Randall Frakes: Terminator 2 - Az Ítélet Napja (kedvenc szövegrészlet)

06/22/2020

Nincs még egy olyan film, amelyről annyit írtam, értekeztem volna az oldalon, mint a Terminator 2 - Az Ítélet Napja, gyermekkorom egyik legnagyobb kedvence. Írtam már szomorú hangvételű kritikát a legújabb (és az egyik legrosszabb) Terminator-filmről, a Terminator: Sötét végzetről, közöltem már le saját fordítású esszét James Cameron, az első két Terminator-film rendezője tollából. 

A nagy Terminator-rajongóknak mindenképp ajánlom ezeket a bejegyzéseket is.

A T1 és a T2 gyermekkorom nagy filmjei voltak, ezeken nőttem fel, részévé váltak az életemnek, szinte már nem is filmek a számomra, hanem annál jóval többet jelentenek. Annak idején a T2 VHS kazettát (amelyet a film moziba kerülése előtt megszereztük valahogy) szinte rongyosra néztem, aztán ugyanígy lett a DVD változattal is. Gyermekként rengetegszer játszottam "Terminatorosat": miközben a film ment, én egyidejűleg a T-800-as bőrébe bújva eljátszottam és leutánoztam mindent, amit a jövőből érkezett kiborg csinált vagy mondott.

Szinte minden termék, ami a Terminator-névhez köthető, a gyüjteményem részét képezi, könyvek (köztük a filmek regényváltozata is), számítógépes játékok (mai napig a legnagyobb kedvencem a 90-es években készült Terminator: Future Shock, illetve a folytatása, a Terminator: SkyNet) "Így készült" könyvek és albumok, poszterek... és még sorolhatnám. Szinte bármit el lehet adni nekem és bármit megveszek, amelyen az 1984-es, illetve az 1991-es Terminator neve szerepel (Ha esetleg van bármilyen ilyen jellegű tárgy a birtokotokban, és szívesen megválnátok tőle, kérlek írjatok nekem a KAPCSOLAT menüpont alatt!).

Akkoriban bármerre is jártunk, mindenhonnan viszaköszönt a Terminator mint brand, játékfigurák, könyvek, videójátékok (amikor még léteztek játéktermek), flipper-játékok, plakátok, VHS-kazetták, újságcikkek és borítók, TV-műsorok, zenekazetták (igen, akkoriban még magnók voltak, és a film filmzenéjét, illetve a film főcímdalát, az akkoriban a csúcson lévő Guns 'N' Roses rockegyüttes You could be mine című számát rengeteget hallgattuk) formájában.

kitörölhetetlen hatásuk a BERONIS-trilógia történetén is felfedezhetők. Mindig is szerettem azokat a történeteket, amelyben valamilyen átlagos, hétköznapi figura kerül valamilyen óriási felelősséggel járó kalandba. A Terminator-történetekben ez Sarah Connor, aki egyszerű, hétköznapi pincérnő, a BERONIS-ban ez Ginen Beronis, aki egyszerű, peremkörzeti faluból elinduló, multinacionális óriáscégnél dolgozó árufeltöltő. Ahogy én is, úgy James Cameron író-rendező is saját élményeiből építi fel figuráit, ami rendkívül előnyös, mert valós súlyt ad a történeteknek, könnyebben együttérzünk a főhősökkel (Cameron kamionsofőrként jól ismerhette ezt a világot, ahogy a különböző kamionok is elengedhetetlen, monumentális háttérszereplő a Terminator-filmeknek). A Terminator-ban maga a kiborg T-800-as jelenik meg pusztító fém-bérgyilkosként, aki előtt semmi akadály nem létezhet, a BERONIS-ban ugyanez a karakter a névtelen, rejtélyes Vakember, akinek se neve, se személysiége, se múltja, semmit sem tudunk róla (legalábbis egy ideig), így mindenki a saját személyiségéből fakadó elképzeléseit projektálhatja bele a karakter életének előzményeibe. A karakter egyébként jobban megfelelne James Cameron legelső Terminator-koncepciójának, amikor még Lance Henriksen-t akarta a szerepre, és egy jóval inkább a környezetébe beleolvadó gépembert képzert el Terminator-ként (erről a Hatások és fejhajtások című cikkemben is írtam). Vakemberről sosem tudni, éppen kit fog megtámadni, ahogy a Terminator esetében is az első rész egyik fő vonzereje az volt, hogy bárki lehet áldozat. Még ha irtózatos is, valahol mi mindannyian hasonló kalandokra vágyunk a szívünk mélyén, hogy tudjuk, valamiért valóban fontosak vagyunk a jövő (vagy valami más) számára... 

...vagy hogy egyszerűen csak megmérettessünk, és diadalmaskodjunk.

Az első két Terminator-film a most következő idézetek miatt is zseniális és időtálló alkotások, mivel olyan mély tartalommal és mondanivalóval rendelkeznek, amelyek tényleg valós kérdéseket feszegetnek, és egyre aktuálisabb félelmeinkre világítanak rá.

Ideje lesz lassan felkészülnünk a jövőre.


Randall Frakes
Terminator 2 - Az Ítélet Napja
_______

Egy saját készítésű fegyverállásból a harctér szélén egy férfi, aki túl fontos volt ahhoz, hogy a tűzvonalban az életét kockáztassa, távcsövön figyelte a távoli harcot, és szinte szobornak tűnt a rohangáló technikusok és tisztek között. Gerilla tábornoki egyenruhát viselt. Szomorúan eresztette le a messzelátót, és feltűntek negyvenöt éves arcvonásai, melyeket elmélyített az állandó feszültség. Arcának bal felén súlyos sebhelyek sorakoztak. Ennek ellenére még mindig tekintély sugárzott belőle, megedzette az élethosszig tartó háborúskodás. A zubbonyára varrt névkártyán egy név állt: CONNOR.

Hallotta maga mögül a rádióadó sercegését, a csata izgalmában elfúló hangokat, a helyzetjelentéseket kérő hívásokat. Más harcmezőkről, más városokból, más államokból is érkeztek jelentések: San Franciscóból, Seattle-ből, Albuquerque-ből, Chicagóból (New Yorkot évekkel ezelőtt megtisztították a gépek). A hangok számos nyelven beszéltek; spanyolul, szuahéliul, japánul és angolul. Ez volt az első igazi nemzetközi hadsereg. Az önkéntesek olyan országokból jöttek, melyeket kevésbé pusztított el a háború. Azért gyűltek össze, hogy életben maradhassanak.

Ma már mindenhol harcban álltak Skynet csapataival szerte a világban. Ám a két legfontosabb csata egyikét a Cheyenne-hegységben vívták, ahol Skynet központja rejtőzködött. A másikat pedig itt, a Westside-on, ahol igazi főnyeremény várt rájuk: Skynet második legnagyobb és legjobban őrzött föld alatti komplexuma. A roppant méretű zárt bunkert halálos védelmi fegyverek csapata vette körül. Az utolsó két napban az emberi veszteség rettenetes mértékű volt. John azonban tudta, hogy végül is győzni fognak. Most már volt megfelelő fegyverük, és ami ennél is fontosabb, elszántságuk. Azonban az elvesztett harcostársak miatt fájt a szíve. Annyi fiatalemberre és nőre volt szükség, hogy újra megindulhassanak, amint a kiontott vér megszáradt. A látvány, ahogy azok a rohadék fémszörnyek lemészárolták azokat, akik annyi éven át harcostársai voltak, ilyen közel a harc végéhez, feldühítette Johnt. Nem valami jó világ ez, nem kedves a lakóihoz. Ha van isten, a szeretete annyit sem ért, mint az a negyvenöt cent, amiért kávét lehetett venni. Úgy tűnt, már senki sincs a kozmikus irányítópultnál. Minden ember maga formálta a sorsát, mindaddig, amíg Skynet életre nem kelt, és betöltötte azt az űrt, ami a látszólag érdektelen isten után maradt. A gép látásmódja nagyon egyszerű volt. Végre akarta hajtani mindazt, amit az ember már régóta szeretett volna: elpusztítani a gonoszságot az emberekből. Csakhogy minden emberben van legalább egy szikrányi gonoszság, és Skynetnek fogalma sem volt róla, hogy vonhatná ezt ki belőlük. Vagyis nem az embereket akarta kiirtani, a biológiai masszát elpusztítani, csak a gonoszságtól akart megszabadulni. És ebbe a gépbe nem programoztak bűnbocsánatot. Csak hideg megtorlást a múlt bűneiért.

(...)

 Salceda pakolt tovább. Sarah nézte egy darabig, ahogy a férfi és felesége szorgoskodnak, aztán töprengeni kezdett az emberi fajról. A rossz emberek, akik csak a saját boldogulásukért küzdenek, kíméletlenül félretaszítanak mindent és mindenkit, aki csak az útjukban áll. És ezek mellett ott vannak a juhok, akiknek nincs saját életük, akik akaratlanul is kiszolgáltatják magukat másoknak, vagy könnyen átverik őket, hogy mindent kockára tegyenek, még az életüket is.

Aztán itt vannak a Salceda-félék.

Férfiak és nők, akik maguk alkotják meg a törvényeiket. Modern cigányok, akik nem hajlandók feladni a függetlenségüket. Kis csapatokba verődnek, nagyobb családokba, és nomád életet élnek, a hatóságok nem háborgatják őket, mert ha beléjük kötnek, előkerülnek a fegyverek.

Nem kérnek senkitől semmit. Nem vesznek el senkitől semmit. És néha igenis bőkezűen adnak. Az ilyen emberek miatt, mint Salceda, döntött úgy Sarah a legsötétebb korszakában, hogy az emberiség végül is megérdemli, hogy megmentsék.

Volt idő, amikor úgy gondolta, hogy Johnt úgy tudja elrejteni a világtól, ha meglapul, elrejtőzik egy helyen, ahol túlélheti a gépháborút, és elélhet egy gödörben a világ fenekén, letöltve azt, ami még hátra van az életükből ezen a földkerekségen. Hadd hulljon el az emberiség. Az ördögbe is, lehet, hogy ez a természetes kiválasztódás. Darwin átgépiesült egy hatékony gyilkológéppé, mely kinyírja teremtőit.

Nem egy gonoszságot tapasztalt akkoriban. Számos férfi meg akarta erőszakolni, dacára annak a ténynek, hogy csecsemőkorú gyermeke volt. Emberek, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen mélyre süllyedtek már az ingoványba. És voltak olyanok is, akik tudták ezt, és ettől még veszélyesebbek voltak, mert mindent elkövettek, hogy kimásszanak, vagy hogy magukkal vonszoljanak másokat is.

Volt egy éjszaka, amikor imádkozott, igen, imádkozott istenhez, kinek létéről nem volt meggyőződve, hogy most azonnal érjenek véget szenvedései. És amikor az imái nem nyertek meghallgatást, egész éjszaka csak ült, pisztollyal a kezében, érezve a cső hidegét, és arra gondolt, hogy önmaga és John számára véget vet a világnak.

Mégsem volt képes megtenni. Akkor tényleg azok a rohadékok fogják uralni a földet. Keményebb lett attól az éjszakától, mint valaha is volt, John iránti szeretetét bebörtönözte az elkötelezettség vasszűzébe. Nem hagyja meghalni. És a gépek veszíteni fognak. És Kyle halála értelmet nyer.

De akkor még mindig nem törődött annyira az emberiség sorsával. Nem érdekelte senki önmagán és Johnon kívül, amíg össze nem akadt Salcedával, aki visszavezette őt az emberszeretethez maga és családja szívélyességével.

És most már Sarah tébolyultan sikoltozott éjszaka a nukleáris katasztrófa elmondhatatlan iszonyatai ellen. Mivel Salceda gyermekeit látta meghalni a radioaktív tűzben.

Igen, ha volt a történelemnek oly szakasza, ahol lehetetlenségek történnek, ez volt az.

(...)

 ...felrántotta a fejét, és tátogva fordult a horizont felé. Sűrű ecset pingálta hegyek. Sötétedő ég, mindent bíborba fest az alkonyat. A gyerekek még a közelben játszottak. Sarah a karórájára pillantott. Alig tizenöt perc telt el. Izzadságban fürdött. Az asztal fölé görnyedt. Végighúzta a kezét nedves haján. Minden izma remegett. Alig kapott levegőt. Oly nehéz!

A kórházból megmenekült, de az őt kísértő őrületből még nem.

Sarah úgy érezte, mintha a Sors, a Végzet, vagy bármilyen kozmikus minta egy élő valóság lenne, mely a dolgok rendjén őrködik. Maga az idő is csak egy megnyilvánulása ennek a rendnek, mely artériaként húzódik az univerzum pestében, amelyen keresztül az események folynak. És talán az emberek a sejtek abban a testben, nem tudják pontosan, mi ez az univerzum, de ki vannak téve a funkcionálásának. A sejtek, akár egyetlen sejt is, képes rá, ha megtalálja a megfelelő helyet a megfelelő időben, hogy változásokat kezdeményezzen abban a testben, melynek csak alkotóeleme. És meglehet, hogy ez is a kozmikus rend része. Előre elrendezett mintája azon sejteknek, melyek egyéni döntéseket hoznak, megválasztják saját sorsukat a test egészén belül.

Sarah azonban azzal is tisztában volt, hogy sohasem fogja megtudni ennek a feltételezésnek az igazát vagy hamis voltát. Egy szalmaszálba kapaszkodik a hurrikánban. Akár az irányító istenségben hisznek, akár olyan erőkben, melyek hatására az univerzum vakon táncol valami rettentő nagy turmixgépben, minden, amit ő tudhat, az csak a dolgok pillanatnyi állása, saját akcióinak oka és okozata. És természetesen, minden ébren lévő cselekedet kiszámíthatatlan lehetőségeket hordoz magában (hacsak, persze az álmok és a részletek is nem a minta részei, melyek ránk rontanak az éjszaka alatt, egy vakító látomásban, hogy befolyásolják az ébren lévő gondolatainkat.).

Amíg az emberiség meg nem tanulja, hogyan nézzen keresztül az időn mindkét irányba, vagyis inkább az időn kívülre, el kell fogadniuk, hogy pontosan azt teszik, ami beleillik a mintába. Az emberiség átka, hogy megismerje önnön határait, és tudatában legyen korlátainak.

Az emberek is kockáznak az univerzummal.

Ezernyi kicsi módon, azokkal a parányi, triviális döntésekkel, melyeket az emberek szinte másodpercenként hoznak, az emberek saját üllőjükön, saját sorsukat kovácsolják. Rajtuk áll, mit tesznek. És mégha némelyikük viselkedése kiszámíthatónak tűnik is, mindig akadnak meglepetések, váratlan döntések, még váratlanabb következmények.

És most a Végzet megkísértette, hogy ölelkezzen és táncoljon újra, hogy kiválasszon egy ösvényt a sok közül, hogy lecsapjon magára a Végzet szívére, hogy visszazárkózzék önmagába, akár egy éjszakára begubózó virág.

Sarah véget akart vetni a huroknak.

Lepillantott a szavakra, melyeket az asztal lapjába vésett, az átfúrt szívek és a madárürülékek közé: NINCS VÉGZET.

"Nincs Végzet, csak ha bevégzed", Kyle ezt az üzenetet hozta az eljövendő John Connortól. Neki tudnia kell. Ráadásul az első Terminátor és most a T-1000-es azt bizonyítják, hogy Skynet úgy gondolta, meg lehet változtatni a múltat. Miért ne lehetne megváltoztatni a jövőt?