Egy éve jelent meg a Megapoliszi álmok (izgalmas részlet a készülőfélben lévő második kötetből)

04/25/2020

Tavaly ilyenkor, a 26-odik Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelent meg első könyvem, a BERONIS - Megapoliszi álmok

A Megapoliszi álmok megjelenésével egy új világ nyitotta meg a kapuit, nekem pedig egy álmom válhatott valóra.

...és milyen gyorsan elrohant ez az egy év! 

Az egész mintha csak tegnap lett volna. 

Ajánlott cikk: BERONIS: Hatások és fejhajtások

Szeretném mindenkinek megköszönni a támogatást, a bíztatást, és minden segítséget, melyeket kaptam ez alatt az egy év alatt (és természetesen azt megelőzően is). 

Köszönöm, hogy a közösségi oldalakon is ilyen sokan összegyűltünk, remélem ez így lesz a továbbiakban is!

Az egy éves évforduló alkalmából készítettem egy összefoglaló könyvajánlót: képek, videóanyagok, válogatás a BERONIS honlapján illetve Facebook-oldalán közzétett eddigi tartalmakból:

A BERONIS - Megapoliszi álmok a trilógián belül szándékosan lett számtalan valós élményen alapuló, jóval személyesebb hangvételűbb regény, mivel így szerettem volna egy hidat képezni az olvasó és Ginen Beronis között, és megteremteni egy valóságos, hihető, bárki számára azonosulásra alkalmas karaktert. A következő részekben a számtalan izgalom és akció közepette erre már nem sok idő marad, de ez nem is baj, hiszen az erős alap az első könyvben már megteremtődött. Ginen Beronis akár bármelyikünk lehetne, saját érzelemvilága van, álmai, vágyai, félelmei, akit végigkövethetünk a három köteten keresztül tartó útján.

Ginen útját jól kifejezi az a hat könyv címe, amit a három kötet tartalmaz:

A jubileumi nap alkalmából következzen egy izgalmas, sodró erejű (szó szerinti értelemben) részlet a javítási fázisban lévő második kötetből!

B E R O N I S
GARIVEN H Á B O R Ú

"Ginen álmos, karikás szemeivel a transzportba szerelt kis képernyőt bámulta, melyek élőben közvetítették az éppen zajló mentéseket. A helikopterekkel készült felvételen két égő tornyot látott, a szétrobbantott lyukakból füstölgő ruhás emberek integettek kifelé a magasban, a hajnalodó ég előterében. Egészen kimerészkedtek az épület legszélére, és a romokba kapaszkodva integettek, várták a segítséget. A becsapódás eléggé fenn történt ahhoz, hogy attól kelljen félni, hogy a tornyok összedőljenek. Csak valahogy ki kellene húzniuk, amíg megmentik őket.

Néhányan nem bírták tovább, és a füstölgő emeletekről a mélybe vetették magukat. A kamerafelvételeken jól látszódtak az emberalakok, végtagjaik ide-oda csapódtak, ahogy a szél ide-oda dobálta őket, mintha eldobott játékbabák lennének.

- ... a támadás főként a centrumkörzeteket érte, a legtöbb kilőtt meteor azonban főként az óceánba zuhant...

De vajon van annyi erőforrása a GSF-nek, hogy minden égő házból mindenkit ki tudjon menteni? És amíg őket lefoglalja a mentés, mi lesz a Moraszirral? Mi lesz, ha a lázadók előbújnak, és megkezdik a támadást?

És mi lesz, ha addig nem fog tudni hazajutni? Hogy fog holnap így munkába menni?

Ahogy épp ezek a kérdések jártak a fejében, a transzport gyér megvilágítása pislákolni kezdett, és a járat hirtelen hangos csikorgással lassú fékezésbe kezdett.

...jajj, ne...

Keményen megkapaszkodott a fogantyúban, miközben néhányan nekidőltek, néhányan felbuktak, és a földre zuhantak. Mikor végre mindenki felkászálódott, a jármű teljesen megállt. A lámpák néhányat pislogtak, majd teljes sötétség borult az utasokra.

Mindenki a maga nyelvén szitkozódni kezdett. Egy kisbaba valahol hangosan felsírt. Teltek a másodpercek, a percek, és ki tudja mennyi idő telt már el, mikor még mindig semmi sem változott.

