Hogyan inspirált az Evil Dead: Gonosz halott-széria?

02/10/2020

A Gonosz halott-trilógia azon kevés, mára már klasszikussá vált horrorfilmek közé tartozik, amelyek mind a mai napig tökéletesen nézhetők és élvezhetők.

A BERONIS-trilógiában szerepet kapó Mara Harris-történetszálat egyértelműen a Gonosz halott iránti rajongásom inspirálta. A megszállt Brink Jones, az elátkozott zuhogó (mely helyettesíti a Gonosz halottban szereplő Necronomicon-t), illetve a Megapoliszi álmokban a Mara Harris című első fejezet mind erőteljesen a Sam Raimi által írt és rendezett Evil Dead hatására készült. A vérköpő fa-jelenet, ugyanebben a fejezetben, akár az egyik Gonosz halott-filmben is helyet kaphatna.

Persze minden jelenetet úgy írtam meg, akármilyen más mű hatására is készült, hogy tökéletesen beilleszkedjen a BERONIS cselekményébe. Minden íróra, filmrendezőre, minden zeneszerszőre, és mindenkire, aki valamilyen művészeti alkotást hoz létre, hatással volt valamely más mű vagy alkotó. Ez a hatás adja az inspirációt arra, hogy valami hasonlót hozzunk létre mi is, a legjobb tudásunk szerint. Erről írtam a Hatások és fejhajtások című cikkemben is, melyet mindenkinek ajánlok.

A jó horrorfilmek, melyek tényleg megborzongatnak, képesek arra, hogy a film végén egyfajta megtisztulás menjen végbe rajtunk, mintha egy terápiás kezelésen vettünk volna részt, ahogy Alfred Hitchcock mondogatta. Ez egy nagyon nehéz feladat, és sajnos nagyon kevés olyan horrorfilm volt, amely képes volt nálam ezt a hatást elérni. Az Evil Dead első részén kívül mindenképp ilyen film volt például A kör, a Wer, A démonok között, a Grave encounters, vagy a Rec: mindegyik mozgóképes filmélmény a felfoghatatlan "ősgonosz" és a modern, civilizált ember találkozását és elkerülhetetlen összecsapásának rémálmát tárja elénk.

Sam Raimi-nél véleményem szerint senki sem tudta jobban és kreatívabban ábrázolni az őrületet, és ezt ráadásul úgy érte el, hogy humort is tudott belevinni, sokszor nem is tudjuk, hogy most félnünk kellene vagy mosolyogni. Az őrület tomboló, sötét viharában elvesznek a határok, és én is hasonló hatást akartam elérni. Ez a fajta már-már paródiába is átmenő őrület remekül összepasszolt Ginen Beronis elveszettségérzésével, helykeresésével a világban, és azzal a rendkívüli bizonytalanságérzéssel, ami őt a történet elején jellemzi.

Néha magam is úgy érzem, hogy Ash-ez hasonlóan átvitt értelemben én is egy düledező faviskóban élem a mindennapjaimat, miközben a kinti sötétségben az őrület pusztító vihara tombol. 

Az Ash-hez hasonló (legalábbis a kezdetekben) elveszett lelkeket szeretik a legjobban a természetfeletti erők foglyul ejteni, és általában a filmekben és a horrortörténetekben is ők szoktak lenni az első áldozatok... vagy, mint a Gonosz halottak főhőse, Ash esetében, megtanulnak túlélni, és ezáltal erősebbekké válnak (Ash testvére, Sharon első áldozatként már nem volt ilyen szerencsés).

Gonosz halott-, illetve horrorkönyv-gyűjteményem egy része.


Alul: Bruce Campbell önéletrajzi regénye, az If Chins Could Kill: Confessions Of A B Movie Actor (Ha az áll ölni tudna: Egy B filmszínész vallomása). A könyvben részletesen szó esik a nehézkes kezdetekről, az akkor már nagynevű Stephen King nagyvonalú promóciós segítségéről, illetve egyéb filmkészítési fortélyokról, nehézségekről (problémás helyszínek, rendkívüli éjszakai hidegek, tapasztalat nélküli filmkészítők és színészek, a művérre seregestül áramló legyek, a mára már teljesen leégett hegyi faház igencsak félelmetes előtörténete, stb) és egyéb kulisszatitkokról is. 

