Indiana Jones és az Özönvíz legandája

01/08/2020

Az Indiana Jones-könyvek a kedvenceim közé tartoznak, és remek inspirációs forrásként szolgálnak a számomra.

A kedvenc filmjeimből készült fan-fiction műfaja mindig is nagyon közel állt hozzám, ugyanennyire szeretem a Terminator-filmekből készült regényeket, köztük a magyarok által írt Halálosztó-sorozat is nagyon jól sikerült.

A fan-fiction-ön túl minden kedvenc filmem "Making of" ("Így készült") albumait is gyűjtöm, már egész szép gyűjteményem van többek között Terminator, Indy Jones, Batman: The Animated Series, Disney Animation Art és egyéb albumokból.

Egy rövid részletet szeretnék közzé tenni Rob MacGregor Indiana Jones és az Özönvíz legendája regényéből (mely talán a legjobb a fan-fiction regények közül), mely remek példa arra, miért is szerethető annyira ez a karakter.

Mert ugyanolyan emberi és esendő, mint mindenki más, és Ginen Beronis-hoz hasonlóan ő is végtelen bolyongásra van "ítélve".

__________________________

"- Sajnálom, Indy - mondta O'Malley, és ő is felállt a székéből. - Semmit sem tehetek.

- Semmit, ami ne rázná meg ennek az ósdi intézménynek a falait. Ilyesmire pedig ön nem hajlandó. Örülök, hogy újra találkoztunk.

Úgy sétált ki az irodából, hogy vissza se nézett. Ennyit az új munkájáról. Ennyit arról, hogy letelepszik Chicagóban. A legszívesebben azonnal elhagyta volna a várost. Fogalma sem volt róla, hova mehetne, de nem akart itt maradni. Az egyetemnek nem volt rá szüksége, de még Shannon sem volt valami boldog, hogy megint együtt lehettek.

Átvágott az udvaron, és elindult az egyetem keleti oldala melletti fákkal szegélyezett úton. Úgy érezte magát, mint egy horgony nélküli hajó. Egészen eddig viszonylag masszív alapokon nyugvott az élete; létének gerincét megadta a tanulás,később pedig a tanítás. Most azonban semmi sem volt. Még családja sem - legalábbis olyan családja, amire támaszkodhatott volna.

Az út bal oldalába egy ösvény torkollott. Ráfordult, és elindult rajta. Egy csendes kis tavacskához ért, amit hivatalosan Botanikai tónak neveztek. Megkerülte, és belebámult az üvegtiszta vízbe. A tükörképe úgy remegett, mintha egy elvarázsolt kastély tükrében nézegette volna magát. Leült a főbe, és eltűnődött, vajon a diákok még mindig Tükörtónak hívják-e ezt a pocsolyát. Az egyetemi évei során sokszor nézett ebbe a tóba. A problémáin törte a fejét. Legtöbbször a lányokkal kapcsolatos problémáin. Most viszont már arra sem emlékezett, melyik lány okozott neki sok gondot.

Ebben a pillanatban a nők érdekelték a legkevésbé. Mi a fenét fog csinálni? Hova fog menni? Londonba nem térhetett vissza, és Párizs sem jöhetett szóba.

Munkanélküli volt, a megtakarított pénze pedig nem fog örökké tartani. A francba, gondolta, nem lett volna szabad megszállnom a Blackstone-ban! Talán vissza kellene mennie New Yorkba, hogy találkozzon az apjával. De már hosszú ideje nem voltak beszélő viszonyban, és a jelenlegi helyzete azt bizonyítaná, hogy az apjának volt igaza. El tudta képzelni, hogy az öreg hogyan dörgölné az orra alá, hogy ő tudta, azarcheológia nem neki való.

"Nézz végig magadon, kölyök. Nincs munkád, nincs karriered. Nulla vagy."

Nem. Az apjához nem fog elmenni. De ennek ellenére átmehetne New Yorkba. Egy ideig meghúzhatná magát Marcus Brodynál. Lehet, hogy Marcus adna neki valami munkát a múzeumban. Legalább addig, amíg nem talál valami mást. Elvégre Marcus már máskor is kihúzta a slamasztikából. Éppen ez a baj... Már túl sokszor kihasználta Marcus jóindulatát. Most önállóan, egyedül kell megoldania a problémáját.

Kézbe vett egy kavicsot, és belehajította a tóba. A tükörképe széttöredezett. Felállt, és tovább sétált az ösvényen. Átment az egyetem kovácsoltvas kapuján, és jobbra fordult, a Fifty-seventh Streetre. Egy háztömbnyivel lejjebb, a Fifty-seventh és a University sarkán megállt, és felnézett a Mandel Hall-ra. A zömök, díszes épületben egy színház is mőködött; a dekorációja gazdag volt, csupa fa és arannyal futtatott levélforma. A Mandel Hall adott otthont a diákegyletnek is - valamikor itt is rengeteg időt eltöltött, különösen az első, meg a második egyetemi év során, amikor alig pár háztömbnyi távolságra, egy kollégiumban lakott.

Eszébe jutott egy randevú. Egy farmerlánnyal találkozott. A nevét már rég elfelejtette. Egy ideig beszélgettek, azután együtt visszasétáltak a kollégiumba...

Azon az útvonalon ment tovább, ahol akkor a lánnyal andalgott. Eszébe jutott, hogy mennyire zakatolt a szíve, amikor ráfordultak a Woodlawnra, és kéz a kézben végigmentek a sötét utcán.

Grace. Ez volt a lány neve. Még mindig emlékezett rá, ahogy Grace délies, illinoisi akcentussal arról beszélt, hogy az apjáék mennyire ellenezték, hogy Chicagóba költözzön, és egyedül éljen. A szülei rettenetesen csalódtak, amikor nem ment feleségül a középiskolai szerelméhez... Az ember egy-két dolgot képtelen elfelejteni.

A Woodlawn két oldalán masszív téglaépületek álltak. Az 1890-es években épültek, és főként professzorok laktak bennük. Most már nem sok esélyem van rá, gondolta, hogy valaha is be fogok költözni valamelyik királyi lakosztályba. Akkor, régen még eszébe sem jutott, hogy egyszer talán itt lakhat.

Ha már a Woodlawnra kellett volna költöznie, akkor a legszívesebben azt a házat választotta volna, amelyiket Frank Llyod Wright épített. Préri-stílusú ház volt; nem alapokon, hanem lábakon állt, tartókaros teteje messze kinyúlott a pázsit fölé.

Eszébe jutott, hogy Grace azt mondta, egyszer majd ebben a házban fog lakni, és ha Indy visszatér a városba, ugorjon be hozzá, és látogassa meg. Akkoriban még minden valószínőnek látszott. Most viszont már másként látta a dolgokat. Grace nem lakott abban a házban, de ha mégis, és találkoznának, nem lenne mondanivalójuk egymás számára.

Az első éjszaka után még egy párszor találkozott Grace-szel. Azután befejeződött a második tanév, és soha többé nem látta. Valószínőleg férjhez ment valamelyik udvarlójához, vagy a szülővárosában valamelyik fiúhoz. Mostanra már egy rakás gyereke lehet, mind iskolás. Talán egy farmon él. Szép otthona lehet, gondolta Indy.

Minden otthon szép, ha az embernek nincs sajátja. Neki semmije sem volt.

Már csak egy háztömbnyire volt attól a kollégiumtól, ahol két évig lakott, de semmi oka sem volt rá, hogy megnézze. Ráadásul az ég is beborult, és szemerkélni kezdett az eső. Ráfordult a Fiftyeighth-re, és elsétált a University Avenue-ig. A sarkon ott állt a Kelet Múzeum - itt is számtalan délutánt töltött el. A múzeum kiállításai főként az ókori Közel-kelet - Asszíria, Mezopotámia, Perzsia, Egyiptom és Palesztina - történelmére, művészetére, és archeológiájára koncentrálódtak.

Indy a bejárathoz ment. Közben elhaladt két kabátos, kalapos férfi mellett. Az egyik szavait akaratlanul is meghallotta. Bár nem értette tisztán, hogy miről, de azt tudta, hogy oroszul beszélt. Miközben kinyitotta a kaput, visszanézett az ismeretlenekre, de azok már elfordultak.

Kószálni kezdett az üvegszekrényekben kiállított szobrok, cserepek, bronzmellszobrok között. Némelyik a Krisztus előtti második évezredből származott. Már éppen be akart lépni a Mezopotámiából származó tárgyak termébe, de megtorpant. A terem másik végében Zobolotszkij és Katrina állt..."