Egy magányos napraforgó a semmi közepén... "mert az Élet él és élni akar..."

07/26/2020

Egy magányosan álló napraforgó a semmi közepén, Rákosrendező lepusztult állomása közelében, a sínek között. A vonaton utazva már többször is megpillantottam, és a kép valamiért megfogott, így már az első megpillantás alkalmával fejembe vettem, hogy lefotózom valahogy.

Szerencsére ez sikerült is, bár nem volt könnyű megközelíteni, és a vasutasok sem zavartak el az ő szokásos megnyerő stílusukban (már nagyon régen történt, hogy véletlenül rossz vonatra szálltam fel a Nyugati Pályaudvaron, így az első megállónál leszálltam, és gyalog a sínek között elindultam visszafelé. Akkoriban még egyáltalán nem ismertem ki magam Pesten. Éppen a Rákosrendező vasútállomás felé tartó sínek között setáltam, mikor egy éppen ott lévő vasúti munkás így kiáltott oda felém, nagyon kedves stílusban: "Mi a faszért járkálsz itt a sínek között?!". Hiába mondtam, hogy rossz vonatra szálltam, csak azt kaptam vissza, hogy takarodjak el innen. Persze lehet, hogy csak értem aggódott, és emiatt volt ez a kemény stílus, de nappal volt, és nem hiszem, hogy az látszódott volna rajtam, hogy egy vonat elé tervezem vetni magam, de mindegy is).

Vajon hogy kerülhetett ide ez a növény? 

És hogy tudott egyáltalán szárba szökkenni egy ilyen talajon, a kövek között?

Ha valami, hát ezek a kérdések és a képeken látszó megkérdőjelezhetetlen tény, apró "csoda" elég motivációt adhat mindannyiunknak: SOSE adjuk fel, bármennyire reménytelennek tűnik is a helyzet. 

Bármi is az álmunk, bármi is hajt minket előre, ha elég kitartóak vagyunk, akkor mint a képeken a napraforgó, előbb-utóbb szárba szökkenhet, és megvalósulhat.

Talán még ebben az országban is.

A BERONIS-könyvek témáját remekül illusztrálják ezek a képek, több szempontból is, hiszen az alapsztori Ginen Beronis körül forog, aki saját helyét keresi a világban, a család és az otthon illúziójától megfosztva bolyong a világban, csak sodródik, próbálva gyökeret verni valahol... de puha táptalaj helyett csak a hideg Megapolisz kemény köve marad.

Másrészről pedig a könyvben ott a szeranizmus is, az új irányzat, melynek hívei a hosszú csillagközi vándorlás és bolyongás után a Szerán bolygót tekintik új otthonuknak, ki szeretnének lépni a rendszerből, és nem tűrik, hogy egy óriásira nőtt Világcég bábáskodjon felettük... amely meghatározza hogyan éljenek, mit egyenek, mit igyanak, mit dolgozzanak. Éppen ezért a széttöredező, begyöpösödött rendszert jelképező beton alól kiserkenő, egy új élet lehetőségét hordozó növény metaforáját is gyakran használom az oldalon.

Ezért is akartam mindenképpen "e jelenség" közelébe kerülni, és lefotózni. 

És megosztani.

Mert ez az egy motívum számtalan mondanivalót rejt magában.

Ugyanakkor, amikor a vonat ablakából megpillantottam a szárba szökkent napraforgót, természetesen nem csak a saját regényem jutott eszembe: hanem egyik kedvenc filmem (ha nem a legnagyobb kedvencem, de a TOP 5-be biztos, hogy benne van) egyik legzseniálisabb jelenete is. Ez a film pedig nem más, mint Ridley Scott rendező Mennyei királyság című alkotása (és annak is természetesen a 3 órás rendezői változata, az agyoncenzúrázott másfél órás verziót SENKINEK SEM AJÁNLOM!!!)

A film a keresztes háborúkról szól, főhőse, Balian az egyszerű falusi kovács óriási utat jár be (akinek a személyiségének ábrázolása sokat segített Ginen Beronis megalkotásában is), míg hadvezérré nem váik, hogy aztán a rengeteg ármánykodástól kiégve mindent otthagva visszatérjen elhagyott otthonába (majd onnan is továbbálljon).

A film keretes szerkezetű, és (számtalan más motívumon kívül) az alkotás elejét és a végét egy föld alól kiserkenő új élet köti össze. A film elején látjuk Balian feleségét, aki a jelenetben még állaotos, de később az elvetélt szülés miatt öngyilkosságot követ el. A nő az első jelenetekben épp a kertben ültet el valamit, de hogy mit, azt csak a film végén látjuk: Balian visszatér szentföldi csatározásaiból, és megpillantja magát a szárba szökkent ÉLETET. Bár az anyának nem sikerült gyermeket világra hoznia, bizonyos értelemben mégis életet teremtett. A jeleneteket a zseniális zene is összeköti, remek hangulatot adva a képeknek, de Ridley Scott-tól ez már megszokott, hogy minden filmje egyedi és igen erős hangulattal bír.

Összevágtam az említett képsorokat egy videóba, melyek itt meg is tekinthetők (akik nem látták volna még a teljes filmet, azoknak mindenképpen csak ajánlani tudom):

Rövid elemzésem, néhány gondolatom (egy kis történelmi kitekintéssel fűszerezve) a Mennyei királyság című filmről itt olvasható: