Polyák Levente: Átláthatatlan városok 

05/12/2019

Polyák Levente 1979-ben született, urbanista, kutató és kritikus. Építészetet, urbanisztikát, szociológiát és művészetelméletet tanult Budapesten és Párizsban.

Tájékozódás a közelmúlt és a ma
városi tereiben

A 20. század második felében a városok korábban nem látott méretű és tempójú átváltozásának vagyunk tanúi. Bár sem a második világháború után meghatározó paradigmává váló modernista urbanizmus "új", illetve "szocialista" városai, sem az ezek lendületvesztéséből és kritikájából kihajtó "neoliberális" városok nem tekinthetőek előkép nélkülinek, mégis, a korszakban megjelenő városformák - vagy éppen e formák hiánya - több irányból támadják a város hagyományos eszméjét, koncepcióját, kritériumait. Ezzel párhuzamosan a városról alkotott kép is nagymértékben megváltozik, és itt nem egyszerűen az átalakult urbanitás nyilvánvalóan újfajta leképezéséről van szó, sokkal inkább a képnek a város kontextusán belül is megnövekedett jelentőségéről. Miközben a fizikai valóságukban megjelenő képekről mindenképpen elmondható, hogy a század második felében soha nem tapasztalt mértékben elterjedtek, és a világ egyre nagyobb felületét borítják be, eközben bebizonyosodik, hogy ha új, árnyaltabb módszereket keresünk a város leírására, erre a tudatban megjelenő képek vizsgálata különösen alkalmas.

A köztudatban hajlamosak vagyunk a várost az őt alkotó épületekkel azonosítani, és ezek alapján építészettörténeti-esztétikai kategóriák mentén értékelni. De már ez a mondat is paradox: a köztudatban már nem a házak jelennek meg, hanem azok különféle képei, amelyek dekódolását a köz egyéni és kollektív szempontjai végzik, miközben az épület-kép viszony meghatározottsága korántsem ilyen egyirányú. A képek egyre nagyobb részt követelnek maguknak nem csak a valóság leképezésében, de ettől egyre inkább elválaszthatatlanul annak formálásában is. E kölcsönhatás leírására hasznos lehet a posztmodern irodalomelmélet "metalepszis-fogalma", amely valóság és fikció határainak elhalványulását, rétegeinek átjárhatóságát hirdeti. A város metaleptikus tér: fizikai terek, cselekedetek és kulturális narratívák egymásra hatása, ahol a város fizikai valósága egybemosódik a róla alkotott képzetekkel, imaginációkkal; anyagi természetű elemei immaterialitásba fordulnak, míg elképzelései anyagi formát öltenek.

A város elsősorban kulturális jelenségek által reprezentált jelentések hálójaként fogható fel, és megértése elsősorban ezeken a reprezentációkon, szimbólumokon keresztül valósul (vagy hiúsul) meg. Ebben a dolgozatban a várost mint a tájékozódást szolgáló jelrendszert próbálom megragadni, amelynek a jelentés szabályait gyakran módosító kapcsolataiban gyakorlatilag a város egyes elemei állnak mind a jelölő, mind a jelölt helyén. Mivel ezeket a jelentéseket ezúttal nem áll módomban részletesen elemezni, azt kísérlem meg, hogy bemutassam a város "nyelvként" való felfogásának és "olvasásának" néhány koncepcióját, amelyhez az említett narratológiai összefüggés révén létjogosultságot nyerő szépirodalmi példákat is kínálok, majd felvázoljam a város formáit és jeleit tudatosan üzenetként felfogó városi aktorok második világháború utáni "írás-stratégiáit", különös tekintettel a magyarországi városokra.

A város olvasása

"A város minden pillanatban többet rejt magában, mint amennyit a szem éppen megláthat, a fül meghallhat - különféle metszeteket és perspektívákat, amelyek mind felkutatásra várnak."
Kevin Lynch

"A tekintet úgy futhatja át a várost, mint teleírt könyvoldalakat: a város elmondja mindazt, amit gondolnod kell, ismételteti veled mondanivalóját, és (...) egyebet sem teszel, csupán megjegyzed a neveket, mellyel önmagát és minden részletét meghatározza."
Italo Calvino

A városról szóló írások legjobb "idézet-betéteit" kétségívül Calvino szolgáltatja, de nem csak a Láthatatlan városok kapcsán. Az a szerző, aki életművének második, az Oulipo csoporthoz kapcsolódó szakaszában nagyrészben a világ folyamatosan újraírandó rendezésének, osztályozásának, kategorizálásának narratív technikái iránt érdeklődik, nem véletlenül találja meg végső témáját, a rendszerezhetetlenség par excellence metaforáját a városban. A város hagyományosan a bűn és a mértéktelenség színtere (az első várost a Biblia szerint Káin alapítja meg), és ehhez a modern városban a szegénység, a zűrzavar, érthetetlenség képzetei kapcsolódnak. A város ugyanakkor szabadságokkal ruházza fel lakóit, és az ingerek sokféleségével szolgál: "az idegenek egymással való folyamatos szembesülésének színtere."

