Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: Ginen Beronis

05/14/2019

"Valahol mi mindannyian Ginen Beronis-ok vagyunk..."

____________________________________________________

Az oldal külseje, tartalma folyamatosan újul, változik, ezért érdemes többször is visszatérni!

(Ha esetleg okostelefon böngészőjéről néznéd az oldalt, a jobb élvezhetőség kedvéért kérlek fordítsd el a készüléket! A megfelelő hang, felbontás, képarány és háttérvideók megjelenítéséhez MINDENKÉPP laptop vagy pc használata javasolt.)
__________________________________________________

Gondolatok

Álomnak vége van, világnak nincs vége.

Cseh Tamás

Az apák bűne a pokolban hagyja a gyermekeket.

Baltasar Kormákur: A tenger

A BERONIS-trilógia nem csak egy új világba tett utazás, de ezzel együtt egy belső utazás is.

Hogy mi a közös bennem és Ginen Beronis-ban? Mennyi a valós és mennyi a kitalált elem a történetben?

Ginen Beronis karakterét szinte teljes egészében magamról mintáztam, és minden, ami vele megtörténik a regényben, velem is megtörtént, csak itt-ott változtattam a történéseken, azokon a részeken, ahol ezt a cselekmény megkövetelte. A karaktert magamról mintáztam, és mivel gyerekkorom óta írok és naplót is vezetek, többé-kevésbé rendszeresen, így volt anyagom, hogy fel tudjam építeni a karaktert.

Nem túlzás azt állítani, hogy a BERONIS-t egész eddigi életem során írtam, és minden megszerzett tudásom és tapasztalatomat igyekeztem átadni az írás során. Egész életemben írtam, mert egész életemben naplót vezettem, és egész életemben írtam, mivel sci-fi és fantasy-történetek írásával mindig is próbálkoztam, kezdetben természetesen nem sok sikerrel.

Azzal, hogy egy valós alapú történetet mesélünk el, mindenképpen pozitív hatást kelthetünk, mert súlyt és tétet ad a cselekménynek.

A Megapoliszi álmokban Ginen Beronis-szal megtörtént események nagyrészt mind megtörténtek velem is. Az én szentnek és stabilnak hitt családom is széthullott. Én is egy apró faluban éltem,  mely falut a környező települések mind szidták és lenézték (a Megapoliszi álmok vonatos jelenete, mikor a két utazó Vronsy-t gúnyolja, szintén megtörtént). Később, mikor már apámmal való viszonyom tarthatatlan lett, szó nélkül eljöttem otthonról, és egy OTTHONban éltem édesanyámmal, ahol természetesen valójában nem is lett volna szabad, de szerencsére meg tudtam húzni magam néhány évig, amíg közös lakást tudtunk venni a vagyonmegosztásból befolyt pénzen, hiszen apám minden vagyonából kiforgatta megnyomorított édesanyámat, és csak ennyi maradt nekünk a múltból. Az indiai étterem is valós, ahol heti két napot dolgoztam, és 5000 ezer forintot kaptam kézhez minden nap végén, ami számomra hihetetlen érzés volt, és így tudtam lecserélni régi, "peremi" ruhadarabjaimat. És az is igaz, hogy egy filmes kurzust hagytam abba a munka miatt, pedig már a finishben voltam, és a záróvizsgáknál tartottam.

Minden, mi van e bús világon,

Álomban ködlő furcsa álom.

Edgar Allan Poe: Álom az álomban

A BERONIS - Megapoliszi álmok eredeti borítótervéről már írtam egy előző bejegyzésemben. Bár a hivatalos, megjelent kötet borítója megőrizte az alapkoncepciót (és a hangulatot), az én eredeti ötletem egy csöppet más volt, nevezetesen a fent látható (általam összeszerkesztett) képet szerettem volna (egy-két módosítással) a könyv borítóján is látni. Szeretném egy-két mondatban elmagyarázni, mit is jelentenek a borítón látható jelképek (amit egyébként a borítót tervező grafikus sem értett meg). A kép középpontjában a főhős, Ginen Beronis látható, amint a történet egyik leglényegesebb helyszínén, az elátkozott Mara Harris-helyszín zuhogójának lebetonozott patakpartján ül. A nagybetűs életbe kilépve a saját helyét kereső Ginen a távolba réved, a horizont felé, a jövőt és a változást jelképező Megapolisz tornyainak irányába. Menni akar, azonban sok minden még a múltban tartja (köztük saját gyengeségei, önbizalomhiánya is), ezt a patakból kiemelkedő szellemkéz jelképezi (mely a történet szerint a rejtélyes körülmények között eltűnt Brink Jones keze, aki Mara Haris-szel is végzett ugyanezen a helyszínen). A kép két színvilágra oszlik, az idealizált Megapolisz álomszerű kék színben dereng, míg Ginen peremkörzeti jelene zöldes, barnás, földszínű színvilágban látható. Nagyjából ez lett volna a koncepcióm lényege, mely a könyv témáját, hangulatát is visszatükrözte volna.


A végleges borítóval ugyanakkor végeredményben elégedett vagyok, az eredeti ötletemet pedig a honlap főcím-fotójaként használom.

____________________________________


Nem láttam sok értelmét annak a sulinak, és gyötrelmes gyötrődés volt oda járni (a két éves OKJ-s kurzus végül három évig tartott, mert a második évfolyamot ismételnem kellett a rengeteg hiányzásom miatt). Persze apámtól mindig megkaptam, szokás szerint hogy "De hát te választottad...", a szokásos hárítós szöveg, inkább terel, minthogy megkérdezze mi a baj, vagy, hogy egyáltalán megértse... de a BERONIS-ban ezt is leírom. Nem igazán jöttem ki az osztálytársaimmal, egy különc voltam még köztük is, a filmesek között is. Mindenki dohányzott rajtam kívül. Egyszer valóban megtörtént, hogy egy szünetben inkább kimásztam a suli kerítésén, minthogy visszamenjek az órára. Lehet, hogy jól jött volna a papír, hogy elvégeztem a kurzust, de semmi sem változott volna a későbbiekben, világos volt már nekem a vége felé, hogy nem lesz belőlem filmrendező, mert Magyarországon kitörni lehetetlen. Minden ilyen közösség egy zárt közösség, ahova valahogy be kell nyalnia magát az embernek, vagy még egyszerűbb, ha oda születik. Rosszul esett tovább, hogy dicséretes ötöst kaptam a Bolyongás című vizsgafilmemre, a tanárok orrba-szájba dicsérgettek, de valami gyakornoki melót vagy bármi lehetőséget, vagy akár csak egy jó tippet, hogy mit érdemes kezdeni ebben a szakmában, nem adtak volna.

Akkor kezdett számomra világossá válni, hogy Magyarország nem Amerika, és amilyen mélységekből nagy idoljaim, James Cameron vagy George Lucas fel tudott törni, az itt nem megvalósítható., már csak mentalitásbeli különbségek miatt sem. Itt a tehetséget inkább lerugdosság, míg Amerikában értéknek számít és ápolják. Itt nem a tehetség a perdöntő, hanem hogy ki kit ismer, és ez elég szomorú.

Különcnek számítottam azért is, mert én azt szerettem volna, ha komolyan vesszük a filmes karriert, és rövidfilmek forgatásával hívjuk fel magunkra a figyelmet. Rengeteg interjút olvastam nagy idoljaimtól, és James Cameron mindig úgy nyilatkozott, "Csak csináld. Forgass filmeket, gyakorolj, legyen valamid, amit fel tudsz mutatni. Senki sem fog felkérni rá, arra hiába vársz." Ezt a mentalitást akartam átvinni a többiekbe is, akik azonban csak lébecolni jártak oda, pedig több rövidfilm-forgatókönyvet is írtam, köztük néhány történet aztán bekerült a BERONIS-trilógia cselekményébe is, például a Mara Harris-rejtély, Vakember. A Mara Harris-rejtélyt végül mégiscsak leforgattam, de külön, másokkal, csak sajnos az elveszett, így újra kellett az egészet csinálnom, de az is elkészült: RÉMÁLOMVLOG.

Azóta úgy tudom, nem csak a kurzus szűnt meg, de az egész suli is becsődölt. Sokszor azt hittük, már a mi időnk alatt be fog dőlni az egész, rengetegszer maradt el óra, mert a tanárok nem jöttek be, télen kimaradtak hetek mert nem volt fűtés, és a többi... Értelmetlen volt az egész, és feleslegesen vett el időt az életemből.

De ha nem történt volna meg mindez, nem tudnék hitelesen sem írni róla.

"It's a long road...": Sylvester Stallone, mint John Rambo a First blood (1982) című zseniális filmben. Rambo/Rocky/Stallone gyermekkorom nagy hősei voltak, és a "Csak végig az útszélen"-motívumában is fontos inspirációt jelentett a fenti filmből származó kép... A motívum legelőször a Megapoliszi álmokban Ginen Beronis Vronsy-ból kivezető útja során jelenik emg, mely valóban így történt a valóságban is: egy pusztán keresztül vezető kivilágítatlan út vezetett ki a szomszédos település vasútállomására, melyet mindig gyalog tettem meg. Ábrándozásaim során gyakran eszembe jutott John Rambo magányosan vándorló alakja. Mindig tovább, mindig előre... sosem feladni, bármit is hozzon a jövő... Emellett Ginen Beronis az a tökéletes katona-alapanyag, amelyre a GSF-nek is szüksége lesz majd a háborúban. A sok Megapoliszban céltalanul bolyongó fiatalhoz hasonlóan ő is elveszett, és csak egy irányító erőre vár, amelyért (peremi paraszti neveltetéséből adódóan) akár meghalni is képes lenne. De a megapoliszi létben sorstársaihoz hasonlóan ő is csak kallódik a szürke mindennapokban... e fiatalok egy részét pont ezért tudja magához vonzani a szeranista ellenállás eszméje, ideológiája... Apa és anya nélkül, hiteles szülők és bármilyen hiteles iránymutató minta nélkül visszatérve a "teremtőhöz", a természetet, a Szerán bolygót istenéül választó ideológiához.

Alul: A saját kétségei között örlődő, álomszerűen bevilágított nagyváros útvesztőjében bolyongó főhős motívuma, akit útja során ide-oda sodornak a véletlenek (?). Nem, nem Ginen Beronis-ról van szó, hanem Dr. Bill Hartford-ról Stanley Kubrick zseniális Tágra zárt szemek című (és egyben utolsó) 1999-es, (Arthur Schnitzler Álomnovella című regényéből készült) nagy hatású, okkult szimbólumokkal teletűzdelt kultfilmjében (mely egyik nagy kedvencem). A filmnek számtalan értelmezési lehetősége van, és máig viták tárgyát képezi, hogy miről is szólhat Kubrick alkotása, egyesek szerint egy hosszú, álomban játszódó, a tudatalatti kivetüléseire építő illuzórikus víziót látunk a vásznon. Események, helyszínek, karakterek, melyek nem léteznek és meg sem történnek, csak a fejünkben léteznek.

Ugyanolyan utcát látott maga előtt, mint ahonnan elindult, a járdák szélén az árnyékban parkoló autók hosszú sorával. Néha úgy érezte, hogy tényleg egy rémálomban él, amiből nem tud kitörni, és mindig ugyanoda jut. Ugyanazok az utcák, ugyanaz az eltévedés, ugyanaz a kilátástalan bolyongás.

Ginen Beronis valóságon alapuló élete adja azt a stabil bázist, azt a szilárd alapkövet, amely alkalmas arra, hogy tovább építkezzünk rajta, és a későbbi kötetek egyre fantasztikusabb eseményeinek valósághű kiindulópontot adjon.

Minél hitelesebb a kiindulópont, annál inkább átélhetőbb a sztori, ez számomra egy fontos alaptörvény, amelyet mindig szem előtt akarok tartani. Minél hitelesebbek a karakterek és az alaphelyzet, annál inkább izgulunk értük, és annál inkább tétje van az eseményeknek. Az egyik jegyzetemben a következő mondatot jegyeztem fel, amit most szó szerint bemásolok: 

VALÓS VESZÉLYEK NÉLKÜL SZART SEM ÉR AZ EGÉSZ!!!!!!!!!!

Ezzel együtt a kisemberek élete mindig sokkal jobban érdekelt, mert az illúzióktól mentes valóságot lehet általuk ábrázolni. Minden más csak hazugság. És nem utolsó sorban az egész rendszer az ő kizsákmányolásukra épül, az ő rabszolgamunkájukból tartja fenn magát. Minden ezen a szinten dől el, mindennek itt van tétje, a valós szinten... Minden más csak játék. Illúzió. Minden, amit legfelül eldöntenek, legalul válik valósággá. Ha egyszer a nép megindul, mint a második kötet, a Garivenháború cselekményében, nincs az az erő, amely ezt meg tudná állítani.

A BERONIS-trilógia, illetve a Beronisverzum inkább belső utazás, mint a szó igazi értelmében vett, helyszínről helyszínre tartó utazás... gyakori téma a trilógia cselekményében az utazás motívuma, peremről a centrumkörzetekre, oda és vissza, de mégis a legfontosabb utazás odabenn zajlik, a karakterek, és főként Ginen Beronis lelkében, szellemében.