Aztán már hallották.

Odafentről hangos dübörgések hallatszottak. Mi a fene lehet ez? Aztán fegyverek kerepelésének hangja. Sikolyok. Újabb dübörgések. Többen a sötétben felkiáltottak, mindenki a maga istenéhez kezdett fohászkodni.

...megkezdődött.

Az ellenállók kibújtak a sáncaikból.

Ginen hirtelen úgy érezte, mintha a GarivenWar élőszereplős változatában lenne. Csak ennek most a fele sem volt tréfa.

Újabb hangos dübörgések rázták meg az alagutat, törmelékek hullottak a kocsi tetejére. Többen már nem bírták tovább, és hangosan felsírtak. A klausztrofóbia kezdett úrrá lenni Ginenen, és alig kapott levegőt. Itt volt, ebben a nagy méretű koporsóban, míg odafenn az őrület vihara tombol.

Hirtelen visszatért a fény. Ginen körbenézett, ahogy az emberek többsége is tágra nyílt pupillákkal, ijedt vadként nézegetett körbe-körbe. Ginen szinte mindenfelé könnyektől nedves arcokat látott. A transzport motorja felberregett, kattogott, és az egész kocsi rázkódni kezdett. Ginen akármennyire is próbált örülni, felmerült benne a kérdés, nem lenne e biztonságosabb inkább idelenn maradni, mint elindulni, de már hiába volt: a transzport szép lassan újra elindult.

Nemsokára már hatalmas sebességgel hasítottak a sötét féregjáratban. Egyelőre a transzport hangos zúgásán kívül semmi sem hallatszott, aztán... kivágtattak a sötét alagútból, és kiértek az épületek közé, óriási magasságban jártak.

A közeli épület ablakait kitörték, és az odabent rejtőző gerillák hatalmas golyózáporral árasztották el az épület tövében, villódzó autóik mögött megbújó gariveneket. Ginen tátott szájjal nézte. Egy eltévedt golyó behatolt a transzport ablakán, valaki felsikoltott, majd ezután még többen kiáltottak fel. Ginent ide-oda lökdösték a fedezéket kereső emberek. Egy újabb golyó csapódott be az ablakon, és pár milliméterre a fülétől sivítva távozott ki a mögötte lévő ablakon. Valaki meglökte, és a kipárnázott ülésnek zuhant. Ginen lehúzta a fejét az ablak pereme alatt. Többen, több nyelven felkiáltottak, és több nyelven az isteneikhez fohászkodtak. A transzport lassan kerülte meg a csatateret, néhány eltévedt golyó behatolt a törött üvegeken, aztán szép lassan maguk mögött hagyták a harcoló feleket.

Ginen csak remélni merte, hogy azok csak eltévedt golyók voltak.

Ginen oldalra pillantott, és egy síró nőt látott maga mellett. A nő jól láthatóan az idegösszeomlás szélén állt. Elfordította a fejét, és a fiú meglátta a nő arcának másik felét, melyen üvegszilánkok okozta véres sérülések látszottak.

Az emberek szép lassan kezdtek felegyenesedni, összenéztek, kikukucskáltak a repedezett ablakokon. Egyelőre sehol semmi. A velük párhuzamosan futó autópályán a forgalom megszokott látványa látszódott. Valahonnan Ginen mögül egy hangos robbanás hallatszott, valahonnan a távolból. Mindenki egy emberként sikoltott fel, és újra lebuktak, de semmit sem láttak, a robbanás hangja valahonnan az épületek takarása mögül érkezett.

A ragyogó páncélzatú, falfehér színű Miscren feliratú szervizkamion ott haladt nem messze tőlük, hatalmas sebességgel, a párhuzamosan haladó úttest egyik sávjában. A benne ülő sisakos Kreeg faken tövig nyomta a gázpedált. A kamion orra előtt egy platós kocsi haladt, csakugyan nagy sebességgel. A kocsi platóján a terepmintás ruhába bújt katona felemelkedett, puskáját megtámasztotta a széles motorháztetőn, és az egész tárat belelőtte a szélvédőbe, hatalmas tűzzel árasztva el a kamion vezetőjét. A transzport utasai felsikoltottak. Odabenn, az utastérben az emberszabású gép rázkódni kezdett, ahogy a lövedékek apró darabokra szakították a testét. A hatalmas méretű járgány kifarolt, veszített a sebességéből, majd a platós kocsival együtt lassan elmaradtak a továbbszáguldó transzport mögött, aztán az egész autópálya eltűnt, ahogy a megálló peronjának takarásába került.

