Harris és Dylan Klebold pokolgépei besültek, a krími esetnél már minden óramű pontossággal működött.

2019. május 28-án a csak 15 éves orosz Daniil Pulkin szintén iskolai ámokfutásba kezdett, mint kiderült, Roszljakov inspirálta őt tettére. A Columbine-effektus így teremti meg a maga közegében a saját hatásmechanizmusát. Őt követte Daniil Zasorin 2019. november 14-én, szintén Oroszországban. Előbbinek "csak" egy sérültje volt, utóbbinak 2 halottja (beleértve az elkövetőt is), illetve 3 sérültje.

2020. január 25-én Celm-ben, Lengyelországban a 14-éves Lukasz Wach késsel támadt a szüleire saját otthonában. A fiú online neve Eric Harris volt, de gyakran használta a Reb becenevet is.

És ki tudja, meg fog e állni valaha ez az őrület...

Így válik egy tipikusan amerikai történelmi esemény a világ különböző nemzeteinek a részévé. Ez a globalizmus árnyoldala.

Alul: a fiatal Vlagyiszlav Roszljakov. Úgy néz ki mint egy gyilkos?

Alul: Adam Lanza, megrögzött "Columbine-hívő" édesanyja fegyvereivel pózol newtown-i otthonukban. A 20 éves Adam Lanza 2012. december 14-én először a saját, alvó édesanyját végezte ki négy lövéssel, majd a Sandy Hook Általános Iskolába hajtott, ahol 26 ember életével végzett (köztük 20 még csak gyermek volt), majd Eric-hez és Dylan-hez hasonlóan saját magával is. Amennyire rengeteg információt tudunk a columbine-i elkövetőkről, olyannyira keveset tudunk Adam Lanza-ról, olyannyira, hogy Amerikában többen "hoax"-nak, a kormány által kitalált kamueseménynek tartják az esetet. Az mindenesetre biztos, hogy valami nagyon bűzlik az ügy körül: Sabrina Phillips amerikai újságíró (Making a Killing című könyv szerzője, amelyet erről a témáról írt), az ügy közbeni nyomozásai közben több fenyegetést is kapott, hogy hagyjon fel a nyomozással, majd 2015. február 17-én egy alkalommal durva balesetet is szenvedett a kocsijával, mely akár az életébe is kerülhetett volna. Vajon tényleg rejteget valamit a kormány? Vagy ez is csak összeesküvés elmélet?
További információk: The Life of Adam dokumentumfilm,
LINK: https://www.youtube.com/watch?v=uOdp9dh_J00

2007. november 7-én Finnországban nyolc ember meghalt, másik 12 megsebesült, amikor egy végzős diák lövöldözni kezdett egy gimnáziumban. A 18 éves Pekka-Eric Auvinen nem sokkal a vérengzést megelőzően a YouTube videómegosztón megígérte: vérfürdőt rendez iskolájában.

Az elkövető a gimnázium végzős diákja volt. Az iskolában kiközösítették, diáktársai nemegyszer bántották, csúfolták. A mészárláshoz 22-es kaliberű pisztolyt használt, fegyvertartási engedélyét október 19-én kapta meg egy lövészklub tagjaként. Korábban nem került összetűzésbe a rendőrökkel, közölték a nyomozók.

Ha nem is tudjuk meg sosem, miért is tették a fiúk, amit tették, a legközelebbi magyarázat talán abban keresendő, hogy számtalan elem együttes hatása kellett hozzá. Kellett egy rendkívül agresszív, pszichopata személyiség tüneteivel rendelkező fiú Eric Harris személyében, illetve egy szuicid, depresszív, saját halálára készülő barát Dylan Klebold személyében (vajon Eric nélküle is megtette volna, ha Dylan mégis nemet mond? Hogy volt képes Dylan ennyire kötődni egy ilyen sráchoz, akitől egyébként már többször is megpróbált elszakadni... Hogy tudta Dylan ilyen jól palástolni, mit érez legbelül, miközben a videókon egy teljesen normális, mosolygós, intelligens fiatal srác látszik?). Kellett a szüli elvárás és az iskolai elvárás nyomasztó terhe. Az iskolai szurkálódások (volt egy eset, amikor Dylan egy évfolyamot kezdő gólyával beszélgetett. Egyszer csak egy arra haladó autóból a benne ülő bikák egy üres üveget dobtak feléjük, ami a közelükben tört szét a betonon. Dylan teljesen nyugodtan, egy vállrándítással így szólt a diáktársának: "Nyugi, majd megszokod..."). Talán mindezek egyszerre helyeztek akkora nyomást rájuk, ami végül ebbe a tragédiába torkollott. Lehet, hogy számtalan barátjuk és haverjuk volt (a home video felvételeken is látszik), de mindannyian tudjuk, hogy sok ember között is mennyire egyedül tudja érezni magát az ember. 

Ez még nem garancia semmire.

Természetesen nekem is van egy teóriám. 

Szerintem az iskola elleni merénylet egyszerű poénkodásként indult a két fiú között, de az is lehet, egy nagyobb társaságban. Mindannyian ismerjük ezeket a helyzeteket, és mindannyian (legalábbis nagyon sokan) poénkodtunk már hasonlókkal, főleg még tinédzser korunkban. Biztos vagyok benne, hogy Eric és Dylan között is egyszerű poénkodásként indult ez az egész, majd ez folytatódott magányos óráikban, együtt töltött Doom-ozás és NIN számok hallgatása közben, valamint ártalmatlan csínytevések közben, mint például Eric csőbomba-mániája.

