KULTÚRA, NAGYVÁROS, SZEMÉLYISÉG szemelvények

07/24/2020

Néhány remek írás nagy gondolkodóktól, akiknek a munkái és elméletei nagy mértékben inspiráltak engem Megapolisz városállamának megalkotásakor.

A ház olyan tárgy, melyhez az embert hosszabb és folyamatosabb (megszakítás nélküli) viszony fűzi, mint minden más anyagi tárgyhoz. Egy házban lakni - bár lehet, hogy ez a ház életében csak epizód - gyakran hosszabb ideig tart, mint az egyes ember élete, s így generációk ügye. Ez az alapja annak a kiemelkedő fontosságnak, amelyhez az építészet minden más kreatív és formateremtő mávészeti ág között elfoglal. És ez az oka annak is, hogy egy ház nem tudja a funkcióját 100 százalékig betölteni, ha nem képes mind szerepét, mind formáját tekintve mindazon különbségek teljes skálájához igazodni, melyekkel az egyes embereknél és csoportoknál találkozunk.
(Alvar Aalto)

De... hogyan vonulhatna ki az ember a vidékről? Hová menjen, mikor az egész Föld egyetlen hatalmas korlátlan vidék? A válasz elég egyszerű: falakkal kijelöl magának egy darab földet, és ezt a határolt, véges területet szembeállítja az alaktalan, végtelen térrel... A kérdésre, hogy mi az urbs és a polis, a legtalálóbb válasz hasonló az ágyú tréfás meghatározásához: végy egy lyukat, tekerd körbe jó erősen dróttal, és kész az ágyú. Ugyanígy az urbs és a polis is először csak egy űr, és minden más csak ennek az ürességnek a rögzítésére, körvonalainak meghatározására szolgál... A városi köztér... a kis lázadó, mely hátat fordít a határtalan vidéki térnek, a tér ezen új, sui generis formája, melyben az ember kioldja magát a növényekkel és állatokkal való közösségéből... és egy önmagába zárt, tisztán emberi birodalmat hoz létre, a polgári teret.
(José Ortéga Y Gasset)

A városi élet furcsa ellentétet mutat. Jóllehet a civilizáció legbonyolultabb és legkifinomultabb formáját képviseli, kis helyen megvalósult, kivételes emberi zsúfoltságával és időkörének tartalmával öntudatlan magatartásokat kristályosít ki tégelyében, parányi sokad-mozzanatokat, de azok, az őket azonos okból és azonos módon kifejezésre juttató egyedek száma miatt nagy hatásokat képes előidézni... A társadalmi élet nagy megnyilvánulásai abban közösek a művészi munkával, hogy az öntudatlan élet szinjén jelentkeznek, bár az első esetében kollektívek, a másodikban pedig egyéniek; de a különbség csupán másodrendű és csupán látszólagos, mert az egyiket a közösség hozza létre, a második meg a közösséghez szól és mindkettőt a közössét látja el közös nevezővel, és az határozza meg születésük feltételeit.
A városokat gyakran hasonlították szimfóniákhoz és költeményekhez, s ez az összehasonlítás nekem is természetesnek tűnik: lényegében hasonló dolgok. A várost talán még magasabbra is helyezhetnénk, mert azon a ponton áll, ahol a természet és a mesterséges alkotás találkozik/a természet és a műviség határán fekszik... keletkezése és alakja révén a város egyszerre áll kapcsolatban a biológiai nemzéssel, a szerves fejlődéssel és az esztétikai alkotással. Egyszerre természeti tárgy és kulturális alany, egyén és csoport, átélt és megálmodott: a kiváltképpen emberi dolog...
Hogy egy várost emlékművein túl, a köveinek történetén túl is megértsük, ahhoz fel kell fedeznünk/tárnunk lakóinak sajátos létezési módját.
(Levi-Strauss: Szomorú trópusok)

