A város szemléletének struktúrája, eligazodás térben és időben (jegyzetek)

07/18/2020

A BERONIS-trilógia szinte állandóan jelen lévő, a háttérben megbújó (vagy kiemelkedő) szereplője Megapolisz, mely egy rendkívül sokszínű, sokarcú élőlény. A centrumkörzetek külsőségeiben (és életstílusában) különböznek a külső körzetektől, nem beszélve a városállam legszélén elhelyezkedő természetközeli peremkörzetekről.

A regény fő témája mégiscsak a centrumkörzetek (modern, monumentális nagyváros) és a peremkörzetek (faluvilág) szembenállása adja. A könyvekben igyekeszem olyan hangulatot kelteni, hogy a centrumkörzetek (melyek közül kiemelkedni a központ, AcremCity) átláthatatlan, embertelen kőlabirintusok, amelyeket lehetetlen kiismerni, és amelyek külsőségükben egy önmagánál is túlnőtt hatalmat testesítenek meg az építészet segítségével. A monumentális külső tehát (ellentétben rengeteg tudományos-fantasztikus történettel), nem csak egy sablon sci-fi motívum, hanem egy az uralkodó réteg által (többnyire gépmunkásokkal) létrehozott, felépített szimbólikus jelkép. A hatalmas tornyok és felhőkarcolók árnyékában járva csodálatot érzel, ugyanakkor minden akremita tudja, hol a helye, és fel sem merülhet bennük a lázadás gondolata (erről bővebben a Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: Megapolisz című bejegyzésemben írtam).

Az építészet azonban mindig is érdekelt, és szeretnék néhány példát hozni kedvenc gondolkodóim, filozófusaim munkáiból, melyekre én is támaszkodtam (és támaszkodom) a BERONIS-trilógia írása közben.

Kevin Lynch (1919-1989) volt az első, aki a városi környezet tükörképét elemezte, és azt társadalmi jelenségként értelmezte. Ez a fajta realizmus túlmutat az esztétikai értelemben vett látvány kategóriáján, és elvezet a környezetlélektan, a társadalmi tudat és vele a kultúra világába.

Hogy milyen formák között érezzük jól magunkat, hogy milyen jelenségeket várunk környezetünk elemeitől és elrendezésétől, az valójában földrajzilag, társadalmilag és történelmileg változik, de mindig szerves része annak a jelenségnek, amit kultúrának nevezünk. Mert a kultúra valójában nem más, mint a társadalom generációkon keresztül kidolgozott és áthagyományozott viselkedésmintáinak rendszere. Eezek a viselkedésminták határozzák meg lakókörnyezetünket is a szobák berendezésétől kezdve a kapuk kialakításán át az utcák és terek használatáig.

Meggyesi Tamás: A városépítés útjai és tévútjai. Műszaki kiadó 1985

Kevin Lynch: A városkép szemléletének struktúrája (1960)

A tanulmányozandó városképek összetevői öt típusba sorolhatók:

utak (paths)

határok (edges)

negyedek/körzetek (districts)

csomópontok (nods) és

iránypontok (landmarks)


MAJZIK ESZTER 

KEVIN LYNCH: 

A város szemléletének struktúrája (1960) 

(Forrás-ismertetés) 

"A harmonikus szerkezeti koncepció, mint kommunikációs rendszer" Lynch mindenekelõtt a városnak, mint képnek olvashatóságát emeli ki elsõként, mintegy bevezetõként tanulmányához. Két nagyobb részre bontva írását, bepillantást nyújt nagyon is "emberközpontú" városrendezési szemléletébe. Elsõként az "olvashatóság" mint városi "élmény" koncepcióját taglalja, majd áttér a városban "fizikailag felfogható tényezõk" jelentõségének ecsetelésére. 

Az olvashatóság (felülnézet, városi "tájkép") mégpedig a város lakóinak szemszögébõl formálódó, döntõ tényezõ abban, ahogyan a ma embere "megéli", "átéli" városát. Igen, úgy kell felfogni a várost, Lynch szerint, ahogyan azt lakói látják. Ez a fajta "belsõ kép" az, ami formálja, alakítja, segíti az orientációt, az "élõhely megtalálását", ami minden (nem csak) ember alapvetõ igénye. A belsõ kép és az olvashatóság így kulcsfontosságúvá válik, mind az egyén jövõképének kialakításához, tudásának kibontakoztatásához, mind pedig az ideális lakóhely megtalálása szempontjából. A környezet az egyéni fejlõdés "pozitív tényezõje" és társadalmi jelentõségû is egyben. A városi kép, mint egy "kollektív emlékanyag" segíti a városi emberek különbözõ "rétegeinek" kommunikációját. 

Ezért fontos, hogy a város legyen jól olvasható, áttekinthetõ, és kellõ biztonságérzetet nyújtson. Néhol lehet rejtélyes és meglepetésekkel teli, de soha ne fenyegessen azzal, hogy lakója esetleg eltéved benne. A városkép legyen fejlõdésképes, nyitott a változásokra, a módosításokra, arra, hogy a "megfigyelõ" saját igényeinek megfelelõen alakíthassa. 

Ezután a várost három fontos szempont figyelembevételével lehet csak megközelíteni: a) Azonosság: fel kell ismerni a várost, mint önálló, elhatárolható egészet; b) Struktúra: hozzá kell rendelni egy formai, térbeli szerkezetet; c) Jelentés: ez a szerkezet a megfigyelõ számára jelentéssel kell bírjon. Ez a jelentés egyéni, korántsem egységes, ezért fontos, hogy a város sokféle igényt kielégítsen, és a különbözõ, egyéni jelentések kibontakozását segítse. A városnak, Lynch szerint meg kell felelnie bizonyos kritériumoknak: ilyenek a tágasság, az áttekinthetõ szerkezet, a készség, hogy megkönnyítse a gyakorlati életet, az integráltság, a közbiztonság és a kommunikáció a környezõ településekkel. 

