Indiana Jones és az Özönvíz legandája

01/08/2020

Sötéten zöldellt az őserdő, titokzatosan, fenyegetően. A napfény, mire átküzdötte magát az égbe nyúló ágak, a tekervényes indák közt, tejfehérre sápadt. A levegő nyirkos, tömör fallá tapadt össze. Madarak rikoltoztak riadtan, mintha váratlanul valami óriás hálóba gabalyodtak volna. A földön fényes hátú rovarok hemzsegtek, a lombok sűrűjében láthatatlan állatok lapultak, jelenlétüket csak a hangjuk árulta el. Mintha ősi háborítatlanságában feledésbe merült volna a táj: feltérképezetlen, ember nem  járta vidék volt ez, a világ vége.

Campbell Black: Az elveszett frigyláda fosztogatói

Az Indiana Jones-könyvek a kedvenceim közé tartoznak, és remek inspirációs forrásként szolgálnak a számomra.

A kedvenc filmjeimből készült fan-fiction műfaja mindig is nagyon közel állt hozzám, ugyanennyire szeretem a Terminator-filmekből készült regényeket, köztük a magyarok által írt Halálosztó-sorozat is nagyon jól sikerült.

A fan-fiction-ön túl minden kedvenc filmem "Making of" ("Így készült") albumait is gyűjtöm, már egész szép gyűjteményem van többek között Terminator, Indy Jones, Batman: The Animated Series, Disney Animation Art és egyéb albumokból.

Egy rövid részletet szeretnék közzé tenni Rob MacGregor Indiana Jones és az Özönvíz legendája regényéből (mely talán a legjobb a fan-fiction regények közül), mely remek példa arra, miért is szerethető annyira ez a karakter.

Mert ugyanolyan emberi és esendő, mint mindenki más, és Ginen Beronis-hoz hasonlóan ő is végtelen bolyongásra van "ítélve".

További párhuzam az Indiana Jones-történetek és a BERONIS-trilógia között, hogy ahogy a kalapos régész kalandjaiban a sztori mindig egy fiktív, mesének hitt mítosz felemlegetésével történik, mely a végén mindig valósággá válik (a Frigyláda, a Végzet temploma, a Grál), úgy Ginen Beronis fantáziatörténeteiről is kiderül majd, hogy mégsem teljesen csak a képzelet szüleményei.

Az élen haladó férfi az Indiana Jones névre hallgatott. Beceneve - Indy - egyszerre utalt függetlenségére, magányosságára (independent), egyéniség voltára (individuum), és arra is, hogy úgy ismeri az erdőt, akár az indiánok. Izmos volt, mint egy atléta, aki ugyan túljutott már pályája  csúcsán, de a közeli hanyatlás még nem fenyegeti. Jó pár napos, piszkos, szőke borosta és sötét patakokban csörgő verejték lepte el az arcát, amely valaha behízelgően vonzó lehetett, most azonban már szarkalábak húzódtak a szeme és a szája körül, markánssá érlelve a szépfiús vonásokat. Azt a látszatot keltette, mintha a bensejében felgyülemlett tapasztalatok lassanként a külsejét is átrajzolták volna.

Campbell Black: Az elveszett frigyláda fosztogatói

Hangulatos Indiana Jones rajongói előzetes, mely még a negyedik film elkészülése előtt készült... remekül megfogja az "Indy-hangulatot".


Indiana Jones karaktere meghatározta a gyermekkorom, jól ismertem, mégis, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg immár idősebben és egy kicsit más szemmel újra felfedeztem magamnak. Akkoriban gyermekkoromban csak a menő kalandor régész, a kalandok és a veszély nyűgözött le. De később, amikor már szó szerint "belelökődtem" a nagybetűs életbe, és a családi hátterem biztos volta egyszer csak megszűnt, a szintén eléggé hányatott sorsú kalandor élete nyújtott nekem vigaszt és inspirációt.

Indy családja is szétesik anyja halála után, sosem volt igazán jóban az apjával, és az ő élete is csak egy hatalmas nagy bolyongás, nem igazán tudja, mit akar az élettél, és hogy az élet mit is akar őtőle. Rengeteg veszélyes kaland, rengeteg balhé, fiatalkori csínytevések, álláskeresési gondok, helykeresésből fakadó botrányok kísérik az életét, azt az életet, melyről én is tudni akartam mindent: ebben segítettek a Rob MacGregror által írt hivatalos könyvsorozat epizódjai, amelyből jó néhány magyarul is megjelent.

Az én meglehetősen sötét, viharos, bolyongós időszakomban a városban bandukolva, mikor lógtam a suliból, ahol egyáltalán nem éreztem jól magam, olykor betévedtem egy-egy antikváriumba, ahol rábukkantam erre a sorozatra, és csodálkoztam, miért nem tudok én erről, és hogy lehet, hogy annyi könyvem volt gyermekkoromban, rengeteg filmes könyv is, de Indiana Jones-könyv egy sem. Nem kellett eltelnie sok időnek, hogy az összes magyarul megjelent könyvet megvásároljam... filmek terén már minden megvolt, az összes Indy-film, és természetesen az Ifjú Indiana Jones-sorozat is, melyet szintén nagyon szerettem/szeretek a mai napig.

...lehajolt és felemelt egy fényképalbumot, amelyet félredobtak. Sok fénykép kihullott, Indy kihalászta őket a romok közül és rámeredt a kupac tetején lévőre. Egy fiatal fiú és egy mosolytalan öregember állt a képen, az idősebb férfi szakálla még nem volt egészen szürke. Mindketten merevek voltak, láthatóan kényelmetlenül érezték magukat és a fiún látszott, hogy szívesebben lenne bárhol másutt, mint ahol éppen volt. És ez - gondolta Indy - mindig így történt apjával és vele, már a régi időkben is, amikor ez a fénykép készült. Soha nem érezték jól magukat egymással és most, hogy ez a régi érzés felelevenedett, valami elszorította a szívét.

Aztán itt volt a megfélemlítés kérdése. Visszaemlékezett az állandó figyelmeztetésekre, amelyek szerint soha nem mérheti magát az apjához. Soha nem lesz olyan fegyelmezett, határozott és értelmes. Persze - állapította meg az apja - kíváncsiság van benne. De mihez kezd vele? Bármit csinált, mindig bajba került.

Ahogy Indy idősebb lett, az apja iránt érzett harag és neheztelés csak növekedett benne. Egy napon azt mondta az öregnek, hogy: majd megmutatja! Szintén régész lesz, ráadásul a jobbak közül való.

Elhatározása, hogy legalább olyan tudós lesz, mint az apja, egyenes arányban növelte az öreg makacs meggyőződését, hogy a fia semmire sem fogja vinni.

Brody lépéseinek hangja térítette vissza a jelenbe. Apjával kapcsolatos rossz előérzeteit elsöpörte a hirtelen támadó bűntudat azokért az időkért, amikor azt kívánta, hogy soha többé ne lássa az életben. És azokért az időkért, amikor azt kívánta, bárcsak meghalna az apja. Az öreg konoksága és húzódozása is mindennek ellenére hiányzott. Ebben a pillanatban nem volt senki a világon, akit kétségbeesettebben kívánt volna látni, mint őt.

Rob MacGregor: Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag

A harmadik Indiana Jones filmnél jobb lezárása nem is lehet a sorozatnak és a karakternek: a közös kaland összehozza apját és fiát, és az egymásra találás feleslegessé, egyfajta izgalmas kerülőúttá teszi a közbenső egymástól való elhidegülés és elidegenedés időszakát, sőt, az egész kalandos időszakot, ami Indy-vel történt. Ahogy Indy apja mondja, miközben a szakadékból lezuhant felrobbant tank maradványait nézi megrendülten: "....és én sosem mondtam el neki semmit... Öt perc is elég lett volna..." 

Indiana Jones a hányattatott sorsú hős, botrányokkal, labilis családi háttérrel, imádja az italt és a nőket, sokszor morcos és sokszor egyáltalán nem megnyerő modorú. Nem az a tipikus "szuperhős", mint a korszak többi példás, tökéletesen kiképzett szuperkatonái.

Indiana Jones egy elkóborlt kisgyermek, aki a régész-kalandor szerepében megmarad gyermeknek (örökké koszos, szakadt ruházat, egy valaha létezett legendás birodalom romjain való "játszadozás", ami igaz, ezúttal életre-halálra megy, de gyerekkorunkban is ugyanezt képzeljük bele a játékainkba), ugyanakkor van egy másik énje is, a remek öltönybe bújt, mindig tiszta és ápolt tanárember... aki szintén egy gyermeki világban mozog, ha úgy vesszük, hogy még tinédzser korú gyermekeket tanít.

Valahol talán ez is az oka, hogy a nők jönnek-mennek az életében, egyik sem bír megmaradni mellette, hiszen gyermek még, és nem tud változtatni ezen az életmódon... kérdés, hogy egyáltalán akar e változtatni... és a késői apai szeretet megnyilvánulása a harmadik rész végén nem túl késő e, hogy rendbe tegyen mindent, ami addig történt - vagy nem történt meg kettejük között.

