"Ki a franc az a Mike Jordan???"

12/22/2022

NAPI MOTIVÁCIÓ, avagy VALAHOL mindenkinek el kell kezdeni...

Éppen Roland Lazenby könyvét olvasom gyermekkorom egyik nagy idoljáról, Michael Jordan-ről. Már írtam róla előző bejegyzésekben, mennyire nagy Bulls-rajongó voltam annak idején, még a 90-es években, amikor a kosárlabda egyszer csak berobbant az életünkbe. Egy amerikai sportág, számtalan színes figurával, érdekes csapatokkal, mindannyian a kosaras kártyákat gyűjtöttük, és VHS szalagokra a megboldogult, jó emlékű TV3-ból felvett meccseket néztünk (mivel amikor a mérkőzések kezdődtek, Magyarországon már késő este volt, nekünk meg ugye menni kellett az iskolába másnap).

Álljon itt egy idézet a könyv elejéről, amikor még a kis Mike Jordan nem volt Michael Jordan, és amelyből kiderül, neki is ugyanolyan rögös út vezetett a sikerhez, mint bárki másnak...

"...a végeredmény az lett, hogy ez az akkor még kevésbé ismert wilmingtoni játékos, aki a Carolina-edzők számára bizonyos szempontból rejtélynek számított, elindult az Ötcsillagos Pittsburgh 2 táborba, hogy ott megnézze, mire képes az ország minden szegletéből érkező, korosztályukban a legjobbak között jegyzett kosárlabdázók ellen. Olyan játékosok voltak ők, akik Jordannel ellentétben sokszor már kilencedikes és tizedikes középiskolásként bekerültek az első csapatba. 

(...)

Brendan Malone, egy intelligens és keménykezű segédedző a Syracuse Egyetemről akkor már több éve az Ötcsillagos táborban dolgozott. Az azt megelőző nyáron a csapatában kapott helyet Aubrey Sherrod és a magasan jegyzett center, Greg Dreiling is, akikkel megnyerték a tábor bajnoki címét. (...) Az edzőnek azonban még a draft előtt ott kellett hagynia a tábort egy családi vészhelyzet miatt, aki így jóbarátját, Tom Konchalskit bízta meg azzal, hogy az első napi edzőmérkőzések után válasszon neki játékost. Az utasítás nem is lehetett volna világosabb: Dreilinget és Sherrodot kell kiválasztania.

(...) 

Malone korán visszatért a következő nap reggelén, és első útja kollégájához vezetett, aki épp az ebédlőben reggelizett. "Azt mondta: >>Mutasd meg a csapatomat!<<" - emlékezett Konchalski. "Azt mondtam: >>Elsőként húztam.>> Ő visszakérdezett: >>Derlinget választottad?<< <<Igen<< - mondtam. Aztán folytatta. >>Aubrey Sherrodot is?<< Mire én: >>Nem.<< >>Mi az, hogy nem?<< kérdezte dühösen. Aubrey Sherrod az első számú dobóhátvéd a végzősök között. >>Én egy észak-karolinai srácot választottam.<<

(...)

"Brendan azt kérdezte: >>Ki a franc az a Mike Jordan?<< Teljesen kikelt magából. Az igazság az, hogy nem a franc szót használta. Szinte fortyogott. >>Mit tettél velem? KI az a Mike Jordan?<< Tom azt mondta neki: >>Nyugi, nyugi kiváló játékos. << Brendan nem nyugodott meg. Elsétált, de tiszta ideg volt.

(...)

Garfinkelnek [Howard Garfinkel, az Ötcsillagos tábor egyik szervezője] eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia barátját, Dave Kreidert, a Street & Smith Évkönyv szerkesztőjét, ami a kor legnagyobb egyetemi előszaezonnal foglalkozó kiadványának számított. A magazin 650 végzős középiskolást listázott, akiket az adott évben a legjobbak között értékeltek. "Dave" - kérdezte Garfinkel. "Mike Jordan hányadik a listádon?"

Kreider állítólag ekkor végignézte a listát, mielőtt konstatálta volna, hogy nincs rajta Mike Jordan, csak egy Jim Jordan. Garfinkel ezután azt tanácsolta Kreidernek, hogy találjon valahol helyet az extra Jordannek. "Felhívtam a Street & Smitht, hogy adják hozzá az első vagy második csapathoz az előszezon-válogatottaknál" - mondta Garfinkel.

Kreider azt mondta, túl késő, az anyaga már a nyomdában van. Garfinkel válasza az volt, hogy találjanak ki valamit, mert kellemetlen lesz számukra, ha egy ilyen kaliberű játékos nem kerül fel a listára.

