Vissza a természetbe!

02/12/2020

"1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt a szem elől. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és a legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak- Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva jávorszarvasvadászok bukkantak a tetemére. Mi vezérelte ezt a fiút? Romlatlan idealizmus, csillapíthatatlan kalandvágy vagy önpuszító szándék? Felelőtlen volt vagy előre nem lőtott körülményeknek esett áldozatául?"

Jon Krakauer: Út a vadonba

A Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: A Szerán című írásomban részletesen írtam a BERONIS -trilógia cselekményében nagy jelentőséggel bíró természet, mint önálló élő entitás szerepéről, természetesen egyelőre még csak az első kötetre fókuszálva. Azonban nem tudok e téma mellett elmenni úgy, hogy ne ejtenék néhány szót egyik nagyon nagy kedvencemről, a zseniális Sean Penn által rendezett Út a vadonban című 2007-es filmről.

Ez volt az a film, mely azon kevés alkotások közé tartozik, mely nem csak művészileg volt nagyon nagy hatással rám, de bizonyos értelemben sprituálisan, emberileg is megváltoztatott. Csupán néhány film tartozik nálam ebbe a szűk kategóriába: Kerülőútak (Sideways, 2004, rendezte: Alexander Payne), Spread (inkább eredeti angol címén hívom, mert a borzasztó hazai címét nem vagyok hajlandó leírni, 2009, rendezte: David Mackenzie), Bor, mámor, Provence (A good year,  2006, rendezte: Ridley Scott), Egy nap (One day, 2011, rendezte: Lone Scherfig), ami most így hirtelen eszembe jut az Út a vadonba (Into the Wild) mellett.

A természetbe való visszatérés át- és átszövi a BERONIS-trilógia történetszálát. A kivonulók is a természet felé igyekeznek a mesterséges körzetekből, hogy egy új világot hozzanak létre. Blú-t is a természet vonzza, ahogy Mortimasz sem akar elszakadni ettől a világtól. A vész-kórban szenvedő Brink Jones is "eggyéválik" a természettel, hogy aztán Onnan kísértsen minket tovább.

A természethez tartozó állatias, ösztönlény-énünk végig velünk maradt, hiába hagytunk ott mindent, és léptünk át egy másik világba.

Az ember elszakadt Istentől, és később is rossz mintákat követett. Ahogy Király Jenő írja, az ember "istenkeresése azért sem lehet megtalálás, mert újra kívül keres, a tér és a társadalmi viszonyok elidegenedett távolságaiban, olyan távolságokban, melyek nem adnak szellemi távlatot, s mert amennyiben talál valamit, önjelölt hamis isteneket kell lelepleznie."

Részlet a Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: A Szerán című írásomból

Az Út a vadonba, mely Jon Krakauer regényéből készült, Christopher McCandless vándorlását követi nyomon, hogyan hagyja ott jómódú életét az egyetem után, szüleit, húgát, akivel talán a legközelebbi viszonyban volt, hogy felfedezze a világot, és ez által önmagát. A nevét Alexander Supertramp-ra változtatta ("tramp" csavargót jelent), és úticéljául Alaszkát jelölte meg. Egyedül indult el, és célja az volt, hogy remete módjára a vadonban töltsön egy kis időt, csak önmagával és a természettel, mielőtt belép az emberi társadalom által előírt "való világba".

Ezzel mindjárt elébe megyek azoknak a vitáknak, mely szerint Chris-t sok kritikus önzőnek írja le, felelőtlennek, amiért mindent és mindenkit otthagyva, szó nélkül elindult a semmibe, és üzeneteket sem hagyott a családjának, még szeretett húgának sem (naplót természetesen ő is vezetett, és az írásait meg is találták a halála után, illetve több levelet is írt az útközben megismert barátainak, például Wayne Westerberg-nek (akit a filmben egyik kedvenc színészem, Vince Vaughn játszik).

Chris McCandless ugyanis nem örök életre gondolta ezt az életmódot. Ő csak ki akart szakadni ebből a társadalmi nyomások, elvárások által át- és keresztülszőtt hamis világból, és valami sokkal ősibb, valami sokkal igazabb világ felé fordult. Bár még csak a húszas évei elején járt, de intelligenciájában jóval megelőzte társait, magányos alkat volt, aki állandóan a könyveit bújja, és minden alkalomra elő tudott hozni egy idézetet nagy alkotóktól. Sokkal többre értékelte a szellem világát, mint ezt az értelmetlen, anyagba süllyedt, materiális létezést.

Ki akart szakadni, hogy aztán újra visszatérhessen.

Sokan mások is megtennék ugyanezt, azonban a legtöbben csak gondolati síkon játszanak a gondolattal, de ez cselekedetben már nem nyílvánul meg.

"A tenger csak kemény csapásokat ajándékoz, és néha az erő érzését. Nem tudok túl sok mindent a tengerről, de azt igen, hogy így működik. És azt is tudom, hogy milyen fontos az életben az, hogy erősnek érezzük magunkat. Nem az, hogy azok is legyünk, hanem hogy legalább egyszer megmérettessük magunkat, hogy a legősibb emberi állapotba kerüljünk, a vak, süket kővel farkasszemet nézve, segítség nélkül, csak a kezünkre és a fejünkre hagyatkozva."

(idézet a filmből)

Az egyáltalán nem önzőség, ha valaki időt szeretne kérni, hogy legalább egyszer ebben az életben önmagával lehessen, illetve egy kis időt töltsön az anyatermészettel, más szóval "hazatérjen" oda, ahol valamikor ez a faj egyszer elindult ezen a tévúton, melyet civilizációnak hívunk. Érezni újra azt az őserőt, ami már rég elveszett, de valahol mélyen még ott van bennünk a vágy, hogy megismerjük, és ott is marad elnyomva mélyen bennünk, amíg az ember ember marad. Szó nélkül ment el, hiszen mit is mondhatott volna? A dúsgazdag szülei, akik nyakig süllyedtek az anyagba, és mindent csak a pénz mércéjén mértek, mit értettek volna meg ebből? Eszetlen zagyvaságnak tartották volna. A húgát sem akarta ebbe belevonni, hiszen nem akarta, hogy a szüleik előtt titkolóznia kelljen. Tudta, hogy az lesz a legjobb, ha minden szó nélkül megy el, és majd, ha letelt az idő, ugyanúgy szó nélkül tér vissza.

Az igazi szeretet, ami nem épül semmilyen elvárásra, szeretet marad, teljesen mindegy, mennyi idő telik el.

Minden hazugság lelepleződik az idővel, minden hazug elvárás és hazugságokra épülő viszonyt szétőről az idő vasfoga. Általában ez az oka, hogy az energiavámpír emberek folyton kiszemelt áldozataikon lógnak, mert különben lehullana a lepel. Ezért addig szívják a másik vérét, amíg ez szinte természetessé nem válik a másik fél számára. Teljesen mindegy, hogy haveri viszonyról, vagy szülő-gyermek kapcsolatról beszélünk.

Chris McCandless tiszta lappal akart indulni. Az út, Alaszka volt neki az a bizonyos "Reset" gomb, ami bizonyos időközönként mindannyiunk életére ráférne, ahogy az egész világra is. Nem feltétlen kell persze ehhez átszelnünk a fél világot, sokszor pár perces önmagunkban való elmélyülés is elég lehet, csak pár percre elvonulni egy olyan helyre, ahová nem ér el a világ zaja, nem üvölt a fülünkbe a zene, nincs televízió, internet, semmi. Csak mi magunk, és a világ.

Ahogy a híres mondás tartja: "A csend nem üres. Tele van válaszokkal."

"Behunyom a szemem, mivel látni akarok." 

Paul Gauguin

A film a gyönyörű, természetfilmekbe illő képeken kívül zseniális zenével is operál, mely utóbbit a remek Pearl Jam együttes frontemberének, az énekes-szövegíró Eddie Vedder-nek köszönhetünk, aki egyébként Sean Penn egyik közeli barátja. Eddie Vedder zenéje, a zene szövege a főhős belső monológját fejezi ki, azokban a jelenetkben, amikor főhösünk éppen vándorúton van a magányos úton. A dalszövegek rendkívül jók és mélyek, Eddie Vedder hangja és zenéjének szövege rendkívül jól közvetíti azt a bölcsességet és azt az őserőt, ami átjárja a film hangulatát is. Egyfajta isteni, magányos bölcsesség árad belőle:

"Everyone I come across in cages they bought
They think of me and my wandering
But I'm never what they thought
Got my indignation but I'm pure in all my thoughts
I'm aliveWind in my hair, I feel part of everywhere
Underneath my being is a road that disappeared
Late at night I hear the trees
They're singing with the dead
OverheadLeave it to me as I find a way to be
Consider me a satellite for ever orbiting
I knew all the rules but the rules did not know me
Guaranteed"

Eddie Vedder - Guaranteed (Into the Wild filmzene)

Nem Isten hagyott el minket: mi akarjuk folyton folyvást elhagyni őt, mint az engedetlen, folyton ellenkező kisgyerek, mígnem eljutunk oda, hogy ha valaki vissza akarna jutni Istenhez, mint ahogy azt Chris McCandless teszi, akkor ő lesz az, akit mindenki hülyének fog nézni.

Eddie Vedder - Society (az Into the Wild filmzenéjéből)

"Society, you're a crazy breed
I hope you're not lonely without me
Society, crazy and deep
I hope you're not lonely without me"

"Szerelem, pénz, hit, siker és megértés helyett igazságot nekem."

Henry David Thoreau
___________________________________________


A képek, a zseniális megvilágítás és már-már festői színek olykor Alexander Payne mesterművére, a szintén igen erős spirituális hatással bíró Kerülőútakra emlékeztetett. Mindkét film a vidéki Amerikát mutatja be, visszavezet minket azokba az időkbe, mikor még nem voltak határok, és a messzibe nyúló, folyton változó, végtelen, monumentális táj az örök szabadság ígéretét jelentette a határvidékeken élő valamikori telepesek számára. Ezt volt az a világ, mely a modernség megejelenésével teljesen elveszett, de olykor-olykor a művészetekben és a filmekben Amerika visszasírja azokat az időket. Erről szól az Oscar-díjjal jutalmazott Nem vénnek való vidék is, vagy a nem olyan régi, 2016-os A préri urai (a már említett Spread rendezőjétől).

Képek az Út a vadonba, valamint a Kerülőútak című filmből (lent).

A fentebb felsorolt, számomra sprituális hatású filmeket rengeteg téma köti össze. A Kerülőútak és a Bor, mámor, Provence középpontjában a bor áll, és a bor készítésének folyamatát állítja párhuzamba az emberi élet érésével. Mindkét film hasonlatnak használja a szőlő és a szőlészetben történő munkát, az érés, az erjedés mind az emberi életútra kivetítve értelmezhető. Ridley Scott filmjében a szőlészet gazdája énekelni szokott a szőlőfürtöknek, és simogatja őket, mint ahogy az ember teszi ezt a gyermekével, a Kerülőutakban pedig Maya hosszú és mély monológja a bor éréséről vetíthető ki az ember felnőtté válásának folyamatára. Egyáltalán nem a bor itt a lényeg, hanem a hasonlat, a szőlészet pedig afféle Paradicsomként értelmezhető, ahol az ember, a gazda (Isten szerepében), mint egy jó szülő gondozza "teremtményeit", és nincs az a momentum, amikor ez a gyermekeknek kijáró tisztelet megszűnne.

A Spread és az Út a vadonba főhősei mind magányos figurák, akik megelégelik a társadalmi szabályokat, megkötöttségeket, és elindulnak, hogy saját szabályaik szerint éljenek. Az egyetlen különbség, hogy a Spread főhőse, az Ashton Kutcher által játszott Nikki (akinek egyébként az előéletéről nem sokat tudunk meg sajnos), nem akar leszakadni és kivonulni a társadalomból (még ideiglenesen sem, úgy ahogyan Chris), hanem továbbra is benne maradva élősködni akar rajta. Mind Chris, mind Nikki pórul jár a végén, a nagyobb árat Chris-nek kell megfizetnie, hiszen az ő kalandja végül az életébe kerül, míg Nikki-nek "csak" a szíve törik össze. Nikki, ahogy Chris McCandless is megtette volna, végül visszatér a rendszerbe, és elfoglalja a rendszerben "őt megíllető" helyét.

A Spread véleményem szerint méltatlanul elfeledett film, ami a feltörő és mindent eluraló feminizmus és metoo-mozgalom miatt lett szándékosan lehúzva, mivel a filmben többnyire eszközként bánnak a nőkkel, és nem túl jó véleményt állítanak ki róluk. A történet végén azonban mégis ők győznek, és a főhős elbukik, ez pedig igazolja az addig történt, lekezelő főhős cselekedeteit. Ez a realitás: a szerelem csak egy hamis ideológia, melyet a nők 99 százaléka folyamatosan hangsúlyoz, és többnyire kifogásként használnak (például szakításkor: "Szeretlek, de sajnos nem vagyok szerelmes"), de egy adandó alkalommal azonnal eldobják ezt az ideológiát a fényűző pompáért, a kényelemért és a pénzért

Ki a fenét érdekel akkor már a szerelem?

Ilyen álszent világot élünk. Nikki-t nem érdekelte a vagyon, mikor megtalálta a szerelmet, de ezzel magára maradt. Következő cikkem főhőse, Balian a Mennyei királyságból, Ridley Scott zseniális filmjében így áll szerelme, a gazdag francia királnyé, Sybilla elé:

"Mondj le koronádról, vagy mondj le rólam!"

Ezzel rendkívül bölcsen a nőre bízta a döntést, ezzel őt is emberszámba vette, és ezzel az egyetlen mondattal Ridley Scott ezt gyönyörűen érzékeltette. Nem kellett ehhez női karaktereket olyan pozícióba tennie, mely teljesen idegen lenne a számára, mint ahogy ezt manapság teszik.

De azért Hollywood továbbra is csak nyomja ezt a rendkívül hazug, pusztító ideológiát, melynek az oltárán már több filmalkotást is tönkretettek.

Képek az Út a vadonba, valamint a Spread című filmből (lent). A Spread többek között arra a polgátpukkasztó ellentétre is épít, hogy bár a helyszín a világ "legmenőbb" környéke, Sunset Boulevard, Hollywood, a szegénység mégis egyfajta árnyékként vetül erre a hazug csillogásra.

A film nézése során Chris-szel együtt mi is egy utazáson veszünk részt, mind belső, spirituális értelemben, mind a szó valós értelmében, ahogy a főhőssel együtt Amerika tradícionális, monumentális, vidéki helyszíneit járjuk be. Végeláthatatlan prérik, hatalmas kanyonok és magasba emelkedő, hófödte hegycsúcsok... ezek a képek láttán átérezzük, milyen kicsi is az ember, mennyire semmik vagyunk ehhez képest a mi ostoba rendszerünkkel, valószínűleg valami hasonlót érezhettek az Újvilágba kilökött első telepesek is (vagy akár a kora civilitzációk megjelenése előtti ember).

Jon Krakauer könyvében a fejezetekhez hozzácsatolt térképrészleteken is végigkövethetjük Chris McCandless, vagy valódi nevén (?) Alexander Supertramp útját.

Carthage, Mojave-sivatag, Detrial vízmosás, Orick, Mexikó, Las vegas, Bullhead City, Anza Borrigo, San Diego.

Egy magányos ember elindul, hogy megkeresse Istent, és kívülről betekintve megértse a világot és önmagát.

Az út során rengeteg ismerősre tesz szert (többen hol eszközökkel, hol nagyon hasznos tanácsokkal segítik a fiút célja elérésében), akiket önszántából ismer meg, nem pedig a rendszer diktátuma, elvárása okán. Több helyen munkát is vállal, dolgozik a földeken az aratáson, alkalmilag egy városi McDonalds-ban is, illetve csavargó hippi-ismerőseihez is beáll könyvárusnak. Többekkel igen szoros kapcsolatot alakít ki, például Wayne-nel, vagy a lakókocsijukban vándorló, gyereküket elveszített hippiházaspárral, illetve az öreg, vietnámi veterán Ronald Franz, akivel az egyik legerősebb közös jelenete van a filmben.

