Zseniális könyv: A tér és a torony - Hálózatok, hierarchiák és harc a globális hatalomért

05/15/2020

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

John Donne: Ájtatosságok fontos alkalmakra
XVII. meditáció

Niall Ferguson napjaink egyik legismertebb történésze és legnagyobb hatású gondolatformálója. Tanított a Hoover Intézetben, a Stanford Egyetemen, vendégprofeszorként a pekingi Csingua Egyetemen. Számos kitüntetést kapott, többek közt Benjamin Franklin  (2020), Hayek- (2012) és Ludwig Erhard-díjjal (2013) jutalmazták tudományos munkásságát.

A magyar olvasók előtt is ismert brit történész új, A tér és a torony - Hálózatok, hierarchiák és harc a globálos hatalomért című munkájában leírja a világ és a történelem menetét befolyásoló globális hálózatok lényegét, melyek a hatalom megszerzésében és megtartásában mindig is óriási jelentőséggel bírtak. Míg a XVIII. századi misztikus illuminátusok meglepően hatástalan hálózatot építettek ki - bár az azóta is az összeesküvés-elméletek középpontjában áll -, addig a XX. században a Cambridge Egyetemen döbbenetesen hatékony szovjet kémhálózat működött... Ferguson egyaránt képes jó sztorikkal szórakoztatni és tudományos rendet vágni a sikeresen működő társadalmi hálók bonyolult szövevényében. Az összefüggések rávilágítanak napjain működésének menetére, legyen szó az internet vagy a Facebook társadalomformáló hatásáról.

Ferguson rendkívül közérthetően megfogalmazott, zseniális műve a világtörténelem fordulópontjainak ragyogó feldolgozása, beleértve a jelent is, mely a régi hatalmi hierarchiák és az új társadalmi hálózatok kialakulásának metszéspontjában áll.

A szekuláris hatalmat képviselő torony egyből a piaci tranzakcióknak és egyéb cseréknek helyet adó tér mellett, sőt inkább a fölött magasodik.

Nagyon szeretem Niall Ferguson műveit, és mindig igyekszem megvenni az éppen megjelenő könyveit, A tér és a torony a harmadik munkája (A világ háborúja és a Civilizáció után), amelyet megvettem. Igyekszem a lehető legelismertebb gondolkodók műveiből tanulni, hogy ezáltal a BERONIS-trilógia háttér-története is minél hitelesebb legyen, hiszen a három könyvben (a fantasy és a mesés elemeken túl) igyekszem egy reális, lehetséges jövő előképét megfesteni. Ahogy ezt a BERONIS-jegyzetekben nem is egyszer megfogalmaztam, ha egy fiktív történetnek nincsenek valós alapjai, akkor az egész kevésbé átélhetővé és (reális veszély hiányában) tét nélkülivé válik.

Ezt a hibát minden erőmmel igyekszem kiküszöbölni.

Természetesen nekem is vannak saját gondolataim, és nekem is van egy lehetséges világ- és jövőképem, és mindig nagy öröm, amikor ezeket a gondolatokat más, elismert írók és filozófusok, tudományos szakértők könyveiben is viszont látom. 

Az egyik ilyen szakértő Niall Ferguson.

Bár a könyvét már régen megvettem, de mivel száz könyvet olvasok egyszerre, csak most a napokban jutottam el oda, hogy végre el is kezdhettem az elolvasását, és ahogy vártam, szinte alig tudtam letenni. A könyv már a legelején is hihetetlen módon lebilincselt, olyannyira, hogy már idéztem is a műből a Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: Megapolisz című bejegyzésemben. Ugyanis már a könyv elején szembetalálkoztam egy gondolattal, ami nekem is egy saját teóriám volt (amelyet meg is írtam a Megapoliszi álmok Acrem, a Birodalom című fejezetében is), és bár bíztam saját gondolatom erejében (és hitelében, mert úgy érzem nekem is van egy rálátásom a dolgokra), mégis hihetetlen öröm és elégedettség töltött el, mikor Ferguson-nál is viszontláttam ezeket a gondolatokat.

...történelmileg családalapú klánokkkal és törzsekkel indultak, amelyekből (vagy amelyek ellen) összetettebb és rétegzettebb intézmények alakultak ki formalizált munkamegosztással és rangsorolással. A modernitás előtt burjánzó hierarchiák változatai között akadtak szigorúan irányított, kereskedelmen alapuló városi entitások és nagyobb, főként monarchikus berendezkedésű és mezőgazdaságon alapuló államalakulatok; az egyház néven ismert, központilag irányított kultuszok; az államokon belüli hadseregek és hivatalnoki testületek; céhek, amelyek a szakmai hozzáértést igénylő foglalkozásokhoz való hozzáférést tartottákaz irányításuk alatt; autonóm társaságok, amelyek a korai modernitástól kezdődően kiaknázták a nagyságrendileg jelentős gazdasági ágakat és internalizáltak bizonyos piaci tranzakciókat; akadémiai testületek, köztük az egyetemek; és az óriásira nőtt transznacionális államok, azaz birodalmak.

Mindez a BERONIS-ban: Acrem, a birodalom, az Acremcorp által felépített óriási cégbirodalom, mely szép lassan átvette az államok szerepét a világűrben való terjeszkedés során.

Egy olyan rendkívül bonyolult és nagy figyelmet igénylő, fejlett technikát igénylő operációt, mint az űrutazás csak egy erős, központosított hatalommal a háttérben lehet véghezvinni, itt már nincs helye az idejétmúlt államok közötti idejétmúlt ellentéteknek.

