Vírus, járvány, Végítélet!

03/18/2020

A Végítélet egy méltatlanul elfeledett, 2008-ban készült brit horror-akció Neil Marshall rendezésében, mely bebizonyította, hogy nem csak az amerikaiak tudnak szórakoztató, lendületes trashfilmet készíteni!

Neil Marshall, angol rendező már bizonyította tehetségét a 2005-ös A barlang című zseniális, klausztrofóbiás jelenetek sokaságával megtűzdelt vérfagyasztó horrorfilmjében, mely igen nagy anyagi és kritikai sikert is aratott.

A bizalom tehát megvolt, így Marshall a Doomsday-es projektjéhez több anyagi támogatást kapott, mint az eddigi filmjeihez összesen, így elég nagy volt az elvárás ezzel a filmmel kapcsolatban.

A film végül nagy bukás lett, mind Európában, mind az Egyesült Államokban. Bár értem hogy miért, és a magyar kommentek sem igazán dicsérik a filmet a különböző oldalakon, mivel óriási trash-rajongó vagyok (főleg a '90-enes évek B-filmjei miatt), az egyik kedvenc filmem lett ebben az alternatív "mad max-es" jövő-zombiapokalipszis-témában. Igaz, hogy a történet több helyen butácska, és a finálé is valami jobb összecsapást érdemelt volna, de ha nem vesszük komolyan, igen szórakoztató és izgalmas élményt biztosít a film (és még el is gondolkodtat).

Csak úgy, mint sok korábbi járvány esetében, az emberi életek megfogyatkozása egy mikroszkopikus organizmussal kezdődött. Emberi szokás, hogy a legkisebb kényelmet, vagy logikát keressük még egy olyan katasztrofális helyzetben is, mint ez. De egy vírus nem válogatja meg se az idejét, se a helyét. Nem utál, de nem is törődik. Csak megtörténik.

Neil Marshall természetesen több minőségi remek színészt is megkapott e filmjéhez, az angol filmjátszás legjobb karakterszínészei közül például felbukkan az időközben elhunyt Bob Hoskins, vagy a Stanley Kubrick által rendezett, Mechanikus narancs című (szintén egy alternatív jövőben játszódó), klasszikus kultuszfilmjében főszereplő Malcolm McDowell (akinek a karaktere a film narrátora is egyben).

A "Kaszás" vírus úgy terjed Glasgow lakossága közt, mint egy megfázás. Nincs mi megállítsa. Se ellenszer, se oltás. Már az első héten ezrek életét követelte. Hogy lefékezzék a vírust, statáriumot léptettek életbe. Útblokádokat építettek, és kijárási tilalmat vezettek be. A reptereket, kikötőket és határátkelőket lezárták. Skócia karanténba került. Elrendelték, hogy az emberek maradjanak otthon, ne utazzanak és kerüljék a kontaktust. Csak üljenek a otthon és várjanak a segítségre...ami soha nem jött.

Aki a film legnagyobb sztárja és csúcspontja, mindenképpen a gyönyörű Rhona Mitra, aki gondolom nem csak az én szívemet ejtette rabul a film megtekintése után. A tehetséges színésznő hihetetlen alakot hozott össze magának, Eden Sinclair őrnagy karakterének véleményem szerint ott lenne a helye Sarah Connor és Lara Croft mellett, "tökösségben" mindenképp. Sajnálatos, hogy Rhona Mitra nem futhatta be azt a karriert, ami tehetsége okán mindenképp járt volna neki, többnyire csak B és ZS kategóriás filmekben csillogtathatta tehetségét, olyanokban, mint például a gagyi Underworld, vagy a trash műfajának legalja-kategóriába tartozó, Christopher Lambert főszereplésével készült, 1999-es Beowulf.