Ron, akárcsak Chris, magányos figura, aki már csak a munkájának él, és ő az utolsó ember, aki még élve látta Chris McCandles-t, mielőtt neki indult volna útja utolsó szakaszának.

"Amikor megbocsájtasz, szeretsz.." Az Út a vadonba egyik legerősebb jelenete (felirattal).
_____________________________________


Meglehet, azért is tudok együttérezni Chris McCandless-szel, mert bizonyos szinten én is megjártam azt az utat, amit ő, és ezt a BERONIS-trilógiában is kifejtem. Én is kénytelen voltam eljönni otthonról (igazából maradhattam volna, ha akarok, a rengeteg negatívum ellenére tárgyi értelemben mindenünk meg volt), miután rájöttem, hogy hazugság az egész addigi életem. Amin Ginen Beronis keresztülmegy a Megapoliszi álmokban, azon én is ugyanúgy keresztülmentem, a saját gondolataimat írtam le, a saját fájdalmaimat írtam ki magamból. Chris annyiban volt szerencsésebb, hogy neki legalább volt egy intelligens, megértő, rendes testvére, akivel mindent meg tudott beszélni, nekem még ez sem adatott meg. Az egész családi életem egy komplett káosz volt, de szerencsére magam mögött tudtam hagyni a múltat, és a hazug embereket.

Ezzel együtt minden ismerősömmel, addigi haverjaimmal is megszakítottam a kapcsolatot, akiket vagy a szülőfalumból, vagy a rendszer által, vagyis a különböző iskolákból ismertem.

Időnként belső vizsgálatot kell tartanunk, és meg kell nyomnunk azt a bizonyos Reset-gombot.

Éppen ezért nagyjából tudom, min mehetett át Chris McCandless is. De a magyar viszonyokra egyébként is jellemző, hogy a hazai családi élet többnyire a teljes és totális káosz, éppen ezért szükségem volt a tiszta lapra... a saját tiszta lapomra, különben csak ugyanazt folytattam volna, ami előttem is volt.

És éppen ezért a sok negatív kritika, mely a felelőtlenségéről és az önzőségéről beszél, ezeket nagyrészt csak üres locsogásnak tartom, mert ezek az emberek az otthonuk kényelméből irogatnak, és sosem éltek át hasonló élményeket, érzéseket. Így könnyű véleményt alkotni mindenről.

Chris McCandless utolsó üzenete a világnak az alábbi két mondat volt:

BOLDOG ÉLETEM VOLT, KÖSZÖNÖM AZ ÚRNAK. ISTEN VELETEK, ISTEN ÁLDJON MEG MINDNYÁJATOKAT.

"Ezután bebújt a hálózsákba, melyet anyja varrt neki, és fokozatosan elvesztette az eszméletét. Valószínűleg [1992] augusztus 18-án halt meg, 112 nappal azután, hogy behatolt a vadonba, és 19 nappal azelőtt, hogy hat alaszkai férfi odatévett a buszhoz, és megtalálta a holttestet.

Egyik utolsó cselekedete az volt, hogy lefényképezte önmagát, amint a busz mellett áll a magas alaszkai égbolt alatt. Fél kézzel utolsó feljegyzését nyújtotta a gép lencséje felé, a másikkal bátran, üdvözülten búcsút int. Az arca bozasztóan lefogyott, csontvázszerű. Ha szánta is önmagát ezekben a súlyos utolsó órákban - hiszen olyan fiatal volt, olyan egyedül, cserbenhagyta a teste, becsapta az akaratereje - , az önsajnálatot nem tükrözi a felvétel. Chris McCandless szívében béke és derű volt, akár egy Istenhez tért szerzetesben."

Jon Krakauer: Út a vadonba

Bal oldalon az igazi Chris McCandless portréja látható, melyet a halála után tatáltak meg előhivatlanul a fényképezőgépében. Jobb oldalt a "varázsbusz", ahol Chris McCandless utolsó napjait töltötte.