Columbine

12/27/2019

Sokáig gondolkodtam azon, hogy írjak e erről a témáról, vagy ne. 

Sokakban talán megütközést kelthet, hogy van itt egy tragédia, ami oly sok más hasonló tragédiát inspirált, én pedig egy ilyen szörnyűséget próbálok reklámozni, sőt.

Mert igen, az 1999. április 20-án történt események mind a mai napig mozgatják a fantáziámat.

Persze, rendkívül szomorú és tragikus az, ami történt.

De azzal, hogy hallgatunk róla, még nem fogja megoldani az ehhez hasonló problémákat, melyek időről időre újból és újból felmerülnek.

A napokban történt győri eset is pont ezt bizonyítja, amikor az egyik diák kést ragadott, és a tanárára támadt.

A mi országunk abból a szempontból szerencsés, hogy nálunk nem olyan könnyű fegyverhez jutni, mint Amerikában, ahol Dylan Klebold és Eric Harris elkövették tettüket 1999-ben. Azonban az abuzálás, a bántalmazások, amikben ők is szenvedtek, nálunk is ugyanúgy megtalálható, talán még nagyobb, ha nem ugyanolyan erővel, mint az USA-ban.

A columbine-i eset a mai napig rejtélynek számít, és a szakértők sem tudnak megegyezni abban, hogy mi is okozhatta a két fiatal, 16 éves fiú brutális tettét. A megállapított okok szerint a főként sportközpontú iskola jómodú, sportoló diákjai által elkövetett bántalmazások, beszologatások voltak részben a kiváltó okok. Ezek az események mindennaposak voltak, azonban a két elkövető által rendszeresen vezetett naplófeljegyzésekben ilyen jellegű leírásokat nem véltek felfedezni. Az iskola fojtogató légköréről, az ott kialakult hierarchiáról azonban sok más diák is beszámolt, sőt, voltak olyan megszólalások is a tragédia után, hogy azt az egyet csodálják, hogy nem előbb történtek meg hasonló borzalmak.

A másik ok a két elkövető, Dylan és Eric személyiségében keresendők. Mindketten öngyilkosságra hajlamos, szuicid személyiségek voltak, kiváltképp Dylan. Az szinte bizonyos, hogy Dylan-t az öngyilkos hajlama vitte bele ebbe a tragédiába, melyet a feljegyzéseikben csak : NBK-nak hívtak. Ez az egyik kedvenc filmjük, a Natural Born Killers, azaz a Született gyilkosok című Oliver Stone filmre utal (főszerepben többek között Woody Harrelson, Juliette Lewis, Tommy Lee Jones, Robert Downey Jr., a forgatókönyvet pedig az a Quentin Tarantino jegyzi, akiért szintén nagyon rajongtak a fiúk.).

A naplófeljegyzésekben (melyek az esemény után publikussá váltak a Jeffco, azaz a megyei rendőrség által), szinte megváltásként szerepel az NBK napjának megjelölése, egy olyan esemény, amelyet mindketten nagyon vártak, és amelyet április 20-ára (mely Hitler születésnapja, de mai napig vitatkoznak azon, ennek a dátumnak vajon volt jelentősége, vagy nem) terveztek. Az is biztos, hogy bár Dylan Klebold ötlete volt az NBK, a fő mozgatórugó Eric Harris volt. 

Eric volt kettejük között a mániákus fegyvermániás, aki ismert volt hihetetlen erejű dührohamai miatt, ő beszélte rá Dylan-t is a fegyvervásárlásra, amit egy csellel oldottak meg, hiszen tizenhat éves korban ez még illegállis lett volna: egy idősebb lányismerősüknek szóltak, aki egy fegyverbemutató rendezvényen megvásárolta a kívánt fegyvereket. Az eladóhoz először maga a két fiú ment oda, de mivel a férfi elzargatta őket, később a barátjukat küldték. Az eladó sejtette, hogy kik állnak a háttérben (hiszen látta a lányt Eric és Dylan társaságában), de mégis eladta a fegyvereket. 

Ezekkel követték el később a Columbine-ban történt fegyveres támadást, melynek során tizenkét diák és egy tanár vesztette életét... Ezután pedig a két fiú is végzett magával az iskola könyvtárában. A két holttest vérbe fagyott fényképe bejárta a világsajtót (megrázó képek, így látni ezt a két fiatal srácot, a valóság valami könyörtelen és brutális dimenzióját eleveníti meg, hasonlóan a 2001. szeptember 11-ei tragédia magasból alázuhanó áldozataihoz, vagy a Kennedy-merénylet véres képsoraihoz), nagy felhördülést keltve: később aztán sosem adtak hasonló tragédiáknak ilyen jellegű nyílvánosságot, sőt, próbáltak minél több részletet elhallgatni. 

Ez az esemény azonban akkor még újnak számított, modern korunk első iskolai vérontása volt ez.

Az ebédlő kamerája által készített felvétel a két fegyveres fiúról szintén bejárta a világsajtót, és híres, ikonikos képpé vált. A későbbiekben aztán sosem engedtek meg hasonló képeket közölni a médiában, újságok címlapjain. Lehet beszélni a média aljasságáról, etikát nem ismerő magatartásáról, de legalább ennek az egy "szabálynak" később mindenkor eleget tettek.

Eric és Dylan az iskola ebédlőjében. Eric Harris fehér polót visel, melyen elől a "Natural Selection" felirat szerepel. Dylan feketében, polóján vérvörös betűkkel a "Wrath" felirat.
______________________________________


Olyannyira, hogy a 2012. december 14-én, a connecticuti Sandy Hook általános iskolában elkövetett szintén szörnyű, és sokkal több halálos áldozattal járó lövöldözésről annyira kevés volt az információ, hogy az is felröppent, csak kitaláció, hoax volt az egész. Az elkövető, Adam Lanza csak húsz éves volt, és a később megtalált feljegyzései alapján nagy "rajongója" volt a Columbine-ban történt eseményeknek. Ahogy Dylan és Eric, ő is saját fegyverével vetett véget az életének, mielőtt a rohamosztag elkaphatta volna.

A legtöbb halálos áldozattal járó 2018. február 14-én, Nikolas Cruz által Stoneman Douglas középiskolában elkövetett lövöldözés már máshogy zajlott: a merénylő az eddigi eseményekkel ellentétben elhagyta a helyszínt, beült egy étterembe, majd távozáskor a rendőrség elkapta és megbilincselte.

Ez utóbbi esemény kivételével ezek a lövöldözések megegyeznek abban, hogy az elkövetők mind az átlagon felüli intelligenciával rendelkeztek, és talán emiatt is kívülállónak érezték magukat. A környezetük általában megvetette, lenézte őket. Persze ez sem teljesen igaz, hiszen Eric-nek és Dylan-nek is számtalan haverja volt, akik semmi különöset nem vettek észre a két fiún, és sosem gondolták volna, hogy mire is készülnek.

A columbine-i esemény során a rend őrei óriási megrovásban részesültek a közvélemény szemében: órákkal később érkeztek csak a tett helyszínére, és amikor megkezdték a behatolást az iskolába, az egész lövöldözés már réges rég véget ért, az elkövetők már holtan feküdtek a könyvtár polcai között. Azonban számukra is új volt még ez az eset, ami aztán a columbine-i tragédia után precedensértékűvé vált. Mind Adam Lanza, mind Nikolas Cruz esetében már gördülékenyebbnek bizonyult az akció, és a megérkezés után a rohamosztagosok azonnal megkezdték a behatolást.

Hosszas előkészületek előzték meg az NBK napját, és mindkét fiú feljegyzéseket készítettek: melyik az a nap, amikor a legtöbben tartózkodnak az iskolában, azon belül is az ebédlő hatalmas termében. És itt jön képbe a legfontosabb: valójában a columbine-i eset nem sikeres lövöldözés volt, hanem elhibázott robbantás.

Az eredeti tervek szerint ugyanis csőbombákat helyeztek el kora reggel az ebédlő asztalai alatt. Ezeket a bombákat Eric Harris készítette, akinek ez az egyik legkedvesebb időtöltése volt: szeretett robbanóanyagokkal kísérletezni, melyeket otthon rejtegetett, a mit sem sejtő szülei tudta nélkül. Ezek a nagyméretű táskákba rejtett bombákhoz nem nyúlt egyetlen diák sem (azt hihették, otthagyta valaki), és mikor elkövetkezett a robbanás ideje, semmi sem történt: Eric valamit elronthatott, mert a detonáció nem következett be. Dylan és Eric az iskola parkolójában várakoztak. Az eredeti tervek szerint végignézték volna a szörnyű robbanást (Eric fő inspirációja erre az oklahomai robbantás volt), majd a megmaradó, életben maradt diákokra akkor rontottak volna rá a fegyvereikkel, amikor azok kifelé tartanak pánikolva az iskola ajtajain, kapuin.

Azonban semmi sem történt.

Teltek a percek, a robbanás pedig nem következett be.

Ekkor történt, hogy a két fiú kiszállt a kocsiból, magukhoz vették az összes fegyverüket a kocsi csomagtartójából, és megindultak az iskola felé.

Első áldozatuk az a Rachel Scott Joy volt, akinek az életéről film is készült I'am Not Ashamed címmel, 2016-ban. A film maga nagyon jó, és felbukkannak benne mellékszereplőként Eric és Dylan is. Rachel szintén naplót vezetett, melyből kiderül, hogy különös megérzései és álmai voltak a tragédia napja előtt, és az egyik lapon egy rajz is szerepel, tizenhárom könnycseppel... mely egyesek szerint a tizenhárom áldozatra utalhat.

Rachel megrögzötten vallásos családban nevelkedett, és állítólag Eric Harris, aki a gyilkos lövést mérte rá, megkérdezte tőle: "Még mindig hiszel Istenben?"

Mire a válasz ez volt: "Tudod, hogy igen."

Mindez még az iskolán kívül történt, a bejárat közelében, ahol Rachel az egyik évfolyamtársával beszélgetett. Ez után a fiúk megkezdték a behatolást az épületbe. Sokan ekkor még mindig csak azt hitték a fegyverropogás és a lövések zajára, hogy valami iskolai csínytevésről van szó, és nem vették komolyan, hogy valami óriási tragédia van készülőben.

A fiúk végigjárták az iskola épületét, és nagy valószínűség szerint atlálomra választották ki áldozataikat. Amikor különváltak egymástól, Dylan több áldozatot is elengedett, és futni hagyta őket, Eric viszont tombolni akart, és csak egyetlen egy embert engedett el: Brooks Brown, régi haverja megközelítette Eric-et, mikor az még kint a kocsinál elővette fegyvereit a csomagtartójából. Brooks nem hitt a szemének, és ő is valami csínytevésre készült (több otthoni home vide-ot is készítettek együtt, melyben harci fegyverekkel lövöldözéseket imitáltak, ezek közül néhány a Youtube-on is megtalálható). Brooks odament Eric-hez, és megkérdezte, miért nem volt reggel iskolában, ugyanis Harris hiányzott az egyik óráról. Eric azonban szinte oda sem figyelve csak így válaszolt: "Menj innen Brooks. Kedvellek téged."

Brooks a mai napig nem érti, vajon Eric őt miért nem lőtte le, ugyanis pár évvel korábban igen komoly összetűzésük volt. Eric Harris saját internetes oldalt is működtetett (azóta természetesen ez már megszűnt), amelynek a fő témája ez volt: MIT UTÁLOK A VILÁGON? Itt azt sorolta fel egymás után, hogy mit gyűlöl annyira, és miért... és egy ideig köztük volt Brooks Brown is, sőt azt írta még hozzá, hogy kedve lenne megölni őt.

Amikor Brooks szülei ezt megtudták, azonnal értesítették a rendőrséget, akik azonban semmit sem tettek, és nem tulajdonítottak nagy komolyságot az ügynek.

Ha sikerül az a bizonyos előre eltervezett robbantás, több száz fiatal áldozata lett volna a tragédiának. Így azonban "csak" tizánhárom vesztette életét a helyszínen, melyhez hozzáadódik a két elkövető öngyilkossága is... és persze az a rengeteg sérült, testi nyomorékká tett, illetve lelki sérült, akiket az esemény egy életre lelki nyomorékká tett (néhányan jobban, néhányan kevésbé jobban vészelték át a megrázgódtatást, vannak többen is közülük, akik nem bírták sosem kiheverni Columbine-t, és már nem élnek). Ez adja a rejtély egy újabb elemét: ha tényleg egyfajta bosszú, büntetés volt a célja e tettüknek, akkor miért "csak" tizenhárom emberrel végeztek? Ráadásul közülük egy sem volt annak a bizonyos körnek a tagja, a felsőbb rétegnek, a sportoló "bikáknak", akik állandóan szekírozták őket, és akiket annyira utáltak. Mi alapján válogattak vajon? Mi alapján engedtek el valakit? Csak a véletlen alapján döntöttek volna?

Ezt már sosem fogjuk megtudni.

Eric Harris és Dylan Klebold
_____________________________________


Kész rémálom lehetett akkor az iskola épületében tartózkodni. Eric és Dylan végigjárták a folyosókat, benéztek tantermekbe, ahol a diákok az asztalok alatt lapulva reménykedtek, hogy talán megúszhatják. Voltak egyesek, akik az ajtó ablakán keresztül szemkontaktust is váltottak a gyilkosokkal. Borzasztó még belegondolni is.

A gonosz erők által megszállt fiatal gyermekek a horrofilmek és történetek gyakori témája volt mindig is. Rendkívül nyomasztó és félelmetes a gondolat, hogy ha a jövő generáció, a saját gyermekeink is képesek ilyen tettekre, akkor már tényleg sehol sem lehetünk biztonságban. Adam Lanza először a saját anyját lőtte többször fejbe, mielőtt elindult pusztító útjára a Sandy Hook általános iskolába.

Lehetségesebb ennél félelmetesebb felállás, amikor a saját gyermekeinktől is félnünk kell? Ráadásul úgy, hogy szinte megmondhatatlan és észrevehetetlen, hogy kiben bújkálhat ilyen jellegű őrület.

A tantermekben bújkálók azonban "szerencsések" voltak. A folyosókon bolyongók már kevésbé. A legnagyobb vérengzést a könyvtárban rendezték (miért pont ott?), ahova aztán újból és újból visszatértek, majd innen tüzet is nyitottak a kiérkező rendőrökre. Dylan megpróbálta eltalálni a saját autójának csomagtartóját, ahol szintén egy adag robbanószer volt elrejtve, de az sem robbant fel akkor, amikor kellett volna. Később sem. A rendőrök szédszedték az autót, mikor már minden véget ért, és hatástalanították a bombát.