Távolodjunk el egy időre a város átláthatatlan heterogenitását morális szempontból megközelítő ítéletektől, és koncentráljunk inkább az értelmezés, megértés városi kontextusban egyelőre igen homályos fogalmaira. Az idegenekkel, idegen tárgyakkal és jelenségekkel való találkozás állandó "veszélye" minduntalan új, előre nem látható helyzeteket hoz létre, amelyek könnyedén megingathatják a rögzített értelmezési kereteket, és új jelentésváltozatokat hozhatnak létre. A kiszámíthatatlanságnak emellett fontos időbeli összetevője is van: a város a modernizáció kísérleti műhelye, és mint ilyen, a társadalmi átalakulások gyorsabban, koncentráltabban, elsöprőbb módon zajlanak le benne, mint a határain túl (miközben persze ezek a határok is nagymértékben módosulnak). A modern város fizikai terének állandósága megrendül, és ez a tájékozódási pontok, értelmezési referenciák elbizonytalanodását eredményezi. "A vén város oda! (hajh, változik a város / és olyan gyorsan, ahogy halandók szíve sem!)" - írja Baudelaire a 19. század második felének Párizsáról. Az ideiglenesség érzete fokozatosan a városi közérzet egyik alapvonásává válik, és ezt a folyamatot az újonnan kialakuló építészeti technikák is erősítik. Walter Benjamin, akinek az 1920-as években a Baudelaire-kori Párizsról írott gondolatai nem csak a város társadalomelméleteit, de a vizuális kultúráról való gondolkozást is nagyban befolyásolták, a városokba beszivárgó ideiglenesség forrását a vasszerkezetek megjelenésében látja. A vas, az első mesterséges építőanyag nem csak a kiállítási pavilonok, provizórikus építmények szerkezetét határozza meg, hanem megnyitja a teret a kor egyik legfontosabb találmánya, a vasút előtt is, ami a hagyományosan szerveződő tér és idő egyre gyorsuló felbomlását indítja el.

Egy állandóan változó városban a kapcsolódási pontok elvesztése következtében a "túlélés" feltétele az újabb és újabb referenciapontok megtalálásának, kijelölésének képessége. Ennek teljesítése a várossal való lépéstartást teszi lehetővé, hiánya azonban a városi tér saját módon való értelmezésében vallott kudarc, a jelentés margójára való sodródás. Természetesen ez egy meglehetősen sarkított ábrázolása a városi folyamatoknak, de látnunk kell, hogy ilyen átváltozás megy végbe a Baudelaire által megélt haussmann-i városrendezések és a 20. század második felének "újjáépítései", a háborús pusztítások vagy akár a növekvő jelentőségű migráció szemszögéből nézett urbanizáció esetében is. A város a jelrendszerében való tájékozódás sikerétől függően az otthon vagy az elveszettség helye. Ezért van az, hogy a város jelentéseinek, tájékozódási pontjainak, de méginkább szimbolikus, identifikációs pontjainak megrajzolása, erősítése vagy eltörlése a városi politika szereplői által mindig kitüntetett eszköz hatalmuk rögzítésére. A város története ebből a nézőpontból a városi szemantika meghatározására, a nyilvánosság meghódítására tett kísérletek története, amely történetet később meg is próbálunk felvázolni.

A várost keresztül-kasul behálózó jelentések struktúrája sokkal bonyolultabb, sokkal összetettebb, mint a nem-városi világ jeleinek rendszere. A város kódjai, ellentétben a "nem-várossal", sokkal kevésbé egyértelműek - írja a várost mint nyelvet részletesen elemző Lamizet. A városi jel és értelmezése közötti viszony, csakúgy, mint a jelölő és jelölt közötti lingvisztikai kapcsolat, önkényes, és a jelölők újabb jelölőkre utalnak tovább, amelyeknek képtelenség felkutatni a végső eredetét, szemben a vidék jelentéseinek gyakran a természetben megtalálható referenciáival: "Fák és kövek csupán önmagukkal azonosak." A városi jelentés többértelműségének gondolata persze cseppet sem újkeletű, a "városiasság" egyik különösen fontos definícióját ismerhetjük fel benne. Egyáltalán nem véletlen, hogy a német romantikus költészet meghatározó teoretikusa, Friedrich Schlegel a választékosságot, a jelentésekkel játszó, azok tükrözéseit és mozgását kihasználó beszédmódot "urbanitásnak" nevezi. Miközben a városnak nyilvánvalóan végtelen számú "olvasata" lehetséges, az "olvasás" módjának is számos elképzelése van, amelyek az olvasás metaforikus elgondolásától egészen szó szerint való értelmezéséig terjednek. Hogy jobban körüljárhassuk a jelrendszerként definiálandó várost, a következőkben ezek közül vázolok fel néhány példát.

Az ideiglenesség és a vizualitás kapcsán már esett szó Walter Benjaminról, de elsőként a város szövegként való felfogása is az ő nevéhez fűződik. Benjamin város-olvasata az imént említett literális-metaforikus skála egészében szabadon mozog: a várost nem csak az utcanevek emelik a nyelv szférájába, hanem semmi máshoz nem hasonlítható heterogenitása is a nyelvhez közelíti. Hasonlóképpen, a város látványelemei, a kirakatokban véletlenszerűen egymás mellé kerülő tárgyak is szavakként viselkednek, amelyekből végtelen mondatok gyárthatóak. A város véletlenül és ideiglenesen egymás mellé kerülő részletek kollázsa - innen egyenes út vezet a 20. század végi városi kollázs-eméletek felé. A Baudelaire-től és Hesseltől kölcsönzött, de Benjamin által híressé tett flaneur, a 19. századi nagyváros kószálója nem csak a modern város sajátos észlelésének kulcsfigurája, de magának a modernitás élményének is elsőszámú tanúja. A flaneur feloldódik a városi tömegben, és bár "fiziognómus" tekintetével a lényeget keresi a felszín vonásai mögött, egy rejtjeles könyvet talál, amelyben csak asszociációi alapján próbálhat meg eligazodni; fragmentumaiban észleli a várost, már nem képes egységében felfogni azt. "Párizs egy nagy könyvtári olvasóterem, amelyet keresztülszel a Szajna" - írja Benjamin 1929-ben.

A jelek értelmezése, az olvasás problémája, így a város olvasásáé is különleges jelentőséget kap az önreflexív posztmodern prózában. A benjamini városra való nyilvánvaló utalásként fogalmazódik meg a város testébe való írás a 20. századvég legjelentősebb amerikai írójának tartott Paul Auster New York-trilógiájában. A trilógia első részének önjelölt magánnyomozó hőse az általa követett személy útvonala mentén Manhattan rácsos alaprajzán kirajzolódó betűk egybeolvasásával jut el a rejtély megoldásának küszöbére, ez mégsem vezet a teljes megértéshez, hanem csapda, amelyet valójában nem tudni, ki állított. A város-nyelv értelmezésének véletlenszerűségéhez jut el Will Self is. A Quantity Theory of Insanity egyik szereplője rájön, hogy eltűnt mesterét úgy találhatja meg, ha a minden bizonnyal általa hátrahagyott, nyilvános mellékhelyiségek falán szereplő, cm-ben megadott férfi nemiszerv-méretek számait tér- és időbeli koordinátákként fogja fel. A térképen ilyen módon megtalált helyen, a kiszámolt időben valóban megjelenik a mester, de óriási meglepetése elárulja, hogy az önkényesen kiválasztott jelek helyes megfejtése tökéletesen véletlen volt, a jelölő véletlen találkozása a jelölttel.

A város szöveg. E gondolat Benjaminnál is előforduló szó szerinti felfogásával játszik Jeffrey Shaw az 1990-es évektől folyamatosan újraírt interaktív videoinstallációiban. A Legible city kerékpárra ülő néző-résztvevője maga is belekerülve a szavakból álló városba, választott útvonalától függően alkot mondatokat a szavakból, azt folyamatos szövegként olvashatja. A szavakból álló város gondolata egyáltalán nem abszurd. Ha elképzeljük a nyomtatott kép térhódítása előtti utcát, kétségtelen, hogy a város vizualitásában a szűken értelmezett épített tárgyakon túl sokáig a feliratok domináltak. A házak falain a hivatalos üzenetek és feliratok réseiben hagyott jelekről pedig tudjuk, hogy tényleges tájékozódási pontként, esetenként kizárólagos információs forrásként szolgálhatnak. Az 1950-es évek budapesti városantropológiai kutatásai a krétával falra vetett apró ábrák alapján komplett jelrendszert tártak fel, amelyet koldusok használtak egymás között annak megjelölésére, hogy hol lehet ételt kapni, vagy éppen megszállni éjszakára. Hasonló eredményre jutottak például a napjaink londoni hajléktalan-társadalmát vizsgáló kutatások.

Függetlenül megfejthetőségétől vagy megfejthetetlenségétől, a város olvasása értelemszerűen feltételezi a város írását is. Miközben a jelek összességeként létező város gondolatára rájátszik a napjainkban egyre inkább képként megjelenő építészet is, nem feledkezhetünk meg róla, hogy a városépítészet valójában mindig is szem előtt tartotta az értelmezhetőség gondolatát, és felvázolt szélsőségeink közül többé-kevésbé a megfejthetőség felé kívánt elmozdulni. Mégis, az olvashatóság gondolata a városépítészetben elsősorban Kevin Lynch-hez köthető, akinek az 1960-as évek elején megjelent tanulmányai óriási hatással voltak a várostervezésre, és az urbanisztikai szemiotika alapvetésének tekinthetők. Az Image of the City gondolatmenetének középpontjában pontosan az olvashatóság áll, ennek az előbbi példáknál jóval "optimistább" felfogása: "Pontosan úgy, ahogy ez a jól olvasható nyomtatott oldal, amely mint érthető jelképek jól organizált együttese vizuálisan jól áttekinthető, egy város is akkor válik olvashatóvá, ha a város negyedei vagy műemlékei, vagy közlekedési útvonalai könnyen felismerhetők, és jól beleilleszthetők egy globális szerkezeti sémába." A minden apró részletéig megtervezett környezet a városról való tudás szervezője és referenciája.