Aztán ez a "poén" az idők során komolyra fordult, ki tudja hogyan és mikor, talán nem is lehet egyetlen időponthoz kötni ezt, inkább egy folyamat vezetett el ide. Az biztos, hogy a fegyverek megszerzése egy fontos fordulópont lehetett, ugyanis itt dőlt el, hogy valóban folytatják e ezt a tervet, vagy sokak számára egy igazi fegyvert kézben tartani elrettentő erővel is bírhat: "Ez már túl valóságos, ezek a fegyverek tényleg halálos eszközök..."

Hogy ez sem rettentette vissza őket, az bizonyítja, hogy már túlságosan is mélyen jártak ebben a kezdetekben csak poénként induló örvénylésben. Valószínűleg idővel olyan messzire kerültek a valóságtól, az emberektől, a józan ész diktálta normáktól, hogy már semmi sem kötötte őket ide, csak a terv, az NBK. Ez pedig valahol egy öngerjesztő folyamat, mert ahogy idővel az NBK egyre komolyabb gondolattá "érlelődött" bennük, úgy váltak fokozatosan egyre elidegenedettebbé a külvilággal szemben. Sokak szerint Eric volt az erősebb személyiség, aki belevonta a jóval félénkebb Dylan-t a saját képzelgéseibe, de véleményem szerint mindkét srác egymást hergelte bele ebbe az őrületbe. Mivel Dylan jegyzeteiben előbb jelentek meg az NBK eseményére tett utalások, még az is lehet, hogy Dylan vetette fel az egész ötletet egy ártalmatlan pillanatban, talán egy közös Doom-ozás közben, talán akkor még nem is gondolta komolyan, talán tényleg, csak egy üres poénkodásként indult az egész.

Én legalábbis erre tippelek.

Columbine főpróbája: Eric Harris és Dylan Klebold a colorado-i hegyekben, Rampart Range. Mint oly sok hirhedt személyiség esetében, akik elnyomva érzik magukat de kitörni vágynak, ők is a fegyverek birtoklásában találták meg azt a mindenható érzést, amire vágytak (lásd Lee Harvey Oswald vagy Timothy McVeigh, akik aztán mind igazolva tettüket egyfajta kormányellenes összeesküvés-elméletet is kialakítanak maguknak). A harmadik srác a videón az a Mark Manes (és barátnője), aki a fegyverek egy részét szerezte és adta el Eric-nek és Dylan-nak. Mark-ot a BlackJack Pizzériából ismerte a két fiú, ahol mindhárman dolgoztak. Mark Manes tettéért hat év börtönt kapott, hogy illegálisan fegyvert adott el fiatalkorú gyermekeknek. A fegyvereket aztán Eric és Dylan a saját otthonában rejtegette, a szüleik tudta nélkül. Itt azt hiszem sokszorosan érvényes az a színházi mondás, mi szerint ha egy fegyver van a színen, akkor annak előbb vagy utóbb el kell sülnie. A fegyverek itt már titokban megvoltak, csak a megfelelő bevetési időpontra vártak...
____________________________________


Ki tudja, mi lett volna belőlük, ha ma is élnének. Talán sose hallottunk volna róluk, és élnék a hétköznapi, szürke életüket. Talán boldog emberek lennének, és csak tovatűnő rémálomként tekintenének vissza a középsulis éveikre. Sajnos ez már sosem derül ki, mint ahogy az sem, hogy az áldozataikból milyen emberek váltak volna.

Sajnos az ilyen jellegű események árnyéka örökké ott fog lebegni a fejünk fölött. Hiába történik meg egy tragédia, egy ideig mindenki próbál megértő lenni, de utána ahogy az események hatása elmúlik, kezdődik minden elölről. 

A tanárok, a szülők, és a diáktársak részéről is. Mert mindhárom fél hibás, hogy ilyen dolgok előfordulhatnak. Eric Harris, illetve a győri diák esete pedig azt bizonyítja, hogy a hozzájuk hasonló sérült személyek ott vannak körülöttünk a mindennapokban.

Aztán azon a szörnyű napon és azon a szörnyű helyszínen, az NBK napján már csak abban reménykedhetünk, hogy nem mi leszünk a következő áldozat.

A felső képen a Columbine-i mészárlás áldozatai (Eric Harris és Dylan Klebold kivételével). Alul a gyászoló szülők által emelt emlékkeresztek.

_______________________________________
Érdekes filmek, könyvek, linkek a témában:

Filmek:
American Tragedy: Love Is Not Enough (2019, rendezte: Josh Sabey)
Elefánt (2003, rendezte: Gus Van Sant)
I'm Not Ashamed (2016, rendezte: Brian Baugh)
Kóla, puska, sültkrumpli (2002, rendezte: Michael Moore)

Könyvek:
Elliot Aronson: Columbine után: Az iskolai erőszak szociálpszichológiája (2009)
Brooks Brown: No Easy Answers: The Truth Behind Death at Columbine (2002) 

Dave Cullen: Columbine (2009)
Sue Klebold: Napsugaram (2016)

Internet:
A Columbine site: (https://www.acolumbinesite.com/diary.php)
Columbine shootings: 20 years later (https://www.youtube.com/watch?v=4FblEjdJAIU)
Columbine tapes (https://www.youtube.com/watch?v=NZdVtnksBHs)
Columbine: Understanding Why (https://www.youtube.com/watch?v=NPtsPwocFj8)
INDEX.HU: Columbine-effektus? (https://index.hu/bulvar/lovold0416/)
Murder at Columbine High School (https://www.youtube.com/watch?v=D9mUpUHk3nE)
The Columbine Guide: (https://www.columbine-guide.com/)
The Everlasting Contrast (blog): (https://everlastingcontrast.home.blog/)


Sue Klebold (Dylan Klebold édesanyja, a Napsugaram című, Magyarországon is megjelent könyv szerzőjének) TED előadása:

Blake Haggard "Feeling Klebold" című, lírikus hangvételű balladája: