James Kahn: A Jedi visszatér (kedvenc szövegrészlet)

06/19/2020

Korábban már említettem, hogy nagyon nagy rajongója vagyok a ponyvairodalomnak, illetve a filmkönyveknek, szinte az összes kedvenc filmem regényváltozata megvan, ami csak megjelent. Szerencsére elég sok ilyen könyv jelent meg magyar nyelven is, régebben talán még több is, mint manapság.

Az összes Indiana Jones, a Terminator-könyvek (a fan-fiction-ök is), Schwarzenegger-filmek, az Alien-ek, Rambo-k, mind ott vannak a könyvespolcomon, és időnként elő is veszem őket, ha alábbhagy az inspiráció, vagy csak egy kicsit nosztalgiázni vágyom.

Ugyanígy vagyok a régi Batman, Superman, Pókember, Spawn képregényeimmel is, még mindig különös bizsergés fog el, ha előveszem őket.

Volt már egy hasonló bejegyzésem, melyben szintén egy kedvenc idézetemet osztottam meg veletek egy másik könyvből, akkor egy másik George Lucas karakter, Indiana Jones belső lelki vívódását szerettem volna külön kiemelni. Az idézet nem az ismert filmek regényváltozataiból származott, hanem egy fan fiction-ből, az Indiana Jones és az Özönvíz legendája című Rob MacGregor könyvből. 

Indiana Jones kalandjai szintén nagyon nagy hatással voltak rám. Imádom ezt a karaktert, mert ugyanolyan emberi és esendő, mint mindenki más, és Ginen Beronis-hoz hasonlóan ő is végtelen bolyongásra van "ítélve".

További párhuzam az Indiana Jones-történetek és a BERONIS-trilógia között, hogy ahogy a kalapos régész kalandjaiban a sztori mindig egy fiktív, mesének hitt mítosz felemlegetésével történik, mely a végén mindig valósággá válik (a Frigyláda, a Végzet temploma, a Grál), úgy Ginen Beronis fantáziatörténeteiről is kiderül majd, hogy mégsem teljesen csak a képzelet szüleményei.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvrészletet, aki nagy Indy rajongó, és persze azoknak is, akik nem, itt talán esély lehet arra, hogy újra felfedezzék ezt a régebben oly népszerű karaktert (LINK: Indiana Jones és az Özönvíz legendája).

A másik idézet, melyet most meg szeretnék osztani veletek, az eredeti (és máig a legjobb) Csillagok háborúja-trilógia harmadik részéből, a Jedi visszatér könyv változatából származik, melyet James Kahn vetett papírra.

Bár a Csillagok háborúja eredeti trilógia máig nagy kedvencem, mikor megismerkedtem George Lucas életútjával (mikor még én is filmesnek készültem), hihetetlenül megkedveltem a rendezőt, főleg amiatt, mert nagyon együtt tudtam érezni vele. Ő is nagyon alulról kezdte, és ha nem akad egy olyan mentora, mint Francis Ford Coppola, talán nem is ismernénk a nevét. Ilyen is talán csak Amerikában történhet meg, ahogy az idősebb, bölcs mester szárnyai alá vette a feltörekvő fiatalt, és nem arra ment, hogy elnyomja őt, hanem valóban segítette őt a kibontakozásban. Inkább Coppola volt az, aki rátalált Lucas-ra, és nem fordítva. Az ilyen nagyon ritka.

Az ehhez hasonló életutak miatt kedveltem meg annyira másik nagy kedvenc rendezőmet, James Cameron-t, aki kamionsofőrként indult, és rendkívül göröngyös út vezetett azon az úton, melynek a végén "Világ Ura"-nak nevezhette magát a Titanic  óriási sikere által "előidézett" Oscar-zuhatag kellős közepén.

A kettejük iránti rajongásomnak hangot adva közzé tettem már egy bejegyzést, melyben a remek Academy of Achievement (a Teljesítmény Akadémiája) nevű zseniális internetes oldalt ajánlottam nektek, ahol számtalan remek interjú található, ha valaki inspirációra vágyik. A számtalan művésszel folytatott számtalan interjúk között a James Cameron-nal és George Lucas-szal való beszélgetések is rendkívül inspirálóak, és a mai napig többször meghallgatom őket, ha épp úgy érzem, mélyponton vagyok lelkileg, szellemileg, művészileg.

Mindenkinek ajánlom tehát ezt a bejegyzést is: A Teljesítmény Akadémiája (angol nyelvtudás persze szükséges).

Amikor a filmes iskolába jártunk, nagyon szegények voltunk. Szenvedtünk. Kétségbeesetten szükségünk volt munkára. Ha egyikünk nem tudott megszerezni egy kiszemelt munkát, elküldtük egy másik barátunkat az interjúra, abban a reményben, hogy valamelyikük megszerzi a munkát. Tehát ezt a módszert már rögtön a kezdetekkor elkezdtük. (...) Amint sikerült valamilyen munkát szereznem, segítettem másoknak is munkát szerezni. Ha valaki sikeresebb lett, mint én, az részben az én sikerem is.

George Lucas, 1999. június 19. 
Academy of Achievement interjú 

Mint szinte minden forradalmian új alkotás, úgy a Csillagok háborúja is rengeteget merített a nagy elődökből: George Lucas bevallottan fontos inspirációjának tartja (többek között) fiatalkorának egyik kedvenc sorozatát, a Flash Gordon-t, melyben minden egyes epizód a Csillagok háborújához hasonló lebegő prológussal indított.
________________________________________


És akkor jöjjön az idézet a Jedi visszatér-ből. 

Az idézett jelenet a könyv vége felé található, miután Luke és Darth Vader monumentális küzdelme már lezajlott, és Luke utolsó beszélgetését "hallhatjuk" apjával, aki immár nem Darth Vader, hanem Anakin Skywalker.

Apa és fia megindító, könnyfacsaró utolsó egymásba kapaszkodása ez. Mikor hosszú-hosszú idő után apa és fia először ráismernek egymásra. Bevallom, mikor először olvastam, valóban könny szökött a szemembe, szerintem ezeknek a soroknak ott kellene lenniük a Halhatatlan Könyvidézetek Panteonjában, már ha létezik ilyesmi.

Méltatlanul elfeledett sorok ezek, melyek rendkívül inspiráló hatásúak.

Szerintem a Csillagok háborúja pont azért tudott sikeres lenni (természetesen folyamatosan szigorúan csak az eredeti trilógiáról beszélek), mert a rengeteg high-tech-kütyü és rendkívül újszerű, lélegzetelállító helyszín és karakter ellenére annyira emberi tudott maradni. A Csillagok háborúja egy szétszakadt család egymásra találásának a története egy monumentális háború árnyékában. A Csillagok háborúja számomra nem az űrhajókról, az űrcsatákról, a lézerpisztolyokról és lézerkardokról szól, hanem erről a nagyon mély emberi vonalról, amit Lucas sikeresen tudott beleépíteni a történetébe (mely történetszálat akármennyire is hangsúlyozza, hogy az elejétől így tervezte, biztos vagyok benne, hogy számtalan húzás és csavar menet közben jutott az eszébe).

A Skywalker-családdal amellett, hogy remek karakterekből áll, talán azért is tudok annyira együtt érezni (főleg Luke-kal és Anakin-nal), mert az én családom is hasonlóan szétszakadt, és ezt én is nehezen éltem meg (ahogy ez az én sci-fi-fantasy-trilógiámnak, a BERONIS-trilógiának is az egyik központi témája), csakúgy, mint az örökké vívódó, saját útját kereső, bizonytalan Luke Skywalker. Luke Skywalker voltam, miközben mindig is olyan akartam lenni, mint Anakin Skywalker, akiben minden megvan, ami Luke-ban nem volt meg: határozottság, becsvágy, nagyravágyás... ezek mind jól ki fognak ütközni az idézetben is.

Ugyanakkor Luke sok mindenben az apjára hasonlít, ugyanolyan forrófejű, ugyanúgy hajlamos hirtelen döntéseket hozni, a saját feje után menni, ugyanolyan makacs, keményfejű karakter mindkettő, míg Leia Organa inkább az anyja talpraesettségét örökölte. Kár, hogy az előzménytrilógia már nem tudott annyira magával ragadó történetekkel előállni, az új trilógiáról pedig inkább nem is beszélnék, csalódottságomnak (és a kudarcokért leginkább felelős Kathleen Kennedy őrült ámokfutásának) már hangot adtam A Star Wars és a pusztító feminizmus című bejegyzésemben. 

Még valami: erről eddig még nem írtam, de most bevallom, hogy a Csillagok háborúja-filmek elején megjelenő mottó, a "Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban..." szövege inspirált engem a minden BERONIS-könyv elején megtalálható, "Ez egy hosszú-hosszú álom. Már-már a valóság" bejelentkező sorok megírására. 

Emellett azt a jelenetet, amikor a Glarkenlegenda gonosz mágusa, Vego El-Thor bevallja, hogy Mortimasz az ő fia, szintén a Csillagok háborúja hatását idézi. A kérdés csak az, Mortimasz valóban Vego fia, vagy ez csak a sötét varázsló egyik újabb trükkje, hogy beférkőzzön Mortimasz tudatába és megmérgezze azt?

De most már jöjjenek végre azok a sokat emlegetett, remekül megírt, könnyfacsaró sorok a Jedi visszatér-ből!

Az oldal végén pedig néhány képpel egy újabb élményt szeretnék megosztani veletek, melynek során egy rövid időre magam is részese lehettem a Csillagok háborúja mesés, magával ragadó világának!


James Kahn
A Jedi visszatér
(részlet)


A Halálcsillag első ízben ingott meg. Az ütközés a felrobbanó rombolóval csak a kezdet volt. Ezután egymás után mentek tönkre a különféle rendszerek, kiolvadtak a reaktorok, amitől viszont a személyzet pánikba esett, otthagyta őrhelyét, újabb működési zavarokat és általános felfordulást okozva. 

Mindenütt füst terjengett, hatalmas moraj hallatszott egyszerre mindenfelől. Az emberek rohangáltak és ordítoztak. Elektromos tüzek villantak, gőzrobbanások keletkeztek, a kabinokból elszökött a nyomás, megszakadtak az irányítási kapcsolatok. Tetejébe még a felkelő cirkálók folyamatos bombázása - megszimatolták az ellenség rémületét - csak fokozta a már általános hisztériát.

Mert a Császár halott volt. Megszűnt a központi hatalmas Gonosz, amely a birodalom összetartó ereje volt, és ha a sötét oldal ilyen kusza, ilyen irányítatlan - az idevezet.

Fejetlenség.

Kétségbeesés.

Nyirkos félelem.

A zűrzavar kellős közepén Luke valahogy eljutott a központi kikötődokkba - az apja hatalmas, mozdulatlan testét igyekezett egy birodalmi hajó felé vonszolni. Félúton elfogyott az ereje, és összerogyott a megerőltetéstől.

Lassan újra felkelt. Mint egy automata felrángatta apja testét a vállára, és az egyik még ottmaradt hajó felé támolygott.

Luke letette apját a földre, és még egyszer utoljára erőt gyűjtött, de a robbanások egyre hevesebbek lettek körülöttük. Az oszlopok között szikrák sziszegtek, az egyik fal eldőlt, és a tátongó hasadékból füst gomolygott. A padló remegett.

Vader közelebb intette Luke-ot.

- Luke, segíts levenni ezt a maszkot.

Luke megrázta a fejét.

- Meghalsz.

A Fekete Lovag hangja gyenge volt.

- Azt már semmi sem akadályozhatja meg. Csak egyszer hadd nézzek szembe veled. Hadd lássalak saját szememmel.

Luke félt. Nem mert apjára nézni, milyen is valójában. Nem merte megnézni, milyen az az ember, aki ilyen sötét lett - ugyanaz az ember, aki Luke-ot és Leiát nemzette. Félt megismerni azt az Anakin Skywalkert, aki Darth Vader belsejében élt.

Vader is félt - attól, hogy fia meglátja; attól hogy leveszi ezt a páncélmaszkot, amely oly sokáig volt közöttük. Húsz éve csak ez a fekete páncélálarc tartotta életben. Ez volt a hangja, a lélegzése és a láthatatlansága - védelem minden emberi kapcsolat ellen. De most leveszi, mert látni akarja fiát, mielőtt meghal.

Együtt távolították el a súlyos sisakot Vader fejéről - a maszk belső oldalán bonyolult légzőberendezést kellett kibogozni, a hátulján pedig a beszédmodulátort és a képernyőt kellett az energiaegységtől elválasztani. De mikor végül a maszk lent volt, és félredobták, Luke meglátta apja arcát.

Egy öregember szomorú, szelíd arca volt. Kopasz és szőrtelen; feje búbjától a tarkójáig hatalmas sebhely húzódott végig a fején; mélyen ülő, fénytelen, sötét szemek; duzzadt és viaszfehér bőr, hiszen két évtizede nem látott napfényt. Az öregember halványan elmosolyodott; szemében könny csillogott. Egy pillanatig nagyon hasonlított Benre.

Sokatmondó arc volt, Luke sosem fogja elfelejteni. Elsősorban sajnálkozást látott rajta. És szégyenkezést. Látszott, hogy emlékek suhannak át rajta... szép idők emlékei. És rémület. És... szeretet is.

Ez az arc egy emberöltő óta nem érintkezett a világgal. Amióta Luke élt. Látta, hogy a ráncos orrlyukak megrándulnak, ahogy először próbálják megérezni a szagokat. Látta, hogy a fej észrevétlenül félrebillen és fülel - most először elektronikus hangerősítő nélkül. Luke-on lelkifurdalás suhant át, hogy semmi más nem hallatszik most, csak a robbanások, és az egyedüli szag, az elektromos tüzek átható bűze. Mégis valami volt. Kézzelfogható, közvetlen.

Látta, hogy az öreg szemek rászegeződnek. Luke arcán könnyek folytak végig, ráhullottak apja ajkára. Apja elmosolyodott az íztől.

Ez az arc húsz éve nem látta önmagát.

Vader látta, hogy fia sír, és tudta, hogy ez csak a rémülettől lehet, melyet arcának látványa okoz.

Vaderra egyszerre tört rá minden szenvedése: a bűnei miatt érzett gyötrelem, amelyet most még undorítónak gondolt látványával is tetéz. Erről viszont eszébe jutott, hogy nézett ki egykor - félelmetes és hatalmas, élesen összehúzott szemöldökkel, amely legyőzhetetlenséget sugallt, és amitől egész életében hunyorogva nézett. Igen, így nézett ki egykor.

Ez az emlék újabb emlékek hullámát sodorta magával. Az otthon és a testvériség emlékeit. Szeretett feleségét. A mélységes űr szabadságát. Obi-vant.

Obi-van, a barátja... és hogy megváltozott ez a barátság! Megváltozott, nem is tudta, hogyan - de tény, hogy megfertőzte valami alattomos vírus, üszkösödni kezdett, mígnem... De elég. Nem kívánta ezeket az emlékeket, most nem. Olvadt láva emléke, amely végigkúszik a hátán... nem.

A gödörből ez a fiú húzta ki - itt, most, ezzel a tettével. Ez a fiú jó.

