Két zseniális, "európai" horrorfilm

01/09/2020

A közelmúltban láttam két olyan remek horrorfilmet, melyek ugyan eléggé ismertek, de azért gondoltam lejegyzem, hátha nem mindenki hallott róluk. Mindkét filmet különlegessé tesz a nagyon erős hangulat, és a remek történet. 

Mindkét film "európaisága" főként abban nyilvánul meg, hogy erőteljesen a hangulatra utaznak, nem pedig olcsó trükkökkel próbálnak félpercenként "ijesztgetni".

FIGYELEM! SPOILER-ALERT!

Az első egy svéd horrorfilm, a Let The Right One In (Engedj be!) 2008-ból, Tomas Alfredson rendezésében.

Alapjáraton nem szerettem sosem a vámpíros filmeket, fogalmam sincs, hogy miért, valahogy sosem érdekelt a téma, amikor pedig a nagy Twilight-őrület volt, azt szabályosan ki nem állhattam. Minden vámpíros történet alapmotívumai között szerepel a szerelem, mely itt is megtalálható, két kisgyermek személyében, akik között különös fajta kapcsolat alakul ki. 

Oskar egy hétköznapi kisfiú egy unalmas kis svéd kisvárosból, ahol mindennapos látvány a hó és az ezzel járó fagyos éjszakák. A fiút az iskolában gyakran bántalmazzák, a szülei pedig elváltak, nem meglepő módon tehát erőteljes önbizalomhiányban szenved, amelyet az apjánál keresne, de alkoholproblémái miatt nem igazán számíthat rá. Minden megváltozik azonban, mikor új lakók érkeznek a lakótelepre, ahol Oskar az anyjával él: a fekete hajú kislány, Eli, és egy idős bácsi, aki leginkább a bácsikájának tűnik. A kislány nem mutatkozik az emberek között, erősen elzárva éli életét a külvilágtól, csak Oskar előtt jelenik meg, amikor a kisfiú éjszakánként egyedül bolyong a lakópark játszóterén. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és innentől kezdve egyre gyakrabban mozdulnak ki együtt, és egyre gyakrabban keresik egymás társaságát.

Eli-ék érkeztével azonban felbolydul a városka nyugalma: gyakori éjszakai gyilkosságok történnek, melyeket a kislány bácsikája követ el. A lány ugyanis a külsejével ellentétben egy rendkívül idős vámpír (néha látjuk valós alakjában, idős asszonyként), és az idős férfi a számára nélkülözhetetlen vért szállítja a gyilkosságok által. Zseniális csavar a filmben, amikor kiderül, hogy az idős férfi nem más, mint Oskar elődje (ki tudja, hányadik). A kisfiú és a kislány ugyanis a film végére kettesben elindulnak, és otthagyják a kisvárost, hogy egy másik helyen éljenek tovább... így járnak városról-városra, amíg nem válik újra annyira "forróvá a skandináv talaj", hogy újra és újra kereket oldjanak.

Mint látható, a történet egyszerűen zseniális, és a karakterek is jól megírtak. A film jól adja át az unalmas skandináv kisvárosi feelinget, életunt, kocsmában ülő idős embereket látunk, illetve magányos, bolyongó fiatalokat, akik egymás abuzálásával élik ki erőszakos ösztöneiket. Nekem a karakterek és a történet háttere leginkább egy Stephen King-történet hátterének hasonlított, ő is nagyon hasonló, a valóságból és az életből merített karaktereket mutat be a regényeiben (és a regényekből készített filmekben).

Az örök vándorlásra, embervér-ivásra ítéltetett magányos kislány és az önbizalomhiánnyal küzdő, szintén magányos kisfiú megindító története ez, melyből (természetesen) egy amerikai remake is készült 2010-ben. Az amerikai rameke-ek hű szokásaihoz híven a másolat természetesen sokkal gyengébb lett, mint az eredeti. Talán csak egy példa van, amikor egy amerikai horror-remake jobb lett az elődjénél, ez pedig a Kör amerikai verziója (bár, mivel én szeretem a japán filmeken, különösen a belőlük annyira sugárzó magány érzete miatt, nekem az eredeti verzió is tetszett). A 2010-es amerikai remake címe Let me in volt, és az az ausztrál Kodi Smit-McPhee szerepel (ő játsza Oskar-t), aki egy másik nagy kedvencemben, a The Road (Az Út) című Viggo Mortensen-filmben is játszott (a film Cormac McCarthy regényéből készült).

Az eredeti, svéd film előzetese:

A következő film, az Anyám szemei (The Eyes Of My Mother) 2016-ból, mely nagy meglepetésemre, mikor utánanéztem kiderült, hogy amerikai, ezért is raktam idézőjelbe a címben szereplő "európai" szót.. Nagy meglepetés volt, mert annyira európai szellemben készült, hogy a három főszereplő is portugál nemzetiségű, portugál nyelvű énekek és dalok szólalnak meg a filmben.

A film rendezője, Nicholas Pesce amerikai rendező, és a film is csupán 77 perces, de rendkívül lassú tempóban, európai módon készült, és ezt nem úgy értem, hogy bármilyen módon zavaró lenne. A fókusz a karaktereken és a helyszínen van, a család mindentől távol él egy aprócska farmon, egy teljesen letisztult világban, mondhatnánk, de még sincs így. A civilizáció nyomai csupán egy nem túl távoli, a vidéket átszelő országút jelképezi, ahol néha-néha felbukkan egy-egy autó vagy kamion (ennek majd fontos szerepe lesz a filmben), illetve egy kisváros néhány percnyi távolságban, mely kocsival megközelíthető.

Az Anyám szemei úgy indul, mint egy másik kedvenc horrorfilmem, a 2011-es A vérzés (amelyet szintén ajánlok mindenki figyelmébe), amely szintén amerikai film, de rendkívül európai stílusban készült. Egy magányosan, mindentől elzárva élő család életében egyszer csak megjelenik egy magányos utazó, aki egy kis iránymutatást kér a családtól, és bekéredzkedik a házba is. A család beengedi, de mint kiderül, a már eleve különösen viselkedő fickó nem más, mint egy sorozatgyilkos, aki újabb áldozatát jött becserkészni.

A két film közötti hasonlóság itt véget is ér, ugyanis A vérzésben a teljes sztorit az teszi ki, ahogy a gyilkos lemészárolja szép lassan a családot (mely egy sötét titka miatt zárta el magát a külvilágtól, de hogy mi az a titok, azt nem árulom el), itt azonban rögtön az elején hatástalanítják a férfit, és elzárják őt a szomszédos pajtában. Leláncolják, és minden nap ételt visznek neki, mintha csak ő is az egyik haszonállat lenne. A család tagjai szinte nem is beszélgetnek egymással, állattartással foglalkoznak, illetve esténként a tévét bámulják. Megszokott módon, gépiesen zajlik az életük, míg a fickó fel nem bukkan, akit a főszereplő kislány, Francisca gyakran meg is látogat a pajtában, a szülei teljesen ráhagyják a férfi "gondozását".

Telik múlik az idő, és Francisca szülei meghalnak, a felnőtt nővé érett kislány pedig teljesen magányosan, teljesen egyedül marad a farmon, egyetlen társa a leláncolt férfi, Charlie... amíg már ő sem. A nő megpróbál kapcsolatot létesíteni az emberekkel a közeli kisvárosban, de ez nem jár sikerrel, így folytatja magányos életét a farmon, az állatok között, ahogy azt a szüleitől látta.

Rendkívül szívszorítóvá válik a lány magánya, aki sok mindent megtanult a szüleitől, de az emberekkel való kapcsolatteremtés mikéntje teljesen kimaradt az életéből, és az se biztos, hogy alkalmas erre. Nagy magányában a szülei hagyományait viszi tovább, az állatokkal foglalkozik, rendben tartja a házat, illetve esténként leül a tévé elé, bár látszik rajta, abszolút nem érdekli őt, mi megy benne, soha nem is érdekelte, csupán csak egy ellesett hagyományt folytat gépies módon. Akkor válik ez a magány rendkívül sötétté és borzongatóvá, mikor a nő kiássa szülei már csonttá aszalódott földi maradványait, és amiatt sír, hogy miért hagyták itt őt. Ő most itt van, teljesen egyedül, és nem tudja, hogy mihez kezdjen az életével.

Talán ez volt az egyik legerősebb és legszomorúbb, legnyomasztóbb jelenet, amit valaha filmen láttam.

A másik zseniális sztorielem, a sorozatgyilkos szerepe, hogy neki is lehet végül is haszna azzal, hogy enyhíti a lány magányát. Később, mikor Francisca felnőtté válik, egy rendkívül bizarr, minden érzelmet nélkülöző szexjelenet is van közöttük, talán éppen azért, hogy a nő utódot biztosítson magának (és a "helyszínnek"), ez azonban nem jön össze.

Talán a természet döntött így.

Kiemelném a film zenéjét, a soundtrack-jét sokszor meghallgattam, és nagy mértékben járul hozzá a film különleges, földöntúli hangulatához, melyhez még hozzá ad a főszereplőnő játéka. A portugál származású, Amerikába emigrált Kika Magalhães remekül hozzá a kissé zakkant, magányos lány szerepét, és a mozgásán, az arcán, a tekintetében is van valami "földöntúli", a rendező egy interjúban elmondta, hogy pont ezért is választotta ki a szerepre a nőt.

A film teljesen fekete-fehér, tehát operatőri munkáról csak annyiban beszélhetünk, hogy remekül használják az árnyékokat és a fény-árnyék játékokat a filmben. A fekete-fehér jelleg egyébként szintén hozzáad a film hangulatához, nem véletlenül forgatták le így, illetve talán részben így próbálták ábrázolni azt a városi szemmel nézve "elmaradott" életmódot, amit ez a magányos család folytat minden emberi kapcsolattól elvágva (és egymástól is elvágva, mert inkább egymás mellett élnek, mint egymással, de hogy miért alakult ez így, arról nem szól a film).

Ennek a filmnek, az előző Engedj be!-vel ellentétben nincs különösebb mondanivalója, és nem is akar semmilyen különösebb gondolatot átadni. Egyszerűen a hangulatával próbál hatást elérni, sikeresen, és arra figyelmeztet, hogy a természettel együtt élés még nem garancia arra, hogy lelkileg és szellemileg tisztább emberek nevelődjenek ki, mint a sokkal "fertőzöttebb", civilizáltabb városokban. Egyik létforma sem garancia semmire, mindkettőt lehet rendkívül rossz, inkompetens módon, illetve valamivel jobban, okosabban is csinálni.

A film előzetese: