Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: Ginen Beronis

05/14/2019

"Valahol mi mindannyian Ginen Beronis-ok vagyunk."

____________________________________________________

Az oldal külseje, tartalma folyamatosan újul, változik, ezért érdemes többször is visszatérni!

(Ha esetleg okostelefon böngészőjéről néznéd az oldalt, a jobb élvezhetőség kedvéért kérlek fordítsd el a készüléket! A megfelelő hang, felbontás, képarány és háttérvideók megjelenítéséhez MINDENKÉPP laptop vagy pc használata javasolt.)
__________________________________________________

Gondolatok

Hogy mi a közös bennem és Ginen Beronis-ban? Mennyi a valós és mennyi a kitalált elem a történetben?

Ginen Beronis karakterét szinte teljes egészében magamról mintáztam, és minden, ami vele megtörténik a regényben, velem is megtörtént, csak itt-ott változtattam a történéseken, azokon a részeken, ahol ezt a cselekmény megkövetelte. A karaktert magamról mintáztam, és mivel gyerekkorom óta írok és naplót is vezetek, többé-kevésbé rendszeresen, így volt anyagom, hogy fel tudjam építeni a karaktert.

A BERONIS-trilógia, illetve a Beronisverzum inkább belső utazás, mint a szó igazi értelmében vett, helyszínről helyszínre tartó utazás... gyakori téma a trilógia cselekményében az utazás motívuma, peremről a centrumkörzetekre, oda és vissza, de mégis a legfontosabb utazás odabenn zajlik, a karakterek, és főként Ginen Beronis lelkében, szellemében.

A (veréseket leszámítva) szinte paradicsomi falusi gyermekévek, bungallók építése és a sok játék az erdőkben, réteken, majd később az eltávolodás, addigi ismertségek szétbomlása, az ingergazdag városi lét imádata (Budapest), az apával való szembeállás mind ugyanúgy történt meg a valóságban, mint a Megapoliszi álmok lapjain.

Persze a háborút leszámítva és mindazt, ami a későbbiekben Ginennel történni fog, már csak a fantázia szüleménye, de kőkemény hitvallásom, hogy ha egy fantasy történetnek nincs meg az a valóságban gyökerező motivációs mozgatórugója, akkor az egész cselekmény súlytalanná és érdektelenné válik.

Minden történetnek ad egy plusz erőt az, ha tudjuk, hogy valóban megtörtént események rekreációját látjuk. Részben ezért olyan sikeresek a katasztrófafilmek, és ezért kasszíroznak a mozipénztáraknál az olyan filmek, amelyekről tudjuk, hogy a készítésüket tragédia árnyékolja be (Halálos iramban 7, A sötét lovag).

Ginen Beronis története röviden egy hétköznapi, átlagos kisember vergődése egy átláthatatlan, már-már kafkai rémálomban, egy beláthatatlan és átláthatatlan monstrum szörnyeteg beleiben.

Az, hogy valóban megtörtént eseményeket írok le, súlyt ad a történetnek... és nem is érdekelne annyi embert, ha sima önéletrajzi regényként látná a polcokon, és nem tenném az egészet bele egy sci-fi-fantasy kontextusba. De nem csak a jó eladhatóság kedvéért teszem ezt, hanem mert a tudományos-fantasztikum és a fantasy műfaja mindig is érdekelt, és én is szerettem volna hasonló témában alkotni. Ez persze kompromisszumokkal jár, hiszen a valós eseményeket ennek megfelelően igazítom át, egyes, érdektelenebb dolgokat pedig kihagyok. 

Nem tartom problémának az sem, hogy jelenkori vagy múltbéli eseményeket vetítsek a jövőbe, hiszen hiszem azt, hogy az alapvető emberi viszonyok százezer év múlva sem fognak megváltozni, illetve hiszek a világ ciklikus működésében, és biztos vagyok benne, hogy számos esemény megismétlődik (és megismétlődött már eddig is) a különböző korszakokban. Ilyen tekintetben sosem lesz új dolog a Nap (és minden új Nap, ahová az emberiség majd eljut) alatt.

Hogy valójában milyen is lesz a jövő, azt én sem tudhatom, a tudományos-fantasztikum egyébként is rendkívül rossz a jövő megjósolására, számtalan mű ígérte azt már a '80-as évekre is, hogy bolygókat fogunk már kolonizálni, satöbbi. De a sci-fi rendkívül jó viszont abban, hogy a jelenünket a jövőbe vetítve kritikus és figyelmeztető gondolatokat fogalmazzon meg. Tükröt állítson, és közérthető történetek formájában tállalja elénk jelenkorunkat, hogy ezáltal jobban megértsük, mi is zajlik valójában körülöttünk.

Az első kötet, a Megapoliszi álmok inkább (a jó építkezés ismérveként) az alapok lerakására szolgál, hogy aztán az elkövetkezendő két kötetben lezajló további megpróbáltatások tisztítótüze után végül elérkezzen a feloldozás.

Rae Anne Corzek... és Ginen Beronis. Csak idő kérdése, mikor sodródnak össze az embertelen méretű centrumkörzetek bulimámoros éjszakájában... hogy aztán egymásba kapaszkodva egy csipetnyi emberséget hozzanak ebbe a gépies művilágba, amiből látszólag már minden emberiesség kiveszett.
_______________________________________________


A "Megapoliszi álmok" cím több mindenre utalhat, melyekre nem fogok egyenként kitérni, és a fő értelmezése csak a harmadik kötet elolvasása után fog kiderülni. Jelenleg a legközelebb akkor járunk az igazsághoz, hogy az "álmok" Ginen Beronis és legjobb barátja, Mikel Fornile álmai, hogy egyszer majd centrumkörzeti "nagymenők" lehetnek (és természetesen másik társuk is ott van, a már előrébb járó, de szintén bolyongó Rae Anne Corzek). Fiatalabb korban mi más érdekelhetné jobban az embert, mint a csajozás? Az ingergazdag centrumkörzetekben pedig látszólag minden lehetőség tárva-nyitva áll előttük, de ők mégis a peremkörzeteken vergődnek.

Ginen Beronis, Mikel Fornile, Rae Anne Corzek. Valahol mindhárom karakter egy személy, mindhárman magányosan bolyongó, a "létbe lököttség" érzésével küszködő, fiatal útkeresők. Ginen és Fornile kapcsán el is hangzik a könyvben, hogy ők "testvérek", mivel egy faluból jöttek, ahol a "beltenyészet" fogalma nem ismeretlen. Vronsy-ban és a környéken a Beronis, Fornile, Corzek, Harris igencsak elterjedt nevek, rengeteg embert hívnak így. Mivel Ginen Beronis a főszereplő, ezt az elhagyatottság érzést nála fejtem ki a leginkább, mivel az ő életét követjük nyomon, de a többi karakternél is átérezzük... azonban mivel Ginennél részletekbe menően leírom, mi vezetett ehhez a "vándorléthez", így a többi karakternél nem kellett ezt megtenni ilyen részletességgel, mivel a sorsuk nagy vonalakban szinte teljesen megegyezik: hiszen ugyanarról a helyről jöttek, ugyanabból a gyermekkori társaságból kerültek ki. Ginen életét megértve igazából mindhármuk életét megértjük, még ha különböző karakterek is, lényegüket tekintve ugyanazok, mindhárman egy személyek.

Erről majd a későbbi kötetek adnak pontosabb képet. Ginen és Fornile a második kötetben találkoznak legközelebb, hosszú-hosszú idő után egy másik bolygón, teljesen más körülmények között.

A több műfajjal való keveredés a határok kiszélesítését is szolgálja, hogy minél több emberhez elérjen a történet. A kedvenc műfajom, a tudományos-fantasztikum pedig hoz magával olyan általam is imádott ismérveket, mint például a jelenkori társadalmunk kritikája, hiszen a sci-fi eszköztára rendkívül alkalmas arra, hogy tükröt állítson a jelenünkben játszódó folyamatok elé.

A legjobb történetekben, melyeknek én is a rajongója vagyok, az a közös, hogy olyan főhösük van, akivel könnyű együtt érezni, aki (ha nem is mindenben), de szimpatikus a számunkra, különben ha csak nem viszi el a figyelmünket valami más, akkor teljesen érdektelenné válik a számunkra a cselekmény. Ginen Beronis esetében arra törekedtem, hogy ez a szimpátia meg legyen. 

Könnyebben együttérzünk egy olyan karakterrel, aki valahonnan nagyon mélyről, alulról jön (underdog), és valós problémái, gondjai vannak, hogy aztán veszedelmes kalandok árán végül valami nagy tettet hajtson végre, és ez által kiemelkedjen a többiek közül. 

Legalábbis a klasszikus, lineáris történetvezetés során ez így szokott történni. Jön egy nemes küldetés, ahol a hős megmérettetik, valahogy sikerül helytállnia, majd jön a várva várt dicsőség és happy end.

Hogy Ginen Beronis-szal is így lesz e, ez legyen a későbbi regények titka.

Az elátkozott zuhogó, Mara Harris halálának helyszíne. A BERONIS: Megapoliszi álmok című kötetben Ginen Beronis-t is lecsábítják a gonosz szellemek, és lehúzzák a víz alá, a mélybe... De sikerül végül kivergődnie a végtelen sikolyok és a húsába karmoló megannyi lehúzó kéz sötét világából, és csurom vizesen zuhan a fűbe. Valamilyen szinten a születés szimbóluma ez, hiszen a világa már soem lesz olyan, mint addig volt.
___________________________________________


Jelenleg a legnagyobb probléma, hogy nincs nemes küldetés. Ginen Beronis nem találja a helyét, nem találja a célját, nem talál semmit, ami az életének értelmet adna. Egyedül csak az Athrems Club marad, és a bulik után megmaradt homályos emlékek.

Ezt az érzést mindannyian átéljük, mikor még nem egészen tudjuk, mi is a dolgunk az életben, és miért vagyunk a Földön. Ginen Beronis élete a bizonyíték arra, hogy ez a távoli jövőben sem lesz másként, a felnőtté vállás természetes velejárója lesz ez is mindaddig, amíg az ember ember marad. 

A BERONIS-trilógiában sosem jelennek meg évszámok, szándékosan azért, hogy ennek az időtlenségnek az érzete minél inkább hangsúlyosabbá váljon.

A valóság időtlensége.

Valós emberi motiváció az is, hogy nemes küldetés, életcél híján az ember hajlamso magának fiktív problémákat és gondokat teremteni az által, hogy például olvasunk, filmeket nézünk, számítógépes játékokkal játszunk... sportolunk, stb.

A modern világ eltűntette a mesebeli hősöket.

A mesebeli kalandok nemes küldetése híján Ginen Beronis-nak csak a valóság marad, annak minden gondjával-bajával, nyűgjével, álláskereséssel, megalázó munkákkal, valós emberi kapcsolatok és párkapcsolatok hiányával, lenézéssel, pénztelenséggel... a kitörés reménytelenségével.

Ahogy Ginen, én is úgy voltam vele, hogy próbáltam értelmet keresni mindannak, amit csinálok, próbáltam valami olyasmit találni, amiért (vagy akiért) érdemes dolgozni. 

De semmi ilyet nem találtam a bulizáson és a partizáson kívül, hiszen nekem ez a korszak a faterrendszer előírásáai miatt teljesen kimaradt az életemből. Meg volt tiltva a bulizás, a piálás, ha nem is nyíltan kimondva, de igen erősen éreztetve voltak, hogy mik a határok.

Lázadó sose voltam, sosem emeltem szót, nem lett volna értelme. És igazából (ahogy a rendszerhez hasonlóan, úgy otthon is) megvolt mindenem, ami elnyomta bennem ezeket a vágyakat. Volt számítógépem, könyveim, számtalan filmem, a későbbiekben aztán saját szobám is, saját tévével (amit egyébként ritkán néztem, manapság pedig abszolút nem is nézek). Mikorra már saját szobám lett, nagyon ritkán tévéztem, az a korszak már addigra elmúlt, viszont előtte, még az általános iskolás korszak végéig szinte mindig a tévé előtt ültem... ahogy a családom többi tagja is.

Mint annak idején, mikor az őseink a tüzet ülték körbe, később ezt a szerepet a tévé vette át.

Ginen is azt teszi, mint oly sokan, amikor egy időre menekülni szeretnének mindezek elől: egy fiktív világba menekül. 

Mortimasz és Blú karaktere mindkettő megegyezik abban, hogy nekik megadatott a kaland és a nemes küldetés, mindaz, ami Ginen Beronis-nak nem... még akkor is, ha Ginen világa is van annyira csodálatos és fantasztikus, mint képzelt alteregóinak a világai. Amíg Mortimasz és Blú a küldetésüket járják, Ginen csak teng-leng a világban, keresve önmagát, keresve valami célt... ami túlmutat a "csak életben maradáson", ahol jelen állapota szerint tart. Csak ennyiről szólna az élet? Hogy ne dögöljünk meg?

Nem nehéz meglátni, hogy a regényben mindig úgy követik egymást a Mortimasz illetve a Blú történetek, hogy azok valahogyan reflektáljanak Ginen épp aktuális élethelyzetére. Mortimasz elindul a felnőtté válás neki is rögös útján, ahogy Blú is elindul, és a gondtalan gyermeki játékszobából kijut a természetbe, ahol rengeteg veszély leselkedik rá.

A valóság, az élet is pont ilyen.


Munka közben, az egyik volt munkahelyemen. Ahogy Ginen Beronis, úgy én is az állatvilág osztályon dolgoztam, és az itt szerzett tapasztalataimat írtam le a BERONIS-trilógiában is, a különbség, hogy a regényben a nagy multinacionális szörnyvállalatot nem Auchan-nak, hanem Walnys-nak hívják... De ahogy a Megapoliszi álmokból megtudjuk, az Acremcorp is így kezdte, majd később így vált belőlük egy óriási, csillagközi kolonizációs cég. Mélységes elkeseredés és fogyasztói kritika van ebben, amit e munka során átéltem. A mindent letaroló fogyasztói sáskaember itt valóságossá vált a számomra.

Nyílván Mortimasz és Blú történeteit úgy kellett megkreálni, hogy legyen bennük olyan történelem vagy motiváció, ami miatt Ginen Beronis kedvenceivé tudtak válni. Hiszen az ő életére reflektálnak ezek a mesék, ugyanakkor remekül ellenpontozzák Ginen túlságosan is valóságosnak ható életét.

Mint az érem két oldala, a mérlelg két serpenyője. A fantáziavilág és a regény valósága reflektál egymásra, hogy a későbbi részek során egyre inkább összefollyanak egymással, és kiderüljön, a fantasy sem volt teljesen "fantasy", és a valóság sem volt teljesen "valóság".

Ginen Beronis életének legmélyebb pontján van az első kötetben, a Megapoliszi álmokban, még akkor is, ha fizikailag legmélyebben a valóság és az "árnyékvilág" határán volt, amikor belezuhant az elátkozott zuhogóba, és a láthatatlan kezek lehúzták őt a mélybe. A megapoliszi lét, a hétköznapi, az anyagba süllyedt lélekölő világ azonban szintén rengeteg akadályt tartogat a számára. Helyt kell állnia, életben kell maradnia, munkát találnia (pontosabban: állást), és valamiféle saját exisztenciát megteremtenie magának. De kész van e rá? Képes lesz e rá? Mit akar egyáltalán?
________________________________________________


A későbbi részek során látni fogjuk, hogy Ginen csak egy a sok közül, az ő generációja szintén hasonló cipőben jár, és a Megtisztító Háború során (sajnos) meg fog adatni ezeknek a fiataloknak az a nemesnek hitt kaland, amire annyira vágytak, de sosem történt meg.

Ginen Beronis és Rae Anne Corzek mindketten a saját generációjuknak az egyszemélyes, szimbolikus képviselői.

Ginen Beronis gyerekként nagyon sok időt töltött a barátaival a falu környéki erdőkben, réteken, kis fakunyhókat építgettek, játszottak, napestig fociztak a suli betonpályáján. 

A játék az egyetlen olyan esemény, amikor mindannyian jelen vagyunk, a mostban, a pillanatban.

A kivonulók, a centrumkörzetekből a különböző peremkörzetek felé elindulók is ezt akarják, visszatérni a természetbe, ami Ginennek megadatott gyerekkorában, de később már jobban vonzotta őt a nagyváros, AcremCity. Körbebicajozta az erdőket, mintha keresne valakit, valakiket, akik addigra már sehol sem voltak, az erdők és a rétek is kiürültek Vronsy környékén. 

A gyermekkornak vége.

"Rae tekintete végigúszott a szoba csupasz, fehér falain. Látta a bekeretezett képeket, ő volt rajtuk. Fiatalon, homokszőke hajjal, mosolyogva. Majd a későbbi időszak képei, mikor már tizenévesen az iskolai tablóképeken mosolyog.

Legutoljára a szeme arra a képre tévedt, mikor talán hét- vagy nyolcévesen, egy mezőn áll, szőke, kócos fürtökkel, és a szabadság mámorító boldogságával mosolyogva néz bele a kamerába.

Minden, amire valaha is vágyott, minden, amit valaha is kívánt, mind-mind ott voltak már azokon az elkapott életeseményeken, azokon a régi képeken a falakon."

BERONIS: Megapoliszi álmok

__________________________________________________


A kolonizáció elérte a falut, új világ szelei fújnak, az Acremcorp világának szelei.