Apró részletek: Luke Skywalker a harmadik részben végig sötét színű ruhát visel, az apja öltözetének a színét. Ezzel az alkotók (vagyis Lucas) végig azt a feszültséget szerették volna fenntartani, hogy mi van, ha Luke is apja sorsára jut, mi van, ha ő is átáll a Sötét Oldalra? Azonban a film végén, mikor Luke először látja meg apja arcát, a fiú viseletén már látjuk a világos színt, azaz Luke Skywalker átcsábítása mégsem sikerült a rossz erőinek. Hasonló színek keverednek egyébként a Terminator 2: Az Ítélet Napja című filmben is, ahol a T-800-as (Arnold) az első rész negatív karakteréhez méltóan talpig fekete viseletben van, majd a film felétől már egy szürke színű pólót hord a fekete helyett... azaz a karakter jelleme megváltozott, már nem az a "gonosz" gyilkológép, aki eddig volt). Számtalan film használ ehhez hasonló apró közléseket a karakterek jellemábrázolásához.
__________________________________

A fiú jó, és a fiú belőle származik, ezért benne is kell lenni valami jónak. Ismét rámosolygott a fiára, és most először érezte, hogy szereti. És most, sok hosszú év után először, önmagát is szerette.

Hirtelen valami illatot érzett - orrlyukai kitágultak, és újra szimatolt. Vadvirágok - igen ez az. Éppen nyílnak; tavasz lehet.

És mennydörgés - felemelte fejét, fülét hegyezte. Igen, tavaszi vihar, a tavaszi eső előjele.

Igen... egy esőcseppet érzett az ajkán. Lenyalta a jóízű cseppet... de nem édesvíz volt, hanem sós... könnycsepp volt.

Megint Luke-ra szegezte tekintetét, és látta, hogy fia sír. Igen, ez volt az, fiának bánatát ízlelte - amiért olyan ijesztően festett, mert olyan rémisztő volt.

Meg akarta magyarázni Luke-nak; azt akarta, hogy Luke tudja, hogy valójában nem ilyen csúf, belül nem, egyáltalán nem. Könyörgő kis mosollyal megrázta a fejét, ellensúlyozva a rút szörnyet, akit fia lát.

- Ragyogó lények vagyunk, Luke, nem ez a durva anyag.

Luke is megrázta fejét, hogy elmondja apjának; igaza van, hogy eloszlassa az öregember szégyenkezését, hogy megmondja, most már semmi sem számít. Hogy elmondjon neki mindent. - De nem tudott beszélni.

Vader ismét megszólalt, még gyengébben, alig hallhatóan.

- Menj, fiam. Hagyj itt engem.

Erre Luke megtalálta hangját.

- Nem! Velem jössz. Nem hagylak itt. Meg akarlak menteni.

- Már megtetted, Luke - suttogta. Hirtelen azt kívánta, hogy láthassa Yodát, megköszönje az öreg Jedinek a tanítást, amit Luke-nak adott... de talán hamarosan ott lesz Yodánál, örök egységben az Erővel. És Obi-vannal.

- Nem hagylak itt, apám - tiltakozott Luke. A kikötődokkot heves robbanások rázták meg, egy egész fal omlott szét szilánkokra hasítva, kettévált a mennyezet. Kék lángsugár lövellt ki egy közeli gázcsőből. Közvetlenül alatta olvadni kezdett a padló.

Vader magához húzta Luke-ot, és a fülébe beszélt:

- Luke... neked volt igazad... és igaz volt, amit... rólam mondtál... Mondd meg a húgodnak... igazad volt.

Azzal lehunyta szemét; Darth Vader - Anakin Skywalker - meghalt.

A kikötő hátsó részét félelmetes robbanás borította el, és földhöz vágta Luke-ot. Lassan újra feltápászkodott, és mint valami gép, az egyik utolsó ottmaradt hajóhoz vánszorgott."


+ még egy részlet...