A városi élet furcsa ellentétet mutat. Jóllehet a civilizáció legbonyolultabb és legkifinomultabb formáját képviseli, kis helyen megvalósult, kivételes emberi zsúfoltságával és időkörének tartalmával öntudatlan magatartásokat kristályosít ki tégelyében, parányi sokad-mozzanatokat, de azok, az őket azonos okból és azonos módon kifejezésre juttató egyedek száma miatt nagy hatásokat képes előidézni... A társadalmi élet nagy megnyilvánulásai abban közösek a művészi munkával, hogy az öntudatlan élet szinjén jelentkeznek, bár az első esetében kollektívek, a másodikban pedig egyéniek; de a különbség csupán másodrendű és csupán látszólagos, mert az egyiket a közösség hozza létre, a második meg a közösséghez szól és mindkettőt a közössét látja el közös nevezővel, és az határozza meg születésük feltételeit.
A városokat gyakran hasonlították szimfóniákhoz és költeményekhez, s ez az összehasonlítás nekem is természetesnek tűnik: lényegében hasonló dolgok. A várost talán még magasabbra is helyezhetnénk, mert azon a ponton áll, ahol a természet és a mesterséges alkotás találkozik/a természet és a műviség határán fekszik... keletkezése és alakja révén a város egyszerre áll kapcsolatban a biológiai nemzéssel, a szerves fejlődéssel és az esztétikai alkotással. Egyszerre természeti tárgy és kulturális alany, egyén és csoport, átélt és megálmodott: a kiváltképpen emberi dolog...
Hogy egy várost emlékművein túl, a köveinek történetén túl is megértsük, ahhoz fel kell fedeznünk/tárnunk lakóinak sajátos létezési módját.
(Levi-Strauss: Szomorú trópusok)

A város éppúgy eleme a természetnek, mint a barlang vagy a hangyaboly. De egyben tudatos műalkotás is, és közösségi keretei között sok egyszerűbb és személyesebb formáját őrzi a művészetnek. A szellem a városban nyeri el formáját, míg a város formái meghatározzák a szellemet, mert a tér, éppúgy, mint az idő művészien rendeződik újra a városokban, határvonalaiban és sziluettjeiben, a vízszintes felületek és a vertikális csúcsok rögzítésében, a természetes helyszín kihasználásában vagy tagadásában... A város a közösségi élet fizikai tere és egyben szimbóluma is azoknak a közös céloknak, melyek az ilyen előnyös körülményekből születnek. 

A nyelv mellett a város az emberiség legnagyobb műalkotása.

(Lewis Mumford)

Az építészet a város első nyomaival együtt kelt életre, mélyen a civilizáció keletkezésében gyökerezik, tartós, egyetemes és nélkülözhetetlen műtárgy. 
Az esztétikai szándék és a jobb életkörülmények kialakítása az építészet két állandó jellemzője... Mivel az építészet ad konkrét formát a társadalomnak, s mélyen kötődik mind a társadalomhoz, mind a természethez, alapvetően különbözik a többi művészettől és tudománytól... Idővel a város önmagára nő, öntudatra és emlékezetre tesz szert. Építése folyamán az eredeti állapot tovább él, de ugyanakkor módosítja és még sajátosabbá alakítja fejlődésének stádiumait.
(Aldo Rossi: A város építészete)

Épületek kísérik az emberiséget őstörténetétől fogva. Számos művészi forma keletkezett és tűnt le. A tragédia a görögökkel keletkezik, hogy velük együtt hunyjon ki, és évszázadok múltán csak az ő "szabályaik" szerint éledjen fel. Az eposz, amelynek eredete a népek ifjúságában gyökerezik, Európában a reneszánsz végén hunyt ki. A táblaképfestészet a középkor találmánya, és semmi sem biztosítja megszakítés nélküli fennmaradását. Az emberek hajlék iránti igénye azonban örök. Az építőművészet sohasem hevert parlagon. Története hosszabb, mint bármely más művészeté, és az a hatása, hogy felhívja magára a figyelemet, nagy jelentőségű minden olyan kísérlet számára, amely számot akar adni a tömegknek a műalkotáshoz való viszonyáról. Az épületeket kétféleképpen fogadják be: használják és észlelik őket. Vagy helyesebben kifejezve: taktilisan és optikailag. Az ilyen befogadásról nem lehet fogalmunk, ha összegyűjtött benyomások módjára képzeljük el, mint ahoyg például utazókkal szokott történni híres épületek láttán. A taktilis oldalon ugyan nincs ellenpólusa annak, ami az optikus oldalon a szemlélődés. A taktilis tapasztalás nem annyira a megfigyelés, mint inkább a megszokás útján következik be. Az építészet esetében ez utóbbi messzemenően meghatározza még az optikai befogadást is, amely eleve nem annyira a megfeszített figyelem, ahem inkább futólagos felfigyelés dolga.
(Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában)