Nevezhetjük az olvashatóságot akár "imagibilitásnak" is, amely a szerzõ szerint azért dialektikus folyamat, mert mind a szemlélõ, mind a kép hatnak egymásra, kommunikálnak egymással. Így a kép alakítható, módosítható a szemlélõ által. Lynch ennek a "fokozatos alakítási folyamatnak" termékeként látja a mai várost, a "metropoliszt". A környezet "dimenziókra" való felosztása szerinte újkeletû cél, ezért csak mostanában került a kutatás középpontjába. 

A metropolisz, mint új funkcionális egység magában hordoz egy (vagy több) ellentmondást is. A közismert városkép, amely sok, egyéni, szubjektív "városi-kép" összhatása, ezeknek egyenként ellentmond, ezekkel szemben áll. Az "általánosított" városkép mindig korlátozott és összefoglaló jellegû, míg az egyéni "imagibilitások" ezzel szemben nehezen kifejezhetõek. 

Áttérve a fizikai tényezõk jelentõségére, Lynch bizonyos "tényezõket" állít egymás mellé, amelyekre nyomatékosan felhívja az érdeklõdõ várostervezõ figyelmét. 

a) utak, utcák, járdák, sétányok, csatornák - amelyeket a városlakó követ, a városkép uralkodó elemei (a legtöbb ember számára ezek az utak jelentik a bennük kialakult városkép uralkodó elemeit. Miközben közlekednek, a várost figyelve a környezetre jellemző minden más elemet ennek a dominánsnak az alapján rendeznek egységgé, városképüket az úthálózatok összefüggései értelmében alkotják meg); 

b) határok, folyók, falak, települések - határok, de a kontinuitást is biztosítják egyben (a város lineáris, de nem utcaként megjelenő elemei: természetföldrajzi, övezeti vagy fizikai választóvonalak, amelyek átjárókat és kapukat is tartalmaznak); 

c) lakónegyedek, körzetek, kerületek, szektorok - a legtöbb ember ezek alapján szerkeszti meg városát (a város kisebb-nagyobb jellegzetes, egymástól eltérő megjelenésű és tartalmú területi egységből, övezetből áll); 

d) csomópontok, elágazások, keresztezõdések, várócsarnokok - ezek stratégiai központok, itt vált át az egyik struktúra a másikba, egy negyed életének fókusza, jelképe (nemcsak a fontosabb utak találkozási pontjai, hanem a város centrumai, utalkodó központi helyei. A csomópontok a városnak azok a stratégiai központjai, a nyüzsgő életnek azok a gócai, ahová a megfigyelő behatolhat, vagy amelyeket alaposan körüljárhat. Főképpen az útvonalak elágazásairól, a közlekedési hálózat útkereszteződéseiről, vasúti szárnyvonalak kiindulópontjairól van szó, azokról a helyekről, ahol az egyik struktúra átvált egy másikba. Némely ilyen góc az említettek mellett egyszerűen annak a puszta ténynek köszönhetően jön létre, hogy funkciók egész sora koncentrálódik egy helyre. Az ilyen gócpontok aztán valóságos fókuszává lesznek egy-egy negyednek, és szétsugározva az odakoncentrálódott erőket, egyúttal azok jelképeivé is válnak. Voltaképpen központoknak nevezhetjük őket);  

e) iránypontok, épületek, grafikai jelzések, földrajzi tényezõk, hegyek, üzletek, stb. - az identifikációt segítik (jellegzetes terepalakulatok, emlékművek, tornyok, építmények, homlokzatok, amelyek a városban élők számára az azonosulás és a tájékozódás elemei, és egyben a környezet gazdagságának, változatosságának jelképei). 

Lynch tényezõi szorosan összefüggnek, kölcsönösen erõsíthetik egymást, de bomlasztólag is hathatnak egymásra. A szerzõ számára (és számunkra is) fontosabb, hogy az ember alakítsa környezetét, mint hogy környezete alakítsa õt. A város így egy "mesterséges, mûvészi módon megtervezett világ", az ember teremtménye, embertõl, az embernek, az emberért. 

Lynch nem gyõzi hangsúlyozni a város, mint "benyomás" jelentõségét, teret és kutatási "terepet" adva ezzel az antropológusoknak (is). "Jelentõséggel bíró tartalom". "Benyomások", amelyben fontos szerepet kapnak a hangok, színek, szagok, lejtõk, az aszimmetria. Úthálózatok, amelyek egy "melódiához" hasonlóan "térbeli változások, izolált, ütemes soraiból" állnak össze "melodikus egésszé". Jelzések, amelyek környezetükkel kontrasztot alkotva válnak igazán fontossá. Jelzések, amelyek kontrollálhatóak, amelyek ha csoportban vannak, még figyelemfelkeltõbbek ("jelcsoportok"). 

Lynch relativista város-szemléletét mi sem mutatja jobban, mint a város sokrétûségének, változatosságának hangsúlyozása. Tartózkodás a szigorú formáktól, az egyoldalúságtól. Az "ideális" város, (ha van ilyen), "bõvelkedik a különbözõ építészeti formák egész skálájában", megfelelve ezzel a különbözõ beállítottságú, személyes világképpel rendelkezõ szemlélõknek (akár csak lakóinak is). 

Lynch számára a struktúra olyasmi, ami mindenben jelen van, csak "utána kell járni", meg kell jeleníteni, meg kell világítani, mert néha rejtõzködõ, nehezen érthetõ, de ha jobban szemügyre vesszük, bizonnyal fellelhetõ.