Ez a részlet viszont a regény elejéről való, és Luke Skywalker bemutatásáról, első megjelenéséről szól. Rendkívül jól van itt érzékeltetve Luke jelenlegi állapota, és mindig is nagyon tetszett az az ív, amit (mint minden mitologikus főhős) megtesz az első résztől (mind naiv, szőke-kék szemű parasztgyerek), és az a minden illúziójától megszabadult, komor harcos, aki a harmadik (vagyis hatodik) részre válik. Számomra Luke sorsa az egyik legtragikusabb a Star Wars-sagában, mivel ő kötődik a legjobban (sosem ismert) családjához, az apjához, és míg Leia (akiben nem alakult ki ilyen szintű kötődés, végül összejön Han Solo-val), Luke (az apjához hasonlóan) egyedül marad gyászával. Míg Leia anyja egyenességét és tisztaságát örökölte, Luke-nak apja igen erős kalandvágya jutott... mely végül elvezetett erre a szomorú pontra, és az egész Galaxist felforgatta.

Jabba palotájának vas főkapuja nyikorogva emelkedett fel, hiszen csak a homok és az idő olajozta. Odakint a porviharban Luke Skywalker állt és bámult befelé a tátongó fekete nyílásba.

A Jedi lovagok reverendára emlékeztető fekete köntösét viselte, de sem pisztoly, sem fénykard nem volt nála. Minden póz nélkül, könnyed testtartással álldogált, felmérte a helyzetet, mielőtt belépett. Már férfi volt. Bölcsebb is: nem az évek öregítették, hanem a veszteségek. Elveszítette illúzióit és elvesztette hazáját. Elveszítette barátait a háborúban. A feszültség miatt nem tudott aludni. Elveszítette a nevetést. Elveszítette a kezét. 

De mindezekből a veszteségekből a legnagyobb az volt, ami abból a tudásból és a mély felismerésből fakadt, hogy amit tud, többé nem tudja nem tudni. Sok minden volt, amit bár ne ismert volna meg. Tudása súlya alatt öregedett. 

A tudás természetesen hasznára is vált. Sokkal megfontoltabb lett. A férfikor távlatokat nyitott, keretet, melybe beillesztheti élete eseményeit - olyan tér- és időbeli koordináta rendszert, mely körülhatárolja létét a legkorábbi emlékektől egészen a százféle lehetséges jövőig. Mélységek, rejtélyek és térközök hálója, melyen át Luke távlatban szemlélhette élete bármely új eseményét. Sötét és tekervényes útvesztő, amely tudatának horizontja távolba vesző pontjáig nyúlik vissza. És ezek az árnyékos zugok, melyek ilyen távlatot kölcsönöztek a dolgoknak... nos, ez a háló életét bizonyos módon sötétté tette. 

Nem a lényeget tekintve persze - és ha valaki azt mondja, hogy ez az árnyék mélységet adott korábban dimenzió nélküli, sík személyiségének -, ezt a gondolatot csak egy eltompult időt tükröző, eltompult gáncsoskodás sugallhatta. Mindenesetre volt benne bizonyos sötétség. 

A tudásnak voltak más előnyei is; ésszerűség, udvariasság, döntési képesség. Különösen a döntés kétélű fegyver; de megvoltak az előnyei. 

Ezenkívül megtanult bánni a Jedi erővel, amely korábban csak képesség volt nála. 

Most többet tudott. 

Ezek a tulajdonságok mind szükségesek voltak, hogy magabiztos legyen; és Luke éppúgy, mint bárki más, tudta, hogy minden élő dolognak növekednie kell. Mégis e tudás összessége valami szomorúságot hordozott. Egyfajta sajnálatot. De ki engedhette meg magának ilyen időkben, hogy gyerek legyen? 

Luke elszántan belépett a boltozatos előcsarnokba.


Madame Tussauds Panoptikumában járva...


...röpke látogatást tettünk Yoda Mesternél:

Han Solo és én váltottunk pár szót Mos Eisley űrkikötőjében... Sajnos azonban nem volt valami bőbeszédű, talán épp rossz hangulatában volt...

...ahogy Anakin Skywalker sem akart meghallgatni...

Rey és BB-8 szerencsére már valamennyire jobb hangulatban voltak...