Lynch kritikusai leginkább azt szokták szemére vetni, hogy a városról alkotott mentális térképek vizsgálatában megáll a fizikailag észlelhető tényezők hatásánál, és miközben súlytalan engedményeket ad a titok városban való megjelenésének, valójában mindvégig egyértelmű jelentésekről beszél, és megfeledkezik a jelek előre láthatatlan konnotációiról. Lynch városa - minden görbületével és labirintusával együtt - végső soron transzparens. "A meglepetésnek csak egy általánosan összefüggő rendszerben van helye; a rejtelmes környezetet egy jól áttekinthető egységen belül szigorúan korlátozott zónák közé kell szorítani." Lynch olyan városokat kíván létrehozni, amelyek az egymástól nagyon különböző környezetből származó egyéneknek is hasonló jelentést tárnak fel magukból, és ez az a törekvés, ami leginkább meghaladja a városépítészet lehetőségeit, akármilyen jobbító szándékkal nyúl a városhoz. Az explicit olvashatóság ugyanis mindig irányított, és leginkább egy meghatározott csoport felé irányul. A Lynch utáni városszemiotikai vizsgálatok világosan kimutatják, hogy bár a Lynch által kiemelt elemek - útvonalak, csomópontok, jelzőpontok, szélek, körzetek - a város minden társadalmi csoportjának mentális térképén rajta lehetnek, ezek a térképek teljesen eltérő területekre vonatkoznak. Ellentétben a múltbeli városokkal, amikor a kultúrák "stabilabbak és homogénebbek" voltak, és a szimbólumok jelentése társadalmi konszenzuson alapult, a mai asszociációs világban sokkal nehezebb tervezni: a szimbólumok se nem állandóak, se nem közösek. A város jelrendszerének értelmezési kereteit "közös nevezőre" hozni kívánó lynch-i városépítészet nemes hagyományból táplálkozik: klasszikus példaként a városi döntéshozatalban való közösségi részvétel atyjaként emlegetett Patrick Geddes példáját említhetjük, aki, hogy lehetővé tegye szülővárosának lakói számára a város fizikai egységének személyes megtapasztalását, kilátótornyot építtetett Edinburgh-ban. Persze nem eldöntött kérdés, hogy a rálátás, az anziksz lehetősége ténylegesen segíti-e a város fragmentált tudati képeinek egymáshoz közeledését, vagy térkép módjára éppen a várostól való eltávolodást, látványként való passzív felfogását eredményezi.

Lynch olvashatóság-elmélete mindenesetre jó időre meghatározza a város jelrendszerét tevékenységének középpontjába helyező városépítészetet. Az Európai Kultúra 2008-as Fővárosa címre pályázó Bristol városa például az olvashatóság eszméjére építi egész pályamunkáját: az első legible city-ként nevezi meg magát, és ezen a főképp turistáknak szóló információ dominanciáját és átláthatóságát érti. Bristol amúgy kulturálisan virágzó városának ez volna a legfontosabb kihívása, hogy megkönnyítse látogatóinak útját a hotel felé?

Látjuk, hogy az olvashatóság kinyilvánított koncepciója a legritkább esetben hoz létre olyan referenciákat, amelyekből mindenki számára azonos jelentések fakadnak - és ha igen, az módfelett gyanús. Nem kétséges, hogy a városépítészet vagy a városi kommunikáció tervezésének célja nem lehet egyszerűen a térbeli orientációt megkönnyítő város létrehozása. A célzott és rögzített megfejthetőség a legritkábban a jelentés udvarias feltálalásának gesztusa, sokkal inkább egy domináns jelentés láttatása, megértetése. Hiszen, bár a város jeleinek dekódolása egyéni interpretáció kérdése, ezek az értelmezések mégis egyes minták, hangsúlyok felé konvergálnak, és kollektív kulturális tájékozódási pontokként válnak meghatározóvá.

Alapvetően minden társadalmi-kulturális-etnikai közösség kijelöli saját referenciáit a város értelmezésében, amelyek jelentősen hozzájárulnak a közösség önazonosságának megerősödéséhez, megújulásához. A közösségi térbeli kötödésekkel először a 20. század első felében dolgozó francia városszociológus, Maurice Halbwachs foglalkozott részletesebben, aki többek között a kereszténység szent helyeinek vizsgálatán keresztül jutott el kollektív percepciós és reprezentációs elméletéig. A szent, megkülönböztetett értékkel bíró helyek nem csak az emlékezet megőrzésén keresztül szolgálják a közösséggel való identifikációt, de szociabilitásának is alapvető helyei. A tér, emberi használata során alapvetően heterogénnek bizonyul, felszínén különböző hangsúlyok alakulnak ki, és ezekhez a pontokhoz jelentések lehetőségei kapcsolódnak. Marc Augé francia antropológus nagyhatású munkájában megkülönbözteti a jelentéssel, történettel, azonosságokkal, kapcsolatokkal rendelkező antropológiai helyeket a kifejezéstelen helyektől, és körülírja a modernitásban és "szürmodernitásban" kialakuló új természetű helyeket.

A mi szempontunkból most elsősorban az a folyamat érdekes, ahogyan a 20. század második felének várostervezési tevékenysége során e helyek tulajdonságai nagyban megváltoznak, és jelentésük alakulása is egyre problematikusabbá válik. A kollektív tájékozódási pontok logikáját használja ki ugyanis a tervezés, amikor meghatározott jelentéseket kényszerít a közösségre, egy kívülről meghatározott értelmezési sémába erőltetve annak identifikációját, vagy egyenesen közösség-voltát kérdőjelezi meg azzal, hogy felszabdalja az általa ismert teret, eltünteti jelzőpontjait. Pontosan ez történik a már említett haussmann-i városépítkezésekkor, de a régi városrészek lerombolásakor, vagy sok esetben még a 20. század végi városrehabilitációk során is.

A következőkben a funkcionalista városépítészet által alakított város és a "posztmodern", "neoliberális" város terét fogjuk összehasonlítani, elsősorban az általuk hordozott jelentések szempontjából. Mint látjuk majd, ezek a paradigmák jócskán eltérő viszonyt feltételeznek tér és társadalom között, ettől függően a jelentések irányításának, meghatározásának igénye is eltérően, különböző mértékben jelentkezik bennük. Az egymástól egyébként sok szempontból elválaszthatatlan társadalmi és esztétikai dimenziók is más arányok szerint érvényesülnek, és ez sok mindent elárul nem csak a tervezési szándékokról, de a kor kultúrájáról is. Talán önkényesnek tűnik a korszakok ilyen határozott szétválasztása, de - bár az építészetelmélet előszeretettel gondolkozik ellentétpárokban és konkrét korszakhatárokban - én valójában ezúttal csak típusok felvázolására, szembeállítására vállalkozom.

Funkcionalista város

"Az utazó járkál, és kizárólag kételyei támadnak: miután képtelen a város különböző pontjait egymástól megkülönböztetni, a fejében már megkülönböztetetten kialakult pontok is összekeverednek."
Italo Calvino

A Kelet-Európában kialakuló "szocialista" városok vagy a nyugati "új" városok a modernitás egy olyan vonulatának részei, amelynek eredete messze nyúlik vissza az európai társadalmak történetében. Richard Sennett, amikor az amerikai városok teréről ír, kialakulásuk magyarázatát a semlegességre törekvő protestáns térfelfogásban látja. A protestáns félelem az örömtől, az érzékelés visszautasítása mind a külvilág semmiként, értéksemleges térként való felfogását eredményezik. A kereszténység terének vertikális tagoltsága, a helykultuszok hangsúlyai alól felszabaduló reneszánsz városépítészet emberi arányokat kíván az ideális várostól: rendet és tiszta átláthatóságot. A térképzet, a tájékozódás ilyenfajta alakulásának leglátványosabb tárgyiasulásai az ideális városok tervrajzai mellett minden bizonnyal a várostérképek: míg a középkori térképészek térképeik megrajzolásakor történetmesélésre is vállalkoznak, és a város helyeit útvonalak összefüggéseiben, narratívákba ágyazva ábrázolják, reneszánszkori kollégáik tiszta, objektív információ átadására törekszenek.

Sennett a semlegességet a hatalom eszközének látja, amellyel az képes a helyet irányítása alá vonni. Hasonló perspektívából követi végig a modern város kifejlődését Zygmunt Bauman is, aki a terület objektívvé tételének, a "térképészeti monopólium" megszerzésének tervét a modern állam állandó jelenségének látja. Ennek lényege, hogy a központi hatalom az ellenőrizhetőség érdekében megfosztja a helyi közösségeket saját, tradicionális tájékozódási pontjaitól, és azokat objektív, könnyen átlátható, de a helytől idegen és a helyiek számára kiismerhetetlen koordinátarendszerrel helyettesíti, a társadalmi teret egyetlen, államilag szponzorált térképnek veti alá. A konkrét városépítészet megjelenése a 19. században a folyamat második szakaszát jelöli, amelyben a cél immáron a tér fizikai átrendezése: "a területen a sor, hogy a térkép tükörképévé váljon."

És a terület valóban a térkép tükörképévé válik. A modern városok tervei a rajzasztalon születnek meg, és az anyagukként szolgáló fehér papírlapok statikus homogenitását tükrözik. A térszervezés tudományos, racionális gondolata "szerencsésen" találkozik az építészet mindenkori társadalmi elhivatottságával: szoros összekapcsolódásukból jönnek létre előbb az utópikus szocialisták iparvárosai, a 20. század elején megszaporodó kertvárosok, és a század közepétől megjelenő új városok. Az új városok a modern mozgalom egyik leghatásosabb teoretikusa, Le Corbusier elképzelései alapján épülnek meg, és céljuk a társadalmi rend és higiénia megteremtése. A modern várostervezés ideológiája az építészeti determinizmuson alapul, amely szerint az épületek és a bennük zajló társadalmi élet között szoros, ok-okozati összefüggés van, a közösségi interakciók az építészeti formából alakulnak ki. Ebben a gondolatrendszerben a társadalmi tervezés az építészeten keresztül valósítható meg: a társadalom problémáinak megoldása a tér kezelésén keresztül válik lehetővé. Az új városok koncepciója szerint az új tér át fogja alakítani a lakosok szokásait, a tiszta falak "civilizálni" fogják őket.

A modern építészet elszakad a helytől, annak természeti és történeti adottságaitól, és absztrakt tárgyakként jelenik meg a környezetében. Le Corbusier maga végtelenül lelkesedik a gőzhajóért és a repülőgépért, amelyeket helytől való függetlenségükben a modernitás szimbólumainak és a modern épület mintaképeinek tart. A gyakorlatban megvalósuló építmények eközben mégis statikusak maradnak, és ellentmondanak a térhasználat mindennapi gyakorlatainak (kivéve azokat az irányzatokat, amelyek az elemek mozgathatóságában, a tér alakíthatóságában, tér és ember kölcsönös egymásra hatásának lehetővé tételében látják az építészet feladatát).

A szocialista és az új városok is tompítják a "városiasságot", amivel egyúttal a jelentések kimeríthetetlen sokfélesége is drasztikusan redukálódik. A gropiusi alaptétel, mely szerint a "funkció a jelentés", a város épületeken keresztüli olvashatóságát, a falak transzparenciáját hirdeti. A funkcionálisan túltervezett környezet tökéletesen átlátható, de csak a tervezője számára, miközben tervezési szándékát egyértelmű jelentéseiben valósítja meg. Helytől és történeti jelentéstől elszakadva a modern építészet szándékával ellentétben nem nyújt vizuális és értelmezési fogódzkodót a városi embernek, aki éppen ezáltal keveredik konfliktusba környezetével. A hagyományos főutca káoszával, változatosságával szemben a modern város olvasását determinált ikonográfiai jelentéssíkok kizárólagossága korlátozza az egy lehetséges olvasatra. A városba lépőnek azonnal feltárulkozik a domináns jelentés, "zsinórmérték", amelyre az ész kontrollja alatt tartott városi látvány legkülönbözőbb elemei is felfűzhetőek. Az irányított olvashatóság, az egyértelmű jelentés koncepciója a gyakorlatban azonban éppen a visszájára fordul. Miután a város olvasásának képessége legtöbbünkben alapvetően a hagyományos városok jelentésstruktúrájához alkalmazkodva alakul ki, a kívülről az új városokba érkezők elveszettnek érzik magukat, és nem képesek a tájékozódásra. Krysztof Varga így ír a második világháború során teljesen lerombolt, és nagyrészt új, szocialista városként újjáépített, középpont nélküli Varsóról: "Nem tudjuk, mit keressünk, merre irányítsuk pillantásunkat és gondolatainkat."A funkcionalista városépítészet eltérő hatáskört kap Kelet- és Nyugat-Európában. Míg Nyugaton a tervezésnek csak egyes, a társadalomban és a térben egyaránt marginalizálódott csoportokra kell koncentrálnia, Keleten az új típusú, szocialista társadalom megalkotását, az új rendet tudatosító és megerősítő tájékozódási pontok kijelölését, az egypártrendszernek megfelelő politikai és kulturális irányultság identifikációs felületeinek megteremtését kapja feladatul. Ez nyilvánvaló módon a korábbi orientációs rendszerek eltörlésével jár együtt, az 50-es és a 60-as években a városok közterei (a városépítészet viszonylag korlátozott lehetőségei mentén) meglehetősen átrajzolódnak. A Rákosi-rendszer megpróbálja minél jobban eltüntetni a háború előtti világ olyan emlékeit, amelyeket nem tud saját világnézetébe adoptálni, eredettörténetébe beilleszteni.

Az új városok radikális törekvései természetesen sohasem tudtak megvalósulni maradéktalanul, nem csak az új térben kialakuló új társadalmi konfliktusok miatt, hanem azért sem, mert a városok vitalitásigénye minduntalan kibújt a szűkre szabott keretek közül. Bár a modern város nem kedveli az emberek által hagyott nyomokat, azok mégis megjelennek, és szubjektív, összetettebb kötődésformák mentén látnak hozzá a tér tagolásához. A "független városi kultúra megfékezésére tett kísérletek" kudarcot vallanak. Ennek legszebb példája Sztálinváros: a szocialista város prototípusaként épülő település az ideális, osztálynélküli, szegregációmentes stb. társadalom kialakítására tett kísérlet; első utcájának megépülése pillanatában azonban azonnal elkezd úgy formálódni, mint a "nem ennyire szocialista" városok, és lakóinak a város általános képével kölcsönhatásban tagolódik, kialakulnak jobb és rosszabb részei, és hamarosan megteremti a maga városi "arisztokráciáját" és halmozott társadalmi konfliktusait is. Miközben a városi tér és kultúra szervezésének intézményesült szintje megpróbálja elnyomni a "folklorisztikus" szintet, nem veszi észre, hogy azzal lételemét veszti el.

Neoliberális város

"Az emlékezet túláradóan gazdag: ismétli a jeleket, hogy a város létezni kezdjen."
Italo Calvino

Itthon és Kelet-Európában a 80-as években, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már a 60-as években megfogalmazódnak a kételyek a térbeli társadalmi tervezés lehetőségeit illetően. Ez nem teljesen független attól a folyamattól, amelynek során az egyre inkább elgyengülő államok már gazdaságilag sem képesek kézben tartani a városi tervezési folyamatokat. Új szereplők jelennek meg a város formálásában, akik sokkal gyorsabban, rugalmasabban alkalmazkodnak az új médiumok teremtette lehetőségekhez. A város a képszerűség logikáját követve maga is képpé válik, ahol a médiumok terében megjelenő házak is egyre inkább viselkednek jelekként, mint testekként; az épületeket kiegészítő kommunikációs elemek, az "építészeti szoftver" ugyanolyan fontos, mint maguk az épületek. A modern városok kudarcában nagy része van a jelentésbeli problémáknak. Ezen az úton indul el Lynch, aki - bár jól látja meg, hogy a modern város meggyógyítása képiségének felülvizsgálásán keresztül lehetséges - mégis, a jelentésnek hasonló, transzparens elképzelését használja a városi tájékozódást determinált kommunikációs eszközök segítségével elősegítő elveiben.

A 20. század végi városokban ezzel szemben teljesen új jelentések bukkannak fel, és zúdítják a városok lakóira. A városokat egymáshoz közelebb hozó és egymás képére alakító globalizáció ilyen értelemben kulturális jelentések újfajta szerveződési elveiként fogható fel. A tömegkommunikációs eszközök villámgyors elterjedésével a tér teljesen új tulajdonságokat nyer: a vasúttal felgyorsulni kezdő deterritorializáció folyamata itt ér végső stádiumába. Egyszerre több helyen is lehetünk, a kommunikáció különböző formái ablakot nyitnak a fizikailag távoli helyek között. Megjelennek a tranzit ideiglenes helyei, amelyek nem magukat jelentik, hanem csak két hely közötti átmenetet. Ezeket az ezredvégre jellemző, jelentés nélküli, beteljesülni képtelen helyeket nevezi Marc Augé "nem-helyeknek". A jelek ilyenfajta megsokasodása, inflálódása közepette még jobban nyilvánvalóvá válik a városi jelentés "elhalasztódó" jellege, ahol a jelölők újabb jelölőkre utalnak, és a jelölt elvész a jelek sűrűjében. A kép sokkal fontosabb, mint a tárgy, amit ábrázol. Ebben a környezetben a város olvasása nem könnyű feladat, hiszen az építészeti látványok már nem állnak feltétlen kapcsolatban a hozzájuk kapcsolódó funkcióval vagy tevékenységgel.

A jelek nagyvárosi áradata látszólag kaotikus, valójában azonban a városi látványt befolyásoló gazdasági és politikai szereplők viszonyrendszereinek függvénye. Az átláthatatlanságot részben a szereplők megszaporodása és új technikái okozzák. A város ma elsősorban a reklám felülete, de ez a reklám nem csak tárgyakra és újabb képekre vonatkozik, hanem magára a városra is. Mikor a városok globális versenybe kerülnek egymással a rendezvényekért, a turistákért, valójában a város nevéhez kapcsolódó kép kialakításán fáradoznak, és hír és bevétel végeláthatatlan körforgásába vetik bele magukat. Kiemelt szerepet kap a városmarketing, és a város képalkotásának befelé irányuló technikái között megjelenik a mentális várostervezés, városrehabilitáció. A városról, a város részeiről formált kép megalkotásának kifinomult módszerei mind azon a belátáson alapulnak, amit e dolgozat elején már felismertünk: fizikai tér és mentális kép egymással való kölcsönhatásán. Ha egy negyed házait felújítják, ez nem jelenti szükségszerűen, hogy a róla alkotott képek is egycsapásra megváltoznak. Hasonlóképpen, mikor egy város több évtizednyi "Csipkerózsika-álom" után visszatér a piacra, újra kell definiálnia magát.

Budapest az 1990-es évek fordulóján ilyen helyzetbe került. A rendszerváltás hasonlóképpen megingatta a város képeit, jelentésstruktúráit, mint a szovjet megszállás. A kicserélődő utcatáblák, ledöntött és frissében állított emlékművek jelentősen átírták a város narratíváját, ahol több nemzedék még évekig próbálta megtalálni a helyét. A város - részben a nemzetközi divathoz alkalmazkodva, de főleg építészeti adottságainak köszönhetően - történelmi önképét a századforduló Budapestjében vélte megtalálni, és ettől a korabeli szellemi pezsgés, nagyvilági életforma, kávéházi és színházkultúra visszatértét is várta. A hangsúlyok valójában, a nosztalgia nemzetközi áramlatához képest némileg megkésve, de már a nyolcvanas években megkezdték elmozdulásukat. Ennek látványos példája a Lánchíd, ami az Erzsébet-híd több évtizedes kultusza után újra előtérbe került, és hamarosan városszimbólummá és turisztikai logóvá vált. A hagyomány szerepe Budapesten is felértékelődik, de a hagyománynak valójában nem kritériuma az autenticitás: pillanatok alatt születnek új hagyományok, amelyek a régieket elfeledtetve azok helyére lépnek. Ugyanennek a jelenségnek a másik része, ahogyan a kilencvenes években megszaporodó városfilmek próbálják meg árnyalni Budapest új definícióját.

A városi jelentések és értelmezések újjáéledt polifóniája persze korántsem demokratikus. A város irányítása és az ezzel szorosan összefüggő domináns képek, meghatározó vélemények is a város politikai és gazdasági súllyal rendelkező szereplői körül sűrűsödnek. A városi nyilvánosság ugyanakkor beszűkül, és a közterek kezelése betagolódik a biztonságot legfontosabb alapelvnek tekintő hisztéria nemzetközi áramlatába. A budapesti közterek politikai töltései részben megmaradnak, miközben a kereskedelmi funkciók teret nyernek. És bár az utca rendjét viselkedési kódexekben definiáló és ellenőrző 19. századi polgári kódok némileg megenyhültek és átalakultak (az autó beteljesítette az utca funkcionalitását), az utca vizuális kommunikációja továbbra is dominánsan egyirányú, a teret fenntartók felől irányul a teret használók felé. A visszajelzés lehetősége nem biztosított, az önkifejezés, a közlés igénye a városi térben vagy a hatóságok által kriminalizált, vagy tökéletesen észrevétlen, és beleszürkül a megszokottságában jelentésnélkülivé vált háttérbe.

Az utca funkcionalitásának feloldását, háttérbe szorított jelentésváltozatainak felszabadítását tűzte ki célul számos művészeti és urbanisztikai szervezet a 20. század utolsó évtizedeiben. Előképük az ötvenes évek Párizsában megalakuló Nemzetközi Szituacionizmus mozgalma, amely - anarchista politikai nézetekkel felvértezve - a tér labirintussá, különös helyzetek, szituációk helyszínévé való változtatásán dolgozott. A szituáció lényege a találkozás, a párbeszéd, a közösségi együttlét. A szituacionizmus célja a tér különleges használatainak feltérképezésén keresztül a város szociális, művészeti, pszichogeográfiai perspektíváinak feltárása, új kontextusok, új jelentések, kalandok, szubjektív olvasatok megteremtése volt. A szituacionizmus hatásában radikális politikai hitvallása nyilvánvalóan elhalványult, annál aktuálisabbnak tűnnek azonban a városi közösségről és térhasználatról szóló gondolatai, amelyek nyilvánvalóan komoly hatással vannak mind a ma urbanisztikájára, mind művészeti elméleteire.