A Beowulf volt az a film, amelyben először láttam Rhona Mitra-t, és bár gyerekszemmel is láttam, hogy a film rendkívül rossz és gagyi, a fekete hajú szépség már akkor is nagy hatással volt rám. Bár ki nem állhatom Christopher Lambert-et és a filmjeit, a Beowulf az egyetlen (a Mortal Kombat mellett), melyet a kedvenc trashfilmjeim közé sorolok.

Melyek a kedvenc trashfilmjeim? Hogy csak néhányat említsek, a már említett Mortal Kombat első, második része (hát igen, bármennyire rossz is, főleg mai szemmel), Jeff Wincott-filmjei, mint például az Igazságos küldetés, a régi '90-enes évek gagyi karatefilmjei (kivéve a Van Damme és a Steven Seagal filmeket, őket pályájuk csúcsán se nagyon szerettem), mint például a TC 2000, a Double Dragon - A medál hatalma. Bár Van Damme-ot sosem szerettem, három kedvencem tőle is van: természetesen a Street Fighter (persze főleg a játék korabeli hype-ja miatt), A kalandor, illetve a zseniális John Woo hollywood-i debütálásául szolgáló Hard Target. De ha tovább megyünk, a Dupla dinamit is nagy kedvencem volt annak idején, és néha nosztalgiából ma is olykor-olykor belenézek, vagy az Időzsaru is roppant népszerű volt a maga korában. 

Az elpusztíthatatlan Chuck Norris egyetlen filmje, mely szerintem rendkívül zseniális és hihetetlenül izgalmas, a Néma düh szintén nagy kedvenc, mely akciófilm mellett a főgonosz félelmetes kinézete miatt Halloween-szerű horrorfilmnek is beillene.

Filmek, melyek annyira rosszak, hogy pont emiatt imádom őket. A ZS kategóriás sci-fi filmeket is imádom, mint például a VHS-korszakban Magyarországon is nagyon menőnek számító (mára már a kutya se emlékszik rá), 1986-os Eliminators. 

A korai Jackie Chan-filmeket is imádom, mint A részeges karatemester első része például, bár ezek a filmek már inkább a trash kategória felett vannak (nem úgy, mint Jackie Chan későbbi filmjei). 

Ott voltak a régi gagyi-szörnyes filmek, szintén a VHS-korszakból, mint a Hamikák például, mely szintén egyik nagy kedvencem, vagy az 1995-ös scifi-trash, az Evolver.

Ott voltak az igen erőteljesen a szexre építő "krimik" és "thrillerek" is, mint például Pamela Anderson Jó zsaru, rossz zsaru című filmje, vagy a szintén általa fémjelzett Meztelen lelkek,  vagy Shannon Tweed filmjei, melyeket mindenki csak a szexjelenetek miatt nézett meg. A történetük lényegtelen volt, maguk a szexjelenetek is általában semmilyen szinten nem kapcsolódtak az adott jelenetek folyamába, csak azért következtek, mert következniük kellett, mert így volt megírva, nem pedig azért, mert a sztori miatt valóban következniük kellett, és bármit is hozzáadtak a történet alakulásához. Pamela Anderson Barb Wire című, amerikai képregény-hősnő kalandjaiból készült alternatív jövő-sci-fi szintén ebbe a kategóriába tartozik.

A '80-anas '90-enes évek csúcs-sztárjai, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone szintén rengeteg trashfilmet készített, utóbbi talán szinte csak azt. Ezek közül is számtalan kedvenc akad. Schwarzenegger Vörös Szonja című filmje például, mely a maga korában óriási bukás volt, vagy a Conan, a pusztító, mely a nagy sikerű első rész jóval gyengébb folytatása. A Menekülő ember, a Kommandó már A-listás filmek voltak, de mai szemmel talán inkább trash műveknek számítanak.