Amikor kinyíltak az ajtók, a tömeg egymásnak nyomódva özönlött ki rajtuk. Nem kértek többet a halálos hullámvasútból. A kint várakozó utasok, meglátva az őrült rohanást, és a megrepedt, töredezett ablakokat, bizonytalanul, ijedten toporogtak az ajtókban.

Beszálljanak, ne szálljanak, mi legyen?

- Hol vannak ilyenkor a garivenek?! - kiáltott fel valaki kétségbeesetten a megállóban.

Ginen körbenézett a transzport belsejében. Csak néhány ember maradt a kocsiban, itt-ott mozdulatlan testek hevertek a földön. A túlélők igencsak sokszínűek voltak, férfiak, nők, gyerekek, hajléktalanok, jól öltözöttek egyaránt. Ez az esemény mindenkit összerántott, ebben a momentumban nem voltak már különbségek. Nem voltak hibásak.

Mindannyian hibásak voltak.

Ginen nem tudta, mit tegyen. Tovább kellett mennie, ha haza akart érni. Az automata működésű transzport jelezte az ajtók csukódását. Néhány kivételesen bátor egyén beténfergett az ajtókon, még mielőtt azok becsukódtak volna, és a transzport lassan újra elindult.

Az út teljesen megszokott módon folytatódott. Semmi lövöldözés, semmi robbanás, csak egy-egy szirénázó GSF jármű vagy tűzoltókocsi haladt el az utakon, és a transzport világítása halt el néhány másodpercre, amikor egy-egy sötét alagúton vagy átjárón haladtak keresztül. Ginen kezdett reménykedni, hogy innentől talán már rendben lesz minden.

Ginen arrébb dülöngélt addigi helyéről, el a közelében heverő holttesttől, és végül a csuklórészben állt meg, ahol a két kocsi találkozási pontja volt. Itt nagyjából védve érezte magát, és a szemközti és a mellette lévő ablakokon is megfelelő kilátás nyílt az esetleges veszélyforrások felé. Az elkövetkező megállóknál ugyanaz a metódus zajlott le, mint azelőtt: az emberek idegesen toporogtak, beszálljanak e vagy ne. Többen felsikoltottak, megpillantva a törött ablakokat és a vértócsában heverő holttesteket, de mindig így is voltak, akik végül átléptek az ajtókon, és mindig voltak, akik inkább kinn maradtak, várva a következő járatot.

Lassan eljött a megálló, ahol át kellett szállnia egy másik vonalon közlekedő járatra, ami végül elviszi majd őt a pályaudvarra. Csak addig menjen rendben minden. A vonaton majd ír az anyjának, hogy minden rendben van e vele. Randy-t is fel kell majd hívnia, hogy életben van e még, és hogy áll e még a Walnys. Ő biztosan tudja, hiszen természetesen ott lakott nem messze a bevásárlóközponttól.

Ahogy a járat befutott a megállóba, Ginen kiugrott az ajtón, maga mögött hagyva a döbbent bámészkodókat megindult a mozgólépcsők felé. Átszállóállomásokhoz híven ez egy óriási méretű, többszintes komplexum volt. Amikor a hangosbemondó mondani kezdte a híreket, nem figyelt oda, de amikor a gariven járőrökkel lezárt lejáró kapujához ért, már látta: a vonalat lezárták. Nem fog tudni átszállni. Nincs más megoldás, ki kell kászálódnia innen, és átszállni valami másik járatra. A közelben volt egy buszjárat megállója, amiről tudta, hogy el fogja vinni a pályaudvar felé... már ha közlekedik.

Ginen a ráérős embereket kerülgetve lépegetett fel a mozgólépcső fokain. Mikor felért, egy újabb hatalmas szintközi térben találta magát. A napi nyüzsgés már javában folyt, a kis butikok és üzletek is rég kinyitottak már. Nagyobb gariven járőrök csoportjai várakoztak feszülten magányos szigetként a hullámzó embertömegben. Ginen keresztültört az emberfolyamon, és az ragyogó napfény által megvilágított, felfelé tartó széles lépcsősor felé tartott.

Nagy általánosságban nem gondolt semmire, minden energiáját és gondolatát lefoglalta a minél gyorsabb hazajutás kieszelése. Épphogy odaért a lépcsőkhöz, hogy sebes léptekkel meginduljon rajta, éppen az ötödik lépcsőfokon koppant a cipője, mikor meghallotta a hangos morajlást. Fentről jött, és jól kivehetően, egyre hangosabban felé tartott. Mintha az óceán morajlása lenne, mintha a zúgó hullámokat hallaná... de az lehetetlen. A part innen nagyon messze volt.

Nem tévedett sokat.

Amikor felpillantott, a ragyogó nappali fényt hirtelen beárnyékolta a hatalmas vízoszlop, ami behatolt a hatalmas nyíláson, és Ginen arcába csapott, leterítve őt a lábáról. Ginen hátrazuhant, nagy erővel esett a köves padlóra, és a víz máris vitte tovább befelé, amerről jött.

...szent szar...

Ginen megkapaszkodott, és kidugta a fejét a víz alól. Óriási volt a döbbenet és a pánik. Emberek sikoltoztak körülötte, a vízben vergődve próbáltak lábra kecmeregni, de az újabb lökés megint elsodorta őket. Ginen kínos deja vu-val nézte a bizarr látványt...a zúgó vízfodrok, sikolyok minden irányból... megint odalenn érezte magát, ott Vronsziban, a patak mélyén, a létező dimenzión túli világban.

De ez most nagyon is valós volt, képtelen volt felfogni, hogy mi is történt.

Az elméje megtelt, teljesen cserben hagyta. A teste viszont nem: érezte, ahogy erőt vesz magán, és nagy nehezen térdre majd két lábra emelkedett. A víz körülbelül a bokájáig ért, de egyre emelkedett, ahogy a kivezető lépcsőkön folyamatosan, nagy erővel zúdult befelé. Mellette egy idős néni feküdt háttal a földön, fejét belepte a víz, és akárhogy próbálkozott, nem tudott kikecmeregni belőle. Ginen odalépett, megragadta az asszony kezét, és kihúzta őt a víz alól. A néni végre fel tudott ülni, majd lassan Ginen segítségével lábra állt és felegyenesedett.

Körülötte az emberek egy része szintén hasonlóan cselekedett, a már talpon állók próbálták a még földön fekvő polgártársaikat, férfiakat, nőket, gyerekeket kihúzni a vízből, és két lábra állítani. A pánikoló tömeg másik része őrülten sikoltozva hátrált el a beömlő víztömegtől, és megindultak a tágas tér belseje felé. Mindenki rohant, amerre látott: egyesek az elágazó, labirintusszerű folyosók felé özönlöttek, míg a többség a különböző szintekre vezető lépcsőkön bukdácsolt.

Ginen már nem is gondolkodott. Megindult a felfelé vezető lépcsők felé, nagy erővel rugdosta magát előre térdig érő vízben. Nagyon megörült, amikor sokadmagával végül elért a lépcsőkhöz, és végre kiléphetett a vízből. A sikoltozó emberek között Ginen felszaladt a lépcsőkön, majd végigrohant egy széles, csillogó kőkockákkal kirakott folyosón.

Egy hatalmas placcsanás. Ginen hátranézett. Egy nagy erejű árhullám csapódott a folyosó falának, embereket és törmelékeket vágott a falhoz, aztán rendezve önmagát máris felé tartott. Ginen minden erejét a lábaiba összpontosította, és a lassabb menekülő embereket kerülgetve tört előre.

A zúgás a háta mögött viszont egyre erősödött.

Egy lépcsősor jelent meg hirtelen oldalt. Ginen majdnem megcsúszott, ahogy nagy sebességgel irányt változtatva befordult. Az árhullám nagy robajjal zúgott el mögötte, sikoltozó embereket és egyéb hordalékokat sodorva magával. Ginen felcsattogott a lépcsőkön, majd egy újabb folyosón találta magát.

A folyosó végül egy nagy méretű, korlátokkal körülhatárolt teraszra vitte őt. A teraszon elképedt emberek nézték dermedten a rémálomszerű, bizarr látványt: az alattuk elterülő, széles, többsávos utakon most a forgalom megszokott rendje helyett egy óriási méretű, sebes sodrású folyó hömpölygött keresztül, és mindenféle törmelékeket, asztalokat, székeket, autókat, sikoltozó, kapálózó embereket cipelt magával. A folyó felett tornyosuló épületek ablakain emberek hajoltak kifelé, arcukon az iszonyat tükröződött.

Ginen álla leesett, szíve olyan sebesen vert a mellében, hogy úgy érezte nyomban kiégeti a bordáit. A körülötte álló emberek szintúgy szoborszerűen álltak, csak néhányan vették elő a mobiltelefonjaikat, hogy megörökítsék a pillanatot... bár nagy valószínűséggel ez a momentum már egész életüket végig fogja kísérteni.

Ginen végül megunta az ácsorgást. Minél előbb haza kell jutnia, hogy aztán magára zárhassa az ajtót, és az aprócska szoba magányában az ágyába bújjon, és talán egyszer később egy zavarodott álomból felébredve rájöhessen, hogy ez az egész meg sem történt, hogy ez az egész csak valami őrült fantázia szüleménye volt, semmi több.

Végigrohant a korlát mentén, végig a hordalékot cipelő, zúgó folyó mellett, és nemsokára elért egy átvezető hídhoz. Átrohant rajta a túloldalra. Nagyjából tudta, hogy hol tartózkodik, tudta, hogy nem messze innen van egy transzportjárat, ami elviheti végre innen őt, mielőtt jön egy újabb meteoreső, vagy egy újabb árhullám, vagy ki nem tör a háború.

Szerencséje volt.

Az automata vezérlésű transzport már jelezte az ajtók becsukódását, mikor épphogy fel tudott ugrani a kocsira a leghátsó ajtón. Az ajtók azonnal becsukódtak, és a jármű megindult előre a teljesen sima, vízmentes úton. Ahogy körbenézett, megnyugodva látta, hogy a pánikoló utasokon kívül ide még nem ért el a rémálom.

Legalábbis eddig még nem.

Azonban ez sem maradt így sokáig.

Ginen a kapaszkodó vasrúdját markolva, az ablakon kipillantva már látta. A transzport egy hosszú átvezető hídon haladt keresztül, alattuk egy óriási szélességű autópálya terült el, csak azért, hogy a távolban közeledő gigászi árhullám miatt nemsokára egy újabb folyómederré váljon.

A hatalmas árhullám zúgva közeledett. És ők csak most indultak el az átvezető hídon.

Nagy volt a valószínűsége, hogy el fogja őket kapni.

Az árhullám vitt magával mindent, amit útközben talált. Autókat, kamionokat kapott fel, fákat csavart ki a helyükből, kirakatokat tört be.

Az emberek felsikoltottak, mindannyian keményen megragadták a hozzájuk legközelebb eső kapaszkodókat.

Ginen is így tett.

Körülbelül pont a híd közepénél jártak, mikor az árhullám elragadta őket.

Hirtelen a világ kifordult a sarkaiból, és ami eddig a plafon volt, most oldalra billent. A nyitott ablakokon beáradt a víz, és elkezdte elárasztani az utasteret. Az emberek átbucskáztak egymáson, nekiestek egymásnak, a fémszékeknek, fémfogantyúknak. És az erős folyam vitte magával a transzport is, az oldalára fekve cipelte magával a mélyben.

Ginen valahogy lábra vergődött. A víz körülbelül a combjáig ért, és egyre csak emelkedett, óriási erővel zúdult be a plafonra került nyitott és betört ablakokon. Hirtelen újra elvesztette az egyensúlyát, ahogy a transzport ismét nagy sebességgel meglódult, mintha nekicsapódtak volna valaminek. Mikor újra kibukkant a vízből, már a melléig ért. Ginen ide-oda pillantott, próbálva keresni a végső megoldást a menekülésre, de csak sikoltozó emberfejeket látott.

A vízszint egyre emelkedett.

