Magyar valóság

12/16/2019

Ez a cikk nagyon sok mindenben fog hajazni egy korábban már kiposztolt MySphere-cikkemre, méghozzá a Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: Ginen Beronis című írásomra. Több mondatot is átemelek majd belőle, hogy a lényeg semmiképp se veszzen el, illetve a nyomatékosítás kedvéért is hangsúlyozni szeretnék néhány fontos dolgot.

Miután két évig Indiában éltem, nem volt könnyű visszatérni Magyarországra. Igazából annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy felfogni se tudtam a történéseket. Egy stabilnak hitt kapcsolatomnak lett vége, számomra elég fájdalmas módon. Most már ennek több hónapja, és azt hiszem szép lassan kilábaltam belőle. Nem szeretnék belemenni a részleteibe, de egy három évig tartó félreértésnek lett ezzel vége (a második évben költöztünk aztán ki Indiába), amiből rengeteget tanultam, és igyekszem úgy gondolni rá, hogy ez ne rontsa el azt a rengeteg élményt, ami ért közben, a rengeteg utazgatás által.

Nagyon sok jó élmény ért, és nagyon jól is esett kiszakadni egy kicsit ebből a magyar közegből, amit mindig is annyira szerettem, mégis ahonnan egész életemben elvágytam. Ha össze kéne vetni, több negatív élmény ért engem itt, mint pozitívum, már gyerekkoromtól fogva, mégsem tudtam soha utálni ezt az országot, és mindig is otthonomként fogok tekinteni rá, és ez főleg a falusi neveltetésemnek köszönhető, egy olyan korszak szülötte vagyok, amikor még éltek bizonyos hagyományok (de már annak is a legvégét csíptem el).

Nálunk még voltak kiskoromban disznóvágások, nagy rokonságunk volt, átjárogattunk egymáshoz, rengeteget játszottunk a falu környéki erdőkben, réteken, tehát mindaz, amit a BERONIS-ban leírok, színigaz. Volt egy nagy kertünk, tele mindenféle veteményesekkel, zöldségekkel, gyümölcsökkel. Szinte az összes fánkra felmásztam, néhányukra saját készítésű kunyhókat építetettem, ahol napestig elvoltam.

Nagyon szép emlékek ezek.

Aztán alig jártam ki az általános iskolát, mindez szép lassan elkezdett leépülni. A rokoni kapcsolatok már jóval előtte kihűltek, majd teljesen megszűntek. A kerteket se művelte már senki. Szép lassan egy új világ korszaka jött el.

Aztán egy zavaros időszak jött el, amelyben olyan voltam, mint Vakember, nem laktam igazából sehol, hosszú évek múltán újra találkoztam édesanyámmal, és mivel apámmal már nem bírtam együtt élni, hozzá költöztem, pedig nem lett volna szabad, mivel anyám egy otthonban élt akkoriban.

Azóta már elköltöztünk onnan.

Aztán jó pár évre rá következett ez az indiai lehetőség, és én kimentem.

Nem bántam meg, a fájdalmas végkifejlet ellenére, rengeteg jó és építő jellegű élmény ért, talán egyszer majd írok egy indiai élménybeszámolót is ide, a MySphere-re. Most már máshogy látom azt a személyt, akivel ezeket az élményeket átéltem, és ezzel egy újabb álomkép foszlott szét, de az utazások élményei megmaradtak.

Igencsak ambivalens vagyok ezzel kapcsolatban egyébként, már ami a mai párkapcsolatok többségét illeti. Jó dolognak tartom, hogy ma már nem kötelező életfogytig tartó, kötelező jellegű párkapcsolatokba belemenni, ugyanakkor szörnyű, hogy amint az egyik fél elhasználja a másikat, simán eldobhatja, mint egy darab szemetet. 

Ugyanez történt velem is, egy karrierista, még több és még több anyagi javakra vágyó, éretlen valaki által.

Régebben ha valami elromlott, megjavították, nem egyből eldobták, és én is ebben a szellemben nevelkedtem. De ha még bekövetkezik is a szakítás, utána sem kell mindjárt úgy viselkedni a másik féllel, mintha egy idegen lenne, akit mintha most látna először. Ez az éretlenség ismérve és az érzelmi intelligencia teljes hiányára utal.

És ilyen a mai emberek túlnyomó többsége is sajnos.

De már megszoktam ezt, sajnos a mai világ erre nevel, és a lányok többsége vevő az ilyesmire, a Hollywood által diktált filmes szemetek pedig előszeretettel árasztják magukból az előírt feminista kánont.

Amióta hazatértem Magyarországra, hazánk förtelmes valósága még mindig szokatlan számomra. Sosem fogok belerázódni, már egészen kiskoromtól kezdve, ahol a Megapoliszi álmokból ismert "lebegést" hívtam segítségül, mindig gondot jelentett számomra ez a művelet.

Sosem akartam teljes mértékig beleolvadni, belesüppedni az anyagba, csak annyira, amennyire mindenképp szükséges.

Miután hazaértem, nem sokkal később édesanyámnál sérvet állapítottak meg, amit meg is műtöttek, a hasán kellett egy műtétet végrehajtani. Két nap után haza is térhetett, azonban ahogy hazaért, a sebe (amit gondozni kellett, fertőtlenítőt csepegtetni rá) szétesett. Felhívtam egy mentőszolgálatot a városunkban, hogy történt ez a baj, és hogy be kellene vinni anyámat a kórházba, de a vonal túlsó végén ülő akárki unott hanggal közölte, hogy ebben az esetben nem őt kell értesíteni, hanem valaki mást. Ő nem tud mit tenni ez ügyben.

Hát jó.

Kit érdekel, hogy ki döglődik, nem az ő dolga.

Valahogy aztán mégis sikerült megoldani, méghozzá úgy, hogy anyám ismerősei (akik anyámhoz hasonlóan süketnémák) felhívtak egy kifejezetten süketnémák számára fenntartott telefonszámot, ahol a telefon kameráján keresztül elmutogatták a telefonoperátornak, hogy mi is a probléma.

Nem is tudtam, hogy már ilyen is létezik.

Mindenesetre a terv bejött, és nehány órával később meg is jött a mentő, és én bekísértem édesanyámat a kórházba, ahol az első orvos, aki ránézett, azt mondta, tényleg szétesett, majd a másik, aki az operációt végezte, azt mondta, ezzel nincs semmi baj, mert majd idővel összeforr újra.

Mindenesetre be-be kellett járogatni a kórházba néhány napig, ahol ugyanez az orvos ránézett, kötést cserélt, ellátta, majd néhány alkalom után közölte, már nem kell jönni, be fog gyógyulni.

Valahogy nem hiszem, hogy ez lett volna a helyes eljárás.

Aztán pár napra rá hajnalban (mikor máskor?) csötörés volt a konyhánkban, és az egész konyhát, előszobát elárasztotta a víz. Felhívtam a vizeseket, akik a számlát szokták küldeni nekünk, hogy elmeséljem mi történt, de ott azt mondták, nem őket kell felhívni ez ügyben, ők nem tudnak mit tenni.

Oké.

Szerencsére van egy kedves ismerősünk, aki át tudott jönni, és mivel én nem értek a csőszereléshez, vele együtt kettesben meg tudtuk oldani a problémát, mivel ő sokkal jobban otthon volt ebben a témában. 

Igazából önhibánkon kívül történt az egész, az egyik cső, ami a konyhai csapba vezeti a vizet, annyira öreg volt már, hogy kirepedt egy helyen, csak ezt kellett lecserélni.

Ebben az esetben még szerencse is volt, hogy ebben az országban simán elhajtják az embert, mert így legalább saját kezűleg meg tudtuk oldani a dolgot, én is tanultam belőle, ha esetleg mégegyszer előfordulna (ne legyen így), és pénzt se kellett fizetni érte.

Édesanyám sebe szépen alakult, és eljött az ideje egy rendszerinti vizsgálatnak: körülbelül három havonta el szoktunk menni a Honvéd kórházba az ortopédiára, ahol megnéztik anyukám térdét, amit műteni kellett, miután az ember, akit apámnak nevezek, olyan brutálisan megverte.

Ezzel még nem is lett volna gond, de volt anyukámnak egy másik jellegű problémája, amiben segítséget kért az orvosától, aki be is utalta őt egy kollégájához. Pontosan nem fogom leírni, mi ez a probléma, nem is ez a lényeg.

Azt most hagyjuk is, hogy odafelé a vonaton egy cigánylány pont előttem szoptatta a gyermekét a szemben lévő ülésen, visszafelé meg egy tajrészeg idős asszony ordibált a vonaton, szinte mindenkibe belekötögetett, nekitámadt a kalauznak, az egyik utas végül leráncigálta őt a vonatról.

A kórházban átmentünk erre a másik osztályra, ahol meg kellett találnom ezt a bizonyos doktor urat, akit anyum orvosa javasolt. Körbenéztem az ajtókat, a neveket keresve, vártam egy darabig, majd mikor pont jött szembe egy eléggé viharvert külsejé, rendkívül fáradtnak tűnő ápolónő, odaléptem hozzá, és finoman megkérdeztem:

- Elnézést, kérdezhetnék valamit?

Mivel magam is dolgoztam eladóként, ahol emberekkel kell foglalkozni naphosszat, és tudom mennyire  megterhelő munka ez, sejtettem már a nővér állapotából, hogy ő is egy hasonló megterhelő napon lehet túl. Teljesen le volt törve, ezért igyekeztem minél finomabban viselkedni, és nem volt semmi követelőzés a hangomban. Amit azonban ezért kaptam az teljesen ledöbbentett.

A nővér felemelte a kezét, és magas hangon, majdnem kiabálva odahányta nekem, hogy  "Elnézést! Tudna várni egy kicsit???!!!"

Majd ment is a dolgára.

Az ember a kutyájával nem beszél ilyen hangnemben.

Gyűlölök kórházakba járni, mindig feszélyez az egész közeg, és szerencsére eddig csak nagyon ritkán kellett magam miatt oda mennem, anyukám miatt viszont gyakran eljárok, hogy elkísérjem, mert senki mással nem teszi ezt meg neki. Minden gyűlöletem az agyamba ment erre a az emberi lény-szerűségre, aki ennyire zokon vett egy ártatlan kérdést. Szerencsére azonban tűrtöztetni tudtam magam. 

Rengeteg hülye kérdéssel kerestek már meg engem a vásárlók munka közben, mikor keresnek egy terméket például miközben ott állnak vele szemben, de én sose beszéltem ilyen hangnemben senkivel. Nyugodtan elmehet utcát seperni, ha ennyire utálja azt, amit csinál. A magyar egészségügy és a magyar valóság teljes nyomora benne volt ebben a jelenetben.

Bárhol is jártam, legyen az India vagy más ország, sehol sem éreztem ezt a nyomorult hangulatot, mint ebben az országban. Rendkívül elkeserítő, lehúzó, és sokszor már fullasztó az a "gyökérizmus", ami itt van ebben az országban.

Persze nem fogok ilyenek miatt késbe dőlni, de néha eszembe jut, hogy ha nem lenne a BERONIS-trilógia, ha nem lenne az írás, már lehet, hogy végeztem volna magammal egy elkeseredettebb pillanatomban.

De lehet, hogy ez az egész nemzet érett már meg erre, és nem érdemli már meg, hogy embernek nevezze magát. Ennyi lehúzással, gyűlölettel mi értelme van? Arról már azelőtt is letettem, hogy bármi is változni fog, de úgy látszik arra még nem készültem fel, hogy egyre rosszabb lesz a helyzet. Lehet, hogy most csak a hangulatom miatt látom ilyen sötétnek a dolgot.

Szeretném ezt hinni.

Mindegy.

Úgyis olyan sokan vagyunk, a világ tele van magyarokkal, minek nekünk egészségügy, simán lehetünk bunkó parasztok.

Egyre élhetetlenebb ez az ország. Talán kijárna nekünk majd egy nagy migráns-aradat, ami ellepi az országot, akkor talán képesek leszünk összefogni újra, mint egyszer nagyon régen.

A bunkó paraszt nővérek után (na jól van, ő csak egy nővér volt a sokból) eszembe jutnak a bunkó jegypénztárasok a vonatállomásokon, eszembe jutnak a bunkó kalauzok a vonatokon, akik nem hajlandók a reggelente munkába igyekvő, mozgássérült édesanyámat felsegítni a vonatra (saját elektromos motorral közlekedik, és saját rámpája van hozzá, így igazából a kallernek szinte semmi dolga nincsen).

Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy egyre kevésbé illik rá ennek az országnak a lakóira a "magyar" szó. A magyar valami mást, valami többet jelent, számomra sokkal mélyebb jelentése van, mint bármelyik más nemzet esetében.

És ezt nem azért mondom, mert én is magyar vagyok, és itt születtem, itt nőttem fel.

Néha fogalmam sincs, mi a szarnak csinálom ezt az egészet.

Aztán nem olyan régen egyszercsak beszakadt az ágy alattam, pedig nem vagyok valami nehéz súlyú, és az ágy sem volt régi, 4-5 éves lehetett. Valószínűleg ezt is a fogyasztói rendszer szabályai szerint készítették, mint minden mást, hogy minél hamarabb romoljon el, és mehessünk újra ágyat venni.

Kíváncsian várom, mi lesz a következő ami elromlik, beszakad, rámomlik, megráz, felrobban, elüt, lelő, lelő.

A könyvem kiadásán kívül egyelőre nem sok jó történt, mióta hazajöttem.

Mindegy. Nyugi.

Ráérsz még megdögleni.

Legalább itt van az írás.