Ha valaki, akkor Stallone valóban a trashfilmek királya volt, aki a nagyszerű és zseniális Rocky és First blood - Első vér után eladta magát Hollywood-nak, és tömegével gyártotta a rosszabbnál rosszabb filmeket, a többség még számomra is nézhetetlen: ilyen például a Bérgyilkosok, a Specialista, a Daylight, de sokkal inkább kedvenc a Dredd bíró, A pusztító, a Cliffhanger, a Tango és Cash vagy a Cobra.

Lehet, hogy ezek a filmek csak a nosztalgia miatt állnak olyan közel hozzám, mivel egy olyan korban készültek és láttam őket, mikor a világ még nagy volt, színes és lehetőségekkel teli, a paradicsomi gyermekkor mesés világában (sokszor titokban néztem meg őket, a szüleim tudta nélkül). De ahhoz képest, ahogy ma tekintenek rájuk, a maguk idejében ezek hihetetlenül menő filmeknek számítottak, és mindenki nagyon nagy izgalommal beszélt róluk, főleg mi, fiatalok, mikor az áltsuli szüneteiben beszéltük meg a kedvenc jeleneteinket.

Azért is sírom vissza sokszor ezt az időszakot, mert akkoriban a filmnézés tényleg élménynek számított, és nem beszéltünk még ezekről a művészeti alkotásokról olyan átlagos tömegcikként, mint amilyennek manapság számít. "Majd letöltöm, megnézem, letörlöm..."

Régi szép idők...

A Végítélet is ez a kategória, bár szerintem jóval több igényességgel készült el, mint műfajtársai, köszönhetően a tehetséges rendezőjének. A sok támadás ellenére rendkívül sok gyönyörűen megvilágított, remek atmoszférával rendelkező képet tartalmaz a film, és a helyszínek megválasztása is remek. A sokak által támadott várkastély-jelenetek is működnek a számomra, a modern világ csalódása elől a megmaradt emberiség visszamenekült a múlt erős és szilárd hagyományai közé. Ez a gondolat a BERONIS-trilógia írásakor is megfogalmazódott bennem, hiszen a Szerán-t kolonizáló számtalan telepes inkább a peremkörzeteket választja, minthogy a monumentális nagyvárosi lét része legyen.

A peremen egy másik monumentális világ várja őket, amit nem ember teremtett, hanem maga Isten. A táj, a természet. Ahol újra megtalálhatják önmagukat, a saját lényüket, LÉNYEGÜKET, mely a hosszú, mesterséges környezetben eltöltött űrutazás során teljesen elveszett... Elveszett valahol térben és időben.

Persze a Végítélet nem fogalmaz meg ilyen mély gondolatokat, de ezt a filmet nem is erre szánták.

Nem mintha ártott volna a filmnek és a történetnek, ha kicsit több időt fordítanak a forgatókönyv tökéletesítésére.

Jobb lett volna továbbá, ha több időt fordítanak az emberi civilizációban történő jelenetek bemutatására, ugyanis amíg Sinclair és kis csapata a zombikórság ellenszerének megszerzésén fáradozik, Londonban kitör a pánik, és ezek a már-már híradószerű kézi kamerás felvételek nagyon jól sikerültek, olyannyira, hogy amikor a Garivenháborút írtam, sokszor odatekertem ezekhez a jelenetekhez, hogy további inspirációt adjanak. A Garivenháborúban szintén megtörténik, hogy a városból kivonulók elé a GSF rendészeti erők barikádokat és kordonokat emelnek mindenfelé Megapolisz centrumkörzeteiben, mely a kirobbanó zavargások egyik fő okozója lesz.

A Végítéletben azonban néhány vágással elintézik ezeket a jeleneteket, pedig sokkal monumentálisabbá lehetett volna tenni a sztorit, ha több időt "töltünk" a zavargásokban, esetleg van is egy-két karakter, akik bevezetnek minket ebbe a világba, hasonlóan James Cameron Titanic-jához, ahol a süllyedés időszaka is fontos eleme a történetnek. Itt az emberi civilizációt jelképező város süllyedését látjuk, de csak néhány gyors jelenet erejéig, éppen ezért sokkal kevésbé átélhetőbb a dráma, legalábbis szerintem.

A BERONIS-ban Megapolisz több sebből vérzik, a helyi "Kaszás-vírus" a vész-kór, melynek gyógyírjét nem sikerül megtalálni és kikutatni, ugyanakkor a morasziri Meteorkomplexum-támadás óriási árvizekkel és természeti katasztrófákkal fenyeget, mely aztán óriási népmozgást fog eredményezni.

Mindig szem előtt akarom tartani, hogy a monumentális hatást csak úgy tudjuk elérni és megfelelő módon rögzíteni az olvasóban (filmek esetén a nézőben), ha egy ideig kitartjuk ezeket a jeleneteket, és nem siklunk át rajtuk, mint ezekben a trashfilmekben. Így sosem lesz teljes módon átélhető a veszély, és a film végén különösebb belső hatás vagy élmény nélkül állunk majd fel... ami persze rendben van, ha egy adott alkotásnak ez a célja, de szerintem ha egy adott film vagy könyv vagy bármilyen művészeti alkotás nem élhető át megfelelő módon, akkor az adott mű teljesen feleslegesen készült el... viszont jó leckeként szolgálhatnak, és megmutathatják, hogy "nem szabad csinálni".

A Végítélet minden hiányossága és felületessége ellenére egy nagyon jó trashmozi, és jó végre olyan filmet látni, ahol az események nem állandóan az Egyesült Államokban történnek, hanem például Európában. Talán éppen ezért van, lehet a megszokás miatt, hogy a Végítélethez hasonló sci-fik, ha nem Amerikában játszódnak, túl erőltetetté és izzadtságszagúvá válnak. Valahogy minden hitelesebbnek tűnik, ha az USA épületei robbannak szét, az amerikai sztrádákon látjuk az autós üldözéseket, terrorcselekményeket, látványos akciójeleneteket.

A horror esetében azonban szerintem sokkal jobban működnek azok a filmalkotások, melyek Amerikán kívül játszódnak (és nem amerikai alkotók által készülnek), akár Európában, akár például Japánban, mint a Kör és a Ju-On-filmek, vagy a spanyol REC, mely művek amerikai feldolgozásai aztán rendszerint borzasztó gyengék és kínosak lesznek (kivéve a Kör legelső részét, Gore Verbinski rendezésében).

A Végítélet megpróbálta az európai hagyományok jól ismert terepére becsempészni az amerikai akcióstílust, középkori brit várkastélyokat látunk, kihalt, ködös tipikusan angol füves pusztákat és erdőket. 

A Végítélet legalább megpróbálta, és amit vállalt, a pergő akciót és az izgalmat szerintem abszolút maradéktalanul teljesítette.

A film bukása után a tervezett folytatás sem készülhetett el, pedig a történet vázlat formájában már a fiókban hevert, és az első rész vége is nyitva hagyja egy második rész lehetőségét. 

Pedig szívesen megnéztem volna a Végítélet második részét, de ez már sosem fog megtörténni. Inkább nézek meg egy újabb Végítéletet, mint az ezredik Kaptár-filmet Mila Jovovich-csal, melyek szerintem a közelébe sincsenek a Doomsday szinvonalának (az animációs filmek viszont zseniálisak lettek, melyekben Leon Kennedy kiváló főhőse mellé zseniális történeteket is kapunk).

Marad tehát a 2008-as eredeti Végítélet, mely ahogy említettem, minden hiányossága ellenére szórakoztató és magával ragadó alkotás, mely továbbra is az egyik kedvenc trashfilmem marad.

De nincsen gyógyszer... és nem is volt. Mi itt fennmaradtunk, nem a tudomány, hanem a természetes kiválasztás miatt. A legerősebb marad életben. Mi kiérdemeltük, hogy itt éljünk. Megtisztítottuk a hozzátok hasonlókat!