A (veréseket leszámítva) szinte paradicsomi falusi gyermekévek, bungalók építése és a sok játék az erdőkben, réteken, majd később az eltávolodás, addigi ismertségek szétbomlása, az inger gazdag városi lét imádata (Budapest), az apával való szembeállás mind ugyanúgy történt meg a valóságban, mint a Megapoliszi álmok lapjain.

Persze a háborút leszámítva és mindazt, ami a későbbiekben Ginennel történni fog, már csak a fantázia szüleménye, de kőkemény hitvallásom, hogy ha egy fantasy történetnek nincs meg az a valóságban gyökerező motivációs mozgatórugója, akkor az egész cselekmény súlytalanná és érdektelenné válik.

Minden történetnek ad egy plusz erőt az, ha tudjuk, hogy valóban megtörtént események rekreációját látjuk. Részben ezért olyan sikeresek a katasztrófafilmek, és ezért kasszíroznak a mozipénztáraknál az olyan filmek, amelyekről tudjuk, hogy a készítésüket tragédia árnyékolja be (Halálos iramban 7, A sötét lovag).

Ginen Beronis története röviden egy hétköznapi, átlagos kisember vergődése egy átláthatatlan, már-már kafkai rémálomban, egy beláthatatlan és átláthatatlan monstrum szörnyeteg beleiben. A karakter passzív karakter, nem sok ráhatása lehet helyzetéből adódóan a világ dolgaira,csak bolyong a kafkai rendszer és a monumentális épülethegyek árnyékában.

A Megapoliszi álmok kötete két nagy könyvből áll, melyek közül az első címe Bolyongás, a második könyv címe Elindulás. A bolyongás, mint motívum gyakorta felbukkan a trilógia cselekményében, például mindjárt az első kötet legelején is, amikor Brink Jones vész-kórral fertőzött lelke a Iolwyn-folyóban csordogál... ugyanígy bolyong Ginen Beronis a valóság  sodró "életfolyójában" is.

Mindannyian átéreztük már azt az elveszettségérzést, mint amit Ginen Beronis is átérez, még ha talán nem is annyira mély szinten, mint ő. Lehet, hogy sokan vannak rosszabb helyzetben, mint ő, de jobban elveszve aligha. A senki földje felett, légüres térben lebeg (a zuhogó-jelenetek is valahol ezt szimbolizálják), ilyen értelemben még egy nincstelen hajléktalan (Vakember, Ginen képzeletbeli [?] alteregója) is jobb helyzetben van. 

Benne már nincsenek meg a társadalmi kötöttségekben élő fogyasztópolgár frusztrációi. Nem kell félnie, hogy kirúgják a munkahelyéről, nem kell korán felkelnie, nincs nagy felelősséggel járó pozíciója ebben a (számára értelmetlen és értelmezhetetlen) játékban.

Remek példa e motívum ábrázolására mindjárt az a jelenet, amikor Vakembert legelőször "megpillantjuk" (mely jelenet kissé hasonlít a Harcosok klubja című könyv/film főhősének tudathasadásos állapotára): Ginen a transzporton ül, emberek veszik körül, mégis magányosnak érzi magát. Kicsit arrébb ott ül Vakember is, magában motyogva-iszogatva, a férfiból áradó szörnyű bűz mindenkit elriasztott a közeléből, ez azonban őt a legkevésbé sem zavarja.

A Megapoliszi álmok cím többek között a hajléktalan férfi alkoholgőzös, feneketlen álmaira is utalhat, ahogy az életét éli (és álmodja) Megapolisz szörnyű, embertelen labirintusának beleiben.

Sokszor szóba került már a számomra az egyik fő inspirációs forrásként szolgáló Terminator.  

Figyelj, és értsd már meg! Az egy Terminátor. Nem lehet vele alkudozni. Nem lehet jobb belátásra téríteni. Nem érez sajnálatot, bűntudatot vagy félelmet. Addig egyszerűen nem áll le, míg meg nem halsz!

A Terminator (1984)

Részlet Arnold Schwarzenegger Emlékmás című önéletrajzi könyvéből:

"Cameron megígérte, hogy hőst csinál a robotból. Rengeteget beszélgettünk erről. Hogyan tegyünk csodálhatóvá egy olyan gépet, amely aprófát csinál egy rendőrőrsből, és lemészárol harminc zsarut? A dolog annak a kombinációjából jött össze, ahogyan játszottam, ahogyan a jeleneteket felvettük, és Jim zseniális trükkjéből: ostoba fajankóknak ábrázolta a rendőröket. A filmben nem töltötték be a feladatukat, nem a közbiztonság letéteményesei voltak, hanem okoskodó tökfilkók, akik egy lépéssel az események után kullogtak. A néző azt gondolhatta, hogy arrogáns, tökkelütött barmok, akik nem képesek felfogni, merre hány méter, ezért megérdemlik, hogy a Terminátor végezzen velük."

Azt hiszem Vakember vonzereje is abban áll, hogy bár negatív karakter, mégis inkább vele érzünk együtt, mint a nála sokkal ellenszenvesebb áldozataival. A Terminator, mint egy kívülálló karakter, ezzel pont fajunk emberi oldalának és intézményi szerveződésünkre vonatkozó gyengeségeire mutat rá.

Vakember egy kifordított Terminator. Valami ilyesmi lett volna Jmames Cameron eredeti koncepciója, mikor még úgy volt, Lance Henriksen játsza  a fém bérgyilkost, a Sötét Jövő elpusztíthatatlan hírnökét.

Az, hogy valóban megtörtént eseményeket írok le, súlyt ad a történetnek... és nem is érdekelne annyi embert, ha sima önéletrajzi regényként látná a polcokon, és nem tenném az egészet bele egy sci-fi-fantasy kontextusba. De nem csak a jó eladhatóság kedvéért teszem ezt, hanem mert a tudományos-fantasztikum és a fantasy műfaja mindig is érdekelt, és én is szerettem volna hasonló témában alkotni. Ez persze kompromisszumokkal jár, hiszen a valós eseményeket ennek megfelelően igazítom át, egyes, érdektelenebb dolgokat pedig kihagyok. 

Nem tartom problémának az sem, hogy jelenkori vagy múltbéli eseményeket vetítsek a jövőbe, hiszen hiszem azt, hogy az alapvető emberi viszonyok százezer év múlva sem fognak megváltozni, illetve hiszek a világ ciklikus működésében, és biztos vagyok benne, hogy számos esemény megismétlődik (és megismétlődött már eddig is) a különböző korszakokban. Ilyen tekintetben sosem lesz új dolog a Nap (és minden új Nap, ahová az emberiség majd eljut) alatt.

Hogy valójában milyen is lesz a jövő, azt én sem tudhatom, a tudományos-fantasztikum egyébként is rendkívül rossz a jövő megjósolására, számtalan mű ígérte azt már a '80-as évekre is, hogy bolygókat fogunk már kolonizálni, satöbbi. De a sci-fi rendkívül jó viszont abban, hogy a jelenünket a jövőbe vetítve kritikus és figyelmeztető gondolatokat fogalmazzon meg. Tükröt állítson, és közérthető történetek formájában tálalja elénk jelenkorunkat, hogy ezáltal jobban megértsük, mi is zajlik valójában körülöttünk.

Az első kötet, a Megapoliszi álmok inkább (a jó építkezés ismérveként) az alapok lerakására szolgál, hogy aztán az elkövetkezendő két kötetben lezajló további megpróbáltatások tisztítótüze után végül elérkezzen a feloldozás.

A keresztény kultúrkörben az emberiség pozitív vagy negatív jövőképeit alapvetően a Biblia látomásos hagyománya határozza meg. Az empirizmus és a racionalizmus megjelenésével a világ lehetséges sorsával kapcsolatos eszmefuttatások is alapvetően megváltoztak. A kinyilatkoztatások és víziók helyét gondolatkísérletek vették át, melyek az adott körülményekkel és lehetőségekkel kívántak összhangban maradni. (...) Ahol a tudomány és fantázia kiegészítik egymást, ott a képzeletünk szárnyalhat és a realitásérzékünk is megmaradhat."

Huber Zoltán: Társadalmi kérdések a cyberpunkban

Rae Anne Corzek... és Ginen Beronis. Csak idő kérdése, mikor sodródnak össze az embertelen méretű centrumkörzetek bulimámoros éjszakájában... hogy aztán egymásba kapaszkodva egy csipetnyi emberséget hozzanak ebbe a gépies művilágba, amiből látszólag már minden emberiesség kiveszett.


Alul: a különleges hangulatú Mennyei Királyság, Ridley Scott monumentális történelmi filmje. A zseniális történelmi film főhőse szintén egy révedező, a rendszer értelmetlen mivoltán töprengő karakter, Balian. A filmről bővebben írtam a Mozgó festmények című bejegyzésemben.

A csillagközi vándorlás során nem csak Ginen, de az egész emberiség kirekesztetté vált. Kívülállók vagyunk egy olyan világban, amit talán sosem érthetünk meg. A Szerán az új otthonunk, Megapolisz, AcremCity... de tényleg otthonok ezek? Csak egy újabb állomás, ahogy az emberiség halad tovább a rendszerrel.

A rendszer mindenen és mindenkin túlnőtt. Egységesítette, sematizálta a világot. Bár hallunk a tévében Garen Langron-ról, Megapolisz egyik ismert alvilági vezetőjéről, de a rendszer tanul, fejlődik, és ezzel azok a lehetőségek is elvesznek, melyek egykor oly szinessé tették a világot. Persze, korrupció továbbra is létezik, de a GSF működése, a technológiai fejlődés, a drónok és a kamerák kihelyezése megszüntette a bűnözésnek azt a formáját, ami még a Régi Földön a maffia révén még működött (később már ott sem nagyon). Nagy Testvér mindent lát, és mindent ellenőriz, ha nem tetszik, mehetsz te is a peremre. Vagy a rendszeren belül próbálsz valahogy érvényesülni, és végül te is elfoglalod benne a saját helyedet, vagy nincs itt "otthon" a számodra.

A "Megapoliszi álmok" cím több mindenre utalhat, melyekre nem fogok egyenként kitérni, és a fő értelmezése csak a harmadik kötet elolvasása után fog kiderülni. Jelenleg a legközelebb akkor járunk az igazsághoz, hogy az "álmok" Ginen Beronis és legjobb barátja, Mikel Fornile álmai, hogy egyszer majd centrumkörzeti "nagymenők" lehetnek (és természetesen másik társuk is ott van, a már előrébb járó, de szintén bolyongó Rae Anne Corzek). Fiatalabb korban mi más érdekelhetné jobban az embert, mint a csajozás? Az inger gazdag centrumkörzetekben pedig látszólag minden lehetőség tárva-nyitva áll előttük, de ők mégis a peremkörzeteken vergődnek.

A Megapoliszi álmok címválasztásának (egyik) lehetséges magyarázata az, hogy a cím az Álmok Városára, AcremCity-re utal.

Ginen Beronis az ingerszegény, szürke peremkerültetekből utazik fel a nyüzsgő városi rengetegbe, ahol minden pillanatban csodálatos élmények érik, melynek következtében ő maga is e varázslat részévé válik.

A táj, a gigászi méretű építmények, felhőkarcolók, a tornyok... és a lányok.

Olyan lányok, melyeket nem láthat a peremen, itt viszont bármerre néz, a csodálat rabul ejti, és az ital segítsége nélkül nem is igazán tud mit kezdeni ezzel a világgal... akkora a szakadék az ő világa és AcremCity "álomvilága" között.

Nem volt nehéz Ginen bőrébe bújva mindezt leírni, hiszen saját élményeimet írtam le: egy kis faluban felnőve, mikor először Budapestre kerültem, kicsit nekem is megremegett a lábam, és én sem tudtam mit kezdeni a rengeteg ingertől, a rengeteg behatástól... évek kellettek, míg mindezt megszoktam... és mivel voltam olyan szerencsés, hogy más külföldi nagyvárosokban is jártam (mint például London vagy Sydney), az ott szerzett élményeket össze tudtam vonni az én már említett fiatalkori élményeimmel.

Részlet a könyvből:

"Már jó pár órája bóklászott az óriási méretű pláza végtelen útvesztőjében, ebben az óriási ékszerdobozban, és minden egyes emeletet és sétálóutcát végigjárt. Odalenn, legalul volt a gyorséttermek véget nem érő választéka. Az elegánsabb helyek legfelül voltak, a tetőteraszon. Most az következett. Elért a sétálóutca végére, tett egy kanyart, és elindult viszszafelé. A mozgólépcsők felé vette az irányt. Ginen fellépett a lépcsőfokra, és emelkedni kezdett. A szomszédos, lefelé tartó, többnyire unott képű vásárlókat nézte. Észrevett köztük valakit, aki kitűnt mindegyikük közül. Egyedül állt a lépcső fémfokán. Hosszú, hollófeketére festett haja volt, igen szép arcú, divatos ruházata jól kiemelte formás, sovány alakját.

Talán Ginen korabeli lehetett.

És Ginent bámulta, szelíd tekintete Ginen tekintetébe fúródott.

Ginen képtelen volt elfordulni. Szíve hevesen dobogni kezdett, szinte lebénult. Mi a fenét csináljon? Ő józanul nem ért ehhez. Ahogy közeledtek egymáshoz, a lány szép arcának finom vonásai lágy, angyali mosoly dicsőítő fényeit sugározták felé.

Ez már túl sok volt Ginennek, és ösztönösen zavarba jött.

Amikor a futószalag egymás mellé sodorta őket, a fiú reflexszerűen elkapta a tekintetét. Már jó ideje elhagyták egymást, mikor Ginen lassan megfordult, és lenézett, a mozgólépcső alját fürkészte. A lány ott állt a lépcső alján, korlátnak támaszkodva, és éppen ő is a fiú felé nézett. Apró alakja egyre távolodott. Ginen lassan visszafordult maga elé. Néha már túl sok volt. Túl sok inger, túl sok fájdalom. Most oda kéne mennie? De mit mondjon? Járassa le magát, hogy Vronsyból való, egy peremi nevesincs faluból?

Képtelenség, kizárt dolog. Ezt nem tudja megtenni.

Ahhoz még nem ivott eleget.

Egy újabb álom ért véget.

Ez volt AcremCity."

Ginen Beronis, Mikel Fornile, Rae Anne Corzek. Valahol mindhárom karakter egy személy, mindhárman magányosan bolyongó, a "létbe lököttség" érzésével küszködő, fiatal útkeresők.  Mindhárom karaktert összeköt továbbá egy helyszín is: a Mara Harris-helyszín, ahol mindhárman megfordultak, és ez kihatással volt későbbi életükre. Ginen és Fornile kapcsán el is hangzik a könyvben, hogy ők "testvérek", mivel egy faluból jöttek, ahol a "beltenyészet" fogalma nem ismeretlen. Vronsy-ban és a környéken a Beronis, Fornile, Corzek, Harris igencsak elterjedt nevek, rengeteg embert hívnak így. Mivel Ginen Beronis a főszereplő, ezt az elhagyatottság érzést nála fejtem ki a leginkább, mivel az ő életét követjük nyomon, de a többi karakternél is átérezzük... azonban mivel Ginennél részletekbe menően leírom, mi vezetett ehhez a "vándorléthez", így a többi karakternél nem kellett ezt megtenni ilyen részletességgel, mivel a sorsuk nagy vonalakban szinte teljesen megegyezik: hiszen ugyanarról a helyről jöttek, ugyanabból a gyermekkori társaságból kerültek ki. Ginen életét megértve igazából mindhármuk életét megértjük, még ha különböző karakterek is, lényegüket tekintve ugyanazok, mindhárman egy személyek.

Erről majd a későbbi kötetek adnak pontosabb képet. Ginen és Fornile a második kötetben találkoznak legközelebb, hosszú-hosszú idő után egy másik bolygón, teljesen más körülmények között.

"Alighanem halott vagyok már", gondoltam magamban, "a holttestem alighanem a folyón úszik, az áramlat besodorja a nádasba, aztán meg visszaviszi a folyóba, útja során alighanem fenn-fennakad a nagyvárosok rakpartján, és az emberek undorodva fordulnak el tőle, mert szederjes színű és fel van püffedve, csáklyával lökdösik vissza a vízbe, s egyre csak úszik, úszik, nem nyugodhat a földben. Lehet, hogy csak a holtakkal tudok beszélni, mert az ő nyelvük más, mint a többi emberé...

Jirí Weil: Élet csillaggal (1949)

A fent olvasható idézet Jirí Weil cseh író Élet csillaggal című művéből származik, mely az egyik kedvenc könyvem. 

Mikor már nagyjából megvolt a vázlatom, hogy a BERONIS-trilógia miről is fog szólni, mindenképp szerettem volna olyan műveket elolvasni (természetesen a saját élményeimen és megtapasztalásaimon túl), amelyekben a magány, a nyomasztó kiszolgáltatás, a számkivetettség és elhagyatottság fontos élményként jelenik meg (hiszen ezek az érzelmek a modern nagyvárosi létnek is a sajátjai). Így bukkantam rá Weil könyvére is, mely a náci Csehország idejében játszódik, és egy csillaggal megjelölt, bujdosni kényszerülő cseh zsidó mindennapjairól szól.

A fenti idézetbe azonnal beleszerettem (a Weil-regény témájától függetlenül, természetesen a BERONIS-nak semmi köze a holokauszthoz), és azonnal meg is jelöltem az oldalt, mert tudtam, hogy szeretném majd felidézni a BERONIS - Megapoliszi álmok kötetének elején, amelyet természetesen meg is tettem az idézetek között. Ennél jobban semmi sem fejezi ki Ginen Beronis mindennapjait, azt a sodródó-bolyongó modern életet, amiről az idegen megapoliszi lét szól: Ginen pontosan ez a szövegben leírt hulla, aki sodródik az életben (várva a megváltó szerelmet, vagy bármit, ami feltöltené őt élettel), néha partot ér valahol, ahol aztán újra visszadobják, vagy ő menekül vissza...

Az idézet ráadásul remekül passzolt a BERONIS-trilógiát átjáró "sodrás"-témához, mely a leginkább a Mara Harris-rejtély kapcsán hangsúlyozódik ki a legjobban. Brink Jones a folyóba veti magát a centrumkörzetekben, a testét sosem találják meg, majd a távoli peremkörzeteken egy különös és brutális gyilkosság kapcsán újra felmerül a neve... az idézet így kitűnő hangulati előkészítője volt mindezeknek a motívumoknak, témáknak.
___________________________________________

Többen kérdezik tőlem, hogy hogyan nevezem el a karaktereimet, mert már sokan megjegyezték, hogy jól hangzó neveket tudok kitalálni. Sajnos ezzel kapcsolatban semmi okosságot nem tudok mondai, ez egyszerűen csak jön magától. Ha kitalálok egy karaktert, elkezdek gondolkodni, milyen név állna jól neki, de előfordul, hogy máshonnan jön az inspiráció, teljesen random helyekről. A Fronile-név például a rengeteg számítógépes FIFA-val való játszadozás eredménye: az angol kommentátor, ha 4-0-ra vezetett egy csapat, mindig bemondta, hogy "Four-nil", ami kiejtésben "fornil"... és kicsit átalakítgatva már meg is született a Fornile-név. De sok esetben a valóság inspirál, például Eric Trayan neve a nagy római császár, Traianus nevéből ered (angolul: Trajan).

Néha egy hibásan írt szó válik egy karakter vagy egy helyszín elnevezésévé, de az is előfordul, hogy valós helyszínek ihletnek meg, és nevezek át, ilyen például a Westam Pavilon (Westend City Center), vagy a Savoni Park (Savoya Park). Olyan helyszínek ezek, melyekhez a valóságban, a múltban is valamilyen élmények kötnek, ezért bekerültek a regénybe is (sokszor nagyon hasonló formában, mint a valóságban is megtalálhatók, például a Westam Pavilon közel van egy óriási centrumkörzeti pályaudvarhoz, csakúgy, mint a Westend a Nyugati Pályaudvarhoz).

Blú, a mackó neve természetesen a "blue"-ból ered, mely az angol nyelvben búst, szomorkást is jelent, mely jól reflektál az életre kelt játékmackó történetének a hangulatára.

A fantasy-szálban ott vannak a grabbál-hiénák, ezek a primitív, de rendkívül vad lények: az ő elnevezésük az angol "grab"-szóból ered, melynek jelentése elkapni, megfogni.

A több műfajjal való keveredés (sci-fi, fantasy, mese, önéletrajzi regény, horror) a határok kiszélesítését is szolgálja, hogy minél több emberhez elérjen a történet. A kedvenc műfajom, a tudományos-fantasztikum pedig hoz magával olyan általam is imádott ismérveket, mint például a jelenkori társadalmunk kritikája, hiszen a sci-fi eszköztára rendkívül alkalmas arra, hogy tükröt állítson a jelenünkben játszódó folyamatok elé.

Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a BERONIS nem csak sci-fi-fantasy, hanem egy élettörténet is egyben... mint egyik nagy idolom, Indiana Jones élettörténete, mely az ifjúkortól a felnőtté válásig tart, és Gine Beronis életén keresztül az egész rendszer, az egész világrend működése is éreztetve van és párhuzamba állítva. A Megapoliszi álmok második fejetzete Faterrendszer címet viseli, míg az utolsó címe Acrem, a Birodalom, de eredetileg "Akremrendszer" lett volna.

A két rendszer ugyanis, mivel az egyik nőtt ki a másikból és fordítva, a nagyobb rend ismérvei megtalálhatók az őt alkotó több kis struktúrákban, mint egy csepp a tengerben.

Míg a fantasztikum határtalan képzeletvilága a lélektani mélyfúrásoknak kedvez (hasonlóan a természetfeletti horrorhoz és a gyermekmesékhez), addig a tudomány leíró/magyarázó jellege inkább a társadalmi nézetek kifejtésére kínál módot.

Schreiber András: Keresztény koncepció a sci-fiben

És talán ha még tovább megyünk, a mi Univerzumunk is része egy nagyobb létezésnek, talán mindannyian csak kis sejtek vagyunk egy nagyobb testben, és ez így megy tovább, ki tudja meddig...

A legjobb történetekben, melyeknek én is a rajongója vagyok, az a közös, hogy olyan főhösünk van, akivel könnyű együtt érezni, aki (ha nem is mindenben), de szimpatikus a számunkra, különben ha csak nem viszi el a figyelmünket valami más, akkor teljesen érdektelenné válik a számunkra a cselekmény. Ginen Beronis esetében arra törekedtem, hogy ez a szimpátia meg legyen. 

Számomra alaptörvény, hogy bármennyire is fantasztikus a történet, mindig kezdj a lehető leghétköznapibb módon, ismerős helyszínekkel, ismerős karakterekkel, helyzetekkel. Innen aztán később olyan messzire merészkedhetsz, amennyire csak akarsz. Ez a szabály a legtöbb kedvenc történetemre (melyek mind a mai napig inspirálnak), mind igaz.

Könnyebben együtt érzünk egy olyan karakterrel, aki valahonnan nagyon mélyről, alulról jön (underdog), és valós problémái, gondjai vannak, hogy aztán veszedelmes kalandok árán végül valami nagy tettet hajtson végre, és ez által kiemelkedjen a többiek közül. 

Legalábbis a klasszikus, lineáris történetvezetés során ez így szokott történni. Jön egy nemes küldetés, ahol a hős megmérettetik, valahogy sikerül helytállnia, majd jön a várva várt dicsőség és happy end.

Hogy Ginen Beronis-szal is így lesz e, ez legyen a későbbi regények titka.

Megkérdőjelezik az érzékszervi tapasztalataikat, az emlékeiket és az álmaikat, így jutva végül az igazi tudás birtokába. Szisztematikus kétkedésük szembenállássá erősödik, gyakran elveszítik önmagukat, így leszámolhatnak a virtuális valóságot generáló "csaló démonnal". Kezükbe veszik a sorsukat, és  ha nem is győzhetnek, legalább a döntés a kezükben lesz. Eltűnnek a naplementébe, felveszik a harcot vagy maguk alakítják az álomvilágukat, a végeredmény ugyanaz. Felszabadulnak."

Huber Zoltán Társadalmi kérdések a cyberpunkban

Az elátkozott zuhogó, Mara Harris halálának helyszíne. A BERONIS: Megapoliszi álmok című kötetben Ginen Beronis-t is lecsábítják a gonosz szellemek, és lehúzzák a víz alá, a mélybe... De sikerül végül kivergődnie a végtelen sikolyok és a húsába karmoló megannyi lehúzó kéz sötét világából, és csurom vizesen zuhan a fűbe. Valamilyen szinten a születés szimbóluma ez, hiszen a világa már sosem lesz olyan, mint addig volt.
___________________________________________


Jelenleg a legnagyobb probléma, hogy nincs nemes küldetés. Ginen Beronis nem találja a helyét, nem találja a célját, nem talál semmit, ami az életének értelmet adna. Egyedül csak az Athrems Club marad, és a bulik után megmaradt homályos emlékek.

Ezt az érzést mindannyian átéljük, mikor még nem egészen tudjuk, mi is a dolgunk az életben, és miért vagyunk a Földön. Ginen Beronis élete a bizonyíték arra, hogy ez a távoli jövőben sem lesz másként, a felnőtté válás természetes velejárója lesz ez is mindaddig, amíg az ember ember marad. 

A BERONIS-trilógiában sosem jelennek meg évszámok, szándékosan azért, hogy ennek az időtlenségnek az érzete minél inkább hangsúlyosabbá váljon.

A valóság időtlensége.

Valós emberi motiváció az is, hogy nemes küldetés, életcél híján az ember hajlamos magának fiktív problémákat és gondokat teremteni az által, hogy például olvasunk, filmeket nézünk, számítógépes játékokkal játszunk... sportolunk, stb.

A modern világ eltüntette a mesebeli hősöket.

A mesebeli kalandok nemes küldetése híján Ginen Beronis-nak csak a valóság marad, annak minden gondjával-bajával, nyűgjével, álláskereséssel, megalázó munkákkal, valós emberi kapcsolatok és párkapcsolatok hiányával, lenézéssel, pénztelenséggel... a kitörés reménytelenségével.

Ahogy Ginen, én is úgy voltam vele, hogy próbáltam értelmet keresni mindannak, amit csinálok, próbáltam valami olyasmit találni, amiért (vagy akiért) érdemes dolgozni. 

De semmi ilyet nem találtam a bulizáson és a partizáson kívül, hiszen nekem ez a korszak a faterrendszer előírásai miatt teljesen kimaradt az életemből. Meg volt tiltva a bulizás, a piálás, ha nem is nyíltan kimondva, de igen erősen éreztetve voltak, hogy mik a határok.

Minden ember ragaszkodik az addig megismert világához, valóságához hiszen minden egyén abból a tudás- és élményanyagból épül fel, amelyek addig érték... Elhagyni Vronsy-t, a szülőfaluját Ginen Beronis számára annyit tesz, mintha elhagyná saját magát... bármennyire is hangoztatja, hogy ő mindenképp el akar menni.
Ginen otthagyja szülőfaluját, Vronsy-t, és innentől kezdve egésuz életében hontalan, bolyongó szellemmé válik... Vajon valóban el akart jönni, vagy az elméjében játszódó (Brink Jones-tól "örökölt"), véres álomképek késztetik a távozásra?
_______________________________________


Lázadó sose voltam, sosem emeltem szót, nem lett volna értelme. És igazából (ahogy a rendszerhez hasonlóan, úgy otthon is) megvolt mindenem, ami elnyomta bennem ezeket a vágyakat. Volt számítógépem, könyveim, számtalan filmem, a későbbiekben aztán saját szobám is, saját tévével (amit egyébként ritkán néztem, manapság pedig abszolút nem is nézek). Mikorra már saját szobám lett, nagyon ritkán tévéztem, az a korszak már addigra elmúlt, viszont előtte, még az általános iskolás korszak végéig szinte mindig a tévé előtt ültem... ahogy a családom többi tagja is.

Mint annak idején, mikor az őseink a tüzet ülték körbe, később ezt a szerepet a tévé vette át.

Ginen is azt teszi, mint oly sokan, amikor egy időre menekülni szeretnének mindezek elől: egy fiktív világba menekül. 

A pszichoanalízis óta el kell fogadnunk, hogy tudati működésünk egy jelentős részét közvetlenül soha nem mi irányítjuk. Egy ismeretlen belső erő mozgat bennünket, mely befolyásolja az emlékeinket, az érzéseinket, a tetteinket. A tudattalan folyamatairól csak az elszólásaink és álmaink közvetítenek, esetleg neurotikus tünetek formájában törnek a felszínre."

Huber Zoltán: Társadalmi kérdések a cyberpunkban

Mortimasz és Blú karaktere mindkettő megegyezik abban, hogy nekik megadatott a kaland és a nemes küldetés, mindaz, ami Ginen Beronis-nak nem... még akkor is, ha Ginen világa is van annyira csodálatos és fantasztikus, mint képzelt alteregóinak a világai. Amíg Mortimasz és Blú a küldetésüket járják, Ginen csak teng-leng a világban, keresve önmagát, keresve valami célt... ami túlmutat a "csak életben maradáson", ahol jelen állapota szerint tart. Csak ennyiről szólna az élet? Hogy ne dögöljünk meg?

Nem nehéz meglátni, hogy a regényben mindig úgy követik egymást a Mortimasz illetve a Blú történetek, hogy azok valahogyan reflektáljanak Ginen épp aktuális élethelyzetére. E történetek által (ahogy az álomjelenetek is általában e célt szolgálják) beleláthatunk karaktereink fejébe. Mortimasz elindul a felnőtté válás neki is rögös útján, ahogy Blú is elindul, és a gondtalan gyermeki játékszobából kijut a természetbe, ahol rengeteg veszély leselkedik rá.

A valóság, az élet is pont ilyen.

Raktári munka közben, az egyik volt munkahelyemen. Ahogy Ginen Beronis, úgy én is az állatvilág osztályon dolgoztam eladóként, és az itt szerzett tapasztalataimat írtam le a Megapoliszi álmokban is, a különbség, hogy a regényben a nagy multinacionális szörnyvállalatot nem Auchan-nak, hanem Walnys-nak hívják... De ahogy a Megapoliszi álmokból megtudjuk, az Acremcorp is így kezdte, majd később így vált belőlük egy óriási, csillagközi kolonizációs cég. Mélységes elkeseredés és fogyasztói kritika van ebben, amit e munka során átéltem. A mindent letaroló fogyasztói sáskajárás itt valóságossá vált a számomra. Ginenhez hasonlóan, akinek a peremkörzetekről kellett felutaznia a centrumba, én is vidékről bejárva hajnalban keltem, ha reggeli  (5.30-kor kezdődő műszakra voltam beosztva: az első vonattal, mely hajnali 2 órakor indult (ma már nincs ez a járat), és körülbelül 50-60 perc alatt voltam benn Budapesten, majd ezek után további körülbelül 45-50 perc tömegközlekedéses utazás következett, mire beértem a munkahelyre, a város túlsó végébe, Albertfalvára (XI. kerület, Savoya Park, ami a Megapoliszi álmokban a Savoni Park nevet kapta). Ginen pont az első kötet végén kezd el a Walnys-ban dolgozni, de a második kötetben ezekről az élményekről még bővebben lesz szó.

___________________________________


Nyílván Mortimasz és Blú történeteit úgy kellett megkreálni, hogy legyen bennük olyan történelem vagy motiváció, ami miatt Ginen Beronis kedvenceivé tudtak válni. Hiszen az ő életére reflektálnak ezek a mesék, ugyanakkor remekül ellenpontozzák Ginen túlságosan is valóságosnak ható életét.

Mint az érem két oldala, a mérleg két serpenyője. A fantáziavilág és a regény valósága reflektál egymásra, hogy a későbbi részek során egyre inkább összefollyanak egymással, és kiderüljön, a fantasy sem volt teljesen "fantasy", és a valóság sem volt teljesen "valóság".

A képen: én vagyok egy jelenet közben, sajnos ez az egyetlen megmaradt képkocka a Rémálomvlog elveszett, eredeti verziójából. A képen látszik a sötétkék színű galléros póló, pont ugyanaz a viselet, amelye Ginen Beronist is jellemzi a Megapoliszi állom ugyanezen jelenetében, a könyv elején (a kék szín egyébként a Gonosz halott előtti tiszteletadás, melyben a főhős Ash Williams szintén kék felsőben van).

Ginen Beronis életének egyik legmélyebb pontján van az első kötetben, a Megapoliszi álmokban. Lelki illetve fizikai értelemben is, hiszen egyszer csak a valóság és az "árnyékvilág" határán találja magát, amikor belezuhant az elátkozott zuhogóba, és a láthatatlan kezek lehúzták őt a mélybe. A megapoliszi lét, a hétköznapi, az anyagba süllyedt lélekölő világ azonban szintén rengeteg akadályt tartogat a számára. Helyt kell állnia, életben kell maradnia, munkát találnia (pontosabban: állást), és valamiféle saját egzisztenciát megteremtenie magának. De kész van e rá? Képes lesz e rá? Mit akar egyáltalán? A régi élete elsüllyedt, romba dőlt, új értelmet kell találnia az életének.

A főhős minél mélyebben van, annál nagyobb a kaland, az út, amit meg kell tennie ahhoz, hogy kimásszon a gödörből... de képes e vajon rá? Vagy tényleg örökké egy átok alatt kell élnie? Óriási, múltban (és a jelen) tradícióiban mélyen gyökerező erőkkel kell megvívnia ezért... előző generációk hagyományaival, magával a hellyel, önmagával, az élet, a valóság törvényeivel...sikerülhet e ez neki? Bárhogy is lesz, azzal hogy elment, neki már küldetése van.

A fantáziatörténetek mind arról szólnak, hogy a hős leküzdi az akadályokat, megmérettetik a nemes kalandban, és végül megtalálja a helyét a világban. De mi van, ha ez a bizonyos hely nem is létezik? Ha a nemes kaland sosem jön el? Ha mégis megtaláljuk a helyünket, de ott épp nincs üresedés, vagy nem is válaszolnak az email-jeinkre? Ginen Beronis élete arról is szól, hogy rájöjjön, a mesebeli kalandok nem érvényesek a valóságra. Olyan helyzetekben találja magát, mely helyzetekben kedvenc történeteinek hősei valahogy sohasem kerültek: például mikor egy utcai kirakat alatt ébred, mert kidobják egy szórakozóhelyről. Megapolisz egy olyan fantáziavilág, melyben úgy tűnik, nem lmodtak helyet" Ginen Beronis számára... és mint később kiderül, ő is csak egy lélek volt Megapolisz céltalanul bolyongó fiatalságának tengerében. Megapolisz monumentális épületei körüli utcák az ókori görög hitvilágnak megfelelő lélekfolyók, melyben ide-oda sodródnak az elveszett lelkek, és ha valaki ki akarna emelkedni, hát visszahúzzák, mint ahogy az ott Vronsy-ban, a híres Mara Harris helyszínen szó szerint is megtörténik...

Hol van a nemes kaland, a fantáziatörténetek megmérettető megpróbáltatásai, melyek majd alakítanak a sorsán? Erről a "másfajta", közönyös világról senki sem szólt neki...

A későbbi részek során látni fogjuk, hogy Ginen csak egy a sok közül, az ő generációja szintén hasonló cipőben jár, és a Megtisztító Háború során (sajnos) meg fog adatni ezeknek a fiataloknak az a nemesnek hitt kaland, amire annyira vágytak, de sosem történt meg.

Ginen Beronis és Rae Anne Corzek mindketten a saját generációjuknak az egyszemélyes, szimbolikus képviselői.

Ginen Beronis gyerekként nagyon sok időt töltött a barátaival a falu környéki erdőkben, réteken, kis fakunyhókat építgettek, játszottak, napestig fociztak a suli betonpályáján. 

A játék az egyetlen olyan esemény, amikor mindannyian jelen vagyunk, a mostban, a pillanatban.

A kivonulók, a centrumkörzetekből a különböző peremkörzetek felé elindulók is ezt akarják, visszatérni a természetbe, ami Ginennek megadatott gyerekkorában, de később már jobban vonzotta őt a nagyváros, AcremCity. Körbebicajozta az erdőket, mintha keresne valakit, valakiket, akik addigra már sehol sem voltak, az erdők és a rétek is kiürültek Vronsy környékén. 

A gyermekkornak vége.

Az én konstruált fikció csupán, mondják a posztmodern teoretikusai. Talán igen, válaszolja a cyberpunk, de ha erre rádöbbentünk, a tetteink számítanak igazán. Az önfelejtés helyett ott a cselekvés felelőssége, helyeselnek az egzisztencialisták."

Huber Zoltán: Társadalmi kérdések a cyberpunkban 

"Rae tekintete végigúszott a szoba csupasz, fehér falain. Látta a bekeretezett képeket, ő volt rajtuk. Fiatalon, homok-szőke hajjal, mosolyogva. Majd a későbbi időszak képei, mikor már tizenévesen az iskolai tablóképeken mosolyog.

Legutoljára a szeme arra a képre tévedt, mikor talán hét- vagy nyolcévesen, egy mezőn áll, szőke, kócos fürtökkel, és a szabadság mámorító boldogságával mosolyogva néz bele a kamerába.

Minden, amire valaha is vágyott, minden, amit valaha is kívánt, mind-mind ott voltak már azokon az elkapott életeseményeken, azokon a régi képeken a falakon."

BERONIS: Megapoliszi álmok

__________________________________________________


A gyermekkor világa gyorsan, naponta tágult. A kisember elhagyta az otthonos, az utolsó kis göcsörtig ismert bölcsőt, és az egész ház tágas, ismerős világ lett számára..., majd a világ egyszer csak teljes szélességében és nagyságában tárult a kisgyerek elé. A falusi utca messzire elnyúlt a nyáron zöld, vagy télen fehér mezőre. Az ég, a házak, a fák, az emberek, az állatok, a hő és a fű, a víz és a nap - mindez soha nem volt egyhangú, sokféle kapcsolódásuk pedig óránként, néha percenként változott.. (és mindez valamilyen cselekmény: bújócska, fogócska, mászás, fürdés és hasonlók színtere volt.)"

Katona Imre: Néprajz és gyermekvilág

A kolonizáció elérte a falut, új világ szelei fújnak, az Acremcorp világának szelei.

Ezek azok a szelek, melyek később majd valódi szélviharrá fognak alakulni, mikor kiderül, hogy a peremkörzetekre kivonulni nem elég.

A Megtisztulás nem ilyen egyszerű.

És így fog majd rájönni Ginen Beronis is, hogy inkább leélt volna egy életet az általa nagyon vágyott kalandok nélkül, mint hogy ennek a szörnyű háborúnak a részévé váljon, ahol igazából mindenki áldozat.

Harc a peremért, harc az elveszett-elvesztett gyermekkorért.

Elég ideig nézték gyerekeknek az embereket a centrumkörzetek monumentális díszletek között.

A felnőtté válás, az uralkodó rendszerrel való leszámolás kezdetét veszi, hogy eljöjjön a jelenkor pillanata, a "jelen" pillanata, melyet mindannyian otthagytunk...

Otthagytunk a távoli peremen, mikor valamikor a távoli múltban inkább Acrem-et választottuk. A modern életet.

Ahol a virtuális és valós között végleg eltűnnek a határok és az én illúziónak tűnik, ott egyetlen biztos pont marad, a tudattalan. Az innen feltörő álmok, emlékfoszlányok lesznek az apró hasadások, melyeken keresztül a szimuláció, a program, az árnyékvilág csillogó felszíne felhasad és a hős kételkedni kezd."

Huber Zoltán: Társadalmi kérdések a cyberpunkban 

Ginen Beronis története valahol az emberi civilizáció történetét szimbolizálja. Elindul otthonról, a paradicsomi gyermekkort maga mögött hagyva (kilökődve onnan vagy önszántából), mert úgy érzi, neki több jár. Az emberiség többre hivatott. Felhőkarcolókra vágyik, autókra, televízóra, mobiltelefonokra, mindarra, amivel a modern élet jár.

A Föld bolygót azonban már elvesztettük, és az emberiség hosszú ideje az űrben bolyong, céltalanul (akárcsak Ginen Beronis Megapoliszban), míg el nem érkezik az Új Otthonul szolgáló Szerán bolygóra. Megjelenik a szeranizmus, egy olyan ideológia, mely azelőtt sosem létezett. 

A Szeránon létrehozott városkolóniából tömegével kezdenek el áramolni a peremvidékekre, hogy ott a saját rendszerük szerint élhessenek a telepesek. Nem kérnek már ebből a velejéig korrupt, felülről irányított, hazug világból. Csak egyvalaki irányíthat mostantól: a Szerán. 

Nem akarnak forradalmat A történelmi tapasztalatok szerint (és a forrásokból, kiszivárgott anyagokból, hiszen utólag mindig minden kiderül, napvilágot lát) sosem létezett tiszta forradalom. Ez csak a történelemkönyvek hazugsága. Nem akarnak forradalmat, a kivonulást választják.

Szabadságot.

Mint Ginen Beronis, aki velük ellentétben gyűlöli a peremet, ő a centrumkörzetekben és AcremCity-ben keresi a (hazug) szabadságot.

"Szabadság... egy véres felirat volt a falon..." (BERONIS: Megapoliszi álmok)
___________________________________________________


Ginen Beronis-nak mindig is nehezére esett az ismerkedés, részben brutális apja bántalmazásai miatt fiatalkorában, ami akaratlanul is megváltoztatta az emberekhez való viszonyát. A regényben Ginenben örök kérdés maradt, hogy az apja vajon járt e valaha az elátkozott zuhogónál, a Mara Harris-helyszínen, és ha igen, mit hozott el onnan? Egy csipetnyi gonoszságot? Ami csak felnagyítja mindazt a gonoszságot, ami egyébként is bennünk van, mint emberekben. Így lettünk "legyártva".

Ginen is járt a helyszínen, a regény így indul. Így az örök félelem szintén kialakul benne, hogy vajon belőle mikor fog előjönni az őrület? Vajon belőle is Brink Jones válik majd? 

("Szabadság... egy véres felirat volt a falon...")

Ahogy majd elérkezik a második és a harmadik kötet, kiderül, hogy Ginen "alteregója", a szintén létező (vagy nem létező?) Vakember szintén egy szimbólum, de ő a romlott, öreg, korrupt, minden ízében recsegő-ropogó, csak funkcionális, gépies szerepet betöltő rendszert szimbolizálja. Vakember maga a minden ízében romlott AcremCity megszemélyesítője, minden tette valójában a Város cselekedete (erről a témáról majd később bővebben, mivel sajnos nem tudok úgy írni róla, hogy ne lőném le a későbbi cselekmény fordulatait).

Vakember magának a rendszernek, Megapolisznak, a városnak a megszemélyesítője, ősöreg, recseg-ropog, már csak létezik de nem él, és már csak a saját ösztönös vágyainak a kielégítése lehet az egyetlen célja. Viselete, az egymáshoz nem illő, különböző stílusú, gagyi ruhadarabok (melyeket bizonyos értelemben Ginen is hordott, mikor még az apja által vásárolgatott ruhadarabokat hordta) leírásai szintén valahol a fogyasztói tömegtermelés kritikáját hordozza magában.

Valahogy így látja Ginen Beronis a világot.

Ezzel együtt egy másik, "sötét végletet" képviselő alakja kiváló kontrasztként szolgál a fogyasztói életmód dekadens, eltúlzott, mű szokásaival szemben. Ebből a szempontból Vakember maga a taszító, bűzös valóság. Semmi moralitása nincsen, ahogy az Univerzum sem ismeri ezt a fogalmat. Lebutított ösztönlény-valójában egyszerre képviseli a városi zombilétet és a vad, állati természetet is.

Vakember fenyegető, sötét alakja a legtöbb fiatal számára egyfajta félelmetes vízió, hiszen a legtöbben még nem tudják, mi vár rájuk a jövőben. Vakember az e fajta aggodalom megtestesítője. És mivel Vakember háttér-történetét senki sem tudja (legalábbis egyelőre), így mindenki a saját életét tudja beleprojektálni a karakter múltjába, mint egy személyes eredettörténet.

E félelmet sokszor a szülők is táplálják, akik szeretik a gyerekeiket azzal riogatni, hogy ha nem csinálják azt amit kell (tanulás, munka, stb), akkor ők is az utcán végzik, hajléktalan lesz belőlük. Engem sokszor riogattak ezzel, és ez a félelem valahol végig ott maradt bennem a mai napig. Talán ezért is maradt velem ez a karakter.

Sokszor egy személyes tragédia is elég, a szülők elvesztése, sok esetben nagyon kevésen múlik, hogy ne jussunk a Vakember sorsára. Munkahelyi tragédia. Egy barátom ismert egy villamosvezetőt, aki véletlenül elütött valakit, és ez az élmény teljesen megváltoztatta az életét, nem bírta túltenni magát rajta, és végül hajléktalanként az utcára került.

Vakember ott leskelődik ránk minden egyes napunk minden egyes percében. És ez valahol a rendszer hiányossága, hibája is, hogy milyen könnyen képes az ember margóra kerülni. Ez valahol nem fair. A Szeránon annyiból szerencsésebb mindenki, hogy ha képes rá, a természetközeli peremkörzetekre kivonulva fosztogatásból (fosztogatóbandák), vagy önellátással minden rendszerből kizuhant ember számára lehet esély a túlélésre.

Vakember megtorpant. Elfordult, és a fűben heverészgető embereket figyelte. Az óriási méretű park szélén, a távolban hatalmas tornyok tetejei látszottak, mintha a gigászi monstrumok a ragyogó kék ég felé törve a parkban nyüzsgő embereket őriznék. Körbepillantva, a környék jellegzetességei alapján egy magasban lévő, kertes lakónegyedbe érkeztek.

Itt aztán nem a csóró akremiták laknak.

Egy autó érkezett, és bekanyarodott az egyik ház feljárójára, nem messze tőle. A kocsi megállt a garázzsal szemben, és egy jól öltözött, nadrágkosztümöt viselő nő lépett ki rajta. Fényes magas sarkú cipője kopogott a kövön. Haja vörösre festve, minden tincs a helyén volt, ahogy az arca minden egyes milliméterét is gondos ecsetvonások tettek még vonzóbbá. A Szöszi elhaladt a felhajtó mellett, egymásra se néztek, nem is köszöntek egymásnak. Mire Vakember is odaért, a nő már a bejárati ajtót nyitotta, és eltűnt a házban.

BERONIS - Megapoliszi álmok
(Ötödik fejezet: Vak halál)

Vakember-firkálmányok különböző iskolai jegyzetfüzetekből, tankönyvek lapjainak a széléről. Ez a motívum többször is felbukkan majd a trilógia részeiben, Megapolisz fiatalságának (hiszen ezek a firkálmányok több, különböző gyermekek alkotásaiként is felbukkannak) tudatalatti közlése ez a hozzá nem értő felnőttek számára: a modern társadalmi kötelezettségek iránti elfordulás, a szabadságvágy szimbólumai, egy bűzlő, minden ízében recsegő-ropogó régi rendszerbe való betagozódás iránti ellenérzést fejezik ki. Azt, hogy mint a hajléktalan Vakember, a fiatalság mennyire kiesett már ebből a rendszerből, és mennyire kevés ráhatása lehet a dolgok mindennapos menetére. Olyannyira, hogy ez az élet már maguk a gyermekek számára is teljesen érdektelenné vált, és inkább egy saját álomvilágot találtak maguknak. 

Részlet a BERONIS - Megapoliszi álmok című kötetből:

"Az idők során egy-két dolog átértékelődött benne az apjával kapcsolatban. Mikor a postára jelentkezett, és a felvételi tesztet írta, volt köztük néhány számolós feladat is. Semmi komoly, csak egyszerű összeadások, osztás, szorzás és hasonlók. Egyszerű feladványok voltak, így annál is jobban meglepődött, mikor rádöbbent, hogy elfelejtett néhány műveletet. Évek óta nem használta őket, így teljesen megfeledkezett róluk. Amire még emlékezett, az csak annak volt köszönhető, hogy akkor régen az apja szó szerint beleverte a fejébe. 

Az apja valahol biztos, hogy csak jót akart ezzel. Talán azt gondolta, nem baj, ha a fia ezért esetleg megutálja, de legalább tudni fog számolni, és ezeket akkor még fiatalon kell megtanulnia, mert ha akkor nem teszi, akkor később sem fogja. Mikor még Ginen az általános iskola alsó tagozatába járt, és az év végén átvette a bizonyítványát az osztályfőnökétől, az csak ennyit mondott: "Köszönd meg ezt a bizonyítványt az apukádnak." Nem arról volt szó természetesen, hogy megbukhatott volna, hanem hogy nagyon jó eredményekkel zárta azt az évet. Amikor ezt elmesélte az apjának, természetesen ő büszke fellengzőséggel fogadta az üzenetet, és később is gyakran idézte ezt a mondatot."

A BERONIS-trilógia egy személy, Ginen Beronis történetén keresztül meséli el az emberiség történelmét, mintha egy példabeszéd lenne, de ez majd a harmadik kötetre válik teljesen egésszé, A szeranizmus haragja című kötetben minden addig feltett kérdésünkre választ kapunk majd.

Vajon kicsoda a rejtélyes, névtelen Vakember? Ginen Beronis fogyasztói világon belüli sötét jövőjét szimbolizáló alakja csak álom, vagy valóság? Valóban ő lesz majd Ginen Beronis gyilkosa? Vagy a gyilkosság már megtörtént, és minden csak álom?

Minden ki fog derülni a maga idején.

Egy újabb párhuzam Ginen és Vakember között, hogy amíg Ginen úgymond rendszeren belül hajléktalan, addig Vakember a "rendszeren kívül" vált otthontalanná. Ginen még keresi a helyét, Vakember megtalálta, még ha ezt az utat egyikünk sem szeretné megjárni.

...vajon nem vagyok már most is egy hajléktalan? Egy Vakember? Ő az utcákon és a szintközi tereken csövezik, én pedig a fater házában, ami szép lassan egyre idegenebbé válik. Ugyanolyanok vagyunk.

BERONIS - Megapoliszi álmok

Ez a félelem, hogy én is Vakember sorsára jutok, nagyon keményen meg volt bennem annak idején, és valamilyen szinten még mindig megvan bennem. Szörnyű, kilátástalan sors ez, melynek árnyképe mindig ott volt előttem, csakúgy, mint Ginen Beronis esetében is.

Rongyos, fekete poncsó takarta nyeszlett, vékony alakját. Alatta egy szakadozott, elnyűtt, sötét koszfoltoktól hemzsegő, sötétbarna színű, vastag kötött pulóvert viselt. Meglehetősen viseltes, sötétszürke vászonnadrág takarta vézna lábait, világosszürke színű, vastag, bolyhos zoknija már foszladozott, megbújva a kitaposott, kerek orrú, kopott fekete bőrcipőjében. Poncsója alól sötétzöld színű, meglehetősen viharvert, egyvállas zöld színű szimatszatyor kukucskált ki. Karján egy valaha jobb időt megélt, bőrszíjas karóra volt látható, melyet bárhonnan is szerezett, mára már megállt, és nem működött. 

BERONIS - Megapoliszi álmok 

A szimbolikus utalásoknak köszönhetően a természet sem csak a civilizált világtól elkülönülő, ragadozó lényekkel és fantomokkal teli szféra, hanem az emberi bensőben szunnyadó pusztító ösztönök jelképe is. A vámpír az egyetemes fenyegetettség szimbolikus alakja: aktivitása felszabadítja a természetben és az emberekben azokat a romboló energiákat, amelyek megsemmisíthetik a világot. A rém ott rejtőzik mindenkiben.

Martin Ferenc: Tájba vetített érzelmek

A rejtélyes "Vakember" (akinek már a neve is ellentétet képez a főleg a látóidegekre ható, végig a háttérben maradó Megapolisz, mint város "karakterével") egyre fontosabbá váló, szimbólumokra épülő alakja sok karakterből lett összegyúrva, de ami a leginkább hatással volt rá, az nem más, mint a Lugosi Béla által eljátszott klasszikus Drakula-filmek  (de Francis Ford Coppola 1993-as Drakula-verziója is fontos helyen van a sorban). Drakula karakterének vannak bizonyos érdekes aspektusai (a kortalansága, a nőkhöz fűződő viszonya), melyeket szerettem volna egy másik világba és közegbe átemelve részletesebben is kidolgozni. Imádom a régi fekete-fehér Universal-horrorfilmeket, melyek annak idején hihetetlen népszerűek és sikeresek voltak (a kor legsikeresebb franchise-ai): ilyenek voltak a farkasember-filmek, a Drakula-filmek, Frankenstein-filmek, a láthatatlan ember-filmek, illetve a múmia-filmek. A későbbi BERONIS-kötetekben Vampira karaktere (a harmadik képen látható) által ihletett  szereplő is meg fog jelenni, sőt, már a Megapoliszi álmokban is megjelenik, ha valaki figyelmesen olvassa a könyvet! A Megapoliszi álmokban ugyanis több olyan mellékesen elhangzó név, "oda nem illőnek tűnő" leírás szerepel, amelyek később majd fontos szerepet fognak kapni!

Ajánlott cikk: Két zseniális, "európai" horrorfilm:
https://www.beronis.hu/l/ket-zsenialis-europai-horrorfilm/

Képek a mára már sajnos elfeledett Cybersix című sorozatból, mely Vakember történetének és alakjának egyik fő inspirációs forrása volt. Az 1999-ben készült, 13 részből álló japán animesorozat Carlos Meglia által kreált argentin képregény-sorozatából készült. Vakember karakteréről majd a második könyv megjelenése után közzétett jegyzetblokkban szeretnék bővebben írni. Addig is csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a remek sorozatot, melynek ráadásul remek főcímzenéje is van (lásd kicsit lejjebb).

Cybersix intro (a mai napig zseniális főcímzenével):

Alul: az Aki bújt, aki nem (Jeepers Creepers) című filmtrilógia ikonikus démona, egy másik nagyon fontos inspiráció (igaz, az első rész utáni roppant gyenge folytatások már nem tetszettek).

Olyannak tűnt, mint aki már megtalálta a saját helyét a létezésben, nem akar változtatni rajta, és el is fogadta a sorsát, és nem nyomta a vállát a társadalmi érvényesüléssel járó nehéz és frusztráló teher. 

BERONIS - Megapoliszi álmok

Ginen és Vakember között számtalan ellentét és párhuzam található. Elég csak rájuk nézni. Ginen  egy (saját értékeivel nem tisztában lévő) jóképű fiú, akinek társadalmi előírás szerint kell kötelezően megfelelően öltözködnie, a haját hordania, Vakember azonban minderre teljesen fittyet hány, és egy ocsmány véglényként jelenik meg, aki teljesen kilóg a társadalomból, annak a legalján helyezkedik el. Ugyanakkor mindketten ugyanabban az "árnyékvilágban", légüres térben mozognak, és később Ginen lányoknál elért sikerei is az ital megismerése okán jönnek el, míg Vakembernek (a másik véglet megjelnítéseként) nem igazán vannak józan pillanatai.

Mindketten a mennyei, monumentális város árnyoldalán járnak, még a napfényes részein is.

Vakember talán csak egy alternatív jövőkép, hogy milyen élet várhat Ginen Beronis-ra, ha rossz irányban halad azon a bizonyos úton.

Vakember másik inspirációs forrása a zseniális Donnie Darko (2001, rendezte: Richard Kelly) című film volt. Vakember rejtélyes alakja olykor megjelenik Ginen-nek sötéten (a Donnie Darko rejtélyes nyúl-jelmezes alakjához hasonlóan), mintha a félelemmel, frusztrációval teli, kilátástalan jövőt személyesítené meg. Mivel Vakemberről szinte semmit nem tudunk, így mindenki mögé projektálhatja a saját életét.
____________________________________


Később majd tervezek egy Vakemberről szóló ugyanilyen jegyzetet, de egyelőre még nem akarok bizonyos fordulatokat lelőni ezzel. A regények végig nyitva hagyják a kérdést, hogy a névtelen Vakember, a hajléktalan vándor, aki már szinte minden fajta kötődését elvesztette, ami e világhoz kötné, valójában nem Ginen Beronis jövőbeli énje e. Vajon nem a jövőbeli Ginen Beronis emlékezik vissza fiatalkorára, és az a bizonyos halott Ginen Beronis, akinek az igazolványkártyáját Vakember szemléli, valójában nem ő maga? És a halott Ginen Beronis valójában az a fiatal fiú, aki valaha ő volt, de már nem létezik többé?

A későbbi részek majd megadják erre a kérdésre is a választ.

A BERONIS-ban minden lényeges momentum benne van, ami velem történt, és minden tapasztalatomat, tudásomat beleadtam a megírásába. 

Nincsen értetlenségig bonyolult történetszál, megszűnik az ezerszer látott és olvasott, a rendszer megmentésére való törekvés. A Szerán bolygót is a saját tulajdonának tekintő rendszer, Acrem helyi városkolóniája el fog bukni, nem menthetik meg korrupt politikusok, álruhába bújt igazságosztók, szuperhősök, gengszterek, hős rendőrök, de az átlagemberek sem. 

A három köteten keresztül haladó történet a kisember szemén keresztül kerül bemutatásra, mert egy új, emberközpontúbb világ felépítése csakis alulról, az alapoktól kezdve jöhet létre. A rendszer elbukott, így az EMBER kerül a vizsgálat tárgyává.

Valahol mi mindannyian Ginen Beronis-ok vagyunk. Teljesen hétköznapi, botladozó, az életének valamiféle célt kereső elveszett élek, mint valahol mindannyian, és emiatt tökéletesen alkalmas az azonosulásra.

A névválasztással is valami olyasmit akartam elérni, hogy a karakter univerzálisnak hasson. Ginen Beronis. A könyvben szereplő valamennyi név beilleszthető a multikultúrális birodalom valamely (valaha létező) nációjába, míg Ginen esetében nem egyértelmű, hogy vajon mely megboldogult nemzetállam megmaradt képviselője lehet.

A második kötetben, a Garivenháborúban elsüllyed minden, hogy aztán a harmadik részben, A szeranizmus haragjában valami új jöhessen létre...

Minden széttörik végül, az illúziókba csomagolt, egy másik zárt dimenzióba zárt fantasy-világ is a valóság részévé válik, és elementáris erővel szakadnak a kalandok a szereplők vállára.

Hogy aztán minden kezdődhessen elölről...

Vagy mégsem?

A rejtélyes Hasfelmetsző Jack (Jack the Ripper) portréja, a londoni sorozatgyilkos, aki 1888-ban öt nőt - négy korosodó prostituáltat és egy fiatal nőt - ölt meg a Whitechapel nyomornegyedben (bár ennél több gyilkossággal gyanúsították). Jobb oldalon Ted Bundy, az angol fantom amerikai "párja". Mindketten inspirációk voltak Vakember karakterének megszerkesztésében, akár azt is mondhatjuk, hogy ami Londonnak Hasfelmetsző Jack volt, az AcremCity-nek Vakember. A múlt, a jövő és Vakember, az időn és téren kívüli antihős.

Idézet a könyvből:

A hangszórókból kiszűrődő női hang ismertette a megálló helyszínének nevét. Ahogy a szerelvény megállt, a megálló tetőszerkezetének takarásában a férfi kissé árnyékba került. Az ajtók széttárultak, egyenes út nyílt a ragyogó délutáni napfényre. A szöszi kecses, szandálos lábával lelépett a szerelvényről a megálló csillogó kő peronjára. Egy felszállni készülő srác utánafordult, és megszemlélte a finoman ringó csípőjű lányt, aki lassú léptekkel, mint aki fittyet hány a világra (hiszen a világ van ő érte), egyre távolodott. 

Várta őt egy sokszínű, szép világ. 

- ...mikor egy kihalt sikátorban egy ismeretlen tettes előbb megerőszakolt, majd megölt egy tízéves kisfiút. Ez már a sokadik hasonló eset viszonylag rövid idő alatt AcremCityben, a rendfenntartók... 

Vakember imbolyogva felállt az árnyékban, és a felszálló utasok között utat törve magának kilépett az ajtón. Az emberek közül senki sem figyelt fel az ablaküvegen mászó hatalmas svábbogárra, és arra a furcsa, hernyószerű ízeltlábúra, melyek pont a hatalmas üvegfelület azon részén iszkoltak felfelé észrevétlenül, ahol addig az italtól és sok minden mástól bűzlő, szakadt férfi ült.

BERONIS - Megapoliszi álmok

Konyhai kisegítő munkatárs és takarító is voltam egy felkapott budapesti indiai étteremben, ahol heti kétszer dolgoztam, és 5 ezer forintot kaptam a nap végén, mely számomra óriási pénz volt, ebből vásároltam magamnak új ruhákat, hogy a régi, apámtól örökölt ruháimat végre lecserélhessem.

Egyik munkanapom alkalmából nagy mázlim volt, hogy láthattam Sir Anthony Hopkins-t az étteremben reggelizni, aki éppen Budapesten forgatta egyik filmjét akkoriban.

Élményeim remek muníciót adtak a Megapoliszi álmok írása közben. Széteső családja miatt Ginennek senkije sincs aki bevezetné őt a való világba: az apjával és húgával nem beszél, és egyre inkább eltávolodik tőlük, mozgássérült anyjától sem várhat segítséget... így mindjárt az acrem-i munkaerőpiac legalján kezdi. Konyhai kisegítőként és takarítóként belecsöppen a rabszolgamunkába, annak is az egyik legdurvább, indiai modelljébe, mely a munkásait igazi rabszolgáknak tekinti. Mindez tényleg meg is történt velem, ugyanúgy, ahogy a könyvben leírom. Segítséget nem, de persze letolást kaptam apámtól, hogy képes voltam konyhai kisegítő állást választani a sulijaim mellett, melyben talán részben igaza is volt, de ez volt az egyetlen hely, ahol személyes kapcsolatok útján be tudtam kerülni. Emellett sem tapasztalatom, sem önbizalmam nem volt még meg ahhoz, hogy másféle munkát merjek vállalni, és ugyanez a helyzet Ginen Beronis-szal is (akit talán a múlt árnyai is irányítanak, a "Vronsy-átok", hiszen minden felmenője, rokona és ismerőse kétkezi munkával kereste mg a kenyerét.. így sosem látott más példát). Az angol nyelvet is gyakorolhattam, mivel az indiai szakácsok csak angolul értettek, és nekem a nyelvvizsgám már megvolt. Szívás volt ez a meló, de az 5 ezer forint mindig motivált, mely egy új élet reményét adta meg a számomra. A legmegalázóbb melóm mégsem ez volt, hanem az utcai szórólapozás, ahol tényleg többször is kizavartak engem és társaimat a budapesti lakóépületekből.

A munkaügyi hivatalok világát mindig is kerültem, a "hivatal" szó a számomra mindig is egyfajta kafkai rémálomként élt a fejemben. Megapolisz ábrázolásakor ez a rejtélyes világ ugyanolyan misztikus marad, ahogy én a hivatalok világát látom. Egy rendszer mögötti rendszer, egy átláthatatlan, keszekusza árnyékvilág, amelyben sosem értettem, hogy mivel is foglalkoznak az emberek.

Számtalan történelmi példa bizonyítja, hogy amikor szükség lett volna a "hivatalokra", rendszerint mindig becsődöltek: a titkosszolgálat a Kennedy-merénylet ügyében, a két torony leomlását sem tudták megakadályozni a különböző szervek szeptember 11-én, a 2008-as jelzáloghitel-válságot is hagyták bekövetkezni, vagy hogy egy jóval közelebbi példával éljek: az egészségügy leharcoltsága és felkészületlensége a COVID-19 pandémia világjárvány kitörésekor. A hivatalok rendszerint alkalmatlanok azoknak a feladatoknak az elvégzésére, amire "tartjuk őket". Vagy inkább ők tartanak minket?

