Őszintén...

02/21/2020

...nem tudom néha, van e értelme ennek az egésznek. Emberből vagyok én is, és olykor magam is küzdök az időnként felmerülő kétségekkel. Többé-kevésbé már megtanultam kezelni ezeket a pillanatokat, és szerencsére viszonylag hamar napirendre tudok térni fölöttük. Ebben biztos, hogy a könyveim megírása is szerepet játszott. Most a Garivenháború írása során felmerült és lekörmölt több száz jegyzetemet összegzem, ami nem kis feladat, az első kötet után már ez nem újdonság. A második kötet ráadásul azért is bonyolultabb, mert (ahogy a címadás is sugallja) az akciók itt indulnak be, és rendkívül sok feszült és izgalmas jelenetet kell finomra hangolni, hogy valóban működjenek majd a könyvben.

Az első kötet megjelenése után pozitív és természetesen negatív véleményeket is kaptam. Mindkét esetben, a vélemények meghallgatásakor tanulhat valami újat az ember. A pozitív véleményeknek természetesen nagyon örülök, és remélem egyre több emberekhez jut majd el a BERONIS, és a sci-fi és fantasy történetelemeken túl sokan merítenek majd erőt Ginen Beronis történetéből (nem beszélve a majd később bekövetkező csavarokról). A negatív kritikákkal úgy voltam, hogy ha építő jellegű kritika, örömmel fogadom őket, ha pedig csak a lehúzás a cél, ami ebben az országban nagyon megy, akkor azt majd ignorálni fogom, és nem veszem annyira a szívemre amik elhangzanak.

Sajnos nem így történt, és igencsak el tud keseríteni, hogy ebben az országban mennyi rosszakaró, negatív ember van, akik csak arra hajtanak, hogy mint Ginen Beronis Vronsy elátkozott zuhogójában, csak belemarjanak, belekapaszkodjanak az emberbe, és egyre mélyebbre húzzák őt a sötétségbe. Voltak, akik úgy írtak véleményt, odabüfögve, analfabéta módjára, hogy el sem olvasták a könyvet. Ilyenkor mindig behunyom a szemem, és nagy levegőt veszek, próbálok lehiggadni, és nem átadni magam a negatív erőknek. Mindig tudatosítom magamban, hogy ez nem az adott ember hibája, ilyen környezetből jön, ezt látja barátaitól, szüleitől, a sok sötét embertől, akik körülveszik őket. 

Sajnos olykor elkövettem azt a hibát, hogy magam is hasonló stílusban reagáltam, és ilyenkor szeret az adott "pióca" áldozat szerepben tetszelegni, és diadalmasan veszi tudomásul, hogy sikeresen elérte a célját, ami nem volt más, csak hogy felhergelje a másikat. Ezt neten keresztül teljesen biztonságos módon lehet művelni. Szerencsére egy-két eset után már nem vettem fel ezeket, hiszen teljesen felesleges energiaelszívások ezek, és nem adom meg azt az elégtételt, hogy bármilyen formában reagáljak ezekre a hangokra.

Sajnos a magyar mentalitás ilyen, és ilyen is fog maradni, már nincsenek ideáim ezzel kapcsolatban. Az összefogás nekünk nem megy, le kell húznunk a másikat a magunk szintjére, az ad nekünk lelki kielégülést, ha sikeresen elkönyvelhetjük, hogy "neki sem jött össze, nehogymár ő bármit is véghezvigyen az életben". Részben ezért tart ott ez az ország, ahol tart, és ezért nem fog kilábalni sosem a szürkeségből, középszerűségből, a dicsőséges múlt után a nyugat majmolói maradunk, egy gyarmatország, semmi több, ahonnak az okosabbak veszett fővel menekülnek.

Nem tettük jobbá nekik ezt a helyet, miért ne menekülnének?

Ha már szóba került az ignorálás... Amíg a sötétebb, butább emberek kommentekben irogatják véleményüket, addig vannak a magukat okosabbnak hitt egyének, akik az ignorálást választják. Ez is egy bevált magyaros módszer. Nagyon rosszul esett például, hogy egyetlen régi barátom sem reagált a könyvem megjelenésének hírére (innen derül ki, ki barát és ki nem), és sok volt tanárom (mármint azok, akik bátorítottak az írásra, mert sok lehúzó, magát tanárnak tartó ember is volt köztük, akik sok mindenhez értettek, csak a tanításhoz nem) sem vette a fáradtságot, hogy legalább annyit mondjon, "Gratulálok!". Ez olyan nagyon nagy erőfeszítésbe került volna? Pontosan erről írtam A Teljesítmény Akadémiája című cikkemben, és pontosan ez a különbség az európai és az amerikai, konstruktív mentalitás között, amit sajnos mi sosem fogunk megérteni és magunkévá tenni.

Ha úgy vesszük, az ignorálás még rosszabbúl tud esni, mint egy negatív kritika. Mert a negatív kritikáról, a lehúzó kritikáról tudja az ember, hogy valami üresfejű barom írja, akinek ez okoz kielégülést, de az ignoráláshoz már valamivel több ész kell (lassan már ahhoz sem, a közöny már szintén nemzeti sajátossággá vált), és jóval elegánsabb megoldás is. A sok ignoráló, közönyös tekintettől az ember ugyanúgy fel tud örlődni, ha hagyja, mint az állandó negatív kritkáktól. 

És ilyenkor esek néha én is kétségbe, hogy nekem is ilyennek kellene lennem? Nekem is asszimilálódni kellene? Hiszen bár én nem lettem ilyen, én is ezt láttam felnövésemtől kezdve. A szüleim, a családom sem szólt egy rohadt szót sem. Persze kifogáskeresésben ők is profik (és ami még fárasztóbb, hogy saját maguk is elhiszik ezeket a hazugságokat, és engem néznek hülyének), és mindig tudnak valamit mondani, amivel igazolják a tettüket (pontosabban hogy miért nem tettek semmit). Mindig van valami duma, jön az újjal mutogatás, mintha az, hogy egyszer az életben őszinték lesznek, az őket gyengévé tenné.

Az, hogy benne még örlődnek ilyen kétségek, rájöttem, ez engem nem gyengévé tesz, hanem csak megerősít abban a hitemben, hogy még mindig él bennem az ember. Ez az oka annak, hog gyengébb pillanataimban még képes vagyok ráírni időnként olyan emberekre is, akik engem megbántottak, mert nem akarom elhinni, hogy komolyan gondolták, amit rólam írtak vagy mondtak (szerencsére olyan sok ilyen nincsen, és főként gyerekes, éretlen csajok ilyenek, akikbe először sokkal többet láttam, de utólag a legtöbb esetben kiderült, hogy nem értek annyit).

Az Indiából való visszatérésem egy kicsit káoszos időszak volt, bár így utólag már látom, hogy leginkább csak magamnak köszönhetem ezt a zavarodottságot, mert kibillentem a középpontomból. Elhittem olyan hazugságokat olyan emberektől, akik érettebbnek tűntek, de kiderült, hogy agyilag és lelkileg gyermekek még mindig. És ilyen szempontból teljesen mindegy a kor és a pozíció, a társadalmi elhelyezkedés. Egy olyan kapcsolatomnak lett vége, amibe igazából bele se kellett volna mennem (még ha sok minden pozitív élmény is ért ez idő alatt), és rengeteg jelét láttam időközőben, hogy nem feltétlen lesz ennek jó vége. Az ember mindig reménykedik abban, hogy neki majd sikerül megváltoztatni a másikat, ami persze sosem jön össze. Saját magam ellen cselekedtem, gyenge voltam, és elbuktam, ezért kellett egy kis idő, míg újra rátalálok magamra, arra a valakire, akit időközben elvesztettem.

A legrosszabb az, hogy még én éreztem rosszúl magam a történtek miatt, holott világos volt, hogy engem használtak ki. Én mindig ott voltam, míg a másik fél még a könyvbemutatómra sem tudott eljönni. Akkor nagyon mérges voltam, és ez nagyon rosszul esett. Egy éretlen, gyerekes, elkényesztetett emberre (akinek a szülei sem másmilyenek, sőt ők még sokkal de sokkal rosszabbak, főleg amiatt a sok színészkedés és álságos játszmák miatt, amit művelnek) pazaroltam az időmet. Aztán tőle is megkaptam a megszokott éretlen emberektől már szinte elvárt "ignorációs technikát", amelyre én mindig is képtelen voltam, viszont (főleg a "nők", vagyis a magukat nőknek tartó egyedek) imádják alkalmazni, és én sosem fogom megérteni, miért. Mert ezt látják mástól is, és ösztönösen eltanulják egymástól. Egyik sem egyéniség (tisztelet a kivételnek), aki felvállalná, hogy ő másképp viselkedjen, hiszen akkor kilógna a csordából.

De ez is jó lecke volt, még akkor is, ha semmi olyat nem tanultam belőle, amit eddig ne tudtam volna. Mondjuk úgy, hogy megerősített abban a hitemben, hogy jobban szortírozzak: legközelebb  már semmilyen szintű viszonyba nem fogok kerülni olyan emberekkel, akik két percet sem érdemelnek az életemből.

Az én időm és lelki békém sokkal értékesebb ennél.

Van épp elég gond anélkül is, hogy saját magamnak is akadályokat teremtsek.

Sosem fogom megérteni, hogy olyan embereket, akik igazából már "intézménnyé", márkanévvé váltak, miért kell orrba-szájba bekövetni és belájkolgatni, és azokat az embereket miért kell ignorálni, akik bátorításra szorulnának, de jobb híján ők is besorolódnak a csordába. Azok a milliós követésű sztárokról bárki is elhiszi, hogy a közösségi oldalaikat ők szerkesztik? Ezekkel ezen a szinten már külön emberek foglalkoznak. És miből állnak azok a posztok? Az éppen aktuális szerződések alapján az adott márkanév cipőiben, felsőiben, nadrágjaiban, ruhakollekcióiban feszítenek. Ezek mind órareklámok, dezodorreklámok, melyket hallomra lájkolgatnak. De miért? Míg az állandó reklámok a tévében vagy YouTube-videóknál dühöt keltenek, a közösségi oldalakon milliószámra alélnak el tőlük. Már megint a csordaszellem. Sosem fogom megérteni. És így vesznek el a valós értékekkel bíró tartalmak, melyek lehet, hogy egy életre szólnak, míg ezek a hülye, megszerkesztett reklámok meg mindig csak az adott pillanatnak. És most nem a féltékenység beszél belőlem, sokkal inkább a düh, hogy az értékes figyelmünket eltékozoljuk ilyen baromságokra, ami nem több a parasztvakításnál. A BERONIS-trilógiából megismert szimbólikus alak, Vakember valamilyen szinten mi magunk vagyunk, mindannyian. Egy olyan lény, amellyé mindannyiunkat formálni akarnak.

Nem értem, miért kell a közösségi oldalak használóinak üzleti alapon gondolkodniuk, ha "valamimet belájkolod, visszalájkollak, ha bekövetsz, visszakövetlek... (aztán később titokban majd kikövetlek újra)." Mire jó ez? Miért nem lehet azért lájkolni valamit vagy bekövetni valakit, mert szimpatikus és tényleg tetszenek a posztjai?

Nem értem.

Bizonyos egyéneket pedig miért kötelező majmolni? Hol dől ez el? Megjelennek az ezredik paródiavideó-készítő user-ek, a ripacskodó, ki tudja hányadik filmkritikusok (akik közül egyet-kettőt néha én is megnézek, mint például a Hollywood Hírügynökséget, ezzel együtt tartom a véleményem, hogy a ripacskodások miatt sokszor szinte nézhetetlenek számomra a videói), akiket aztán azon nyomban a piedesztára kell emelni.

Nehogy azt higgyük, mögöttük nem állnak olyan erők, akik őket ezerrel nyomják előre. Saját erőből egyiküknek sem lenne akkora néző- és követőtábora, amit sokan elérnek. Egyik sem véletlen.

A hatalmat sokszor divatos szidni és utálni, de mikor a hatalom e sztárocskák képében, felülről jövő megcsinált réklámok formájában mosolyog az arcukba, akkor kötelező szeretni, akkor a hatalom már nem is annyira rossz dolog ugye? Ilyenkor meglehetősen tudathasadásos módon tud viselkedni és megnyílvánulni a társadalom.

És amíg ez kell a népnek, ez is marad a metódus. Mindig jön egy sztárocska, aki megkapja milliók figyelmét, míg el nem tűnik, és pár év múlva már senki sem fog emlékezni rá. Mindez idő alatt meg ki tudja, milyen érték veszett el az ignorálás és a lehúzás miatt. 

A világ már csak így működik. Pedig ha már annyira a nyugatot másoljuk, akkor egymásra is jobban odafigyelhetnénk, mert nyugaton ez is, mint szinte minden más, sokkal jobban működik.

Aztán majd a történelemkönyvekből vagy az irodalomkönyvekből megtudjuk, hogy volt például egy zseniális József Attilánk, hogy csak az egyik legnagyobbat említsem, és még számtalan zseniális elménk, akik jobb sorsot érdemeltek volna.

És még hány olyan tehetséges ember lehet, akiknek a nevét örökre elfedte a történelem homálya, mert el sem indultak az úton (hogy saját hibájukból vagy külső okok miatt, az most más kérdés).

Sajnos ennek ez a rendje. Csak apró porszemek vagyunk, az idő majd úgyis rendbehoz mindent.

Összességében azonban mégis hálás lehetek a sorsnak, mert ha az írás nem lenne, biztos sokkal több hülyeséget elkövettem volna. Hogy kiírhatom magamból a gondolataimat, megnyugtat, még akkor is, ha rengeteg minden dühít, ami a világban folyik. Mindig is a BERONIS volt az életem fő szervezőereje, mert ez volt az egyetlen, ami mindig ott volt velem, bármennyire is sötétté vált minden. Az írás mindig is egyfajta spirituális háttér volt a számomra, ami mindig ott volt, az írás és a képzeletem sosem hagyott magamra. BERONIS sosem hagyott magamra. Akkor is, ha öt ember olvassa majd el, akkor is, ha kétszáz.

És itt lesz majd utánam is, mint egy emlék, amit magam után hagyok. Egy lenyomat, hogy én is itt jártam, ezen a bolygón.

Hogy aztán mindez, amibe annyi munkát és energiát fektettem, a könyvesboltok polcán, vagy egy eldugott antikvárium egyik elfeledett dobozának legaláján végzi, azt majd az idő, és az elkövetkezendő korok olvasói fogják eldönteni, akik (csak bízni tudok benne), reményeim szerint nem lesznek "Vakemberek".

Addig is én továbbra is meg fogom tenni a tőlem telhetőt.


Szelíd legyélm derűs és hallgatag

És bölcs mosollyal tűrd ha bántanak."

Bródy János



_________________________________
Ha valaki esetleg egy kis inspirációra vágyik:

"Célozd meg a csillagokat!"

"Célozd meg a csillagokat! Ha mégis elbuknál, még mindig sokkal magasabban leszel, mint sokan mások..."