Az ilyesfajta információk, illetve a tudat, hogy mások is sok nehézséggel, alulról kezdik, akaratlanul is közelebb hozzák az adott film szereplőit és készítőit a rajongókhoz (ez esetben hozzám). Ugyanezek okok miatt lettek nagy idoljaim például Arnold Schwarzenegger, vagy James Cameron is (utóbbi iránt minden tiszteletem elveszett, a komoly mondanivalóval rendelkező művészből csak a száját jártató, kiégett üzletember vált, de az 1997-es Titanic-ig bezárólag továbbra is minden filmjét szeretem mind a mai napig).

Bruce Campbell önéletrajzi könyve, melyben főleg a Gonosz halottak-trilógiáról esik szó, mely az ő nevét ismertté tette. Később, 2007-es A nevem Bruce című vígjátékban önmagát alakítva mind saját magát, mind a Gonosz halottak-szériát és jelenséget is kigúnyolja.

Első horrorfilmes próbálkozásom, a Bolyongás, mely aztán később a BERONIS - Megapoliszi álmok világának részévé vált. További információk:

Érdekesség a múltból: Bolyongás
https://www.beronis.hu/l/egy-kis-erdekesseg-a-multbol-bolyongas/

Ahogy a rendkívül részletes Hatások és fejhajtások című cikkemben is kifejtettem, a Gonosz halott első része volt a legelső horrorfilm, amit valaha láttam, és rögtön a kedvencemmé vált (bár legelőszőr még nagyon féltem tőle). Maga a koncepció is zseniális: egy magányos hős egy omladozó, elhagyatott viskóban az elszabaduló őrület közepén. Az első rész még igazi sötét horrorfilm volt, a második rész már inkább átment komédiába, de remekül ötvözte ezt a két műfajt: az őrület, mikor már eljut egy olyan pontra, hogy nem lehet már mást tenni, csak nevetni rajta, ha nem akarunk mi is beleőrülni. A trilógia második része a legnagyobb kedvencem a három közül, a második helyre mindenképp az első rész kerül, a harmadik szintén jó lett, de ott kezdték el a főhőst, a zseniális Bruce Campbell által megformált Ash Williams-et egyfajta nagyképű, sötét bájgúnárként ábrázolni, amivel én nem értek egyet, szerintem Ash egyáltalán nem ilyen, és nem is válna ilyenné az első két rész után. Ezt aztán tovább erőltették a későbbi Ash vs Evil Dead sorozatban, amit természetesen szintén megnéztem, és bár valamelyest hozta is az "Evil Dead-hangulatot", számomra nem volt meggyőző.

Ennek ellenére szívesen néztem volna tovább, de sajnos érdeklődés hiányában levették a műsorról, és nem forgatták tovább... annak ellenére, hogy az egyik legtöbbek által letöltött sorozat volt. 

Az 1983-as Evil Dead, a Gonosz halott-trilógia első résznek plakátja, illetve az általam készített illusztrációs képanyagok.

BERONIS vs Gonosz halott: egy általam készített fan-videó mellyel a stílusbéli és hangulatbéli hasonlóságokat akartam kiemelni:

A Gonosz halott első része egyébként nagyon hasonlít a Terminator (másik nagy gyermekkori kedvenc) első részére abban, hogy rendkívül alacsony költségvetéssel készültek, és emiatt is hihetetlenül sötét és valóságos durvasággal operál... mindkét franchise folytatásai pont emiatt lazíthattak a kemény hangnemen, mert az első rész brutalitása végig ott mozog bennünk tudat alatt, és ez pont elég.

Ahogy a Megapoliszi álmokból Ginen Beronis által megtudjuk, a családi életünk érzelmi oldalról sosem volt teljesen rendben, de anyagi szinten igazából mindig mindenünk megvolt, és ezt nem pénzügyi értelemben értem, hanem a szellemi táplálékot értem ez alatt. Ma már úgy gondolom, ez szándékos volt, és ezek a filmek és könyvek pótolták azt a "szülői szerepet", amit az én szüleim nem tudtak megadni. 