Amit a szituacionizmus akar, az tulajdonképpen az ünnep pillanatainak "belecsepegtetése" a város hétköznapi terébe. Az ünnep fontosságát, annak közösség- és imázsteremtő funkcióit a városvezetések is felismerték, és ma már egymást érik a különböző - gazdasági érdekektől sem mentes - lokális fesztiválok. Hasonlóképpen a városházák mára magukévá tették a városi tér kommunikációjának többirányúvá, interaktívvá változtatásának eredetileg elszigetelt művészi akciókban megvalósuló koncepcióját. A város felületein "mohaként" burjánzó apróhirdetések, feliratok, szórólapok legitimációjára és keretek közé szorítására tett hivatalos kísérletek mégis többnyire érdektelenségbe fulladtak, az "üzenőtáblák" általában vagy rossz helyen vannak és üresen árválkodnak, vagy gyorsan kisajátíttatnak a hatékonyabb sokszorosítási technikákkal rendelkezők által. Az épített környezet interaktív médiumként való használatára azonban vannak ígéretes kísérletek is. A berlini Alexanderplatz irodaházainak ablakai este képernyőként működnek, amelyre a járókelők küldhetnek üzeneteket. A japán Jamagucsi városának egyik művészeti projektje pedig olyan nagyszabású írófelületet hozott létre a város fölötti égen, amely a világ bármelyik számítógépéről igénybe vehető.

Ezek persze mind reklámok, és az ilyen eseményeket szervező társaságok célja elsősorban nem a demokratikus, reagáló városi környezet létrehozása, hanem saját nyitottságuk bizonyítása. Mégis, miután ezek a technikák mind a zárványokban kifejlődő közösségi művészeti gyakorlatokból alakul ki, létezik ma a világ nagyvárosaiban - és Budapesten is - olyan törekvés, amely a városi tér kihasználatlan lehetőségeinek megtalálásában, a várossal törődő közösségi kötődések kialakításában definiálja önmagát, és ezt reprezentációkat, jelentéseket, referenciákat mozgásba hozó aktusokon keresztül próbálja megvalósítani. Ezeknek a gyakorlatoknak sokkal inkább van esélye arra, hogy hozzájáruljanak a városról szóló demokratikus közbeszéd kialakulásához, mint a közösségi részvétel illúzióját például a villamos belső ülésének színválasztásában felkínáló gesztusoknak.

Forrás: https://archivum.epiteszforum.hu 

__________________________
Felhasznált irodalom:
Augé, Marc: Non-lieux. Une anthropologie de la surmodernité. Paris
Auster, Paul: New York-trilógia. Bp., 1993.
Bahtyin, Mihail: Francois Rabelais művészete, a reneszánsz népi kultúrája. Bp., 1982.
Baudelaire, Charles: A hattyú. In: Charles Baudelaire versei. Bp., 1973.
Bauman, Zygmunt: Háború a területért. In: A globalizáció társadalmi következményei. Bp., 2002.
Benjamin, Walter: Images de la pensée. Paris, 1998.
Benjamin, Walter: Paris, capital of the 19th century. In: The Arcades Project. London, 1999
Benjamin, Walter: Passzázsok. In: "A szirének hallgatása". Bp., 2002.
Bodnár Judit: A szakadozó városszövet. In: Budapesti Negyed, 1996/4.
Bristol 2008 - https://www.bristollegiblecity.info
Calvino, Italo: Láthatatlan városok. Bp., 1980.
Fijalkow, Yankel: Sociologie de la ville. Paris, 2002.
György Péter - ifj. Durkó Zsolt: Utánzatok városa, Budapest. Bp.,1993.
Horváth Sándor: Mentális térképek Sztálinvárosban. In: Bódy-Mátay szerk.: A mesterség iskolája. Bp., 2002.
Kódok és jelek a városban. In: Mozgó Világ 1994/5.
Lamizet, Bernard: Les langages de la ville. In: Lamizet és Sanson szerk.: Les langages de la ville. Marseille, 1997.
Lees, Lynn Hollen: A 90-es évek közterei. In: Budapesti Negyed 1995/1.
Lukovich Tamás: A posztmodern kor városépítészetének kihívásai. Bp., 1997.
Lynch, Kevin: A város szemléletének struktúrája. In: Vidor Ferenc szerk.: Urbanisztika. Bp., 1979.
Niedermüller Péter: A város: kultúra, mítosz, imagináció. In: Mozgó Világ 1994/5.
Self, Will: The Quantity Theory Of Insanity. London, 1999.
Schlegel, August Wilhelm és Friedrich: Atheneum-töredékek. In: Schlegel összegyűjtött művei. Bp., 1986.
Sennett, Richard: A semleges város. In: Café Bábel 1997/2.
Shaw, Jeffrey: Legible City. www.jeffrey-shaw.net
Szirmai Viktória: Új városok. Bp., 1988.
Varga, Krysztof: Utazás sehonnan sehová. www. inapló.hu/nv/200103/22.html