Ez az esetlenség ad egy különös hangulatot az egész eseménynek. Itt ez a két fiú, akit egész életükben elnyomtak. Igaz, jómódú családból származnak, de a naplóikból kiderül, hogy mennyire nyomasztotta őket ez az egész közeg, a kisvárosi amerikai lét, illetve az iskola, melynek hierarchiájának a legalsó fokán helyezkedtek el (bár hozzá kell tenni, Dylan Klebold rendkívül intelligens és jó tanuló volt, jegyei csak az NBK-hoz közeledve kezdtek el rohamosan romlani). Itt és most, e szörnyű és várva vált és előre eltervezett esemény csupán pár óráig tartó perceiben most istenként érezhették magukat. Olyan fokú szabadság-érzést élhettek át, mint soha azelőtt, és amilyet valószínűleg csak nagyon kevés ember élt át a történelemben (persze nem is vágynak ilyen fokú szabadságra a legtöbben... és mint ebben az esetben is, a szabadságnak is meg vannak  a maga fokozatai...). Ők voltak mindenki életének és halálának eldöntői. De még ezt is olyan esetlenül tudták véghezvinni, hogy a saját maguk által készített bombák sem robbantak fel. Egyik sem (persze nagyon nagy szerencse, hogy így történt). És akkor még ott van Eric Harris, aki elrontja a saját bombáit, nem következik be a detonáció, de még az is megtörténik vele, hogy fegyverének csöve lövés közben olyan erősen visszaugrott, hogy telibe találta a saját orrát, ami így eltört, és a lövöldözés közben folyamatosan ömlött belőle a vér.

Szinte már megalázó, mégis mennyire emberi. Nem az a tökéletes, hollywood-i rendezésben készült rémálom, hanem nagyon is valóságos, nagyon is emberi momentumokkal teletűzdelt tragédia.

Lehet, hogy az ehhez hasonló emberi momentumok miatt tudok szimpatiználni Lee Harvey Oswald-dal is, Kennedy elnök állítólagos merénylőjével. Ezeket a kisembereket összeköti, hogy kudarcokkal teli életük egy pontján kitört belőlük valami olyan indulat, ami az elnyomó rendszer ellen irányította őket, és egy halálos pillanatig ők lettek az elnyomók. Ez mindig egy nagyon érdekes folyamat és téma. Erről szól többek között a Michael Douglas által fémjelzett Összeomlás (Falling down) is, vagy a legújabbak közül az óriási sikert aratott, Joaquin Phoenix által megformált Joker is. Valamilyen szinten Eric és Dylan is ezt tette, szembe fordultak a rendszerrel, ami az iskola képében jelent meg elöttük, és minden elnyomott indulatukat, dühüket kiélték rajta. Az áldozatok nem emberek voltak, hanem ennek az elnyomó rendszernek a részei, együttműködő alattvalói.

Eric Harris orrtörése azért is különös, mert (erről videó is készült, Youtube-on megtalálható) többször is kimentek a Littleton (még a város neve is magában foglalja a hétköznapi színhelyt, "Little"-ton, Denver egyik legkiesőbb külvárosa) melletti kihalt erdőkbe, a hegyekbe, hogy a fákra lőve gyakorolják a célbalövést.

Magyarországi szemmel nézve (bár a mi hazánk is gyönyörű), szintén furcsának tűnik, hogy egy ilyen festői környéken élő fiatal mitől szenvedhet. Littleton-t rendkívül szép táj veszi körül, számtalan túrista és túrázó fordul meg a környező hegyekben, barlangokban, kanyonokban.

Festői táj.

Persze amikor az ember még fiatal, és nem látja még át annyira a világ folyamatait, akkor még nem tud értékelni olyan dolgokat, melyek ott vannak a szeme előtt. Sok szakértő részben a fiatalkori depressziónak tudja be az okokat, és ez a két fiú naplójából is kiszűrődik. Dylan-éből mindenképp, aki egy idő után már egyre többször emlegeti az öngyilkosság szót. Eric-nél ez nem jelenik meg, nála az iszonyatos düh a perdöntő, óriási indulatok munkálkodnak benne, és e energiák kiadás az, ami őt motiválja. Azt akarja, hogy a világ megtudja, neki mennyire rossz, mennyire szenved. Mindennél jobban akaraja bántani az embereket.

Egyikőjüknek sem volt sosem barátnője, és mindketten irigyek voltak a suli bikáira, akik olyan könnyeden tudtak bánni a csajokkal. Az akkor is továbbra is rejtély, hogy ezeket a sportos srácokat miért hagyták életben, és miért van az, hogy egyet sem ejtettek el közülük.

Ebből is látszik, hogy az igazából nem volt tervük, a robbantással akartak tragédiát okozni, nem  pedig szemtől szemben, ahogy sokkal-sokkal nehezebb. Persze nekik így is sikerült, tizánhárom ártatlan életet így is elvettek.

Tettük pontos motivációjára talán csak egyetlen módon derülhetne fény, de az sosem fog megtörténni. Az NBK előtti napokban felvettek egy videóanyagot Eric Harris szobájában, ahol a kamerába beszélve búcsút vesznek a környezetüktől, a szüleiktől, a világtól. Ez a híres "Basement tapes", azaz "Alagsori felvételek". Azonban e videóanyagnak csak a töredéke szivárgott ki, a rendőrség sosem tette nyílvánossá, tartva a követőktől és az utánzóktól, és nagy valószínűség szerint az egész felvételt bezúzták azóta. Nagyon keveset látták ezt a videóanyagot, a rendőrség tagjain túl csak az elkövetők és az áldozatok szülei tekinthették meg.

Furcsa így külön venni a tragédia szereplőit "elkövetőkre" és "áldozatokra". Számomra Eric Harris és Dylan Klebold is áldozatok. Fiatalok voltak, és semmiképp sem szeretném felmenteni őket, biztos vagyok benne, hogy nem tudták, mit cselekszenek. Eric Harris többször is megemlíti naplójában, hogy "nyomot akar hagyni a világban". Dylan-nek nem voltak ilyen tervei, viszont már készült a halálra, és tudta, az NBK napja az, amikor ahogy ő írja: "végre elbúcsúzhat ettől a világtól".

Dylan Klebold reggeli rutinja. Hát igen, Amerikában már 16 évesen is kocsival járnak az emberek a "munkahelyükre". A videó alatt végig a Ponyvaregény filmzenéje szól, mely Dylan és Eric egyik kedvenc filmje volt.
________________________________________

Megkapó, ahogy ez a két srác így egymásra talált. Az eset másik örök rejtélye (mennyi van...), hogy vajon akkor is elkövették volna mindezt, ha nem ismerik egymást. Abban biztos vagyok, ahogy a szakértők is úgy vélik, hogy a fő mozgatórugó Eric Harris volt, ő volt a pszichopata, a mániákus (talán a fegyverekhez való vonzódását rézben magyarázhatja, hogy az apja a hadseregben szolgált, talán nem). Dylan más szemilység volt. A home video-kat nézve, melyeken szerpel, el nem tudnám róla képzelni, hogy valaha képes lenne ilyen szörnyűséget véghezvinni. Mosolyog, szerényen, már-már félénken viselkedik, és olyan srác benyomását kelti, akit én nagyon szívesen megismernék. Ez, illetve az egész ügy iránti érdeklődésem motivált arra, hogy elolvassam az anyja által írt regényt, Sue Klebold: Napsugaram című könyvét, melyet a hölgy a tragédia után írt, felhasználva saját naplófeljegyzéseit. A könyv magyar nyelven is megjelent, de mellett néhány angol nyelvű kötetet is elolvastam, köztük talán Dave Cullen Columbine című könyve a legkiemelkedőbb. Dave Cullen maga is rabja ugyanakkor szakértője is az ügynek, és több előadást is tartott a Columbine-ról alkotott meglátásairól, néhány a Youtube-on is megtekinthető.

Eric Harris-szel már más a helyzet. Ha őt nézem a felvételeken, kiütközik rajta az elnyomott, magába fojtott düh, és hogy valami biztos, hogy nincs rendben vele. Ha ő nincs, biztos vagyok benne, hogy Dylan-t senki sem tudta volna befűzni, hogy ilyesmit tegyen. Még így is érthetetlen, hogy hogy lehet valakire ilyesmit rávenni. Eric nagyon rossz hatással volt Dylan-re, már az NBK előtt is sok balhéba belevitte, egyikből (egy utcán parkoló furgont törtek fel, és elvittek egy műszaki cikket) rendőrségi ügy is lett. Mivel fiatalkorúak voltak, elég volt csak bizonyos foglalkozásokra és fejtágítókra járniuk, de azt is idő előtt befejezhették, mert oktatóik szerint nem jelentenek veszélyt a társadalomra. A Klebold szülők odáig is elmentek, hogy egyenesen megtiltsák Dylan-nek, hogy Eric-kel találkozgasson (persze ezt lehetetlen kivitelezni, ha máshol nem, az iskolában úgyis összefutnak).

Bár az alagsori szalagokat sosem fogom megnézni, mégis szeretném megérteni, hogy vajon mi vihette rá ezt a két srácot tettükre. Akármit is csináltak, valamilyen szinten együttérzek velük. Akármilyen szép helyen éltek, akármilyen modern felszereltségű, szuper iskolába is jártak, az emberek lelkébe nem láthatunk bele. Nem tudhatjuk, mit éreztek. Milyen volt a családi légkör. Harris-éket nem ismerhetem, a Klebold-család belső légkörébe viszont a Napsugaram könyv miatt van egy kis rálátásom. És abból viszont kiszűrődik ez a kisvárosi amerikai lét nyomasztó közege, az állandó elvárások frusztrációja. Mind a család, mind az iskola nyomást tesz a diákokra, hogy vinniük kell valamire, különben semmit sem ér az életük. Azt gondolhatnánk, Amerikában mégis csak több esély van arra, hogy sokra vigye az ember (attól is függ, kinek mi a sok), de ki tudja, ez mekkora nyomást helyez a fiatalokra. A lehetőségek tárháza áll előttük, és nekik kötelező kezdeniük velük valamit.

A saját példámmal élve, én a váci Madách Imre Gimnáziumba jártam középsuliba. A mi sulink nem volt akkora és olyan hiperszuper mint a Columbine, távolról sem, mégis egyes részleteiben vélek hasonlóságokat felfedezni. Az a szögletes forma, az aula modernek ható, üvegezett fala. És ha összehasonlítom magam a fiúkkal, hogy ők mit érezhettek, bizony engem is nagyon taszított a suli túlságosan is streril közege, illetve az a frusztráció, amit tudatalatt éreztem. A megfelelési kényszer. Én magyar-töri szakra jártam, de mivel nem volt olyan nagy a létszám, összevontak minket a sportosokkal is, akik között főként menő focisták voltak. Nem volt igazi osztályközösség, klikkekből álltunk. Én jómagam egy négy-öt fős klikkbe tartoztam, főként a könyvmolyok közé, még úgy is, hogy stabil hármas tanuló voltam, a többiek pedig sokkal jobbak.

Nagyjából az egész osztály jobb volt nálam, már ami a tananyagra vonatkozó tudást illeti, ami viszont engem sosem érdekelt. A többieknél jóval gyengébb általános iskolából kerültem fel a patinánsabbnak számító Madách-ba. Emlékszem, mennyire féltem, hogy nem fogok tudni bekerülni oda, a felvételi időszaka idegtépős időszak volt. Ráadásul az én generációm volt az első, akik még abban az új típusú, kétszintű éretségi rendszerben érettségiztek, mi voltunk a kisérleti nyulak. Senki sem tudta, mire számíthat.

Aztán bekerültem, és borzalmas négy év következett. Az összevont osztályunk nagyra duzzadt, számtalan idegen arccal, ami nekem szokatlan volt, egy viszonylag kis számú falusi általános iskolai osztály után. A csesztetést tekintve szerencsére fellélegezhettem, ugyanis amit az általános suliban kaptam, ahhoz képest itt semmi sem volt. Egy-két beszólogatás, semmi több, ellentétben az áltsulis verekedésekkel, amikor a cigányok bejöttek az osztálytermünkbe (sokszor óra közben is, de főként szünetekben), és mindenkibe belekötögettek. Előfordult, hogy a földszinti termünk ablakán ugrottunk ki, hogy értesítsük a tanárainkat, akik viszont szartak az egészre.

Borzalmas időszak volt, mégis valahogy közelebb áll a szívemhez az az időszak, talán csak azért, mert mégis a szülőfalum iskolája volt, és sok barátot szereztem, akikkel együtt nőttem fel (persze később szétszóródtunk, és mára már senkivel sem tartomm a kapcsolatot).

Azonban ha fizikai bántódásom nem is ért a gimiben, mindezt megkaptam intellektuálisan a tanáraimtól. Emlékszem, milyen remegő idegesség lett úrrá rajtam felelések előtt. Rettegtem iskolába járni. Tudom az anyagot? Hogy fogok kiállni annyi ember elé, hiszen meg se merek szólalni... Persze sose tudtam szóban felelni, hármasnál jobb jegyet nagyon ritkán tudtam szerezni. Ha meg kellett szólalni, némasági roham lett úrrá rajtam, és igyekeztem a legkevesebb szóval, minél hamarabb eldarálni a mondatokat, sokszor szinte érthetetlenül hadarva.

Sok tantárgyat, amik pedig érdekelnek, sikeresen megutáltatták velem. A történelmet például, ahol egész órán felelések voltak, az utolsó öt perc ment el azzal, hogy a tanár úr elmondta, mettől meddig olvassuk el a könyvben a következő részt. Aztán abból újra felelés, megint öt percben aztán elmondta a következő anyag terjedelmét a tankönyvben. Így könnyű, gondoltam, ennyit én is meg tudnék csinálni.

Aztán, mivel nagyon gyenge voltam szóban, a feleléseim is pocsékak voltak, és nem egyszer a tanárok is nagy kedélyességgel alázgattak. "Ez tipikus, Andrisos hármas felelet...", ez volt az egyik töritanárom által elmondott ítélet. Egy idő után aztán be voltam skatulyázva, és ha sikerült is jól felelnem, négyes vagy ötös környékén álltam, jöttek a szokásos ismétlő kérdések, az elmúlt órák anyagaiból, és a tanár addig kérdezgetett, míg újra meg nem álltam a kettes vagy a hármas környékén, és elégedetten küldhetett a helyemre, a szokásos jegyemmel.

Emlékszem, mennyire gyűlöltem ilyenkor az iskolát, és még az is lehet, hogy nekem is eszembe jutottak olyan gondolatok, amelyek Eric-et és Dylan-t is emésztették. Amilyen tantárgyakat szeretnék, megutáltatják velem, más tantárgyakat, mit az életben sosem fogok használni, meg erőltetitk, mint például a biokémia, ahol szintén minden órán szóbeli felelések voltak. Történelemből nem, de biokémián meg mertem tenni, hogy már a felszólításnál azt mondtam, nem készültem, hogy azonnal írja is be az egyest, úgysem fogok tudni kiállni és elmondani az anyagot.

Őszintén szólva nem emlékszem, hogy tényleg így volt e, de a gyűlöletre és az undorra tisztán emlékszem. Ahogy arra az őrült, feszült nyomásra is, megfelelési kényszerre is, ami rengeteg energiámat elvette. A megalázottságra, mikor egy tanár kikezdett, olyannyira, hogy olykor az osztály is rajtam röhögött.

Dylan Klebold egyetlen interjúja, amely az iskola tévécsatornájának, az RNN-nek (Rebel News Network) készült. Dylan KMFDM feliratú felsőt visel, mely az egyik kedvenc együttese volt. "Inkább egyedül szeretsz tanulni, vagy csoportos módon?"
_________________________________

Emlékszem egy igen nagy felröhögést keltő esetre, amit pont én okoztam. Valamilyen definíciót kérdezett a tanár, már magam sem tudom, hogy mit, és pont engem talált meg vele. A válaszban benne szerepelt a "közösség" szó, de én valamilyen okból kifolyólag, pillanatnyi kihagyásból, vagy nem is tudom miért, "közösülést" mondtam. Természetesen mindenki dőlt a röhögéstől, a tanár pedig odajött hozzám, és kezet fogott velem, és azt mondta: "Gratulálok!"