Ezek azok a szelek, melyek később majd valódi szélviharrá fognak alakulni, mikor kiderül, hogy a peremkörzetekre kivonulni nem elég.

A Megtisztulás nem ilyen egyszerű.

És így fog majd rájönni Ginen Beronis is, hogy inkább leélt volna egy életet az általa nagyon vágyott kalandok nélkül, mint hogy ennek a szörnyű háborúnak a részévé váljon, ahol igazából mindenki áldozat.

Harc a peremért, harc az elveszett-elvesztett gyermekkorért.

Elég ideig nézték gyerekeknek az embereket a centrumkörzetek monumentális díszletek között.

A felnőtté válás, az uralkodó rendszerrel való leszámolás kezdetét veszi, hogy eljöjjön a jelenkor pillanata, a "jelen" pillanata, melyet mindannyian otthagytunk...

Otthagytunk a távoli peremen, mikor valamikor a távoli múltban inkább Acrem-et választottuk. A modern életet.

Ginen Beronis története valahol az emberi civilizáció történetét szimbolizálja. Elindul otthonról, a paradicsomi gyermekkort maga mögött hagyva (kilökődve onnan vagy önszántából), mert úgy érzi, neki több jár. Az emberiség többre hivatott. Felhőkarcolókra vágyik, autókra, televízóra, mobiltelefonokra, mindarra, amivel a modern élet jár.

A Föld bolygót azonban már elvesztettük, és az emberiség hosszú ideje az űrben bolyong, céltalanul (akárcsak Ginen Beronis Megapoliszban), míg el nem érkezik a Szerán bolygóra. Megjelenik a szeranizmus, egy olyan ideológia, mely azelőtt sosem létezett. 

A Szeránon létrehozott városkolóniából tömegével kezdenek el áramolni a peremvidékekre, hogy ott a saját rendszerük szerint élhessenek a telepesek. Nem kérnek már ebből a velejéig korrupt, felülről irányított, hazug világból. Csak egyvalaki irányíthat mostantól: a Szerán.

Nem akarnak forradalmat A történelmi tapasztalatok szerint (és a forrásokból, kiszivárgott anyagokból, hiszen utólag mindig minden kiderül, napvilágot lát) sosem létezett tiszta forradalom. Ez csak a történelemkönyvek hazugsága. Nem akarnak forradalmat, a kivonulást választják.

Szabadságot.

Mint Ginen Beronis, aki velük ellentétben gyűlöli a peremet, ő a centrumkörzetekben és AcremCity-ben keresi a (hazug) szabadságot.

"Szabadság... egy véres felirat volt a falon..." (BERONIS: Megapoliszi álmok)
___________________________________________________


Ginen Beronis-nak mindig is nehezére esett az ismerkedés, részben brutális apja bántalmazásai miatt fiatalkorában, ami akaratlanul is megváltoztatta az emberekhez való viszonyát. A regényben Ginenben örök kérdés maradt, hogy az apja vajon járt e valaha az elátkozott zuhogónál, a Mara Harris-helyszínen, és ha igen, mit hozott el onnan? Egy csipetnyi gonoszságot? Ami csak felnagyítja mindazt a gonoszságot, ami egyébként is bennünk van, mint emberekben. Így lettünk "legyártva".

Ginen is járt a helyszínen, a regény így indul. Így az örök félelem szintén kialakul benne, hogy vajon belőle mikor fog előjönni az őrület? Vajon belőle is Brink Jones válik majd? 

("Szabadság... egy véres felirat volt a falon...")

Ahogy majd elérkezik a második és a harmadik kötet, kiderül, hogy Ginen "alteregója", a szintén létező (vagy nem létező?) Vakember szintén egy szimbólum, de ő a romlott, öreg, korrupt, minden ízében recsegő-ropogó, csak funkcionális, gépies szerepet betöltő rendszert szimbolizálja. Vakember maga a minden ízében romlott AcremCity megszemélyesítője, minden tette valójában a Város cselekedete (erről a témáról majd később bővebben, mivel sajnos nem tudok úgy írni róla, hogy ne lőném le a későbbi cselekmény fordulatait).

Vakember magának a rendszernek a megszemélyesítője, ősöreg, recseg-ropog, már csak létezik de nem él, és már csak a saját ösztönös vágyainak a kielégítése lehet az egyetlen célja.

Valahogy így látja Ginen Beronis a világot.

A BERONIS-trilógia egy személy, Ginen Beronis történetén keresztül meséli el az emberiség történelmét, mintha egy példabeszéd lenne, de ez majd a harmadik kötetre válik teljesen egésszé, A szeranizmus haragja című kötetben minden addig feltett kérdésünkre választ kapunk majd.

Később majd tervezek egy Vakemberről szóló ugyanilyen jegyzetet, de egyelőre még nem akarok bizonyos fordulatokat lelőni ezzel. A regények végig nyitva hagyják a kérdést, hogy a névtelen Vakember, a hajléktalan vándor, aki már szinte minden fajta kötődését elvesztette, ami e világhoz kötné, valójában nem Ginen Beronis jövőbeli énje e. Vajon nem a jövőbeli Ginen Beronis emlékezik vissza fiatalkorára, és az a bizonyos halott Ginen Beronis, akinek az igazolványkártyáját Vakember szemléli, valójában nem ő maga? És a halott Ginen Beronis valójában az a fiatal fiú, aki valaha ő volt, de már nem létezik többé?

A későbbi részek majd megadják erre a kérdésre is a választ.

A BERONIS-ban minden lényeges momentum benne van, ami velem történt, és minden tapasztalatomat, tudásomat beleadtam a megírásába. 

Nincsen értetlenségig bonyolult történetszál, megszűnik az ezerszer látott és olvasott, a rendszer megmentésére való törekvés. A Szerán bolygót is a saját tulajdonának tekintő rendszer, Acrem helyi városkolóniája el fog bukni, nem menthetik meg korrupt politikusok, álruhába bújt igazságosztók, szuperhősök, gengszterek, hős rendőrök, de az átlagemberek sem. 

A három köteten kereszült haladó történet a kismeber szemén keresztül kerül bemuatásra, mert egy új, emberközpontúbb világ felépítése csakis alulról, az alapoktól kezdve jöhet létre. A rendszer elbukott, így az EMBER kerül a vizsgálat tárgyává.

Valahol mi mindannyian Ginen Beronis-ok vagyunk. Teljesen hétköznapi, botladozó, az életének valamiféle célt kereső elveseztt élek, mint valahol mindennyian, és emiatt tökéletesen alkalmas az azonosulásra.

A második kötetben, a Garivenháborúban elsüllyed minden, hogy aztán a harmadik részben, A szeranizmus haragjában valami új jöhessen létre.

Hogy aztán minden kezdődhessen előlről...

Most már egyáltalán halvány fogalmam sincs, mennyire lesznek sikeresek a könyvek, de az biztos, hogy részemről mindenképpen hasznos volt a megírásuk, mert helyre tudtam tenni magamban néhány dolgot.

A BERONIS-trilógiába szívemet-lelkemet, és szinte minden időmet beletettem, szabadidőmet és állásokban eltöltött időmet is agyban a cselekmény és a töténet elképzelésével töltöttem. Bárhova is jutok az életben, az én hivatásom a BERONIS-trilógia megírása lesz mindörökké, bármilyen állásom is legyen, az csak egy állás lesz, az igazi munkámnak nem azt fogom tekinteni. Csupán egy olyan időtöltés, amiből pénzt kapok, amivel a túlélésemet fedezni tudom.

Az évek múlásával ezt egyre inkább igaznak látom, mivel egyre kevesebb dolgokban tudok hinni, ahogy körülnézek. A tömegtermelés már túlmutat önmagán is, elárasztanak minket minden irányból a tartalmak, az internetes oldalakon, virtuálisan és a valóságban is. Filmek, könyvek árasztják el a polcokat minden mennyiségben, így mi az esélye, hogy pont a BERONIS-t fedezze fel valaki, és emelje le a polcról? Egyre inkább azt látom, hogy a tehetség és a belefektetett munka csak apró töredék, a lényeg minden esetben a pénz. A reklám. Én megteszek mindent a saját erőmből, de sajnos az egyén kevés ehhez.

Mögöttem nem áll senki, én ezt teljesen egyedül csinálom.

A BRFK-s kiszivárgott paranormális videóanyagot is e célból hoztam létre, hogy minél több embert elérjek, aztán hogy közülük ki az, akit megragad ez a világ, azt én már nem tudom befolyásolni. De legalább az ajtót kinyitottam a számukra.

Ma már ehhez hasonló hangzatos címeket kell adni egy taralomnak ahhoz, hogy átüsse az egyének ingerküszöbét, ami nem egyszerű, mert minden egyes nap minden egyes percében ezer dolog van, ami megragadja a tekintetünket, figyelmünket, és ez már annyira megszokott a számunkra, hogy simán átsiklunk sok minden felett.