Mi a város? Két fontos meghatározást választunk  kiindulópontul, mindkettő 1939-ból származik. Louis Wirth szerint a város "viszonylag nagy kiterjedésű és sűrűségű, társadalmilag heterogén egyének állandó települése. Lewis Mumford szerint a város "a közösség hatalmának és kultúrájának maximális koncentrációja".

A város jellemzői:
A) Tevékeny tömeg
B) Városok hálózata
C) Fizikai határok
D) A tevékenységek differenciálódása
E) Sokféle erőforrás
F) Írásbeli feljegyzések
G) Város és vidéke
H) Középületek láncolata
I) Épületek és emberek

A városok olyan helyek, ahol emberek sokféle tevékenységet folytató tömege található. Tehát nem az abszolút nagyság vagy szám a fontos, hanem inkább a település sűrűsége. Az iparosodás előtti világban a városok túlnyomó többsége kicsi volt: nem ritkán 2000 alatt volt a lélekszám, s egy 1000-es város már igencsak figyelemre méltónak számított. A Szent Római Birodalom majdnem 3000 városából mindegy 12-15-nek volt 10000 főnél nagyobb lakossága (köztük Kölnnek és Lübecknek). Néhány további statisztikai adat tájékozódásul. Az ókorban csak maroknyi valóban nagyváros akadt, köztük a birodalmi Róma a Krisztus utáni második évszázadban és Chang'an a 8. században. A középkorban ehhez az óriási mérethez Konstantinápoly, Cordoba és Palermo is felzárkózott. A két utóbbinak a 13-14. században félmillió körüli lakosa volt. Bagdadban viszont kb. egy millió ember élt a mongolok 1258-as pusztítása előtt. Ilyen nagyságú koncentrációra megintcsak Kínában találunk párhuzamot: Nanking a 15. században, illetve Peking, Suzhou és Canton a kései birodalom időszakában. Peking a maga két és három millió közötti lakosával 1800-ig a világ legnagyobb városa maradt, bár a 17 században szorosan a nyomában volt Isztambul, Agra és Delhi. A XIX. században London vált a legnagyobb várossá. Az ilyesfajta hatalmas városok mögött, legalábbis az iparosodás előtti korban egy nagyon erős, centralizált állam található. Ennek hatalma nélkül a város hanyatlani kezd vagy összeomlik. 

A városok hálót alkotnak. Egy város sosem létezik más városok társasága, illetve gy hozzá kapcsolódó vonzáskörzet nélkül, ekképp tehát elkerülhetetlenül egy városi rendszer, illetve hierarchia része. Még a legegyszerűbb városka körül is találhatók tőle függő falvak. Ahogy Braudel mondja: "A város csak városként csak hozzá képest alacsonyabb rendű életformához viszonyítva létezik... Kell hogy legyen saját, akármilyen kicsi birodalma." Kínában a városi hierarchiát a név előtt szereplő előtag - fu, chu és hieu - fejezte ki. Ugyanilyen világosan meghatározott városi hierarchia létezett a 16. századi Ottomán Birodalomban: a csúcson Isztambul állt, őt a 20 és 40.000 fő között regionális központok sora követte, majd a 10.000, illetve az 5000 fő alatti városok következtek.