"Azokban az időkben a nyomda hetekre előre dolgozott." - emlékezett vissza Garfinkel. "Dave azt mondta: >>Nem lesz ott Mike Jordan neve a legjobb 650 játékos között a Street & Smith előszezon-kiadványában.<<" Kreider később felfedte, hogy Jordant még a legjobb 20 harmadéves közé sem rakta be.

(...) 

Jordan vezetésével Malone csapata megnyerte a tábori ligát. (...) Jordan összeszedett egy kisebb sérülést a második hétre, és ki kellett hagynia néhány meccset. "Megsérült a bokája, és csak a mérkőzések felén tudtuk bevetni" - mondta Konchalski. "A második héten is ő lett az All-Star meccs legértékesebb játékosa, de a legkiemelkedőbb játékos díját, amit az egész tábor alatt nyújtott teljesítményért osztottak ki, nem ő kapta. Ez az elismerés Lester Rowe-é, egy buffalói srácé lett végül, aki később a Nyugat-Virginia egyetemi csapatában játszott. Százkilencvenöt centis fiú volt, aki azért tudott nyerni, mert a teljes hetet végigjátszotta."

"Kilenc trófeát nyertem" - mesélte büszkén Jordan a Wilmington Journal újságnak a hazatérést követően. (...) Az Ötcsillagos tábor új fejezetet nyitott Jordan legendává válásának történetében. "Életem fordulópontja" - reflektált később a szupersztár.

A tapasztalat, amit ott szerzett, újabb emlékeztetőként szolgált arra, hogy milyen gyorsan fordulhat meg valakinek a sorsa a sportban, amely egy olyan alapigazság, amit Jordan már a Babe Ruth baseball-ligában megtanult. A korai sikerek semmire nem jelentenek garanciát..."

- Roland Lazenby: Michael Jordan - A levegő ura. A legendás sportoló teljes élete, amit még a The Last Dance sem mutatott meg.


Egy kis ízelítő arról, milyen hangulat is uralkodott a Chicago Bulls otthonában, amikor Jordan legelőszőr a későbbi NBA óriás otthonába látogatott:

"...a franchise-nak szüksége volt mindarra, amit az újonc hozni tudott. Mikor először látogattak el egy Bulls-meccsre Chicagóba, James és Deloris Jordan [Jordan szülei] megdöbbent a gyér közönségen és a temetői hangulaton. A mérkőzések atmoszférája az Észak-Karolinai Egyetemen tapasztalt vibráló energiához képest szánalmasnak tűnt. Jordanék eltűnődtek azon, mégis hogyan engedheti meg magának ez a csapat, hogy évente több százezer dollárt fizessen a fiuknak. Lesz ez jobb is, mondta Deloris a férjének, de ő sem volt éppen biztos a dolgában. Már maga a stadion, a "Madhouse on Madison" - néven túl - is pesszimizmust sugárzott, hiszen Chicago egyik legrosszabb környékén állt. A területet komolyan érintették az 1968-as, dr. Martin Luther King Jr. meggyilkolását követő zavargások. Az azóta eltelt másfél évtizedben a West Side (Chicago nyugati városrésze - a szerk.) nagy részén a körülmények egyre zordabbak lettek. Minden olyan drukkernek, aki elég bátor volt elmenni egy Bulls-meccsre, már a parkolás és az utána a bejáratig vezető út is félelmetes perceket hozott. Jeff Davis így emlékezett vissza: "Fiatal srácok jöttek, és megkérdezték: >>Lemoshatom az autóját, uram?<< Ha az utcán parkoltál, és nem adtál nekik egy kis aprót, kiszúrták a kerekedet. Ez egyáltalán nem számított ritkának. Ha a média képviselője voltál, megmondták neked előre: >>Ne állj a csapat részére fenntartott pakolón kívül sehova, és a meccsek után olyan gyorsan távozz, amilyen gyorsan csak tudsz.<< Agy hát teljesen kiürült a környék fél, maximum háromnegyed órával a meccs vége után, senki nem maradt ott sétálgatni a stadion közelében."

"A Bulls akkoriban eléggé szenvedett, és a stadiont a West Side-on építették" - magyarázta Tim Hallam. "Azokban az években nem úgy nézett ki, mint manapság, a gazdasági növekedést követően. Az egész ligában a második legöregebb létesítmény volt a Boston Garden után. Tudják, nagyszerű hellyé vált, mikor megtelt. Hangos tudott lenni. A zaj felerősödött, mert visszaverődött a tetőről. Nem volt jó akusztikája, de ez egy hangos tömeg esetében kifejezetten jól jött. Csakhogy nem nagyon vonzottuk a tömegeket akkoriban. Így hát a legtöbb esetben gyászos hangulat uralkodott."

