Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: A vész-kór

04/25/2019

Az oldal külseje, tartalma folyamatosan újul, változik, ezért érdemes többször is visszatérni!

(Ha esetleg okostelefon böngészőjéről néznéd az oldalt, a jobb élvezhetőség kedvéért kérlek fordítsd el a készüléket! A megfelelő hang, felbontás, képarány és háttérvideók megjelenítéséhez MINDENKÉPP laptop vagy pc használata javasolt.)
_________________________________________________

"Sem a kegyetlenség ábrázolása, sem az ábrázolás kegyetlensége nem a kegyetlenség propagálása." 
(Király Jenő, filmesztéta)

Tovább folytatnám már egyszer elkezdett eszmefuttatásaimat gondolataim csapongó ösvényein ide-oda járva, ezúttal a vész-kórságról értekezve, erről a Megapoliszban mindennapossá vált szörnyű betegségről már több helyen volt szó, most csak néhány gondolatot, jegyzetet szeretnék hozzáfűzni az eddigiekhez.

A Megapoliszi álmokban két karaktert is elkap ez a földöntúli eredetű vírus (mármint akik a történet szempontjából fontos karakterek), ők Brink Jones és Mara Harris. A vírus ismérve, hogy valami olyan magasabb erő szállja meg az illetőt, amit ő maga is képtelen felfogni, és ebben az őrületben egy olyan sötét, feneketlen harag és düh szállja meg, hogy azonnal minden körülötte lévő élő emberi lény életére tör.

Persze sok más tünet is előfordul, és egyeseknél semmilyen vadság nem jelentkezik, csak szimplán az elsorvadás, szétfoszlás, szétmállás, melynek szomorú és szörnyű látványa kínos módon szemünkbe vágja saját mulandóságunkat, hogy a helyünkre kerüljünk, és Megapolisz magas Olümposzáról visszakerüljünk a saját, minket megillető helyünkre.

Thomas Mann-t idézve: "A halál mégiscsak igazságot oszt."

A vész-kór megnöveli a megszállt egyén erejét, akik így szinte legyőzhetetlenné válnak. Minden emberség és emberiesség elhagyja őket, csak ez a mérhetetlen düh marad, amitől akaratlanul is megretten minden olyan áldozat, aki nagy szerencsétlenségére egy vész-kóros beteggel kerül szembe (és mivel általában nincsenek közvetlenül látható előjelek, bárki kerülhet ilyen helyzetbe)... és azokba az őrülettől izzó szemekbe belenézve valahogy mindenki bűnösnek érezheti magát valamiért... ki tudja miért...

Talán azért az embertelen világért, aminek a kialakításában mindannyian a részesei vagyunk/lettünk.

Egyfajta elnagyolt, és ez által megtisztító erejű, földöntúli gonoszság ez, mely a mindennapokban rejtve marad, de így a képünkbe vágva rettenetet kelt.

A vész-kór hordozója aztán e szörnyű tombolás után magának a betegségnek lesz az áldozata, mikor ez a szörnyű, földöntúli erő egyszerűen felemészti a fertőzött személyt: a hatalmas energiák szétrohasztják a húst, a biológiai lényt, aki így aztán belehal a sérüléseibe egy idő után... és a természet visszaköveteli végül magának azt, ami az övé.

Főleg Megapoliszban jelenik meg ez a "betegség", már ha jobb szó híján lehet ezt annak nevezni, és sokak szerint maga Isten, maga az Univerzumot működtető erők küldték ezt a szörnyűséget az emberi fajra, hogy ezzel visszaterelődjön ez a helyét nem találó faj a neki rendeltetett, helyes útra... bármi is legyen ez az út.

Azzal mindenesetre nagyon sokan egyetértenek Megapoliszon belül és kívül, már kolóniákon vagy a csillagok közötti űrállomásokon tengődve, hogy a jelenlegi út, ahol most vannak, az semmiképp sem a "helyes út".

A vész-kórság átmeneti állapota átvitt értelemben a társadalom rothadása, tombolása nem más, mint a társadalom megtisztulása, önmegtisztító folyamata. Valami jóval több, valami általunk megérthetetlen és felfoghatatlan létforma próbál manifesztálódni az anyagba és a matériába túlságosan belesüllyedt világunkba.

Abban a pillanatban, hogy ez a kórság (ami csak a mi, emberi szintünkön nevezhető "kórságnak") manifesztálódik a világunkban, valami sokkal szélesebb, számunkra nem érzékelhető létsík erői szabadulnak el és törnek utat, a mi hús-vér testünket használva tér- és időkapunak.

Talán felismerik, hogy hova kerültek, és a mindenáron való menekülési vágyuk vissza a saját világukba okozza egyeseknél ezt a túlzott, mérhetetlen vadságot?

Király Jenő így értekezik ehhez hasonló "monstrumokról" a Frivol múzsa című munkájában: "Két világba tartozik, és egyikben sincs helye, az egyiket kinőtte, a másikba nem tudott belenőni, az egyikkel nem tudott megbékélni, a másik lakói vele nem tudnak megbékélni, harmadik szféra lakója, de harmadik szféra nincs, lévén a két előbbi közvetlenül határos: a szörny nem tud lenni, és nem lenni sem tud. Két összeegyezhetetlen világ idegensége válik az átmeneti lényben önálló életformává, mely belsőleg kielégíthetetlen életvágy, külsőleg dühödt szerencsétlenség. A monstrum a megtestesült megoldatlanság."

Vagy egy olyan mérhetetlenül sötét gonoszság kerül így a mi érzékelhető, megfogható valóságunk színterére, ami igaz nem ekkora szörnyű dózisban, de ott van mindannyiunkban, és érzékeltetjük is a mindennapokban.

Az orvosok, tudósok még semmire sem jöttek rá ezzel kapcsolatban, és mivel egy olyan létsík energiáit, entitásait kellene megérteni, ahol a mi földi eredetű tudományunk csődöt mond, valószínűleg nem is fognak az ezzel kapcsolatos kutatásaikkal előrébb jutni.

A vész-kórt nem tudományos módon kell megfejteni, hanem csak is lelki, spirituális módon. A materiális világ eszközei itt már csődöt mondanak, egyetlen eszközünk, ami még működhet, a saját lelkünk, elménk, szellemünk. Figyelnünk kell arra, mit mondanak nekünk, és ha hallgatunk rájuk, talán megtaláljuk mindannyian azt a bizonyos helyes utat.

Egyszerűnek hangzik, de egy túlságosan is anyagba süllyedt, acrem-i világban ki hallgatna efféle "sületlenségekre"?

Majd mi megmérjük, rájövünk, megoldjuk... orvosságot írunk fel rá. Anyagba öntjük... lehúzzuk közénk, a mi szintünkre a megérthetetlent.

A vész-kórságban szenvedő egyén valójában a társadalmi betegségek hordozója, az önmagát felzabáló és felemésztő közösség és társadalom nyomorúságos vírusa.

Ez a vírus főleg a hatalmas centrumkörzetekben és a távoli csillagok közötti monumentális méretű űrállomásokon dúl, de a Mara Harris-eset a bizonyíték rá, hogy (átvitt értelemben) ezek a társadalmi betegségek végül minden otthonba begyűrűznek, betörnek... és így saját, személyes otthonaink (legalábbis amit azoknak hittünk) válnak majd saját csapdáinkká.

Holttest az elátkozott zuhogóban, illetve John Everett Millais brit festő Ofélia című képe

__________________________________________________

A centrumkörzetek urai, illetve az illúzióktól függő akremiták ezt sosem fogják elfogadni, és akkor sem fogják elhagyni az álomhajót, ha az már több helyen léket kapott, és süllyed.

Oswald Spengler az alábbiakat írja A Nyugat alkonya (1918) című művében:

"A világváros kőkolosszusa áll minden nagy kultúra életfolyamatának a végén. A lelkileg a vidék által megformálódott kultúrembert saját teremtménye, a város először birtokába veszi, aztán birtokolja, majd a maga teremtményévé, végrehajtó szervévé és végül áldozatává teszi. Ez a kőből álló massza az abszolút város. Képe, ahogy félelmetes szépségével az emberi szem fényvilágában megjelenik, a "végérvényessé vált"-nak egész fennkölt halálszimbolikáját magában foglalja."

A vész-kórság mint betegség szimbolikusan a szemükbe vágja a tényt, hogy alábecsüljük az emberi gonoszságot, és ennek társadalomporlasztó erejét. A centrumkörzetekből leúszó Brink Jones vész-kórságtól fertőzött szellemét valami Vronsy-ba vonzotta, mikor megérezte a helyszínből áradó negatív energiákat. Maga a környezet gyönyörű volt, "ahol a Iolwyn csillogó szalagja egy íves kanyart ír le...", de egy helyszín önmagában sosem gonosz.

Az ott élő emberek azok.

Mert ahová a gonoszság begyűrűzik és talajt fog, ott aztán elburjánzik, és egy idő után elfogadottá, természetessé válik.

"Bármit veszítesz, helyette nyersz valami mást." 
(Ralph Waldo Emerson)

Brink Jones  a romlottság gócpontjából, egy centrumkörzeti nagyvárosból úszott le, sodródott le a folyóval a peremkörzeti Vronsy-ba, de a falu sem volt mentes a bűnöktől (ahogy mindannyiunkban van egy csipetnyi gonoszság, ez is része a lényünknek)... ezért is tudott ott megtapadni. Vronsy-ban ez a gonoszság valahogy sokkal jobban kulminált, amit a valamikori Brink Jones is megérzett.

Egy idézet a Megapoliszi álmkból:

"Szörnyű háború dúlt valamikor ezen a vidéken, talán még valamikor a kezdetekkor, még a Nagy Szeranista Mozgalmak időszakaiban, nem sokkal a megérkezés után, egy véres háború rengeteg áldozattal, bánattal és szomorúsággal.

Ez a bánat azóta sem hagyta el ezt a környéket, sőt, ez a bizonyos bánat aztán később öngerjesztő módon, bár teljesen más jellegű, de újabb bánatot, újabb fájdalmat és újabb keserűséget szült."

Ez a rész természetesen Vronsy-ra vonatkozik, ahogy Brink Jones a folyóban, a patakokban sodródva rábukkan a falura... valami vonzza őt oda... ahol a sötét gyűlölettel fertőzött lelke talajt foghat végre... És megtalálja Vronsy-t, ahol "bár teljesen más jellegű, de újabb bánatot, újabb fájdalamat és újabb keserűséget szült" valami... A régi, nemes harcok elmúltak, most már csak a gyötrelmes mindennapok maradtak. 

A fogyasztói, peremkörzetekre ítéltetett keserű, lehúzó élet mindennapjai, miközben Szerán nekik a M I N D E N T ígérte egykoron.

A nemes eszmékből az acrem-i rendszerlétbe besorolódva most már csak egymás lehúzása maradt.

A nemes eszmék, melyek mostanra már tovalebegtek, mostanra már csak valahol nagyon mélyen vannak jelen ezen a környéken.

És a keserűség bevonzotta az őrületet... Brink Jones megmaradt vész-kórságtól fertőzött lelke formájában.

De ez már nem teljesen ugyanaz a vész-kór.

A könyvben ezt úgy is próbáltam érzékeltetni, hogy az őrület hogy úszik be a hétköznapokba, és közben hogy válik teljesen elfogadhatóvá, hogy a Mara Harris-helyszínről elhozott vész-kórság már más, mert vannak különböző fokozatai. Aki kimegy a Mara Harris-helyszínre, ahol a kislányt a szörnyű halál érte (és amely helyszín különlegességéről különböző pletykák keringenek), az a személy el is hoz onnan "valamit". Egy csipetnyi vész-kórt, ami aztán mint a víz, beleivódik a lelkébe, a személyiségébe, és ott búrjánzik tovább benne, és csak rajta áll, hogy ez mennyire fog az adott személyben kifejlődni, avagy továbbfejlődni. Talán az a rengeteg őrület, melyet Ginen Beronis a mindennapok során tapasztalt, az mind innen jött... az apjával való közös tanulások során tapasztalt verések, a nagyszülei folytonos, sokszor szintén kemény erőszakhoz vezető harcai... a kislány nagyon régen történt halálesete talán így befolyásolta néhány generáció életét... 

Vagy mégsem? A gonoszság, az erőszakra való hajlam ott van bennünk... a vész-kórságnak az az apró szelete, érzete, amelyet valaki elhoz arról a bizonyos helyszínről, csak rásegít, csak felerősít erre a gonoszságra... semmi olyat nem tesz belénk, amely már ne lett volna ott bennünk (személyenként különböző dózisokban persze) korábban is.

Mindannyiunkban.

Mikor Ginen kimászik a patakból, csurom vizesen, ez a motívum természetesen részben az újjászületést is szimbolizálja, ahogy a későbbiekben az élete is változásnak indul. Kérdés, hogy mit tud majd kezdeni a benne lévő "Brink Jones"-szal?

"Az erőszak az emberi természet sajátja, a civilizáció motorja", írja Shreiber András a Keresztény koncepció a sci-fiben című tanulmányában.

A vész-kórság, megjelenése az Univerzum által küldött segítség a számunkra, hogy szembesüljünk ezzel a gonoszsággal, és ez által szembesüljünk önmagunkkal (és egymással) is.

Talán nem kell annyit várnunk, és elmennünk a Szeránig, hogy ezt a szembesítést és önvizsgálatot magunkban is elvégezzük.

Egyeseket talán visszatart a félelem... a félelem, hogy mi mindenre bukkanhat e vizsgálat során... Saját magában, másokban... a saját komfortzónáján belül.

Talán tényleg szükségszerű, hogy AcremCity a teljes valóságában és félelmetes pompájában megvalósuljon.

Talán tényleg ez a mi kollektív utunk.

"Bármit veszítesz, helyette nyersz valami mást." 
(Ralph Waldo Emerson)

(Folytatása következik)