Ginen megragadta a plafont és a talajt összekötő kapaszkodó fémcsövét, amely most a feje felett húzódott. Úgy érezte, kezd megsüketülni már a robajszerűen áradó víz hangjától, és a síró, kiabáló emberek jajveszékelésétől, melyet csak felerősített a szűk tér. Mindenki pánikolva kereste a kiutat, egyesek pedig már felkészültek a halálra is.

A vízszint most már csak akkora volt a víz felszíne és a plafon között, hogy a feje épphogy elfért. A klausztrofóbia, a kilátástalanság újra nagy erővel tört rá, és hirtelen már inkább azt várta, jöjjön a halál, és vessen végre véget a szenvedéseinek.

Már nem volt messze.

A víz befedte a még maradt légüres teret, és Ginen egy utolsó nagy levegővétel után a víz alá került.

A gyér világításban látta a víz alatt kapálózó embereket. Hirtelen valaki belekapott a karjába, olyan erővel, hogy azt hitte, menten eltöri a csontjait. Még megmaradt erejével eltaszította magától a fuldokló, hangtalanul sikoltozó férfit.

Ginen végigúszott a hosszú alagútban, amely valaha a transzport belseje volt. Itt-ott már emberi testek lebegtek mozdulatlanul, üres tekintetek néztek bele az arcába. Nem volt már mit tenni.

Ideje meghalni.

Akkor meglátta az embereket, akik megpróbálták a transzport kétrészes ajtaját szétfeszegetni. Két ember az egyik, egy pedig a másik oldalnak feszült neki, és már résnyire sikerült is széjjelhúzni. Ginen odaúszott, belebegett a magányosan erőlködő férfi mellé, és erősen megragadta az ajtó szélét. Minden erejét beleadva húzni kezdte. A rés tágulni kezdett. Ginen a lábát bedugta a résbe, és cipője talpát is belevitte a harcba, hogy széjjelnyomja az ajtókat.

Sikerült.

Az ajtók végül teljesen széjjelcsapódtak, és megnyílt az út felfelé.

Ginen megkapaszkodott a lyuk peremén, és nagy lendülettel kihúzta magát a feldőlt járműből.

Egyenesen bele a sodrásba.

Hirtelen az a gondolat nyilat belé, hogy talán jobb lett volna meghalni a transzportban, ahogy a különböző tárgyak és hordalékok elzúgtak mellette, néhány csak egy hajszálnyival kerülte el őt. Egy fekete fémhordó töltötte be hirtelen a látóterét, és egyenesen nekicsapódott.

Azt hitte, elveszíti az eszméletét, de nem mert elájulni. A következő csapás a mellét érte, majd valami a fejének vágódott. Valami felsértette a combját, valami éles tárgy pedig az oldalának vágódott.

A láthatatlan kezek ide-oda pörgették-forgatták őt, bukfencet vetetett vele, átforgatta önmagán, és Ginen már azt sem tudta, merre van a le és a fel, a jobbra és a balra. Valami hosszú szövetanyag csapódott hozzá, körbetekerve a testét. Ginen nagy erővel próbált kiszabadulni belőle. Levegője alig volt már, teljesen kimerült, úgy érezte, mintha minden mozdulat már a legutolsó lenne.

Az is lehet, hogy végül elájult, mindenesetre mikor kinyitotta a szemét, a kék eget látta. Felrepedt szemöldökéből ömlött a vér. Nagy levegőt próbált venni, de sehogy sem sikerült, már ahhoz sem volt ereje. Felemelte a fejét, próbált körbenézni.

Azelőtt ő nézte a sodrásban vergődő embereket, most viszont helycsere történt, és ő volt az, aki a sodrásban vergődött. Egy széles, nagy erejű folyó vitte magával újdonsült medrében, elsuhanó házak, kirakatok mentén. Legszívesebben sírni lett volna kedve, de félt, hogy csak még jobban kimerül tőle, és most nagyon be kellett osztania minden erejét. Emberek néztek le rá teraszokról, ablakokból, épületek tetőiről. Nézték a hatalmas, sebes sodrású folyót.

És Ginen Beronis ott volt a közepén."

Ginen Beronis története folytatódik...

NINCS SEMMI, AMI FELKÉSZÍTHETNE 
A MEGTISZTULÁSRA!

Az ÁLMOKNAK vége, a Megtisztító Háború kezdetét veszi...

...a második kötetben!