Most már egyáltalán halvány fogalmam sincs, mennyire lesznek sikeresek a könyvek, de az biztos, hogy részemről mindenképpen hasznos volt a megírásuk, mert helyre tudtam tenni magamban néhány dolgot.

A BERONIS-trilógiába szívemet-lelkemet, és szinte minden időmet beletettem, szabadidőmet és állásokban eltöltött időmet is agyban a cselekmény és a töténet elképzelésével töltöttem. Bárhova is jutok az életben, az én hivatásom a BERONIS-trilógia megírása lesz mindörökké, bármilyen állásom is legyen, az csak egy állás lesz, az igazi munkámnak nem azt fogom tekinteni. Csupán egy olyan időtöltés, amiből pénzt kapok, amivel a túlélésemet fedezni tudom.

Az évek múlásával ezt egyre inkább igaznak látom, mivel egyre kevesebb dolgokban tudok hinni, ahogy körülnézek. A tömegtermelés már túlmutat önmagán is, elárasztanak minket minden irányból a tartalmak, az internetes oldalakon, virtuálisan és a valóságban is. Filmek, könyvek árasztják el a polcokat minden mennyiségben, így mi az esélye, hogy pont a BERONIS-t fedezze fel valaki, és emelje le a polcról? Egyre inkább azt látom, hogy a tehetség és a belefektetett munka csak apró töredék, a lényeg minden esetben a pénz. A reklám. Én megteszek mindent a saját erőmből, de sajnos az egyén kevés ehhez.

Mögöttem nem áll senki, én ezt teljesen egyedül csinálom.

A BRFK-s kiszivárgott paranormális videóanyagot is e célból hoztam létre, hogy minél több embert elérjek, aztán hogy közülük ki az, akit megragad ez a világ, azt én már nem tudom befolyásolni. De legalább az ajtót kinyitottam a számukra.

Ma már ehhez hasonló hangzatos címeket kell adni egy taralomnak ahhoz, hogy átüsse az egyének ingerküszöbét, ami nem egyszerű, mert minden egyes nap minden egyes percében ezer dolog van, ami megragadja a tekintetünket, figyelmünket, és ez már annyira megszokott a számunkra, hogy simán átsiklunk sok minden felett.

Olyan felett is, ami esetleg valamilyen fajta értéket is képviselhet.

Az érzékeink túltöltődnek a szüntelen ingeráradattól.

Ma már minden youtuber videós mögött is cégek állnak. Nem saját erejükből hozták létre azt, amit létrehoztak, azt csak mi látjuk. Egy átlagos feltöltőnek nem nézik meg milliónyian a tartalmait. Ez egy nagy kamu, amit az átlagember sikeresen megzabál.

Ez a fajta túlfűtött tömegtermelés azt hozza magával, hogy egyre nehezebb lesz kitűnni, és aki mégis ki tud, az sem a tehetségével fog kitűnni, hanem hogy kik állnak mögötte. Ezt nem volt könnyű megemésztenem, mert én még hittem a tehetségben, hittem az iskolai tanáraimnak, akik azt mondogatták, sok munkával sokra lehet vinni.

Ma már tudom, hogy mindez kamu volt.

Ők is egy elavult rendszer "termékei" voltak, ma már az is idejétmúlt, amit valaki tegnap mondott, nem hogy húsz-harminc évvel ezelőtt.

Nem a belefektetett munka számít, hanem hogy kiket ismersz. Ez pedig komolytanná teszi az egész játszmát, mert csak egy szűk körnek van nyitva a kapu, ahol a lehetőségek tárháza várja őket.

De a jó történet jó történet lesz száz és kétszáz év múlva is, úgyhogy a legfontosabb az, hogy arra tudjak hatni, amire van ráhatásom, és megtegyem azt, amit képességeim szerint meg tudok tenni. Sajnos egy olyan birka országban élünk, ami csak a lehúzást ismeri (a víz alatti lehúzó szellemkezek a Megapoliszi álmokban), de ezt én már annyira természetesnek veszem, hogy már nem is érdekel, egy-két óráig nagyon tud fájni, de aztán túlteszem magam rajta.

Az arctalan tömeg manapság csak a virtuális kommentekben tudja kiélni magát, hogy elfojtott dühét valaki másra öklendezi. Bármit is mond, az nem nekem szól, hanem önmaga kétségbeesett létének a megnyílvánulása.

Tehát, teszem amit tennem kell továbbra is. Igazából nem tudom se jól, se rosszul csinálni, csak csinálni. Ha csak egy emberhez is eljut a munkám, és megérti a mondanivalómat, már akkor is boldog leszek, és már akkor is elértem valamit.