Ezzel a stabil hármas szinttel érkeztem aztán el az érettségihez, ami szintén újabb embertelen feszültséggel járt. Rengeteget tanultam, éjjel-nappal. Nem csak az érettségi jelentett álmatlan éjszakákat, hanem hogy mi lesz velem azután? Hova fogok menni, ha túl leszek rajta? Dolgozni fogok? De mit? Tanulni? De mit tanulják? Teljes volt a tanácstalanság.

Dylan Klebold a Columbine dráma klubjában, ahol műszaki rendezőként segédkezett iskolai darabok előadásában. A videó vége felé jól látszik, ahogy az egyik szereplő egy ecsettel "megsöpörgeti" Dylan vállát, aki visszaszól neki valamit. A kamera ez után követi Dylan kivonulását a díszletből, ami a későbbi tragikus események tudatában meglehetősen nyomasztóan baljóslatú, félelmetes szinezetet kap...
____________________________________________

Aztán elérkezett az érettségi, és magam is meglepődtem, mennyire jól sikerült. A matekot kivéve, ami kettes lett, szinte mindegyiket négyesre hoztam, és csak pár hármasom lett. Történelemből is négyest sikerült produkálnom... emlékszem a töritanárom vörös árnyalatba úszó fejére, ahoyg ő még szívesen szurkálódott volna, hogy levigye a jegyeimet, vagy valamilyen fricskát előhúzzon, de hát az éretséginél jelen lévő felügyelő miatt nem tehette meg. Aztán a legvégén odajött hozzám, kezetfogott velem, és gratulált nekem. Persze látszott rajta, hoyg nem őszintén teszi, és zavarban van.

Ennél jobb bosszú nem is lehetett volna így a végére, talán csak ha ötösre sikerül hoznom a jegyemet.

A sors iróniája, mit ad isten, a történelmi érettségi tételem (csak hogy a BERONIS is szóba kerüljön) a középkori város volt.

Micsoda véletlen.

Tehát valahol megértem a fiúkat is, és számomra ők is az áldozatok közé tartoznak. Ők is meghaltak a végén, bármit is tettek. Az áldozatok, az áldozatok hozzátartozói mellett őket is nagyon sajnálom. Főleg, hogy a home video-ikat nézve annyire elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen cselekedetre képesek voltak. Egy ilyen vész-kóros celekedetre, hogy a BERONIS-hasonlatoknál maradjunk.

Amerika ide vagy oda, ott sem könnyű az élet. Biztos vagyok benne, hogy Eric és Dylan is hasonlókat érzett, mint amiket én, talán ezért is érzem őket közel magamhoz (főleg Dylan-t, vele tudok a leginkább együttérezni). Talán Eric erőszakossága is ezeknek a stresszfaktoroknak az időnkénti kirobbanásának a következménye volt. Dylan Klebold időnként titokban ivott, emiatt volt VoDKa a beceneve közeli barátai körében. A nagy "D" és a nagy "K" nevének kezdőbetűit jelöli (Eric beceneve a "Reb" volt, ami a Rebell szó rövidítése. Lázadók volt a suli sportcsapatának a gúnyneve. Naplóikban és egymás között is VoDKa-nak és Reb-nek hívták egymást). Eric Harris pedig nyugtatókat szedett, melynek nyomait a boncolás során is megtalálták a szervezetében. Dylan Klebold teljesen tiszta volt, tiszta fejjel követte el, amit elkövetett.

Eric Harris és Dylan Klebold aztán a könyvtárban a saját fegyverükkel végeztek magukkal. Először Eric, puskája csövét a szájába tette, és meghúzta a ravaszt. Utána Dylan, félautamata TEC-9 fegyverét saját halántékára tette, és meghúzta a ravaszt. Bár Eric természetesen azonnal meghalt, Dylan állítólag még percekig életben volt, és végül saját kifolyó vérébe fulladt bele.

Szinte felfoghatatlan, hogy lehet ilyet eltervezni, de ráadásul még (igaz, számtalan hibával, bedöglött robbanóanyagokkal) véghez is vinni. Óriási elkeseredés kell ahhoz, hogy valaki saját magával is végezzen, ez egy olyan dolog, amit sosem fogunk megérteni, még ha hasonló jellegű gondolatok természetesen időnként mindenkiben felmerülnek. De egyáltalán nem könnyű megtenni. Ehhez is valami olyan negatív jellegű bátorság kell, ami felfoghatatlan. Milyen mélyen lehettek ezek a srácok, hogy a legvégén képesek voltak saját magukra irányítani a fegyvereiket? Ha már az öngyilkosság volt az egyik cél, akkor miért éreztek motivációt arra, hogy másokat is meggyilkoljanak? Sue Klebold könyvéből ugyanis kiderül, hogy fia, Dylan az utolsó néhány napban már a házimunkát sem végezte el, semmire sem mutatott érdeklődést, és teljesen magába zárkózott. Hogyhogy nem rettentek vissza menet közben, mondjuk mindjárt az első áldozat lelövése után? Nem valószínű, hogy vérszemet kaptak, hiszen akkor nem "csak" tizenhárom halottja lett volna a tragédiának (melynek eredetileg a robbantás következtrében több száz áldozata lett volna... belegondolni is szörnyű... Főleg a váratlansága miatt, hiszen a semmiből egy teljesen szürke és eseménytelen kisvárosban történt volna meg ez a példanélküli esemény, ha tényleg az előre elhatározott tervek szerint következik be).

Dylan Klebold (karikatúra)

Eric Harris és Dylan Klebold az NBK napján, az ikonikus, a Trench Coat Maffia által híressé vált szerelésükben (karikatúra)

BONES zseniális Library Suicide (Könyvtári öngyilkosság, vagyis ahol és ahogy a kér fiú végzett a saját életével) remekül érzékelteti a két fiú közötti viszonyt, és az egyik kedvenc számom. A szövege és a hangulata is zseniális.

I could have been a lawyer, I could have been a doctor
But I don't give a fuck about helpin' out others
You act like you be snappin', you say that you're the hardest
But you don't fool nobody, you're a pussy like your father
A bitch just like your mom, a wreck just like your home
I know you feel alone, so know I will not go
I know you feel alone, I know you feel me here
I'm sittin' right beside you, everything is okay 

________________________________________


Ha nem is tudjuk meg sosem, miért is tették a fiúk, amit tették, a legközelebbi magyarázat talán abban keresendő, hogy számtalan elem együttes hatása kellett hozzá. Kellett egy rendkívül agresszív, pszichopata személyiség tüneteivel rendelkező fiú Eric Harris személyében, illetve egy szuicid, depresszív, saját halálára készülő barát Dylan Klebold személyében (vajon Eric nélküle is megtette volna, ha Dylan mégis nemet mond? Hogy volt képes Dylan ennyire kötődni egy ilyen sráchoz, akitől egyébként már többször is megpróbált elszakadni... Hogy tudta Dylan ilyen jól palástolni, mit érez legbelül, miközben a videókon egy teljesen normális, mosolygós, intelligens fiatal srác látszik?). Kellett a szüli elvárás és az iskolai elvárás nyomasztó terhe. Az iskolai szurkálódások (volt egy eset, amikor Dylan egy évfolyamot kezdő gólyával beszélgetett. Egyszer csak egy arra haladó autóból a benne ülő bikák egy üres üveget dobtak feléjük, ami a közelükben tört szét a betonon. Dylan teljesen nyugodtan, egy válrándítással így szólt a diáktársának: "Nyugi, majd megszokod..."). Talán mindezek egyszerre helyeztek akkora nyomást rájuk, ami végül ebbe a tragédiába torkollott. Lehet, hogy számtalan barátjuk és haverjuk volt (a home video felvételeken is látszik), de mindannyian tudjuk, hogy sok ember között is mennyire egyedül tudja érezni magát az ember. Ez még nem garancia semmire.

Ki tudja, mi lett volna belőlük, ha ma is élnének. Talán sose hallottunk volna róluk, és élnék a hétköznapi, szürke életüket. Talán boldog emberek lennének, és csak tovatűnő rémálomként tekintenének vissza a középsulis éveikre. Sajnos ez már sosem derül ki, mint ahogy az sem, hogy az áldozataikból milyen emberek váltak volna.

Sajnos az ilyen jellegű események árnyéka örökké ott fog lebegni a fejünk fölött. Hiába történik meg egy tragédia, egy ideig mindenki próbál megértő lenni, de utána ahogy az események hatása elmúlik, kezdődik minden előlről. 

A tanárok, a szülők, és a diáktársak részéről is. Mert mindhárom fél hibás, hogy ilyen dolgok előfordulhatnak. Eric Harris, illetve a győri diák esete pedig azt bizonyítja, hogy a hozzájuk hasonló sérült személyek ott vannak körülöttünk a mindennapokban.

Aztán azon a szörnyű napon és azon a szörnyű helyszínen, az NBK napján már csak abban reménykedhetünk, hogy nem mi leszünk a következő áldozat.

_______________________________________
Érdekes filmek, könyvek, linkek a témában:

Filmek:
Elefánt (2003, Rendezte: Gus Van Sant)
I'm Not Ashamed (2016, Rendezte: Brian Baugh)
Kóla, puska, sültkrumpli: (2002, Rendezte: Michael Moore)

Könyvek:
Elliot Aronson: Columbine után: Az iskolai erőszak szociálpszichológiája (2009)
Brooks Brown: Noe Easy Answers: The Truth Behind Death at Columbine (2002) 

Dave Cullen: Columbine (2009)
Sue Klebold: Napsugaram (2016)

Internet:
A Columbine site: (https://www.acolumbinesite.com/diary.php)
Columbine shootings: 20 years later (https://www.youtube.com/watch?v=4FblEjdJAIU)
Columbine tapes (https://www.youtube.com/watch?v=NZdVtnksBHs)
Columbine: Understanding Why (https://www.youtube.com/watch?v=NPtsPwocFj8)
Murder at Columbine High School (https://www.youtube.com/watch?v=D9mUpUHk3nE)
The Columbine Guide: (https://www.columbine-guide.com/)
The Everlasting Contrast (blog): (https://everlastingcontrast.home.blog/)