Az "indiai étterem", mint szimbólum egy újabb fontos témát erősít meg: a céges felépítésű Acremcorp-nak, és így Megapolisznak nincs saját, egységes kultúrája, egy katyvasz az egész, melyben a sok Régi Földről átmentett cég és náció  mind különböző mértékben képviselteti magát ebben a nagy bográcsban. Ugyanez a téma jelenik meg akkor is, mikor Ginen gyermekként hallja a mamáját a többi idős asszonnyal beszélgetni, és ők még egy elfeledett, letűnt nemzetállamokat jelképező nyelvet beszélik, nem a közös nyelvet, a nemzetközi angolt. Ezt az elemet  szintén a saját életemből vettem: gyermekként a mamámat számtalanszor hallottam szlovákul beszélni a többi nénivel, lévén tót eredetű faluból származom.

Ezek az elemek csak még jobban megerősítik ezt a céges működési modellt lemásoló, "egyesített kultúrákból létrehozott városkolónia" témát.

Most már egyáltalán halvány fogalmam sincs, mennyire lesznek sikeresek a könyvek, de az biztos, hogy részemről mindenképpen hasznos volt a megírásuk, mert helyre tudtam tenni magamban néhány dolgot.

A BERONIS-trilógiába szívemet-lelkemet, és szinte minden időmet beletettem, szabadidőmet és állásokban eltöltött időmet is agyban a cselekmény és a töténet elképzelésével töltöttem. Bárhova is jutok az életben, az én hivatásom a BERONIS-trilógia megírása lesz mindörökké, bármilyen állásom is legyen, az csak egy állás lesz, az igazi munkámnak nem azt fogom tekinteni. Csupán egy olyan időtöltés, amiből pénzt kapok, amivel a túlélésemet fedezni tudom.

Az évek múlásával ezt egyre inkább igaznak látom, mivel egyre kevesebb dolgokban tudok hinni, ahogy körülnézek. A tömegtermelés már túlmutat önmagán is, elárasztanak minket minden irányból a tartalmak, az internetes oldalakon, virtuálisan és a valóságban is. Filmek, könyvek árasztják el a polcokat minden mennyiségben, így mi az esélye, hogy pont a BERONIS-t fedezze fel valaki, és emelje le a polcról? Egyre inkább azt látom, hogy a tehetség és a belefektetett munka csak apró töredék, a lényeg minden esetben a pénz. A reklám. Én megteszek mindent a saját erőmből, de sajnos az egyén kevés ehhez.

Mögöttem nem áll senki, én ezt teljesen egyedül csinálom.

A BRFK-s kiszivárgott paranormális videóanyagot is e célból hoztam létre, hogy minél több embert elérjek, aztán hogy közülük ki az, akit megragad ez a világ, azt én már nem tudom befolyásolni. De legalább az ajtót kinyitottam a számukra.

Ma már ehhez hasonló hangzatos címeket kell adni egy tartalomnak ahhoz, hogy átüsse az egyének ingerküszöbét, ami nem egyszerű, mert minden egyes nap minden egyes percében ezer dolog van, ami megragadja a tekintetünket, figyelmünket, és ez már annyira megszokott a számunkra, hogy simán átsiklunk sok minden felett.

Olyan felett is, ami esetleg valamilyen fajta értéket is képviselhet.

Az érzékeink túltöltődnek a szüntelen ingeráradattól.

Ma már minden youtuber videós mögött is cégek állnak. Nem saját erejükből hozták létre azt, amit létrehoztak, azt csak mi látjuk. Egy átlagos feltöltőnek nem nézik meg milliónyian a tartalmait. Ez egy nagy kamu, amit az átlagember sikeresen megzabál.

Ez a fajta túlfűtött tömegtermelés azt hozza magával, hogy egyre nehezebb lesz kitűnni, és aki mégis ki tud, az sem a tehetségével fog kitűnni, hanem hogy kik állnak mögötte. Ezt nem volt könnyű megemésztenem, mert én még hittem a tehetségben, hittem az iskolai tanáraimnak, akik azt mondogatták, sok munkával sokra lehet vinni. 

Ma már tudom, hogy mindez kamu volt.

Ők is egy elavult rendszer "termékei" voltak, ma már az is idejétmúlt, amit valaki tegnap mondott, nem hogy húsz-harminc évvel ezelőtt.

Nem a belefektetett munka számít, hanem hogy kiket ismersz. Ez pedig komolytalanná teszi az egész játszmát, mert csak egy szűk körnek van nyitva a kapu, ahol a lehetőségek tárháza várja őket.

Az iskolák mondvacsinált, kamu szakokat működtetve (mint a Megapoliszi álmokban a reklámszervező szakmenedzser szak), azt bizonyítják, hogy az iskolák is csak üzleti alapon működnek, és nem minőségi képzés a fő szempont. Az acrem-i üzleti szemlélet megfertőz mindent, a fiatalok oktatása sem szent.

De a jó történet jó történet lesz száz és kétszáz év múlva is, úgyhogy a legfontosabb az, hogy arra tudjak hatni, amire van ráhatásom, és megtegyem azt, amit képességeim szerint meg tudok tenni. Sajnos egy olyan birka országban élünk, ami csak a lehúzást ismeri (a víz alatti lehúzó szellemkezek a Megapoliszi álmokban), de ezt én már annyira természetesnek veszem, hogy már nem is érdekel, egy-két óráig nagyon tud fájni, de aztán túlteszem magam rajta.

Az arctalan tömeg manapság csak a virtuális kommentekben tudja kiélni magát, hogy elfojtott dühét valaki másra öklendezi. Bármit is mond, az nem nekem szól, hanem önmaga kétségbeesett létének a megnyilvánulása.

Tehát, teszem amit tennem kell továbbra is. Igazából nem tudom se jól, se rosszul csinálni, csak csinálni. Ha csak egy emberhez is eljut a munkám, és megérti a mondanivalómat, már akkor is boldog leszek, és már akkor is elértem valamit.

Athrems Club

Magam is meglepődöm, ha eszembe jut, annak idején mi mindenre képes voltam a party és a csajozás kedvéért.

Azért merem ezeket a múltbeli eseményeket itt leírni (és persze Ginen Beronis személyébe bújva a könyvben is) és megosztani veletek, mert tudom, hogy senki sem lenne olyannyira őrült, hogy utánam csinálja azokat, amelyeket régen képes voltam megtenni. Nem szégyellem, mert jó élmények voltak, és valóban megérte, mert a sikerek mindenért kárpótoltak.

De természetesen ma már nem csinálnám újra. Viszont bátorítok mindenkit arra, hogy merjen egyedül is nekivágni az új kalandoknak, ne féljen olyat tenni, amit eddig még sosem tett meg, és remélem ehhez Ginen Beronis története is elég inspirációt fog adni mindenki számára.

A történelem ciklikus tulajdonsága miatt azonban nem kizárt, hogy valamikor a jövőben valaki más nem fog ugyanezen (vagy legalábbis valami hasonló) úton végigmenni.

A Megapoliszi álmokban leírtak az Athrems Club-ra való készülődésekről a parkban mind valós eseményeken alapulnak. A méretek mások (hiszen ekkora szórakozóhely egyelőre még nem létezik), és a nevek is mások, de a valóságban ezek a buli előtti készülődések a képen látható parkban történtek: ez pedig a Jászai Mari tér.

Rendszeresen itt találkozgattunk a barátaimmal a party-k előtt (volt, hogy teljesen egyedül iszogattam itt, hiszen eleinte teljesen egyedül jártam bulizni), majd pedig az alapozás után elindultunk (már jó állapotban) egy közeli szórakozóhelyre (ami a törzshelyünk volt). Mikor megérkeztünk a parkba, kitettük az italainkat a képen látható körív alakú megemelt párkány tetejére. Nem nehéz kitalálni, hogy ezek az alapozások mindig igen jó hangulatban teltek, majd mikor beértünk a közeli szórakozóhelyre, rendszerint alig beszélgettünk valamit, amíg el nem jöttünk másnap záráskor.

Az, hogy az alsó képen látható bokor tövébe rejtsem el a megmaradt piákat, nem volt előre megtervezve, teljesen spontán módon történt. Akkoriban nem sok pénzünk volt ahhoz képest, hogy mennyit jártunk bulizni, a kezdetekben minden második nap, majd később minden hétvégén. Ez egy olyan időszak volt, amilyet a mai fiatalok már soha többé nem fognak megtapasztalni: a szórakozóhelyre óriási tömegek jártak, még hétköznap is. Imádtam ezt, mivel nagyon jól lehetett ismerkedni. Rengeteg olyan élmény ért ebben a nagyon intenzív időszakban, amelyre szívesen gondolok vissza. Talán azért is volt ez egy ennyire intenzív periódus, mert rendkívül fiatalon kezdtem el bulizni, ezek a vágyak teljesen el voltak nyomva bennem az otthoni viszonyoknak, állapotoknak köszönhetően. Két kezemen meg tudnám számolni, hogy előtte hány bulin vehettem részt... aztán eljött ez az időszak, a családunk szétesett, és minden elnyomott vágy és érzelem előtört belőlem.

Utólag már látom, hogy sok mindent igencsak túlzásba vittem, de mivel a bulis korszak teljesen kimaradt a fiatalkoromból (de mivel addig egy álomvilágban éltem, ez nem is annyira zavart), így több évnyi "lemaradást" kellett bepótolnom.

Természetesen fontosabb iratokat, értékesebb tárgyakat sosem hagytam ott a rejtekhelyemen, többnyire italokat, melyeket aztán a buli után mindig begyűjtöttem. Ez így sokkal olcsóbb és gazdaságosabb volt, mivel így ezek felhasználhatók lettek a következő alkalomra. Egy kis rend és tervszerűség a káoszban. Egyszer-kétszer fordult csak elő, hogy kompletten az egész táskámat is oda rejtettem (sőt, egyszer a kabátomat is, hogy így ússzam meg a ruhatár költségeit, ami ugyan nem tűnik soknak, de ha valaki egy héten 4-szer, 5-ször is elmegy bulizni, az már bizony összeadódik az italok árával is), becsomagolva (természetesen erre gondosan ügyeltem)... sőt, egy alkalommal egy teljes napot ott volt a táskám, mert csak másnap tudtam érte menni, annyira kiütöttem magam. Szerencsére senki sem vitte el.

Esős időkben a közelben lévő épületek ereszei alá húzódtunk, egyszer például a tér szomszédságában lévő  országgyűlési irodaház mellett kerestünk menedéket. Az épület körül azonban minden este egy hosszú kabátba bújt, hosszú puskát a vállán hordó katonaruhás őr szokott körözni, aki akkor el is küldött minket onnan. Vicces kinézete volt, a modern világban egy körülbelül második világháborúra hajazó jelmezben feszítő embert látni. Hosszú, régies fegyvere miatt el is neveztük őt Sniper-nek (mesterlövész), és sok esetben, ha a talit egyeztettük, csak úgy mondtuk röviden, hogy pl. "Akkor nyolckor tali a Snipernél!" Ebből már tudtuk, hogy a Jászai Mari térről van szó.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen megtörténhetett. De megérte.

Megérte, mert így olyan élményekhez juthattam, amihez szerintem nagyon kevesen, főleg a mai világban, hogy a szórakozóhelyek látogatottsága (főleg az internet miatt és azért, mert már annyi hely nyílt, és ez elszipkázza az embereket) jelentősen megcsappant, és ma már igazából igazi bulik sincsenek.

Nagyon sokat változott a világ azóta, ahogy én is rengeteget változtam. Ma már fél évente ha megiszom egy doboz sört, az italt egyáltalán nem bírom, és nem is kívánom.

De szerencsére az emlékeim megmaradtak.

Minden megvolt, minden itt volt, már csak tapasztalatokat kellett gyűjtenie, és ő egy hatalmas, mindent magába szívó szivacsként minden egyes sejtjével vágyott az újabb és újabb élményekre. Nem érzett bűntudatot. Hirtelen végre eljött az a kalandos élet, amire mindig is vágyott. Aztán, amikor a táncparkett felett kinyílt a tető, és a földfelszín vele együtt elindult felfelé... 

Lehet, hogy tré melója van, és nem keres sokat, de itt annak már egyáltalán nem volt jelentősége. 

Szabad volt, boldog volt, és egész AcremCity az övé volt. 

Olyan élmény volt, amellyel egyszerűen nem tudott betelni, újra és újra vissza kellett járnia, hogy újra átélhesse 

BERONIS - Megapoliszi álmok

Volt egy másik helyszín is, amiről a kötet legvége tájékán esik szó.

Ez a helyszín a Gyöngyösi utca közelében van, Újpesten. Itt van egy kieső terület a patakparton, ahol a kutya sem jár. A városban tett számtalan bolyongásom alkalmával jutottam el és találtam rá erre a helyszínre, amit szintén alapozgatásra használtam, hiszen itt nyugodtan lehetett iszogatni, senki sem járt erre. A helyszín amolyan "dupla alapozás" célját szolgálta, volt, hogy már eleve jól beivott állapotban jelentem meg a Jászain, ahol a csapattal találkozgattunk.