Olyan felett is, ami esetleg valamilyen fajta értéket is képviselhet.

Az érzékeink túltöltődnek a szüntelen ingeráradattól.

Ma már minden youtuber videós mögött is cégek állnak. Nem saját erejükből hozták létre azt, amit létrehoztak, azt csak mi látjuk. Egy átlagos feltöltőnek nem nézik meg milliónyian a tartalmait. Ez egy nagy kamu, amit az átlagember sikeresen megzabál.

Ez a fajta túlfűtött tömegtermelés azt hozza magával, hogy egyre nehezebb lesz kitűnni, és aki mégis ki tud, az sem a tehetségével fog kitűnni, hanem hogy kik állnak mögötte. Ezt nem volt könnyű megemésztenem, mert én még hittem a tehetségben, hittem az iskolai tanáraimnak, akik azt mondogatták, sok munkával sokra lehet vinni. 

Ma már tudom, hogy mindez kamu volt.

Ők is egy elavult rendszer "termékei" voltak, ma már az is idejétmúlt, amit valaki tegnap mondott, nem hogy húsz-harminc évvel ezelőtt.

Nem a belefektetett munka számít, hanem hogy kiket ismersz. Ez pedig komolytanná teszi az egész játszmát, mert csak egy szűk körnek van nyitva a kapu, ahol a lehetőségek tárháza várja őket.

De a jó történet jó történet lesz száz és kétszáz év múlva is, úgyhogy a legfontosabb az, hogy arra tudjak hatni, amire van ráhatásom, és megtegyem azt, amit képességeim szerint meg tudok tenni. Sajnos egy olyan birka országban élünk, ami csak a lehúzást ismeri (a víz alatti lehúzó szellemkezek a Megapoliszi álmokban), de ezt én már annyira természetesnek veszem, hogy már nem is érdekel, egy-két óráig nagyon tud fájni, de aztán túlteszem magam rajta.

Az arctalan tömeg manapság csak a virtuális kommentekben tudja kiélni magát, hogy elfojtott dühét valaki másra öklendezi. Bármit is mond, az nem nekem szól, hanem önmaga kétségbeesett létének a megnyílvánulása.

Tehát, teszem amit tennem kell továbbra is. Igazából nem tudom se jól, se rosszul csinálni, csak csinálni. Ha csak egy emberhez is eljut a munkám, és megérti a mondanivalómat, már akkor is boldog leszek, és már akkor is elértem valamit.

Édesanyám

"- Mi a fenét néztek, takarodjatok vissza a szobátokba, most! - rikácsolta az apja lihegve rá és a hugára.


Nem volt mit tenni.


Ginen becsukta az ajtót, és leült az ágyra. Hallotta a mozgások neszeit, az ütések csattanásait, a kő és a test tompa koppanásait. Hallotta apja vad szuszogását, szitkozódását. Hallotta, ahogy anyja időnként felnyög, és kéri az apját, hogy hagyja abba.


De nem hagyta abba..."

BERONIS: Megapoliszi álmok 

A BERONIS: Megapoliszi álmok bizonyos részeit a szomorú valóságunk inspirálta, többek között édesanyám története is. E jelenetet élőben átélni, mondani sem kell, szörnyű élmény volt. édesanyám térdcsontja tört el akkor, melyet most egy műanyag protézis helyettesít, és éppen a napokban volt a negyedik (és remélhetőleg utolsó) műtéte.

A BERONIS: Megapoliszi álmokból kiderül, hogy hosszas bírósági folyamat indult el a vagyonmegosztás miatt, mikor a válási procedúra befejeződött. Apám sosem nyerte el a bűntetését azért, amit tett, mivel édesanyám nem merte beperelni (félt, hogy mi lesz velem és a húgommal, akik az apámnál maradtunk), majd letelt az 5 év, ami az ügy elévülését jelentette.

Mert ez egy ilyen világ, édesanyám örök életében viselni fogja ezeket a sebeket, de az 5 év lejárta után már semmit sem lehet tenni. Hogy haragszom e az apámra? Természetesen igen, de nem csak ezért, hanem a rengeteg játszmáért, amit édesanyámmal szemben (a megcsalások, a piszkálások, satöbbi, a regényekben bővebben kifejtem, ezzel talán segíteni tudok hasonló helyzetben lévőkön, hogy jobban felismerjék ezeket a játszmákat, bár mindig csak utólag leszünk okosak) és a gyerekeivel szemben végigjátszott, de azt hiszem a trilógia írásakor ezeket a meg nem oldott sebeket sikerült helyretennem magamban ahhoz, hogy ne akadályozzanak az életben, és a más emberekhez fűződő kapcsolataimban.