"Egy nagyon kicsi szezonbérletes csoportunk azért mindig kitartott mellettünk" - vallotta be Joe O'Neil. "A harmadik negyedben már meg tudtam számolni, hogy mekkora a látogatottság. Csak kimentem, és megszámoltam a nézőket."

"A csarnok teljesen halott volt egy kosárarénához képest" - idézte vissza Schanwald [Steve Schanwald, aki a Bulls alelnöke volt ebben az időszakban].  "Azért szerettem kimenni, mert biztosan rendelkezésre állt annyi hely, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Viszont a látvány eléggé kínosan hatott. El sem hittem, hogy itt NBA-kosárlabda van. Sokkal inkább CBA-szintűnek tűnt (az akkori második liga - a szerk.), vagy még rosszabbnak. Maga a stadion mindig nagy élményt nyújtott, mikor megtelt. De ha alig voltak nézők, meglehetősen lehangoló tudott lenni, körülbelül, mint egy kripta. Nem volt csillivilli eredményjelző. Az a hír járta, hogy korábban a Bulls-drukkereknek még a jégkorongplexiken keresztül kellett nézniük a meccset. Ennyire nem tisztelték a városban a Bullst."

Az első bajnoki cím elnyerésekor, 1991-ben

"...ha voltak is korlátai annak, hogy mit érhet el ebben a sportban, azokat ő maga állította..."

Sosem vesztettem el a reményt. Annyira boldog vagyok a családom, a csapat és a franchise miatt is. Hét évet dolgoztam ezért, és köszönöm Istennek a tehetségemet és a lehetőséget, amit adott mellé.

- Michael Jordan

Phil Jackson, a volt NBA játkos, aki a Chicago Bulls menedzsere volt ebben a varázslatos érában, véleményem szerint a kosárliga Sir Alex Fergusonja volt. Egy rövid idézettel most az ő méltatása jöjjön:

Steve Kerr, Michael csapattársa így fogalmaz:

"Nem csak Michaelről szólt ez" - mondta Kerr. "A fontos maga az élmény, a tapasztalat. Mindannyian tudtuk, ez az éra különleges, és szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy részesei lehettünk mindennek. Számtalan játékost, sőt sportolót ismerek, akik mindent megadtak volna ezért. Mi pedig tényleg hihetetlenül szerencsésnek éreztük magunkat. >>A győztes<< csapatnak, >>A<< csapatnak lehettünk a tagjai, de egyszer ennek a kalandnak is véget kellett érnie. Éreztük belülről, mennyire különleges, Philről pedig tudtuk, mekkora zseni, és mindig megtalálta a módját, hogy kihozza belőlünk a legjobbat, elérte azt, hogy csapatként kommunikáljunk egymással. Olyan sokféle módon hozott össze minket, és ez az egész nem történhetett volna meg nélküle, mert Michael egyedül nem tudta volna ezt megvalósítani, mert ő mindannyiunk felett állt. Nem volt emberi úgy, mint mondjuk Scottie, aki utat engedett az érzelmeinek, és emiatt megközelíthető maradt, és kapcsolódni tudott a többiekhez is. Michaelhez nem tudtad mérni magad, de Phil összehozott minket, azokkal a dolgokkal, amiket nap mint nap csinált."

Jackson segített Michaelnek azzá válni, aki lett, egy bizonytalan fiatalból, aki először a kölyökliga baseballsztárjává vált, majd pályára is alig került, mert túlságosan vékony volt a Babe Ruth League-hez. Michael Jordanből, aki sokszor ült a kispadon, magányosan, egyedüli fekete bőrű kölyökként a fehér játékosok között, akinek az apja talán azt a benyomást keltette, elutasítja őt, a magát űző-hajtó Michael Jordan lett, aki később bebizonyította az apjának újra és újra, mérkőzésről mérkőzésre az NBA-ban, hogy mennyire értékes, a szónak minden értelmében.

"Ez tette annyira különlegessé" - mondta Kerr, nevetve. "Nemcsak a tehetsége, hanem az is, hogy megértette az egészet: a munkamorál fontosságát, a játékot, a taktikát. Mindent tudott, mindent megértett."


Egy végső kommentár tőlem: az élet, a nagybetűs ÉLET annyi korlátot állít nekünk... Csak annyit tehetünk, hogy mi magunk ne állítsunk hasonló korlátokat önmagunknak... és higgyünk magunknak, mondjon bárki bármit. Három legkedvesebb sportolóm, Michael Jordan, Arnold Schwarzenegger, Sir Alex Ferguson életének tanulsága ez, fogadjuk hát meg.