A filmek nagyrészt pozitív hangvételűek azért, és talán azt mondja nekünk, hogy sohasem késő.

A mi életünkben is ugyanez van, Indy élete kapcsán sokan magunkra ismerhetünk: nem kellene, hogy így legyen, hogy nem szólunk egymáshoz, nem kellene, hogy kalandokra legyen szükség, hogy nácik és mindenféle legendákban létező kreatúrák elleni élethalál harc legyen a feltétele, hogy végül egymásra találjunk.

De sajnos mi emberek ilyen elhibázott kreatúrák vagyunk, és ezért sokunk (még ha nem is Indy Jones-hoz hasonló mesébe illően kalandos) kényszerül magányos kerülőutakra, céltalan bolyongásokra, és hosszú, magányos évekre, miközben a remény végig ott pislákol bennünk, hogy talán majd egyszer minden jobb lesz valamikor... 

...és Indiana Jones karaktere és kalandjai már hosszú ideje megadják nekünk ezt a reményt. A BERONIS-szal szintén hasonló reményt szeretnék másoknak adni, hogy igenis túlélhető ez az időszak, még akkor is, ha adott pillanatban minden tényleg nagyon sötétnek tűnik is. Éppen ezért az első kötet talán túl személyes is lett, de ennek az oka főként az, hogy reményt adjak azoknak, akik hasonló cipőben járnak... hogy sose adják fel.

Lássuk a kedvenc könyvrészletemet e sötét időszakot példázandó az Indiana Jones és az Özönvíz legendája című könyvből:

__________________________

"- Sajnálom, Indy - mondta O'Malley, és ő is felállt a székéből. - Semmit sem tehetek.

- Semmit, ami ne rázná meg ennek az ósdi intézménynek a falait. Ilyesmire pedig ön nem hajlandó. Örülök, hogy újra találkoztunk.

Úgy sétált ki az irodából, hogy vissza se nézett. Ennyit az új munkájáról. Ennyit arról, hogy letelepszik Chicagóban. A legszívesebben azonnal elhagyta volna a várost. Fogalma sem volt róla, hova mehetne, de nem akart itt maradni. Az egyetemnek nem volt rá szüksége, de még Shannon sem volt valami boldog, hogy megint együtt lehettek.

Átvágott az udvaron, és elindult az egyetem keleti oldala melletti fákkal szegélyezett úton. Úgy érezte magát, mint egy horgony nélküli hajó. Egészen eddig viszonylag masszív alapokon nyugvott az élete; létének gerincét megadta a tanulás,később pedig a tanítás. Most azonban semmi sem volt. Még családja sem - legalábbis olyan családja, amire támaszkodhatott volna.

Az út bal oldalába egy ösvény torkollott. Ráfordult, és elindult rajta. Egy csendes kis tavacskához ért, amit hivatalosan Botanikai tónak neveztek. Megkerülte, és belebámult az üvegtiszta vízbe. A tükörképe úgy remegett, mintha egy elvarázsolt kastély tükrében nézegette volna magát. Leült a főbe, és eltűnődött, vajon a diákok még mindig Tükörtónak hívják-e ezt a pocsolyát. Az egyetemi évei során sokszor nézett ebbe a tóba. A problémáin törte a fejét. Legtöbbször a lányokkal kapcsolatos problémáin. Most viszont már arra sem emlékezett, melyik lány okozott neki sok gondot.

Ebben a pillanatban a nők érdekelték a legkevésbé. Mi a fenét fog csinálni? Hova fog menni? Londonba nem térhetett vissza, és Párizs sem jöhetett szóba.

Munkanélküli volt, a megtakarított pénze pedig nem fog örökké tartani. A francba, gondolta, nem lett volna szabad megszállnom a Blackstone-ban! Talán vissza kellene mennie New Yorkba, hogy találkozzon az apjával. De már hosszú ideje nem voltak beszélő viszonyban, és a jelenlegi helyzete azt bizonyítaná, hogy az apjának volt igaza. El tudta képzelni, hogy az öreg hogyan dörgölné az orra alá, hogy ő tudta, azarcheológia nem neki való.

"Nézz végig magadon, kölyök. Nincs munkád, nincs karriered. Nulla vagy."

Nem. Az apjához nem fog elmenni. De ennek ellenére átmehetne New Yorkba. Egy ideig meghúzhatná magát Marcus Brodynál. Lehet, hogy Marcus adna neki valami munkát a múzeumban. Legalább addig, amíg nem talál valami mást. Elvégre Marcus már máskor is kihúzta a slamasztikából. Éppen ez a baj... Már túl sokszor kihasználta Marcus jóindulatát. Most önállóan, egyedül kell megoldania a problémáját.

Kézbe vett egy kavicsot, és belehajította a tóba. A tükörképe széttöredezett. Felállt, és tovább sétált az ösvényen. Átment az egyetem kovácsoltvas kapuján, és jobbra fordult, a Fifty-seventh Streetre. Egy háztömbnyivel lejjebb, a Fifty-seventh és a University sarkán megállt, és felnézett a Mandel Hall-ra. A zömök, díszes épületben egy színház is mőködött; a dekorációja gazdag volt, csupa fa és arannyal futtatott levélforma. A Mandel Hall adott otthont a diákegyletnek is - valamikor itt is rengeteg időt eltöltött, különösen az első, meg a második egyetemi év során, amikor alig pár háztömbnyi távolságra, egy kollégiumban lakott.

Eszébe jutott egy randevú. Egy farmerlánnyal találkozott. A nevét már rég elfelejtette. Egy ideig beszélgettek, azután együtt visszasétáltak a kollégiumba...

Azon az útvonalon ment tovább, ahol akkor a lánnyal andalgott. Eszébe jutott, hogy mennyire zakatolt a szíve, amikor ráfordultak a Woodlawnra, és kéz a kézben végigmentek a sötét utcán.

Grace. Ez volt a lány neve. Még mindig emlékezett rá, ahogy Grace délies, illinoisi akcentussal arról beszélt, hogy az apjáék mennyire ellenezték, hogy Chicagóba költözzön, és egyedül éljen. A szülei rettenetesen csalódtak, amikor nem ment feleségül a középiskolai szerelméhez... Az ember egy-két dolgot képtelen elfelejteni.

A Woodlawn két oldalán masszív téglaépületek álltak. Az 1890-es években épültek, és főként professzorok laktak bennük. Most már nem sok esélyem van rá, gondolta, hogy valaha is be fogok költözni valamelyik királyi lakosztályba. Akkor, régen még eszébe sem jutott, hogy egyszer talán itt lakhat.

Ha már a Woodlawnra kellett volna költöznie, akkor a legszívesebben azt a házat választotta volna, amelyiket Frank Llyod Wright épített. Préri-stílusú ház volt; nem alapokon, hanem lábakon állt, tartókaros teteje messze kinyúlott a pázsit fölé.

Eszébe jutott, hogy Grace azt mondta, egyszer majd ebben a házban fog lakni, és ha Indy visszatér a városba, ugorjon be hozzá, és látogassa meg. Akkoriban még minden valószínőnek látszott. Most viszont már másként látta a dolgokat. Grace nem lakott abban a házban, de ha mégis, és találkoznának, nem lenne mondanivalójuk egymás számára.

Az első éjszaka után még egy párszor találkozott Grace-szel. Azután befejeződött a második tanév, és soha többé nem látta. Valószínőleg férjhez ment valamelyik udvarlójához, vagy a szülővárosában valamelyik fiúhoz. Mostanra már egy rakás gyereke lehet, mind iskolás. Talán egy farmon él. Szép otthona lehet, gondolta Indy.

Minden otthon szép, ha az embernek nincs sajátja. Neki semmije sem volt.

Már csak egy háztömbnyire volt attól a kollégiumtól, ahol két évig lakott, de semmi oka sem volt rá, hogy megnézze. Ráadásul az ég is beborult, és szemerkélni kezdett az eső. Ráfordult a Fiftyeighth-re, és elsétált a University Avenue-ig. A sarkon ott állt a Kelet Múzeum - itt is számtalan délutánt töltött el. A múzeum kiállításai főként az ókori Közel-kelet - Asszíria, Mezopotámia, Perzsia, Egyiptom és Palesztina - történelmére, művészetére, és archeológiájára koncentrálódtak.

Indy a bejárathoz ment. Közben elhaladt két kabátos, kalapos férfi mellett. Az egyik szavait akaratlanul is meghallotta. Bár nem értette tisztán, hogy miről, de azt tudta, hogy oroszul beszélt. Miközben kinyitotta a kaput, visszanézett az ismeretlenekre, de azok már elfordultak.

Kószálni kezdett az üvegszekrényekben kiállított szobrok, cserepek, bronzmellszobrok között. Némelyik a Krisztus előtti második évezredből származott. Már éppen be akart lépni a Mezopotámiából származó tárgyak termébe, de megtorpant. A terem másik végében Zobolotszkij és Katrina állt..."