"Csak" bulizni jönnek... hát meg is kapják életük buliját egy olyan entitástól, ami tényleg csak bulizni akar... Azonban ekkor már a saját életük és a lelkük a tét.

A mindennapok során mindenki végezte a saját dolgát, és nem sokat beszélgettünk egymással, aztán mikor a család szétesett és a szüleim elváltak, még annyit se, mint azelőtt, és minden olyan addigi szokásaink és rég eltűntek, mint például a moziba járás vagy a közös délutáni vagy esti filmnézés, ami már szinte egy amolyan "szent hagyomány" volt nálunk hétvégenként.

Akkoriban még minden új film megtekintése a kikölcsönzött VHS-kazettán nagy eseménynek számított nálunk, a tévé köré gyűlt az egész család esténként, és engem is magával ragadott az élmény. Természetesen akkoriban még nem foglalkoztam olyan elvont fogalmakkal, mint szerkezeti felépítés, színészi játék, forgatókönyv és hasonlók.

A Gonosz halott második része, a Gonosz halott: Halott vagy hajnalra forgatásakor már jóval több pénz volt a díszletekre, melyek alapjában meghatározzák a film sötét, ugyanakkor parodisztikus hangulatát. A Gonosz halott-filmek talán az egyedüli példák arra, hogy bár a mozipénztáraknál mindhárom film bukás volt, idővel mégis kultikus státuszba tudott emelkedni.

Vérözön-jelenetek a Gonosz halott-filmekből (óramutató járásával megegyező irányban): Gonosz halott, Gonosz halott 2: Halott vagy hajnalra, A sötétség serege. 

Az utolsó, általam megszerkesztett bal oldali képen (jobb oldalon a Gonosz halott 2-ből vett képkocka látható) a BERONIS - Megapoliszi álmokban szereplő vérköpő fa illusztrációja látható, mely a könyv egyik fontos jelenete. Ginen itt jön rá végérvényesen, hogy ő nem szeretné itt a peremen leélni az életét a többi falubéli között, eseménytelenül tengetve az üres életét. Hány és hány Vronsy-hoz hasonló falvakban élték le az emberek az életüket úgy, hogy talán még a külső-körzetekben sem jártak, nemhogy a centrumban. 

Ugyanakkor a jelenet arra is egy utalás, hogy Ginen akárhova is megy, akármit is csinál, ez a hely a VÉRÉBEN van (ahogy ezt a fa szó szerint a képébe is vágja), és sosem fog tudni TELJESEN megszabadulni tőle. Mindez csak illúzió.

Emberek gyilkolták egymást a szó minden fajta értelmében, teljesen feleslegesen és kilátástalanul ezen a helyen...

...de Ginen még fiatal, rá nem várhat ez a sors... "neki még ÉLNIE kell!"

"Ginen már egészen közel járt. Az odú már csak pár lépésnyire volt tőle, de még mindig nem látott semmit, csak valami fekete színű folyadék csordogált le az odú pereméről.

Akkor hallotta meg a hangot. Valami próbált előtörni onnan.

Már jött is.

Ginen megrettenve torpant meg, és felordított, egy pillanattal azelőtt, hogy a fa üregéből előtört a hihetetlen erejű vérsugár. Egyenesen az arcába kapta a vérözönt, ami egyre és egyre jött ki onnan, az üreg csak köpte ki véget nem érő folyamban a vörös színű, fémízű folyadékot. A fa gyökerei magukba szívták az összes vért a földből, ami felgyülemlett az idők során, mióta emberek éltek ezen a területen.

És most, mintha mindenért Ginen Beronis lenne a felelős, a lény az ő arcába fújta Vronsy bűneit."

Alul: az ikonikus vérözön-jelenet Stanley Kubrick örök klasszikusából, a Ragyogásból, mely a mai napig a horrorfilmek egyik legelismertebb etalonjának számít. Vajon a kísértet járta szálloda, mint a női test szimbóluma tisztítja meg magát ezáltal? Stanley Kubrick után számtalan más kedvenc filmemben is feltűnnek hasonló jelenetek, a Gonosz halottak már említett jelenetei mellett például a Halálhajóban is (lásd az oldal alján látható Hatások és fejhajtások linket!).