Emellett itt is számtalanszor rejtettem el italokat, főleg olyankor, amikor annyi összegyűlt egy buli után, hogy nem akartam velük ide-oda mászkálgatni, legfőképpen hazavinni nem akartam, mivel elég messziről jártam be. Bulik előtt a csapat minden tagja vett valamilyen alapozó italt, így rendkívül sok pia megmaradt, mivel nem mindig ittunk meg az összeset. Miért vesszenek kárba? Az elrejtésre ez a hely tökéletes volt, olyan is előfordult, hogy hetekig itt hagytam bizonyos italokat. 

Mindig megkerültek.

A kapuszerű átjárón átmenve, ha jobb oldalt felmászunk a lejtőn, a domb tetején állt akkoriban egy hatalmas fa, aminek a tövében kitűnően le lehetett pakolni. Egy ódon sínpálya is van itt, melyet valamikor használhattak, de már rég benőtte a fű.

Ha épp csöndre és nyugodt iszogatásokra vágytam, rendszerint ide jöttem. Kiültem a partra, nézegettem a folyó sodró felszínét, az elúszó halakat, hallgattam a csobogást, a csónakjaikban üldögélő horgászok halk beszélgetéseit.

A téli Duna-part:

Rae Anne Corzek

Mivel Rae Anne Corzek lényeges karakter, róla is tervezek egy külön bejegyzést majd a későbbiekben, egyenlőre egy korábbi, Rae Anne Corzek és a különdíj című cikkemben leírtakat tudom idézni.

Rae Anne Corzek története egy néhány oldalas filmes szinopszis formájában született meg először, és akkor még az Anna a nagyvárosban címet viselte, és a terveim szerint egy rövidfilm készült volna belőle. Akkoriban még a már említett filmes suliba jártam, és próbáltam a projekthez embereket toborozni a suliból, de egoista művészlelkekként senki sem volt hajlandó sajnos részt venni benne. Szerencsére azonban nem dobtam ki az ötletet, és a későbbiekben ennek nagyon nagy hasznát vettem.

Hiszen így megszülethetett Rae Anne Corzek alakja.

Így válhatott az Anna a nagyvárosban a BERONIS-trilógia részévé, ahova természetesen sokkal jobban beleillett, elsősorban a természetfeletti erők megjelenése és jelenléte miatt. Brink Jones vészkórságtól fertőzött lelke leúszik a Iolwyn-folyón, és lebolyong Vronsy-ig, ahol a helyi kislány, a különös képességekkel megáldott (vagy megvert) Mara Harris lesz a következő áldozata. Innentől kezdve a patak ezen szakasza, a zuhogó-résznél, ahol a gyilkosság történt, különös, megmagyarázhatatlan jelenségek színhelyévé válik, és aki véletlenül ellátogat idő, mindig magával hoz onnan "valamit"... valamit Brink Jones-ból.

E természetfölötti elem lehetőséget adott Rae Anne Corzek tetteinek elmélyítéséhez, hiszen ő is ott járt a zuhogónál, és bizonyos fokig ő is elhozta onnan a vész-kórt, ami különös tettekben nyilvánul meg. Ehhez még csak hozzájön Ginen Beronis-hoz hasonló, AcremCity iránt érzett megszállottsága (ez már így két megszállottság, mely csak erősíti egymást), és az ebből fakadó kényszer, hogy bármire képes, hogy megragadjon a hatalmas centrumkörzetben. Bulik bulik hátán, a város magába szippantja, és ez sajnos összehozza különös, kétes múltú (és jelenű) emberekkel is, ahogy ez a Megapoliszi álmokból ki fog derülni.

Nem feltétlen Rae Anne Corzek ismerkedik meg velük ezekben az öntudatlan pillanatokban.

Hanem a benne lévő Brink Jones, aki valahol végig ott motoszkál azoknak az embereknek a lelkében, tudatalattijában, aki ellátogatott arra a helyszínre...

Mara Harris halálának helyszínére.

De a többit majd a regényből...

A BERONIS-trilógia eseményei során Ginen Beronis és Rae között egy olyan kapcsolat alakul ki, amely már réges-rég kiveszett ebből az "emberi" világból.

Egyenlőre ennyi, de a későbbiekben még folytatom a jegyzetet a második kötethez tartozó Jegyzetgyűjteményben, hiszen a második kötettől jóval több szerep jut majd Rae-nek is.

A BERONIS-trilógia első kötetében, a Megapoliszi álmokban induló Rae Anne Corzek-szál előzményeként és egyfajta prológusként a Sodródó lelkek című novella szolgál.

Édesanyámról

"- Mi a fenét néztek, takarodjatok vissza a szobátokba, most! - rikácsolta az apja lihegve rá és a hugára.


Nem volt mit tenni.


Ginen becsukta az ajtót, és leült az ágyra. Hallotta a mozgások neszeit, az ütések csattanásait, a kő és a test tompa koppanásait. Hallotta apja vad szuszogását, szitkozódását. Hallotta, ahogy anyja időnként felnyög, és kéri az apját, hogy hagyja abba.


De nem hagyta abba..."

BERONIS - Megapoliszi álmok

A BERONIS: Megapoliszi álmok bizonyos részeit a szomorú valóságunk inspirálta, többek között édesanyám története is. E jelenetet élőben átélni, mondani sem kell, szörnyű élmény volt. édesanyám térdcsontja tört el akkor, melyet most egy műanyag protézis helyettesít, és éppen a napokban volt a negyedik (és remélhetőleg utolsó) műtéte.

A BERONIS: Megapoliszi álmokból kiderül, hogy hosszas bírósági folyamat indult el a vagyonmegosztás miatt, mikor a válási procedúra befejeződött. Apám sosem nyerte el a büntetését azért, amit tett, mivel édesanyám nem merte beperelni (félt, hogy mi lesz velem és a húgommal, akik az apámnál maradtunk), majd letelt az 5 év, ami az ügy elévülését jelentette.

Mert ez egy ilyen világ, édesanyám örök életében viselni fogja ezeket a sebeket, de az 5 év lejárta után már semmit sem lehet tenni. Hogy haragszom e az apámra? Természetesen igen, de nem csak ezért, hanem a rengeteg játszmáért, amit édesanyámmal szemben (a megcsalások, a piszkálások, satöbbi, a regényekben bővebben kifejtem, ezzel talán segíteni tudok hasonló helyzetben lévőkön, hogy jobban felismerjék ezeket a játszmákat, bár mindig csak utólag leszünk okosak) és a gyerekeivel szemben végigjátszott, de azt hiszem a trilógia írásakor ezeket a meg nem oldott sebeket sikerült helyretennem magamban ahhoz, hogy ne akadályozzanak az életben, és a más emberekhez fűződő kapcsolataimban.

Az állandó verések valahogy összekötöttek minket édesanyámmal már a kezdetektől, hiszen mikor engem bántottak, mindig ott odajött és nem egyszer ő is kapott, ha meg mert szólalni. Húgomnak szerencsére sikerült ezt elkerülnie. Ő valahogy mindig is közelebb állt apámhoz, mint én, aki inkább anyás voltam. Aztán mikor elkerült tőlünk, évekre megszűnt a kapcsolatom anyámmal, ahogy ezt a Megaoliszi álmokban is megírom Ginen Beronis esetében. Aztán megtudtam, hogy egy otthonba került, ahol szerencsére a gondját viselték, de ki tudja, mennyin múlt, hogy sokkal tragikusabb események következzenek be. Anyámnak sosem volt kire támaszkodnia az apámon kívül. Mai napig fáj, hogy mennyire vak voltam akkoriban, és hogy csak később esett le, hogy sokkal rosszabbul is végződhettek volna a dolgok. De abban azokban az időkben még apámmal éltem, és bár az általa kreált hazugságok foszlányai már kezdtek szétfoszlani, de még nem annyira, hogy meglássam az igazat. Akkoriban nem szabadott máshogy viselkedni, csakis úgy, ahogy apám (a Megapoliszi álmok "faterrendszere") azt elvárja, és anyámmal beszélni, bármilyen kapcsolatot ápolni vele tiltott dolog volt. Tartott a válóper, apám érdekei nem azt diktálták. Amikor aztán beidéztek engem is, és ennek ellenére mégis az anyám oldalára álltam (ahogy a Megapoliszi álmokban ezt meg is írom), igen nagy fejmosást kaptam (verést akkor éppen nem).

Ma már mindennek a fordítottja a valóság: az édesanyámmal napi kapcsolatban vagyok, apámmal viszont már évek óta nem beszélek. Eleinte még hívogattam őt telefonon, de miután kijelentette, hogy nem kíváncsi rám és ne is hívogassam, nem beszéltem vele többet.

De most már elfogadtam ezt az állapotot, és inkább áldom az Istent azért, hogy végre kigabalyodhattam a hazugságok kibogozhatatlan hálójából, és tisztábban láthatom a világot. Szerencsére mostanra már se lelki, és még inkább testi nyomai sincsenek a múltnak.

Édesanyám viszont segédeszközök nélkül sosem állhat már a saját lábára. Minden értelemben ki volt használva, ahogy egy embert csak ki lehet használni: idegileg, szellemileg, mentálisan, fizikálisan... én pedig még túl kicsi és túl vak voltam, hogy mindezt észrevegyem. Apám mindent gondosan elrendezett már jó előre, hogy a vagyonmegosztásnál később ne legyen semmilyen gond: Édesanyám feketén dolgozott, mint varrónő (mai napig hallom parányi házunkban az egész napon át tartó varrógép zúgását, látom a kiskutyánkat, aki nem zavartatta magát ott feküdt a varrógép lábainál... megboldogult Gombóc nevű tacskónk nagyon szerette édesanyámat, mindenhova elkísérte), aztán ugyanígy segédkezett később is, mikor apám megnyitotta a sörözőjét (a Megapoliszi álmokban mindezt részletesen megírtam). Ki lett forgatva a saját vagyonából, de a válási procedúra alatt apám bezzeg követelte tőle a gyerektartási díjat, holott egyáltalán nem szorult rá anyagilag.

Lehetne mondani, hogy nem szabadott volna mindezt hagynia, és nem szabadott volna ennyire kiszolgáltatott állapotba kerülni... de ismerve a "családunk" helyzetét sajnos nem nagyon alakulhatott volna másként... Édesanyámnak minden ismerősével való kapcsolattartás meg volt tiltva apám által.... így szinte egy börtönben élt, és csak két választása volt: vagy megy, vagy marad.

És ő maradt.

Mindezek ellenére azonban édesanyám szinte a csodával határos módon szerencsére jól van, nem adta fel és éli továbbra is az életét, dolgozik is... mindent megtesz, hogy normális életet éljen. Példaértékű a kitartása, és nagyon büszke vagyok rá emiatt!

Csak utólag döbbentem rá, hogy miután olyan mostoha körülmények között elkerült tőlünk, a saját családjától, igazából bármi történhetett volna vele. És a családja, az ő családja, azaz mi, a gyermekeit is beleértve semmit sem tettünk érte. Szörnyű, mardosó bűntudat ez, mely annak idején mélyen elnyomódott bennem, a családom többi tagját pedig mind a mai napig egyáltalán nem érdekli.

Édesanyám Sara Corzek nevet kapta a regényekben. A valóságon alapuló fiktív karakter Ginen anyja, aki már minden érdeklődését elvesztette a világ iránt, és aprócska szobája magányában tölti napjait. Valahol ő egy személyben szimbolizálja a megfáradt emberiséget, a rendszer darálógépéből kiköpött, szellemi és testi ronccsá tett akremita polgárokat... Ők azok, akik már csak léteznek, de már valójában nem élnek. Napjait lényegében alvással tölti, a Megapoliszi álmok cím több értelmezési lehetőségei közül az egyik éppen rá,  Sara Corzek álmaira is utalhat (illetve hogy az "Amerikai álom" marketingszövegének maradványaiból már csak "Acrem-i álmok" maradtak), amely álmokba a mindennapok elől menekül... várva a legvégső álmot, amely majd végképp elragadja őt ebből a világból.

A harmadik, A szeranizmus haragja című kötetből majd többek között az is kiderül, hogy a Megapoliszi álmok címválasztás kire is utal pontosan.

Sok idő kellett, mire magam is rádöbbentem, mennyi erő kellett ahhoz, hogy legalább ezt a szintet elérje. Édesanyám élete gyermekkorában sem volt fenékig tejfel:  a szülei sosem vigyáztak rá eléggé, ennek eredményeként óvodás korábban szörnyű tüdőgyulladást kapott, ezért hallássérült lett, és egyik fülén állandóan hallókészüléket kell hordania. Később sem foglalkoztak vele a szülei, és bentlakásos intézetbe küldték amint elkezdett iskolába járni. Ezekről mind-mind beszámolok a Megapoliszi álmokban is, mert úgy érzem édesanyám talpon maradása ér annyi tiszteletet, hogy erről mások is tudjanak és (reményeim szerint) másokat is inspiráljon.

Szeretlek Anya!