A városok általában rendelkeznek valamilyen fizikai határral, mely elválasztja a városi rendhez tartozókat a többiektől. "Egy város fal nélkül nem város" - írta J.-F. Sobry 1776-ban a De l'architecture c. munkájában. De fizikai határvonalak nélkül is léteznek legális területek, melyen belül korlátozások és kiváltságok érvényesülnek.

A városokban munkamegosztáson alapuló specilizáció érvényesül - az emberek papok, kézművesek vagy katonák -, és ahol a jólét nem egyenlően oszlik meg a polgárok között. Ezek a megkülönböztetések szociális hierarchiát eredményeznek: a gazdag több hatalommal rendelkezik, mint a szegény; a pap fontosabb mint a kézműves. A társadalmi heterogenitás szintén adottság. A városi lakosság eltérő etnikai csoportokból, fajokból, vallásokból áll. Még az etnikailag homogén városokban is előfordultak rabszolgák vagy átutazó kereskedők.

A városok sokféle bevételi forrással rendelkeznek: kereskedelem, intenzív mezőgadaság és élelemfölösleg lehetősége, fizikai erőforrások, mint a fémek vagy a forrás (bath), geomorf erőforrás mint a természetes kikötő, vagy a humán erőforrás, mint a király.

A városok írásbeli feljegyzésekre támaszkodnak. Írás révén tartják számon javaikat, fektetik le a közösséget kormányzó törvényeket és biztosítják a tulajdonláshoz való jogot - ami különösen fontos, mert végső elemzésben a város a tulajdon konstrukcióján alapszik.

A városok szoros kapcsolatban állnak a körülöttük elterülő vidékkel, mely élelemmel látja el őket, s melyeket ők védelmeznek és melyek számára szolgáltatásokat nyújtanak. Város és vidék szétválasztása... teljességgel tarthatatlan. A római városok nem létezhettek volna a környező centuriák, a nagy itáliai városi közösségek mint Firenze és Siena nem létezhettek volna contandojuk nélkül, s ugyanez mondható el Új Anglia városairól, mezőiről és köznépéről... A kérdést, hogy melyik volt előbb: a város vagy a vidék, nehéz eldönteni. A Közel-Kelet vagy Kína első városai egy már működő vidéket ellenőriztek és szerveztek. Amerikai nyugati részén a városok megelőzték a farmokat [mint a BERONIS-ban Megapolisz centrumkörzetei és a peremvidékek], mintegy lehetővé tették működésüket. Ugyanilyen mély megosztottság tapasztalható az egész történelem folyamán a város vagy a vidék viszonylagos magasabb rendűségével kapcsolatban... Kínában a konfuciánus nézetek szerint az elit feladata a kormányzás, s a kormányzáshoz városokra van szükség, a kormányzás feladata pedig a vidék civilizálása - ez a nézet éles ellentétben áll a rurális létezés végsőikig taoista és buddhista eszményével. Thomas Jefferson agrárius republikanizmusa szerint a fiatal nemzet szervezetének nincs szüksége városokra, a városok "a politikai test kelevényét" jelentik.

A városok nem csupán lakóházak tömegéből áll, hanem jelentős épületek és emlékművek tüntetik ki. Vagyis a középületek sora adja meg a város súlyát, a polgárság számára pedig a közös identitást testesíti meg. A korai városok közterületein a központi hatalom reprezentációjául a palota és a templom szolgált. A demokráciákban eltűnik a főrúri kastély vagy a köz palotájává válik, a templom "szekuralizálódik" - ez történt a görög poliszban, vagy a középkori európai közösségekben a palazzo bublico vagy a Rathaus és "polgári" katedrálisaival.

Végezetül a városokat az épületek és az emberek együtt alkotják. Egyetértek Kevin Lynch-csel: "A város formái, aktuális működésük, az eszmék és értékek, melyket az emberek hozzájuk kapcsolnak, egységet alkotnak." 

A város az egyik legfigyelemre méltóbb, legtartósabb emberi alkotás és intézmény. Tanumányozása egyszerre kötelesség és megtiszteltetés."


(Spiro Kostof: Mi a város?)


A szemelvényeket összeállította: Dr. Kerékgyártó Béla.