<<< A Látlak című 2018-as amerikai horrorfilm posztere. Bár a Mara Harris-rejtély története jóval a film megjelenése előtt a fejemben volt, nagyot néztem a plakáton megfigyelhető koncepció hasonlóságán (a film maga már nem volt annyira jó).

A Gonosz halott-filmek (számomra) legnagyobb üzenete, hogy semmilyen körülmények között ne hagyjuk elveszni a józan eszünket, akármennyire is ez a céljuk "másoknak"... ugyanez a mondanivaló átültethető az Életre is, hiszen az Élet is hoz elég szívatást nap mint nap, percről-percre, nem kellenek ehhez se démonok és zombik, se megszállt faház és Holtak könyve. A Gonosz halott-filmek szándékosan túlozzák el ezt a mondanivalót, hogy ez mindenki számára megfoghatóvá, érthetővé és szembetűnővé váljon.

Így hát, ha például egy kis bátorításra vágytam, megnéztem például valamelyik Rocky-filmet Sylvester Stallone-val (a negyedik rész volt a kedvencem, ma már sokkal többre tartom az első, eredeti részt), és ez egy kicsit mindig helyrerakott. Ha valami sérelmet akartam feledni, ami a valóságban történt, általában nem beszéltem meg senkivel, hanem elmentem régészkedni Indiana Jones-szal (Indiana Jones-filmek), vagy vissza mentem a múltba Dokival és Marty-val a DeLoren segítségével (Vissza a jövőbe!-trilógia).

Ha úgy éreztem, egy senki vagyok, és jelentéktelen életemet élem, máris ott termett egy Terminator, és én John Connor-ként beleélhettem magam (Terminator 2: Az Ítélet Napja), hogy milyen érzés valóban fontosnak lenni. Ha nagyon-nagyon rossz kedvem volt, megnéztem egy Gonosz halott filmet (titokban, csak az anyukám tudott róla, az apám nagyon elvert volna, ha megtudja), és máris nem tűnt akkora szörnyűségnek a helyzetem ahhoz képest, ami a filmekben a főhős Ash Williams-szel történik (számomra a legszebb hasonlatot adják az életre a Gonosz halott filmek: odakinn a sötétség és az őrület tombol, melynek a végét a főhős - mindenki gondoljon önmagára - egy ütött-kopott, düledező viskóban próbálja kivárni). Már csak egy romos kunyhó jelenti a józan ész megmaradt (még tapintható és megfogható, érzékelhető) oázisát a sötétség és a téboly viharos tengerének közepén (egyébként nagyon emlékeztet ez a felállás a Cápa című Spielberg-filmre, csak ott a düledező viskót egy ütött-kopott bárka váltja fel, a tomboló démonokat pedig egy tomboló, ragadozó óriáscápa).

Csak éljük túl valahogy hajnalig...

A bulizni vágyó fiatal tinédzserek nevetését szép lassan felváltja egy sírbolt sokat mondó, monoton zúgása.

Most már fegyverrel felkészülve az utolsó nagy menetre...

A lent látható képen: Bruce Campbell (aki a főhöst, Ash Williams-et játssza) és Sam Raimi rendező a filmben szereplő fahíd építése közben. A film olyan alacsony költségvetésű volt (ami, ahogy az sok esetben lenni szokott, meglehetősen pozitívan hatott a film kreativitására), hogy bizony mindenkinek be kellett szállnia és részt vennie a különböző, más jellegű (díszletépítés, jelmeztervezés, stb) munkálatokban is. Azok a régi szép idők, mikor mindent valóban megépítettek, és még nem tett mindent tönkre a gagyi CGI... A régebbi filmeket még belengte az igazi munka érzete, viszont a mai filmek többségénél már nem a munkát látom, hanem a számítógéppel elkészített hátteret, illetve a fodrász, a stylist, az öltöztető által elénk rakott, lélek nélküli, műanyag terméket.

Érdekesség: a mára már kult-rendezőkké avanzsált, Oscar-díjat is nyert Coen-testvérek (Ethan és Joel Coen: Fargo, Arizónai ördögfióka, Véresen egyszerű, Nem vénnek való vidék) is a Gonosz halott-tal kezdték, mint segéd-vágók.


Ma már úgy gondolom, az elhagyatott, düledező, magányos erdei viskók mi magunk vagyunk, akiket folyamatosan a kinti külvilág őrült, sötét vihara tépáz, és mindig csak egy hajszálon múlik, hogy ne ragadjon el minket is az őrület.

Az őrület, amely ha nem is ekkora mértékben, de a mindennapjaink során is megmutatkozik, és sokszor igenis ugyanabból a határtalan, céltalan, lehúzó gonoszságból táplálkozik, ami a főhős Ash Williams-t is kínozza, "tormenting"-eli. És ha ez az egyszerű, mindennapi figura is túl tudta élni ezeket a szörnyűségeket (feláldozva barátnőjét, és a saját egyik kezét), akkor talán mindnyájunknak lehet esélye a túlélésre.

Csupán nem szabad túlságosan túlértékelni a Gonosz hatalmát. Hiszen ő is csak a mi félelemenergiánkból táplálkozik. Ugyanilyen energiavámpírok vannak jelen a mi mindennapjainkban is... amíg fel nem ismerjük őket.

Mondjon bárki bármit, számomra egy horrorfilm sem tudta felülmúlni azt a zseniális jelenetet, amikor a földöntúli, halálos játszmában egyedül maradt Ash Williams-t játszó Bruce Campbell a film vége felé a nagy finálé előtt feljön a pincéből, és mi zseniális módon elhelyezett kamerabeállítások és őrült vágások (illetve a zene és a hangeffektek) segítségével élhetjük át az elszabadult, határokat és valóságunk szabályait nem ismerő, tomboló őrületet.

A rendkívül kreatív kameramozgással Sam Raimi felkelti egy rövid időre a szubjektivitás illúzióját, később pedig megfoszt tőle. A rendező ezzel, és hasonló típusú megoldásaival hangsúlyozza hősei kiszolgáltatottságát valamilyen rajtuk kívül álló, azonosíthatatlan erőnek.

Magányosan az őrület viharában, egy düledező, elhagyatott faviskóban...

Elragad az őrület... A főhősnek néha muszáj az ellenség bizonyos vonásait átvennie, hogy túl tudja élni az éjszakát...

Lent: Az általam csak dans macabre-nak, azaz "haláltáncnak" nevezett motívum a Gonosz halott: Halott vagy hajnalra című filmből. E motívum gyakori téma filmekben, könyvekben, festészetben, minden művészeti ágban. Ha már szétesik a világ, táncoljunk egy utolsót a romjain! Mikor minden emberi és társadalmi szabály szétesett már, és semmi sem tartja egyben a világot, és eluralkodik a céltalan, állatias káosz, mely minden emberi lény mélyén ott lappang, várva, mikor törhet elő. És ha előtörhet, hát elő is törik elementáris erővel.

Természetesen e motívum hagyományait a BERONIS-trilógiában is folytattam, de hogy hogyan, az egyelőre legyen titok, és derüljön ki ott!

Ugyanakkor pont ezek a nemes megpróbáltatások teszik a hősöket hősökké, ellentétben a valósággal, ahol nincsenek hősök, nincsenek nemes kalandok, csak egy kiüresedett, megalkuvásokkal teli, hideg, anyagias, szétzüllött világ.

És így tovább, a végtelenig tudnám sorolni, hogy egyes filmek milyen szellemi és érzelmi muníciót adtak nekem. És ők mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk, csak el kellett emelni egy kazettát a polcról, és máris megelevenedtek a tévé képernyőjén keresztül. 

Sam Raimi (középen, szürke pólóban), a Gonosz halott első részének forgatása közben, illetve én, a "Rémálomvlog" bemutatóanyag készítése közben. Mielőtt nekiláttak volna a Gonosz halott forgatásának, Sam Raimi és a barátaiból összeverbuvált csapata (Bruce Campbell, Robert Tapert) először leforgattak egy rövidfilmet, hogy anyagi támogatókat keressenek a projekthez. A fillérekből összerakott film címe Within the Woods-volt, melyben még Bruce Campbell játszotta a megszállt zombit. Sam Raimi és csapata pénz nélkül, minimális költségvetéssel vágott neki a filmkészítésnek, és a filmek iránti szeretet fűtötte őket, ami mindig is inspiráló volt a számomra. Mindig is tetszett ez az új-hollywood-i filmesekre (Spielberg, Lucas, De Palma) jellemző hozzáállás, akik képregényeken felnőve egy teljesen más színezetet hoztak az amerikai filmgyártásba, és saját maguk teremtették meg a lehetőségeiket azzal, hogy alacsony költségvetésű produkciókban, amatőr filmesként kezdték a pályafutásukat. Tudták, senki sem fogja megkérni őket, a studiórendszerbe bekerülni pedig szinte esélytelen: ezért nekiálltak saját maguktól filmeket készíteni, nem tudva, hogy lesz e valami eredménye próbálkozásaiknak, vagy sem.

Az én célom is hasonló volt a "Rémálomvlog" videóval, de inkább promóciós célok miatt készült el. A videó már átlépte az öt ezres megtekintést a YouTube-on.

Sam Raimi, a Gonosz halott-trilógia rendezője szerint vannak bizonyos szabályok, melyeket minden horror-történetnek muszáj átvennie:

"1. Az ártatlan hősnek szenvednie kell. 2. A bűnöst meg kell büntetni. 3. Meg kell ízlelned a vér ízét, ha férfivé akarsz válni."

Ashley J. Williams: nyavajgó, gyáva tinédzserből zombiaprító szuperhős. Szinte teljesen ugyanilyen utat jár be gyermekkorom másik kedvenc filmjének főhőse, Sarah Connor is (eggyel lejjebbi képeken). James Cameron egyébként nagy rajongója volt Sam Raimi Gonosz halott filmjeinek (erről bővebben a Nincs végzet című bejegyzésemben írtam). SkyNet, a gépeket uraló szuper-intelligencia gyakorlatilag megfeleltethető a Gonosz halott sosem látható sötét démonjának (akinek mindig csak a személyes nézőpontján keresztül látjuk a történéseket), a gonosz erők megtestesülései pedig a zombik (illetve az életre hívott tárgyak, eszközök), a Terminator esetében pedig maguk a gépek.

"A Hős útja..."

A rendkívül jó, Bill Warren által írt The Evil Dead Companion című könyvben (mely minden Gonosz halott-rajongónak kötelező darab) Sam Raimi így folytatja:

" ...rendkívül szórakoztató nézni, ahogy az ártatlan hőst kínozzák a gonosz szellemek, mivel a közönség együtt tud érezni vele, miközben saját maguk is félnek. Ugyanakkor látni szeretnénk a démonokat, a "bűnöst", ahogy megjelennek. A közönség persze azt szeretné, hogy a morális értékrendet helyreálljon a legvégén, mivel a valóságban ez nem mindig így történik. A harmadik szabály, hogy "meg kell ízlelned a vér ízét" nem más, mint maga a rítus, melynek során a hős valóban hőssé válik. Bruce nem csak hogy megízleli a vért, hanem ötven gallonnyit nyel be belőle az egész Gonosz halott széria alatt. Meg kell tapasztalnia az erőszakot, vagy valami fajta erőszakot, hogy végbemehessen az átmenet, melynek során szimpla "hülyegyerekből" mozihőssé válik." (saját fordítás)

A horrorfilmek, pontosabban szólva a JÓ horrorfilmek megadják azt a megtisztító katarzist, mely által sokkal elviselhetőbbé válnak az összemosódott hétköznapok szürke egymásutánisága.

További érdekességek: 

BERONIS: Hatások és fejhajtások:
https://www.beronis.hu/l/hatasok/

Hasonló témájú, szintén kedvenc filmek:
A ház hideg szíve (Rendezte: Robert Wise, The Haunting, 1963)
Ideglelés - The Blari Witch Project
(Rendezte: Eduardo Sánchez, Daniel Myrick, The Blari Witch Project, 1999)
Démonok között (Rendezte: James Wan, The Conjuring, 2013)
Halálhajó (Rendezte: Paul W. S. Anderson, Event Horizon, 1997)
Pokolba taszítva (Rendezte: Sam Raimi, Drag Me To Hell, 2009)
Ragyogás (Rendezte: Stanley Kubrick, The Shining, 1980)
Síri találkozások (Rendezte: John Poliquin, Grave encounters, 2011)
Zombi sztriptíz (Rendezte: Jay Lee, Zombie Strippers!, 2008)