Verne Gyula emlékére: Tizenkét dühös kritikus

02/08/2021

A fent látható képen Jules Verne, avagy Verne Gyula lenyűgöző síremléke látható, mely a franciaországi Amiens-ben található.

Albert Roze szobrászművész Verne halotti maszkját felhasználva készítette el művét, mely azt a pillanatot ábrázolja, ahogy az író előtör a saját sírjából, és az ég felé nyúl... felfelé, amerre a képzelete is mindig szárnyalt.

A ma 193 éve született Verne Gyula gyermekkori olvasmányélményeim meghatározó alakja volt, rengeteg könyvet olvastam tőle, és lehet, hogy sokaknak ma már nehezebben "fogyaszthatók" a művei, Verne a tudományos-fantasztikus műfaj megteremtésének megkérdőjelezhetetlenül egyik legfontosabb alakja lesz mindörökké.

A jeles nap emlékére szeretnék egy sokak számára talán még nem ismert történetet közzé tenni, mely állítólag valóban megtörtént, bár lehet hogy csak egy fennmaradt legenda az egész. Az alábbi szövegrészlet a Galaktika tudományos-fantasztikus folyóirat A képzelet birodalmai című különszámában jelent meg 1978-ban, és minden írói (vagy más művészi) ambíciókkal rendelkező ember számára tanulságos lehet.


Tizenkét dühös kritikus

Azt beszélik - bár dokumentumokkal igazolni nem sikerült -, hogy száz évvel ezelőtt az egyik külföldi ifjúsági kiadó szerkesztőségébe beállított egy férfi, akinek göndör kis szakálla volt, amilyen a kezdő geológusoknak szokott lenni, és egy kézzel írott, vaskos kéziratot tett le az asztalra, egyetlen példányban (írógép akkor még nem volt).

- Ezt én írtam - dünnyögte szégyenlősen a szerző. - Fantasztikus dolog. Egy tengeralattjáróról szól, amely igen nagy hatósugarú, gyors és sebezhetetlen. Azt lehet mondani, hogy ábránd az emberről, aki ura az óceánnak és bolygónk kihasználatlan háromnegyed részének...

A szerkesztő elolvasta. Volt, ami tetszett neki, de volt, amit szokatlannak talált. Nem tudta eldönteni, elfogadja-e, vagy pedig visszautasítsa. Jobbnak látta, ha a felelősséget néhány tekintélyes és hozzáértő kritikusra hárítja. Tizenkét tapasztalt, művelt, jó ízlésű belső bírálót kért fel. És ők a következő véleményt adták:

Első kritikus (logaritmustáblákkal a kezében): Ennek se füle, se farka, uraim, határozottan kijelentem! Az ábránd szép dolog, amikor hasznos ügyre mozgósít, és nem fog mellé. Ám legyen fantasztikum, de a fantasztikumnak tudományosnak kell lennie. A szerző pedig hadilábon áll a tudomány alapelemeivel. A víz alatt nagy a nyomás, uraim, de a szerző ezt nem vette figyelembe. Én megnéztem a számadatait, számítást végeztem. Egy öt centiméter vastag acéllemezből készült burkolat, amelynek szakító-ellenállása 2000 kg/ma a legelső alámerülésnél szétlapul. Itt vannak a számításaim, ellenőrizhetnek minden egyes vesszőt. A józan gondolkodású ember okvetlenül elismeri, hogy a tengeralattjáró: képtelenség. Lelkiismeretlenség, ha valaki elérhetetlen célokat tűz a fiatal olvasók elé.

Szerkesztő Tehát a víz alatt hajózni lehetetlen? A téma eleve hibás?

Első kritikus Nem, a szerző jó szándékát nem tagadom. De elhamarkodva fogott az íráshoz, nem ismerkedett meg előzőleg a szakemberek munkáival, mindenekelőtt az én szabadalmammal. Nem törékeny és veszélyes tengeralattjáróval kell a víz alá ereszkedni, hanem acélgömbben, amit kötéllel a hajóhoz erősítenek. A tudatlan szerző könnyelműen azoknak a maradiaknak a pártjára állt, akik elgáncsolják az én találmányomat. Azt ígérte, hogy előrevisz, a jövőbe - de a tegnapi technika után kullog.

Második kritikus (feltekintve a kijegyzett idézetekkel teli dossziéból): Uraim, én ezt határozottan visszautasítom! A szépirodalmi művet nem kell szabadalmi bejelentésnek tekinteni. Az irodalom - irodalom, az élet igaz ábrázolása. De éppen az a bökkenő, hogy ebben egyetlen szemernyi igazság sincs. A szerző tévútra vezet minket, mindazt, amit ír, az ujjából szopta, az első oldaltól az utolsóig. Sőt, az első sortól. Például azt közli, hogy 1866-ban állítólag egy titokzatos tengeralattjáró tűnt fel, újságok tanúbizonyságára, tudományos folyóiratokban megjelent cikkekre hivatkozik. Én figyelmesen átnéztem az összefűzött évfolyamokat, de a 4 szerző által említett cikkeket nem találtam. Átolvastam a Lloyd-jegyzékeket - az említett hajók sohasem léteztek. Szakembereket kérdeztem meg - és valamennyien egyhangúan állították, hogy a technika 1866-ban egyáltalán nem volt képes tengeralattjárót konstruálni.

Szerző (felháborodottan): Ön nem értette meg az egészet! Hiszen én fantasztikus művet írtam!

Második kritikus Én bizony kitűnően megértettem. A fantasztikumnak azonban hitelesnek kell lennie, vagyis teljesen reálisnak és igaznak. Itt pedig szemérmetlen csalással van dolgunk.

Harmadik kritikus (súlyos aktatáskájában kijavítatlan füzetek): Tisztelt kollégám elfelejti, hogy lexikon és regény között különbség van. Regényben megengedett a kitalálás. A tengeralattjáró - csupán feltételes módszer, amely lehetővé teszi a víz alatti világ megmutatását a fiatal olvasónak. A fantasztikumnak azonban ismeretterjesztőnek keli lennie, uraim. A szerző egyet-mást nyújt ugyan, nem tagadom, közöl földrajzi adatokat, ismerteti a tengeri állatok osztályozását - bár ez hiányos és elavult. Emellett azonban tudományellenes, teljesen légből kapott adatokat tukmál ránk egy északi-sarki szigetről, a szuezi földszoros alatti alagútról, az Atlanti-óceán fenekén levő városról. De mire jók ezek a kitalálások? Csak megtévesztik a fiatal olvasót. A kéziratot meg kell tisztítani minden olyasmitől, ami nem hiteles, nem igazolt, akkor ismeretterjesztővé és hasznossá válik.

Negyedik kritikus (egyenes hátú, derék öregember): Nem, uraim, ne keverjük össze a regényt és a tankönyvet! A hasznos adatokat a gyerekek az iskolában kapják, az. irodalom a jellemet pallérozza. Milyen jellemet? A hősi jellemet. A fantasztikumnak hősinek, lebilincselőnek és érdekfeszítőnek kell lennie. Mutassa meg a fiatal olvasónak a hőstett vonzó jellegét, adjon neki követésre méltó példát, tanítsa meg arra, hogy bátran, határozottan és leleményesen cselekedjék. E téren súlyos kifogásaim vannak a szerzővel szemben. Szereplői eltűrik, hogy majdnem egy évig fogságban tartsák őket, meg sem próbálják a víz alatti kalózhajót megszerezni. A végét át kell dolgozni. A hősök mentsék meg a tengeralattjárót, a legénységét zárják be, a zsákmányolt hajót pedig vigyék a legközelebbi francia hadikikötőbe...

Ötödik kritikus (egyenruhát visel): Valaki helyesen említette itt, hogy az irodalom az élet igaz ábrázolása. Ez valóban így van. A fantasztikum pedig a jövőbeli élet igaz ábrázolása. A fantasztikum erénye a pontos jövőbe látás. De hol van a pontosság a szóban forgó esetben? 1866-ban egy tengeralattjáró halad a tengereken, s ez olyan tökéletes, amilyet száz év múlva sem építenek. Egyáltalán nem értem, hogy a szerző, aki se nem akadémikus, se nem államférfi, hogyan merészkedhet száz évre előre látni az eseményeket! A fiatalembernek szerényebbnek kell lennie, erejének megfelelő feladatot kell vállalnia. Nem szabad az ujjából szopnia bármit, ami eszébe jut, hanem ismerkedjék meg a sólyákon épülőfélben levő hajók terveivel - nem kell okvetlenül tengeralattjáróknak lenniük. A jövőben vízre bocsátják ezeket, s a művész, ha megfeszíti alkotó fantáziáját, akkor leírhatja az első útjukat, például Brestből Algírba. Az ilyen előre látás majdnem pontos lenne.

Hatodik kritikus (apró fürtös, kövér hölgy): Uraim, uraim, önöknek nincs igazuk! A pontosság az érzéketlen tudósok száraz területe, a tudományos fantasztikus irodalom pedig a szárnyaló ábrándé. Ki merészel gátat szabni az ábrándnak? Persze, senki! De vizsgáljuk csak meg, mire vonatkoznak a szerző ábrándjai! Valami nemzetközi bandita, aki valódi nevét titkolja, az óceánokon száguldozik, és hajótöréseket okoz. Vajon ki mer ezután tengeri útra indulni? Nem tudni, miért, de valami okból rémisztgetik az olvasót, olyan veszélyekkel ijesztgetik, amelyek ráadásul nem is léteznek. A fantasztikus műveket, pedig, uraim, a mi kedves gyerekeink számára írják, akik a világon a legnagyszerűbb és legkíváncsibb lények. A tudományos-fantasztikus irodalomnak romantikusnak kell lennie. A szerző ábrándjai pedig vérszomjasak és naturalisztikusak. Csakis borzadva tudok visszaemlékezni azokra az ocsmány részletekre, amelyeken ő csámcsog: a levágott csápok, mint a kígyók, úgy tekergőznek a vér és a fekete folyadék patakjaiban. Az emberi mivoltukból kivetkőzött hősök fegyverüket a szerencsétlen polipok húsába döfik. Kislányom elolvasta, és egész éjjel kiáltozott álmában. Nem, az ilyen könyv csak megijeszti a mi kedves gyermekeinket, megöli bennük azt a nagyszerű ábrándot, hogy egyszer majd a víz alatti réteken sétálhatnak, tengeri liliomok és aranyhalacskák között.

Negyedik kritikus Asszonyom, a mi dicső hajóhadunknak nincs szüksége gyávákra, akik a vér láttán elájulnak. Egy tengerész azt mondta nekem: "Ön a matróz életét merő ünnepnek tünteti fel: tánc, szabadság, találka... Az én hajómra is jönnek olyanok, akik szeretnek táncolni, és már a könnyű hullámfodortól is tengeribetegséget kapnak. Bátorságra kell nevelni, nem pedig a virágok szeretetére!"

Hetedik kritikus (a szabadalomügyi hivatalból): Nem új dolog, nem új, nem új! A fantasztikumnak fantasztikusnak keli lennie, uraim, szárnyalnia kell. Hivatása az, hogy új gondolatokkal gazdagítsa a világot. Újdonság-e a tengeralattjáró? Már Fulton tengeralattjárót ajánlott Napóleonnak, a búvárharangot már a XVI. században kipróbálták, a tengerfenékre való utazást pedig már a Poszeidónról szóló ókori mítoszok leírták, Jobb a klasszikusokat újra kiadni, mintsem túlszárnyalni. A szerző ezeresztendős témákat ismételget. De hol a fantasztikum? Ha már mélységbe tett utazást írunk le, akkor most nem a tengerfenékre kell leereszkedni, hanem az alá, vagy háromezer kilométernyire.

Nyolcadik kritikus (aktatáskájából fehér köpeny kandikál ki): Nem, kedves szerző, nem a rekordokon múlik a dolog. Három kilométerről írni nehezebb, mint háromezerről. Ön így is rendkívül könnyű fajsúlyú. Önnél minden olyan egyszerű: jöttem, láttam, győztem. Ugyan minek az olvasót a könnyű siker hiú reményével áltatni? Nem, ábrázolja csak a nehézségeket! Mutassa meg a vért és a verejtéket! A felfedezésben nem az eredmény a lényeg, hanem a története. Írja le a kialakulást, a fejlődést, az alkotás kínjait. A fantasztikus irodalomnak az alkotó folyamatot kell megmutatnia. De látjuk-e az ön művében az alkotás folyamatát? Nem, az egész a színfalak mögött zajlik le. Valahol egy ismeretlen kis szigeten egy unatkozó herceg unalmában tervet eszel ki, megrendeléseket küld szét, egy-kettő, hipp-hopp! - beszáll tengeralatti "jachtjába", és ide-oda kószál a nagyvilágban. S a szerző el akarja hitetni velünk, hogy a nagy felfedezések így születnek!

Kilencedik kritikus (ősz fürtjeit kis fekete sapka takarja): Uraim, mi valahogy megfeled kezünk arról; hogy művészi alkotásról tárgyalunk - olyan munkáról, amely arra a megtiszteltetésre pályázik, hogy szépirodalmi alkotásnak, irodalomnak tartsák. De mi az irodalom? Az emberről szóló tudomány. Mi a feladata? Az, hogy a jellemeket összeütközésükben, fejlődésükben, mutassa meg. De látható-e itt az alakok fejlődése, vannak-e egyáltalán jellemek? Egyes-egyedül egy személytelen, névtelen kapitány, amolyan byroni kalóz - lapos, egysíkú, statikus. A többi szereplő nem jellem, hanem séma, amely bizonyos ismertetőjelekkel van ellátva: ez professzor, az szolga, amaz kanadai. Feladatuk az, hogy holmi tudományos beszélgetést folytassanak, megmutassák egymásnak a halakat és a nyolckarú polipokat. A halak élénken és patetikusan vannak leírva, az emberek laposan. Mindez nem tekinthető irodalmi alkotásnak. A fantasztikus műnek mindenekelőtt az emberről szóló tudománynak kell lennie.

Szerző (csüggedten): De ez fantasztikus irodalom. Különleges műfaj.

Kilencedik kritikus Sohasem hallottam ilyenről. A prózát, a költészetet, a komédiát, a tragédiát ismerem. A műfajokat még az ókori Görögországban állapították meg. Itt az egyéni önkényeskedés nem helyénvaló, fiatalember.

Tizedik kritikus (külföldön varrott öltönyt visel): Uraim, a legfontosabbat még senki sem mondta. Az Irodalom - a mi fegyverünk. És mint minden fegyvernek, a tudományos-fantasztikus irodalomnak is harcosnak, élesnek kell lennie, pontosan és idejében kell lesújtania a célra. A szerző pedig eltereli figyelmünket a jelenkor lényeges feladataitól. Miközben hajóhadunkat igen nagy erőfeszítések és költségek árán látják el a legkorszerűbb gőzgépekkel, a szerző valamiféle meséket ad elő állítólagos tengeralattjárókról, amelyek a viharoktól sem félnek. Arra szólít fel bennünket, hogy ölbe tett kézzel üljünk, míg csak mesebeli találmánya meg nem születik.

Szerző (már kétségbeesetten): De én a jövőről írtam, uraim! Hiszen mindenki előtt világos: ma ez a technika feladata, holnap pedig az. Amikor a ház felépül, a munkások szétszedik az állványokat. És senki sem panaszkodik amiatt, hogy az állványokat hiába építették, hogy csak ideiglenesen álltak.

Tizedik kritikus Ma nem időszerű arról írni, hogy hajóhadunk ideiglenes. Éppen most, amikor az álnok Albion intrikákat sző, és Gladstone Bismarckkal kacérkodik. Mielőtt a jövőbe pillantgatnánk, a madridi és a bécsi palotákba kell bepillantani, le kell leplezni ellenségeink terveit.

Tizenegyedik kritikus (bús szemű, sovány hölgy): A szerző eltereli figyelmünket, ez igaz, de miről tereli el? Saját gondjainktól, és az angolok, az indiaiak gondjait tukmálják ránk. Férjünk kora reggeltől úgyis az újságokat bújja, egyetlen szót sem vált velünk. Azt már nem, a politikát hagyják a diplomatákra, az írók pedig az emberi lélekkel foglalkozzanak! A fantasztikus irodalomnak humánusnak kell lennie, uraim. A szerző annyira lelkesedik az új gépekért, hogy megfeledkezik az emberekről, a technika magasztalása közepette nem veszi észre a következményeket. A világ így is telis-teli van csörömpöléssel és robajjal, a mozdonyok gyermekeket gázolnak el, a csípős füst tönkreteszi a virágokat az ágyásokban. A szerző erőnek erejével gyárakba, a világűrbe, a víz alá hurcol bennünket. Mi azonban nem akarunk alábukni, kényelmetlenül érezzük magunkat a víz alatt, megfulladunk ott. Kérem önöket mindenre, ami szent: tartsák féken ezeket az őrült tudósokat, amíg a felfedezéseikkel agyon nem gyötörnek bennünket. Mutassák meg, hogy a tudomány mennyire tönkreteszi a költészetet és a szerelmet! Ábrázolják nekünk annak a szerencsétlen asszonynak a bánatát, akinek a férje elsüllyedt azzal a hajóval, melyet az önök szívtelen Nemo kapitánya pusztított el kegyetlenül.

Tizenkettedik kritikus (leleplező hangon): A szerző az imént maga is beismerte, hogy a jövőt ábrázolta. Valóban így van: a tökéletes embert és a jövő társadalmát a fantasztikus irodalomnak kell bemutatnia. A szerző azonban sajnos eltért ettől a nemes feladattól. A technika nála haladó jövőbeli, az emberek azonban maiak, még kortársaink közül sem a legkülönbek, hanem a leghétköznapibbak. Minden éjjel alszanak, naponta háromszor étkeznek. A reggeliket és az ebédeket naturalisztikus részletességgel írja le. És hogyan viselkednek ezek a jövő emberei? A veszély pillanatában kereket oldanak, mentik a bőrüket, cserbenhagynak élő embereket. Még csak meg sem próbálják megmenteni őket, vagy legalább osztozni szomorú sorsukban. Az ilyeneket még a mi korunkban is gyávának neveznénk. Hol itt a jövő emberének arculata?

Szerkesztő Uraim, úgy vélem, most már befejezhetjük a vitát. Különböző álláspontokat hallottunk, a felszólalók azonban egyvalamiben mind egyetértettek: abban, hogy a szerző nem gondolta át, felületesen és egyoldalúan kezelte a témáját. Önnek, fiatalember, még gyarapítania kell mesterségbeli tudását, s olyan íróktól kell tanulnia, akik a téma hírneves mesterei: Hugo Victortól, Balzactól, Jules Verne-től. Ön pedig, fiatalember... bocsásson meg, nem jut eszembe... mi is a neve?

Szerző Jules Verne.

___________________________
További érdekességek:


James Cameron: A science fiction története

Ahogy a nagy példaképektől megtanultam, a lefektetett, megteremtett szabályokat nem lehet áthágni, a legjobb művek mindig attól váltak klasszikussá, mérföldkövekké, mert felépítettek egy szabályrendszert, és végig tartották is magukat ehhez a szabályrendszerhez. A legrosszabb filmek, könyvek ismérve pont az, hogy azt érezzük, itt bármikor bármi megtörténhet, nincsenek szabályok, nincsenek törvények, a cselekmény súlytalanná válik, a karakterek ettől érdektelenek lesznek, és pont az ilyen alkotásokon szoktunk mindannyian elbóbiskolni, vagy félretenni.

A BERONIS-szal ez nem történhet meg.