Az állandó verések valahogy összekötöttek minket édesanyámmal már a kezdetektől, hiszen mikor engem bántottak, mindig ott odajött és nem egyszer ő is kapott, ha meg mert szólalni. Húgomnak szerencsére sikerült ezt elkerülnie. Ő valahogy mindig is közelebb állt apámhoz, mint én, aki inkább anyás voltam. Aztán mikor elkerült tőlünk, évekre megszűnt a kapcsolatom anyámmal, ahogy ezt a Megaoliszi álmokban is megírom Ginen Beronis esetében. Aztán megtudtam, hogy egy otthonba került, ahol szerencsére a gondját viselték, de ki tudja, mennyin múlt, hogy sokkal tragikusabb események következzenek be. Anyámnak sosem volt kire támaszkodnia az apámon kívül. Mai napig fáj, hogy mennyire vak voltam akkoriban, és hogy csak később esett le, hogy sokkal rosszabbúl is végződhettek volna a dolgok. De abban azokban az időkben még apámmal éltem, és bár az általa kreált hazugságok foszlányai már kezdtek szétfoszlani, de még nem annyira, hogy meglássam az igazat. Akkoriban nem szabadott máshogy viselkedni, csakis úgy, ahogy apám (a Megapoliszi álmok "faterrendszere") azt elvárja, és anyámmal beszélni, bámilyen kapcsolatot ápolni vele tiltott dolog volt. Tartott a válóper, apám érdekei nem azt diktálták. Amikor aztán beidéztek engem is, és ennek ellenére mégis az anyám oldalára áltam (ahogy a Megapoliszi álmokban ezt meg is írom), igen nagy fejmosást kaptam (verést akkor éppen nem).

Ma már mindennek a fordítottja a valóság: az édesanyámmal napi kapcsolatban vagyok, apámmal viszont már évek óta nem beszélek. Eleinte még hívogattam őt telefonon, de miután kijelentette, hogy nem kiváncsi rám és ne is hívogassam, nem beszéltem vele többet.

De most már elfogadtam ezt az állapotot, és inkább áldom az Istent azért, hogy végre kigabalyodhattam a hazugságok kibogozhatatlan hálójából, és tisztábban láthatom a világot. Szerencsére mostanra már se lelki, és még inkább testi nyomai sincsenek a múltnak.

Édesanyám viszont segédeszközök nélkül sosem állhat már a saját lábára. Minden értelemben ki volt használva, ahogy egy embert csak ki lehet használni: idegileg, szellemileg, mentálisan, fizikálisan... én pedig még túl kicsi és túl vak voltam, hogy mindezt észrevegyem. Apám mindent gondosan elrendezett már jó előre, hogy a vagyonmegosztásnál később ne legyen semmilyen gond: Édesanyám feketén dolgozott, mint varrónő (mai napig hallom parányi házunkban az egész napon át tartó varrógép zúgását, látom a kiskutyánkat, aki nem zavartatta magát ott feküdt a varrógép lábainál... megboldogult Gombóc nevű tacskónk nagyon szerette édesanyámat, mindenhova elkísérte), aztán ugyanígy segídkezett később is, mikor apám megnyitotta a sörözőjét (a Megapoliszi álmokban mindezt részletesen megírtam). Ki lett forgarva a saját vagyonából, de a válási procedúra alatt apám bezzeg követelte tőle a gyerektartási díjat, holott egyáltalán nem szorult rá anyagilag.

Lehetne mondani, hogy nem szabadott volna mindezt hagynia, és nem szabadott volna ennyire kiszolgáltatott állapotba kerülni... de ismerve a "családunk" helyzetét sajnos nem nagyon alakulhatott volna másként... Édesanyámnak minden ismerősével való kapcsolattartás meg volt tiltva apám által.... így szinte egy börtönben élt, és csak két választása volt: vagy megy, vagy marad.

És ő maradt.

Mindezek ellenére azonban édesanyám szinte a csodával határos módon szerencsére jól van, nem adta fel és éli továbbra is az életét, dolgozik is... mindent megtesz, hogy normális életet éljen. Példaértékű a kitartása, és nagyon büszke vagyok rá emiatt!

Szeretlek Anya!