A korai cégek, kereskedelmi társulások/társaságok formájára jöttek létre az államok (akkoriban az államok szerepét a család, illetve egy szélesebb vonatkozásban a törzsek töltötték be, hiszen a kereskedelem már a kezdetek kezdetétől jelen volt az emberi faj életében, többek között ez indított el minket az evolúció hosszú és rögös útján - ilyen értelemben Megapolisz gigászi piactér-állama fajunk lényegét, eszenciáját testesíti meg, melynek pusztulnia kell... de vajon vele pusztulunk mi is?), városállamok, majd ugyanezek a városállamok mintájára jött létre Megapolisz városállama. Visszatértünk a kezdetekhez.

Semmi új nincs a nap alatt. Az alap a céges felépítés, struktúra volt, de természetesen szükség volt némi módosításra.

Majd később ezekből a folyamatokból alakult ki a hatalmas Megapolisz, mely aztán önmagán belül is különböző részekre tagolódott: centrumkörzetek, melyet napjainkban a fejlett nyugati világ jelképez, a külső körzetek, mely a feltörekvő országokat jelenti, és a falusias peremkörzetek, melyet ma többnyire Ázsia és Afrika egyes régiói jelenítenek meg.

A különbség annyi, hogy a Szeránon országhatárok helyett körzetek vannak, és hogy egy sokkal jobban centralizált hatalom áll mindezek felett, mint manapság. 

...a nemzetközi gazdasági rendszer globálissá vált, miközben a világ politikai szerkezete mégis nemzetállamon nyugszik.

Központi tézisem szerint a közösségi hálózatok mindig sokkal fontosabbak voltak a történelem során, mint azt a legtöbb történész - akik főként az olyan hierarchikus szervezetekre koncentrálnak, mint az állam - feltételezte. (...) A hierarchikusan szervezett hatalom csúcsa a XX. század közepére esett, a totalitárius rendszerek és a totális háború időszakára.

A fenti idézet rendkívül érdekes hazánkra vonatkoztatva, ahol szerintem inkább beszélhetünk "hálózatokráciáról" (e kifejezés az én saját találmányom, még nincs levédetve), mint demokráciáról, hiszen itt mindent a személyes kapcsolatok, hálózatok határoznak meg. Ez persze (különböző mértékekben) az egész világra igaz, és ez teljesen független attól, épp milyen az elfogadott politikai rendszer.

Magyarországon a hálózatokat tekintve (és nem a hierarchikus struktúrát) a mai napig rendkívül erősen él a törzsi szerveződési mód, úgy is mondhatnám, hogy számtalan zárt közösségből, klikkekből áll az egész ország. Ezt a regényem terjesztése, promotálása közben is észrevettem, ugyanis rengeteg könyvklub, könyves csoport van az interneten, melyeknek én is tagja lettem, azonban minden újdonsága rendkívül elutasítóan viszonyulnak. Ezek a csoportok szeretnek a maguk megszokott módján működni, a saját, jól körülírható mintájuk szerint. Ez pedig rendkívül megnehezíti az újdonságokkal előhozakodó alkotók dolgát.

De ez mindig is így volt, és sok esetben csak jóval később jöttek rá egy-egy mű időtálló értékére. Hiába volt számtalan zseniális író, rendező, zeneszerző, vagy bármilyen alkotó, a magyarok (és az emberiség) továbbra is csak a saját klikkjével foglalkozik, és semmilyen nyitottságra nem hajlandó.

Az ár, amelyet a társadalom fizet a törvényszerű versenyért olyan, mint amilyet az olcsó kényelemért és luxusért fizet, azaz nagy. A verseny előnyei azonban nagyobbak, mert ennek köszönhetjük csodás anyagi fejlődésünket, amely magával vonja az egyre javuló körülményeket. De akár előnyös a verseny, akár nem, meg kell állapítanunk, mint ahogy az emberek körülményeinek változásáról is megállapíthatjuk, hogy jelen van, elkerülhetetlenül. Nem lehet helyettesíteni, és bár a verseny néha nehéz az egyén számára, az egész faj számára ez a legelőnyösebb, mert minden részről a legerősebb túlélését biztosítja. Ezért hát elfogadjuk és üdvözöljük a körülményeket, melyekhez alkalmazkodnunk kell, a környezet hatalmas egyenlőtlenségét, az üzlet néhány kézben való összpontosítását, az iparban és a keresekdelemben egyaránt, és az ezek között zajló versengést. Mindez nemcsak előnyös, hanem alapvető is a faj jövőbeni fejlődése szempontjából (...) A dolgok jelen állása, amely a faj legjobb érdekeit szolgálja, elkerülhetetlenül csak keveseknek biztosít nagy vagyont.

Andrew Carnegie (1835-1919), skót származású
amerikai iparmágnás

A francia forradalom alatt elkövetett legborzalmasabb cselekedetekig minden előre látott és meghatározott volt, előre kitervelt és megfontoltmélyen átgondolt gazság sarja.

Na de vissza a már elkezdett centralizált hatalom témájához.

A hatalom az építészetben is megmutatkozik, a hatalom elengedhetetlen kifejezési formája az építészet. Minél magasabb, robusztusabb épületeket kell emelni, hogy kifejezzük Birodalmunk nagyságát. Ahogy egy előző idézetben is szerepelt: "A szekuláris hatalmat képviselő torony egyből a piaci tranzakcióknak és egyéb cseréknek helyet adó tér mellett, sőt inkább a fölött magasodik."

A BERONIS-ban ez a piac egész Megapoliszt jelenti, de főként a centrumkörzeteket, ahol a monumentális hatalmi építészet a leginkább megmutatkozik. Az "Olimposz, ahogy azt nagyon találóan az egyik BeronisVerzum-novella is megfogalmazza, az Elsodródva.

A másokon való uralkodni vágyás az ember egyik legerősebb ösztöne, és szinte bármire képes érte. Hogy mennyire, azt elárulják a centrumkörzetek gigászi tornyai, melyek mind ezt a vágyat hirdetik, mind ezt szimbolizálják. És ha az ember mindezt sikeresen véghez is viszi, nem átall Istennek hinni magát, egy olyan istennek, akinek ezek a monolitok az égbe nyúló templomai. Az odalenn a porban izgő-mozgó emberek pedig így kénytelenek csodálattal vegyes, istentől való félelemmel felnézni rá.

A szeranizmus tehát valahol szükségszerűen jelenik meg, hogy az Isteni szerepben tetszelgő embert visszavezesse az őt megillető, saját helyére... bármi is legyen az.

Amennyiben elkezdődött már az "első kiberháború", amint azt egyesek állítják, akkor az nem más, mint a hálózatok közötti háború. Al egrémisztőbb lehetőség az, ha egyetlen globális hálózat végül majd fölöslegesnek nyilvánítja a homo sapiens jelenlétét, és ennek megfelelően kihal az emberiség. (...) Ebben a hálózatban aztán gyorsan ráébredünk, hogy pont annyira vagyunk fontosak az algoritmusoknak, mint jelenleg nekünk az állatok. A hálózattól való függetlenedés az egyén halálát jelenti majd, mert a hálózat fogja karbantartani az egészségünket. Ugyanakkor a kapcsolat végül a kihalásunkat fogja eredményezni: "A saját magunk által felállított mérce alapján ítéltetünk arra, hogy eltűnjünk a feledés homályában, akár a mamut és a kínai folyami delfinek." Harari zord múltértékelése alapján ez az emberiség jól megérdemelt jutalma.

A BERONIS folytatásaiban, ahol a Megtisztító Háború elindul, több más motívum is megjelenik majd. A  Megtisztulás az egyetlen igazi, tiszta forradalom ígéretével jelenik meg az emberi faj történelmében, amely eddig még sohasem valósult meg. 

A Szerán bolygó kolonizálása azonban megadja ezt a lehetőséget.

Ferguson könyve remek inspirációs anyagot szolgáltat ahhoz, hogy a folytatásokat még tökéletesebben tudjam megírni. Apró spoiler, hogy a háború során majd eljutunk arra a pontra, hogy már inkább a gép harcol az ember ellen, mint ember az ember ellen. Ez a folyamat szép lassan alakul ki, ahogy Acremcorp egymás után veti be rendszere védelmében a faken-eket (harci robotok, kiborgok), így az egész polgárháború egyfajta gépháborúba torkollik majd.

De erről bővebben majd a folytatásokban, először a Garivenháború című második kötetben.

Az őskorban a Homo sapiens együttműködésre képes főemlősként alakult ki, a hálózatteremtés különleges képességével. Képes volt kommunikálni és kollektív módon cselekedni, és ezzel elkülönült az összes többi állattól. (...) William H. McNeill és J. R. McNeill történészek szerint az első "világháló" mintegy 12000 évvel ezelőtt jött létre. Az ember, példátlan neurális hálózatával, a hálózatteremtésre született.

A BERONIS egy érdekes hipotézissel is eljátszik, és ezen rengeteget szoktam gondolkodni.

Az emberi faj a keresztény vallás értelmezése szerint eredendően bűnös faj. A tiltott tudás fájának almájából való harapás miatt örökre átkozottak lettünk. De mi van, ha bizonyos értelemben egyáltalán nem is voltunk részese az isteni tervnek? Persze ez így értelmezhetetlen, hiszen minden a része, de ha nem jön el a dinoszauruszok kihalásának kora, akkor sose fejlődünk ki és evolválodunk különböző szintekre, hogy végül eljussunk oda, ahol ma tartunk, és ki tudja, hová jutunk még a jövőben.

Talán sehol sincs helye ennek a fajnak.

A BERONIS-trilógiában és így a Megapoliszi álmokban is nem csak a főhös, Ginen Beronis bolyongása a fő téma: egy nagyobb, tágabb értelemben az egész kollektív emberiségnek is ez lett a sorsa. Otthontalanul bolyongunk a rideg, halott világűrben, új otthonok után kutatva.

A Szerán felfedezése, és a kolonizáció okozta különböző folyamatok elindulása lehetőséget ad arra, hogy az egész faj átgondolja a helyét a teremtésben. Talán ideje lenne újrakezdeni, valamit másként csinálni. 

A Régi Földet, ahonnan az emberi faj elszármazott, a teljes bolygót benőtte a hálózat, ott egy idő után már nem volt mód véghezvinni azt a változást (RESET gomb), amelyre most a Szerán lehetőséget ad. Ehhez valami óriási méretű kataklizma kellett volna.

Most azonban vannak jó páran, akik szeretnének élni ezzel a lehetőséggel.

Legalábbis a szeranisták így gondolják.

És később még többen lesznek, mikor a háború kitör és rengeteg ember belesodródik majd a lelkünkért folytatott harcba.

"Ginen megfordult, és végignézett a lebetonozott utcán. Házak hosszú sora. Távolban magas, kékre festett hegyek. Az ég kéken ragyogott, meleg délelőtt volt. Hosszú, forró nap volt kilátásban. Egy újabb olyan nap, amin valahogy végig kell vergődnie. Büdös füstszagot érzett, valószínűleg valaki megint tüzet rakott a környéken. Gyűlölte. Ginen elfordult, és elindult a másik irányba, a főút felé. El kellett mennie a söröző kapuja mellett. Bentről indulatos beszélgetések, poharak csörgése, játékgépek pittyegése hallatszott. Kerekasztal-kocsma. A kis utca máris a szélesebb főútba torkollott, ellépett a sarkon lévő, utcanevet jelző kicsike tábla mellett, és ő elindult a faluból kivezető, távolba vesző betonút mentén. Jó ideje így indult szinte minden nap." 

BERONIS - Megapoliszi álmok
(részlet)

Idézet Niall Ferguson könyvéből: "[A Kerekasztal] egyike azoknak a történelmi hálózatoknak, amelyek hírhedté váltak, főként a befolyásos georgetowni történész, Carroll Quigley révén, aki írásban "titkos társaságnak" nevezi őket, amely "több mint ötven éven át a brit birodalmi és külügyi politika egyik legfontosabb alakító és végrehajtó ereje volt". A társaság célja Quigley szerint "a világ és mindenekelőtt az angol nyelvű világ Nagy-Britannia körüli egyesítése föderális szerkezetben"; módszertana pedig "megszerezni a titkos politikai és gazdasági befolyást a színfalak mögött és az újságírói, oktatási és propagandisztikus szervezetekben". Az 1940-es évek vége felé Quigley írásaiban bevallotta, hogy a Kerekasztal "meglehetősen sikeresen leplezte a létét, és legbefolyásosabb tagjai közül sokan, mivel megelégedtek a hatalom valós és nem a látszólagos birtoklásával, ismeretlenek maradtak még a brit történelem közeli ismerői előtt is".

Korábban soha nem állt kapcsolatban ennyi ember egy azonnal reagáló hálózaton keresztül, ami a világon tényleg mindenütt megváltoztatja a politikai játékszabályokat. Az alternatív nézet szerint az olyan világcégek, mint a Google, szisztematikusan érik el a "strukturális dominanciát", mert a hálózatokat a nemzeti sziveneritás és az azt lehetővé tevő kollektivista politika szétzilálására használják.

Első etapban ezek lettek volna azok a gondolatok, amelyeket mindenképp meg szerettem volna osztani Niall Ferguson zseniális könyve és a BERONIS-trilógia filozófiai, gondolati háttere kapcsán. Mivel Ferguson könyvének még nagyon az elején járok, elég valószínű, hogy a későbbiekben is közzé teszek néhány bejegyzést, illetve folyamatosan tökéletesítem a Jegyzetek a Megapoliszi álmokoz szekciót. Akit érdekelnek hasonló témák, mindenképpen ajánlom Niall Ferguson könyvét, illetve a BERONIS honlapján a (már előzőleg belinkelt) Jegyzetek a Megapoliszi álmokhoz: Megapolisz című cikket, valamint az Ami a Megapoliszi álmokból kimaradt: Acrem, a Birodalom, és az eltitkolt történelem is érdekes gondolatokat tartalmaz. Ez utóbbi cikk a Megpoliszi álmokból kimaradt szövegrészeket tartalmazza az utolsó fejezetből, ami túl hosszú lett, és túl sok gondolatot közölt egyszerre. 

A hálózatok és a hierarchiák rendszerében AcremCorp. már csak egy végeredmény, ahogy e cég(világ)birodalom kreálmánya, Megapolisz is. A Földön vette kezdetét ez a folyamat, majd a globalizáció megjelenésével folytatódott (mely talán kimondatlanul, de már a kezdet kezdetekor célja volt a legkorábbi "cégeknek").

Megapolisz is egy termék. Egy végreméke a napjainkban zajlódó (de már azóta elinduló, mióta először lemásztunk a fáról) folyamatoknak.

...az őskorban a Homo sapiens együttműködésre képes főemlősként alakult ki, a hálózatteremtés különleges képességével. Képes volt kommunikálni és kollektív módon cselekedni, és ezzel elkülönült az összes többi állattól. (...) Maga a globalizáció szó - amelyet úgy definiáltak, hogy valamit méretében vagy alkalmazásában világméretűvé tenni - először 1951-ben szerepelt a Merriam-Webster szótárban. 1983-ban Theodore Levitt publikálta inspiráló tanulmányát A piacok globalizációja címmel a Harvard Business Review-ban.

A Tér és a torony 29-edik fejezet az egyik legizgalmasabb fejezet, mely a Birodalom címet kapta.

Ennek külön örültem, hiszen roppant mód érdekel ez a téma, a "történelem" (nevezzük inkább történetírásnak),  az a folyamat, amelynek során a világunk a mai állapotát elérte. Mindig is érdekfeszítő volt a számomra, hogy a fejlődés végül hogy vezet a birodalmi állapot kialakulásához, jelen esetben pedig a leglényegesebb, ahogy a Brit Birodalom átadta a világuralmat utódjának, az Egyesült Államoknak.

Az USA rengeteg hagyományt tanult el, tartott meg, mely hagyományokkal (működési elvekkel) a britek sikeresen éltek uralkodói státuszuk hosszas fenntartása közben, például ami a leglényegesebb, hogy nem kifejezetten mások leigázására törekedtek, hanem a sikeres beépítés, bekebelezés volt a fő taktikájuk. Ha valaki jobban csinált valamit, egyszerűen fogalmazva, az USA azt a személyt, struktúrát felvásárolta, megnyerte magának, vendégül fogadta magához (jó példa erre például Hollywood, ahova az amerikaiak minden tehetséges filmkészítőt, írót, színészt szívesen várnak, így szipkázva el a tehetségeket magukhoz). Lényegében a Brit Birodalom is valahogy így működött.

"...a britek ügyesen beolvasztották a helyi hatalmi struktúrát a birodalom irányításába", írja Niall Ferguson. Frederick Lugard, Nagy-Britannia nyugat-afrikai birodalmának létrehozója "teljes elméletet alkotott a "közvetlen uralom" kapcsán, mely szerint a brit dominanciát minimális költséggel fenn lehetett tartani azzal, hogy a helyi hatalmat a már létező elitre bízták, és a központi irányításnak mindössze a lényegi (különösen pénzügyi) elemeit tartották brit kézben. (...) A hagyományos hierarchiarendszer tetejére a britek ráültették saját birodalmi metahierarchiájukat."

És itt jön a képbe a Megapoliszi álmok egyik kulcsmotívuma, mely szerint a nagyobb uralkodási módszer leutánozódik mikroszinten is, a rendszer mindenhol kialakítja a maga kis viszonyrendszereit. Ahogy nagyban, úgy kicsiben. Ezeket az elveket, működési szisztémákat látjuk viszont barátok között, szerelmesek között, házasok között... és ahogy Ginen Beronis is megtapasztalja, családon belül is. Erre utaltam akkor, amikor a Megapoliszi álmok második fejezetét Faterrendszerre  kereszteltem. A Faterrendszer, illetve az Acrem, a Birodalom ugyanis párban értelmezendő, egymást kiegészítő fejezetek. Az erős, központosított rendszer, mely a világot mozgatja (Acremcorp Társadág, jogi személy), és az erős, családon belül létrehozott rendszer, melynek a feje, ebben az esetben az apa (de természetesen ez is változó lehet, azonban a civilizációnk a törzsi struktúrából fejlődött ki, ahol a férfi volt a család feje minden esetben) teljhatalmat birtokol. Ha már kiépült a rendszer, néhány kulcsfontosságú pozíciót, posztot kell csak birtokolni, amelyből a leglényegesebb a pénz. A Faterrendszerben az apa osztotta le a pénzt, ő döntött pénzügyi dolgokban, így csak ezt az egy pozíciót tartva garantált volt uralkodói szerepe. 

Közvetlen valóságunk így modellezi le a tágabb rendszerünket, szinte már banális módon.

A brit politika egyértelmű könyörtelenségét nehéz megmagyarázni. "Hivatlanul, nem mindig a legfinomabb eszközökkel lebontottuk a határokat, melyek mögé ezek az ősi népek rejtőzködni kívántak a rejtélyek és talán, legalábbis Kína esetében, a letűnő civilizáció rongyai és rothadása nélküli világ elől" - vallotta meg Lord Elgin (1811-1863), India főkormányzója.

Az egész olyan volt, mint egy megigéző illúzió, egy csodálatos bűvölet. Imádta AcremCityt, de ha nem volt semmi pénzed, egy kegyetlen szuka volt... bár felfedte a bájait, nem engedett közel magához, és nem vehettél részt az általuk nyújtott örömökben. 

Lassan ott kell hagynia Tükörország látszatvilágát, hogy visszatérjen a saját valóságába. 

Indul az időgép vissza a peremre. 

Ginen megfordult, és elindult kifelé a térről, a kivilágított, a távolban tekintélyesen magasodó, hatalmas méretű pályaudvar irányába. 

BERONIS - Megapoliszi álmok

A brit (illetve a későbbi amerikai) dominancia másik kulcspontja: nyitottság. Erős struktúrát hoztak létre, de hajlandóak voltak tanulni, új dolgokat magukba építeni.

"A brit elit aránylag nyitott volt", írja Ferguson. "Az arisztokraták a vasútfejlesztésbe fektették a pénzüket, beléptek a bankok élén álló tanácsokba, fiaik zsidó vagy amerikai "újgazdag" családokba nősültek. A Német Birodalom életében hatalmas kontrasztot jelentett, hogy a gazdasági modernitás egy iparosítás előtti társadalmi struktúrára telepedett rá, amelyben még mindig a porosz junkerek osztálya osztotta a lapokat. A tanulmányok szerint a közép- és kelet-európai vidék lakossága számára a XIX. században még igen távoli kilátásnak tűnt a modernitás, és még 1850-ben is minél keletebbre utazott valaki, annál inkább visszament az időben. A Német Birodalmon kívül élő német közösségek olyan világot népesítettek be, amellyel a londoniak legfeljebb a Grimm testvérek meséiben találkozhattak. Ausztriában, a Gail folyó völgyében még mindig a "strukturális endogámia" és a családfa határozták meg a házasságkötésekkel kapcsolatos döntéseket, csakúgy, mint a XVI. század óta bármikor. A Pinkenhof-birtokon, Oroszország baltikumi tartományában, Livóniában számos család élt együtt faházakban egy választott vezető alatt, aki a mezei munkákat irányította. A realitás azonban mégis az volt, hogy az iparosodás és a demokratizálódás - amely a legtöbb német számára a birodalom 1871-es létrejöttével megindult - alapvető kihívást jelentett a régi rend számára."

A folyamatok tehát könyörtelenül beindultak.

Az előkelőségek hálózata - akiknek a családjai generációkon át uralták a helyi hatalmi szerkezetet - állandó támadásoknak volt kitéve, nemcsak az új nemzeti politikai pártok részéről, hanem az egyre növekvő nemzeti, regionális és helyi szinten működő hivatali gépezet részéről is. A nagy szociológus, Max Weber (aki annyira szeretett volna kitűnni, mint a teuton professzorok legjobbika, hogy ideg-összeroppanást kapott) megértette a politikai folyamatok racionalizálódását és a világ "varázstalanítását". Azt is látta azonban, hogy a demagógok egyre nagyobb hatást gyakorolnak majd a hagyományos hálózatokat kiszorító politika színterén.

Ugyanakkor a BERONIS-trilógia amellett, hogy fontos és érdekes filozófiai, társadalmi, politikai kérdéseket is feszeget, elsősorban mégiscsak szórakoztató jellegű olvasmány, és ezt a szempontot sosem akarom szem elől téveszteni. 

Léteznek olyanok (többek között a Szilícium-völgyben), akik kételkednek abban, hogy a történelem bármit is taníthatna nekik, különösen a technológiai innováció jelenlegi, igen sebes korszakában.

A hálózatok rendkívül lényeges szerepük van továbbá a forradalmak kialakításában is. Talán nem mondok újdonságot, és ezt a témát Niall Ferguson is rendkívül jól kielemzi a könyvében, hogy tiszta forradalmak nincsenek. Mindegyik megmozdulás mögött valamilyen érdekeket kiszolgáló háttér szerveződés hosszas és kitartó munkája zajlik.

Tiszta forradalom talán csak az én fantáziámban létezik, legalábbis a szeranizmus kiötlésével ez volt a célom, de az egy teljesen más helyzetben valósul meg, egy távoli bolygón, hosszas, fárasztó űrutazás-bolyongás után.

Ferguson az első világháborúból hoz nekünk példát, hogy megértsük annak hátterét, mégpedig Németország esetében, akik megpróbáltak a különböző szemben álló nagyhatalmakban az arab ügynökeik segítségével Szent Háborút, dzsihádot szítani, hogy ezzel dekonstruálják és meggyengítsék ellenfeleiket. 

Még azelőtt, hogy a nyugati fronton egyértelművé vált volna a katonai patthelyzet, a német kormány egy háborút eldöntő fegyver kifejlesztésébe kezdett. Az járt a fejükben, hogy egy ideológiai vírus szabadon engedésével destabilizálják az ellenséges birodalmakat. A németek oszmán szövetségeseik segítségével igyekeztek lángra lobbantani a dzsihádot a brit és a francia birodalomban.

II. Vilmos német császár igencsak vonzódott a Közel-Kelethez, és amikor az uralkodó tudomására jutott, hogy a britek is belépnek a háborúba, azonnal egy terv kidolgozásába kezdett, melyben nagy segítségére volt Max von Oppenheim, a kairói német konzulátus tanácsosa. A császár elrendelte: 

Az ügynökök Törökországban, Indiában, stb (...) az egész mohamedán világot tüzeljék fel egy vad zendülésre a gyűlölt, hazug, lelkiismeretlen kufár nép ellen; mert ha nekünk el is kell véreznünk, Anglia legalább veszítse el Indiát. (...) Mozgósíteni kell az iszlám fanatikusokat az ellenséges birodalmakban élő muszlim népesség körében... az iszlám az egyik legerősebb fegyverünk.

A császár tervét és ötletét Heluth von Moltke vezérkari főnök is felkarolta, illetve Hans Freiherr von Wangenheim német nagykövetet is sikerült megnyerni, bár ő igencsak szkeptikus maradt a terv kivitelezésének sikerességében. Wagenheim egy titkos jelentést adott le a császárnak, melyben a következőket írta: "A forradalom felszítását az iszlám világban Őfelsége kívánsága szerint előkészítettük, ez már zajlik. Az előkészületeket szigorú titoktartás mellett hajtottuk végre."

A németek terve azonban mégsem járt sikerrel. Hogy miért? Ferguson ezt is megválaszolja:

A válasz a német dilettantizmus és a hatékony brit és francia kémelhárítás elegye. Útban Eritreába Leo Frobenius, a német etnológus és régész alig tudta elkerülni, hogy az olasz hatóságok foglyul ejtsék és visszatoloncolják Európába. Alois Musil, az osztrák orientalista, aki azt a feladatot kapta, hogy udvarolja körbe a viszálykodó arab vezetőket, Ibn Szaúdot és Ibn Rasidot, nemcsak kudarcot vallott, hanem egyenesen félreértette a szándékaikat. Iránban Wassmuss kódkönyve brit kezekbe került egy ládával együtt, amely "az indiai hadseregnek címezve angol, urdu, hindu, pandzsábi és szikh nyelven gyűlöletkeltő pamfletek ezreit" tartalmazta. A szöveg "különleges felhívás [volt] a hadsereg muszlim tagjaihoz", mely arra biztatta őket, hogy "csatlakozzanak a Szent Háborúhoz a hitetlen britek ellen."

A németek által megtervezett és folytatott "forradalomcsiholás" azt hiszem jó példa minden más forradalom, illetve forradalomnak hitt esemény megértésére, hiszen ha ez ebben a példában is ilyen módon, a színfalak mögött zajlott, akkor a többi eset ugyan miért lett volna másmilyen?

________________________________
Egy nagyon rövid kitérő...

Niall Ferguson:

A pénz felemelkedése
(részlet)

Add nekem egy ország pénzforgalma feletti uralmat, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit. 

Mayer Amschel Rothschild

Ha választanom kellene, hogy az országomat árulom el, vagy a barátomat, remélem, lesz bennem annyi mersz, hogy az országomat áruljam el (...) Egy egyén iránt érzett szeretet és hűség szembeszállhat azzal, amire az állam firmál jogot. Márpedig ha így van, akkor én azt mondom: le az állammal!"

Edward Morgan Forster (1879-1970), 
brit író

Heine szemében Rothschild egy lapon említendő Richelieu-vel és Robespierre-rel, hiszen egyike annak a "három félelmetes névnek, amely a régi arisztokrácia fokozatos megsemmisítését jelenti". RIchelieu ugyanis lerombolta az arisztokrácia hatalmát; Robespierre lefejezte a dekadens maradványokat, most pedig Rothschildon volt a sor, hogy új társadalmi elitet adjon Európának azzal, hogy

...az államkötvények rendszerét nagyhatalommá tette... [és] a pénzt a földbirtok addigi kiváltságaival ruházta fel. Létrehozott ezzel ugyan egy új arisztokráciát, ám ez a legmegbízhatatlanabb elemen, a pénzen alapul... [amely] folyékonyabb a víznél, és változékonyabb a levegőnél.

Heinrich Heine

__________________________________

Visszatérés a Tér és a torony című műhöz...

Ahogy várható volt, zsidó származásuk felélesztette a mélyen gyökerező antiszemita előítéleteket. Alighogy Rothschild megjelent az amerikai piacokon az 1830-as években, Mississippi kormányzója máris elítélte "Rothschild báró"-t, mivel "ereiben Júdás és Shylock vére folyik, és... mindkettő tulajdonságait egyesíti." Később, még ugyanebben a században "Coin" Harvey populista író a Rothschild bankot egy hatalmas, fekete polipnak festi le, amely az egész világra kiterjeszti csápjait.

Mégis leginkább az korbácsolta fel a kedélyeket, hogy látszólag a Rothschildok döntésén múlt a háború és a béke. 1828-ban Pückler-Muskau herceg azt írta Rothschildról, hogy "úgy tűnik, nélküle egyetlen európai hatalom sem indíthat háborút". Az egyik 20. század eleji szakértő egyenesen rá is kérdezett:

Van, aki komolyan gondolja, hogy az európai államok bármelyike nagyobb háborút indíthat vagy állami kölcsönt jegyezhet, ha a Rothschild-ház azt ellenz?

Ez a szakértő J. A. Hobson volt, az Imperialism: A Study (1902) című munka szerzője. Bár még ma is az imperializmus egyik első liberális kritikusaként tartják számon, a pénzügyekkel kapcsolatos melegfelvonulásai klasszikus antiszemita gyűlöletről árulkodnak: "Az értékpapírok és részvények tömeges kezeléséből, a cégek tőzsdére vezetéséből, az áringadozások manipulálásából a tőzsde mágnásai húznak hasznot. Ezek óriási üzletek - a banki, alkuszi munka, a váltóleszámítolás, a kölcsönjegyzés, a cégfejlesztés - alkotják a nemzetközi kapitalizmus idegközpontját. Mivel a legerősebb szervezeti szálak fűzik eggyé, a legszorosabb és legközvetlenebb kapcsolatot tartják egymással, miközben minden országban az üzleti főváros szívében működnek, túlnyomórészt - legalábbis Európát tekintve - olyan emberek irányítása alatt, akik egy bizonyos fajhoz tartoznak, és több évszázados pénzügyi tapasztalatuknak köszönhetően abban a kivételes helyzetben vannak, hogy nemzetek politikáját alakíthatják."

Valóban felmerülhet, hogy a Rothschildoknak tényleg szükségük volt háborúra. Elvégre is a legnagyobb üzletéhez is háború segítette hozzá Nathan Rothschildot. Háborúskodás nélkül a 19. századi államok számára sem lett volna fontos a kötvénykibocsátás. Ahogy már korábban is láttuk, a háborúk a  már meglévő kötvények árát azzal befolyásolják, hogy megnövelik az adós állam nemfizetési kockázatát egy lehetséges vereség vagy területvesztés esetén. A 19. század közepére a Rothschildok kereskedőkből alapkezelőkké váltak, nagy körültekintéssel gondozva a hatalmas államkötvény-portfóliójukat. Miután így meggazdagodtak, egy-egy konfliktussal már többet veszíthettek, mint amennyit nyertek. Ezért is viseltettek kitartó ellenszenvvel minden olyan törekvéssel szemben, amely az olaszok és a németek nemzeti egységét célozta. Hasonló okokból azt is aggodalommal figyelték, ahogy az Egyesült Államok polgárháborúba süllyedt. A Rothschildok döntötték el a napóleoni háborúk kimenetelét azzal, hogy pénzügyi súlyukkal Anglia mögé álltak. Az amerikai polgárháborúnál viszont már azzal befolyásolták a végeredményt, hogy kívülállók maradtak.

(...)

Amikor John Perkins még a bostoni székhelyű Chas. T. Main Inc. vezető közgazdászaként dolgozott, arról kellett gondoskodnia, hogy az Ecuadornak, Panamának és a többi országnak kihelyezett világbanki és IMF-pénzeket amerikai társaságok termékeire költsék el. Állítása szerint a hozzá hasonló "gazdasági bérgyilkosokat" arra "képezték ki, hogy... amerikai birodalmat építsenek ki... és olyan helyzeteket teremtsenek, amelyekben a lehető legtöbb forrás áramlik be az országba, a vállalatainkba és a kormányunkhoz."

Ezt a birodalmat - a világtörténelem többi birodalmától eltérően - alapvetően gazdasági manipulációval, csalással, félrevezetéssel építették fel, az életmódunkkal csábítva el az embereket, gazdasági bérgyilkosok segítségével... Az igazi feladatom... az volt, hogy a többi országnak kölcsönöket adjak, hatalmas kölcsönöket, amelyek sokkal nagyobbak, mint amit vissza tudtak volna fizetni... Egyszóval kihelyeztük ezeket a nagy kölcsönöket, amelyeknek nagy része visszaáramlott az Egyesült Államokba, miközben az ország ott maradt az adósságával és a hatalmas kamattal, és így voltaképpen a szolgánkká, rabszolgánkká vált. Ez egy birodalom. Nincs mit kertelni. Egy hatalmas birodalom.

Alul: Elképesztő pillanat: A pillanat, amikor Joseph Goebbels (náci propagandaminiszter, Hitler első embere) a titkáraitól értesül arról, hogy az éppen a fotót készítő Alfred Eisenstaedt (a LIFE Magazin amerikai fotográfiusa) zsidó. A történelmi fotó, mely megörökíti ezt a félelmetes pillanatot, 1933 szemptemberében készült, Genfben, ahová a fotós a Nemzetek Ligája gyűlésének dokumentálására érkezett. A világhírű fotó a "Gyűlölet szemei" címet kapta.

"Goebbels rám nézett azokkal a gyűlölettel teli szemeivel, és arra várt, hogy megijedjek. De nem ijedtem meg. Amikor fényképezőgép van a kezemben, olyankor nem ismerem a félelemet", nyilatkozta évekkel később Eisenstaedt a (minden bizonnyal igencsak feszültté váló) pillanatról.

Ferguson a könyvében a teljes emberi történelem vizsgálat alá kerül, és így az első és a második világháború is fontos szerepet kap. A német nemzetiszocialista hálózat kialakulása különösen érdekelt, és nagyon vártam már, hogy ehhez a fejezethez érjek, mivel a BERONIS-trilógiában megjelenő szeranizmus irányzatának megalkotásakor igen erőteljesen hatott rám Hitler és a nácizmus, a nemzetiszocialista párt megjelenése, és erőteljes, szinte vallási státuszba emelkedése.

Az alábbi idézet Ferguson könyvéből akár a Szerán bolygó vallási imádata által megjelenő szeranizmus irányzatára is igaz lehetne:

...a nemzetiszocializmus mozgalom volt, és Hitler, a mozgalom karizmatikus vezetője, mondhatni vírusként terjedt el 1930 és 1933 között. Sok megfigyelő számára ez egy vallásos öntudatra ébredésnek tűnt. Ahogy a Sturmabteilung (SA) egyik őrmestere fogalmazott: "ellenfeleink (...) alapvető hibát követtek el, amikor azonosnak véltek minket a gazdasági párttal, a demokrata vagy a marxista pártokkal. Ezek csak érdekcsoportok, hiányzik belőlük a lélek, a szellemi kötelék. Adolf Hitler egy új politikai vallás létrehozója." A nácik tudatosan alakítottak ki egyfajta liturgiát, például amikor november 9-ét - az 1918-as forradalom és az elbukott 1923-as sörpuccs napját - a gyász napjának nyilvánították, amelyet tüzek, koszorúk, oltárok és véres relikviák tettek teljessé, még egy náci mártírok könyve is elkészült mindezekhez.

...a náci uralom izolálta az egyént, rendkívül veszélyessé tette a bizalmas kapcsolatot még a szomszédok között is; emiatt vallott kudarcot [minden kísérlet, mely vírusként kívánt volna ellenállást terjeszteni]. Másként megfogalmazva, a totalitárius rendszer sikerének titka, hogy törvényen kívülre helyez, ellehetetlenít vagy nyíltan lerombol minden társadalmi hálózatot, amely kívül esik a párt és az állam hierarchikus intézményein, különösen azokat, amelyek független politikai cselekvésre törekedtek.

Alul: Hitler a TIME-magazin címlapján, mint az év embere, 1938.

Ahogy korábban az egyház és a bolsevik párt esetében történt, a náci párt is, ahogy nőtt, úgy lett egyre hierarchikusabb. A Mein Kampf óta Hitler szilárdan hitt a Führer-elvben (Führerprinzip vagy vezérelv), és a követői megtanulták, "hogyan dolgozzanak a Führer érdekében". A Harmadik Birodalom csúcsán maga Hitler állt. Utána következtek a megbízható, elit csatlósok, mint Martin Bormann, Joseph Goebbels propagandaminiszter és Heinrich Himmler.

Az nem csak összeesküvés-elmélet, hogy a zsidók vezető szerepet játszottak a német gazdaságban az 1830-as és az 1930-as évek között. Ez megtörtént. A magánbankok exkluzív világában az olyan nevek, mint Warburg, Arnhold, Friedlander-Fulds, Simon és Weinberg, a legelőkelőbbek között szerepeltek. A részvénytársaságként működő bankokat, a Deutsche Bankokt és a Dresdner bankot Oskar Wassermann és Herbert Gutman vezette, miközben a Berliner Handels-Gesellschaftot Carl Fürstenberg irányította 1933-ban bekövetkezett haláláig. A Darmstadter und Nationalbankot (Danat-Bank), amely 1931-ben tönkrement, az 1920-as években Jakob Goldschmidt vezette. A zsidó befolyás nem csak a bankokra korlátozódott. A két legnagyobb áruház, a Wertheim és a Tietz is zsidó nevet viselt. A vezető villamosmérnöki céget, az Allgemeine Elektricitats-Gesellschaftot Emil Rathenau alapította. Voltak más, kevésbé ismert jómódú német zsidók is. Az első világháború előtt - abban az időszakban, amikor a zsidók aránya a német társadalomban az egy százalékot sem érte el - a porosz milliomosok egyötöde volt zsidó. Sőt mi több, a zsidók felülreprezentáltak voltak a német vállalatirányításban is. 1914-ben a német részvénytársaságok 16 százalékában volt az igazgatótanácsnak zsidó származású tagja, és az arányuk a 25 százalékot is elérte azokban a vállalati hálózatokban, ahol egy személy három vagy több igazgatótanácsi tisztséget is birtokolt. A nagy német vállalatok kétharmadának volt legalább egy zsidó vezetője. Ugyanezt el lehetett mondani a tudományos és a kulturális élet szellemi nagyjairól is, ahol a zsidók ugyanilyen kiemelkedő szerepet töltöttek be, ha ugyan nem még kiemelkedőbbet.

Miért töltöttek be a zsidók ilyen kiemelkedő szerepet a német gazdasági életben? Csak azért mert iskolázottabbak voltak az átlagnál? A mérhetően központi szerepük a sűrű német vállalati hálózatban, a több összefonódó igazgatói tisztség együtt járt azzal, hogy eredendően felülreprezentáltak voltak a banki szektorban, és cserébe azt eredményezte, hogy több vezetőtestületi tisztséget betöltöttek? Vagy származott valami különleges előnyük abból, hogy olyan közösséghez tartozna, amely a vallásba és hagyományba van ágyazva, és ez vezetett a nagyobb fokú bizalomhoz, a szélesebb "társadalmi kapcsolatrendszerhez?" A német vállalati hálózat lenyűgöző elemzésében Paul Windolf így érvel:

Mind a zsidó és nem zsidó cégvezetők integrálódtak a "kooperatív kapitalizmus" intézményébe (Germany Inc.). A zsidó tagok nem hoztak létre saját hálózatot, amel elvált volna a vállalati hálózattól. A zsidó és nem zsidó tagok kapcsolatban voltak egymással a nagy cégek igazgatótanácsában betöltött helyük révén. Mindkét csoport része volt a hálózatnak. (...) Még létezett is egy egyértelmű homofil tendencia, miszerint a zsidóknak általánosságban több kapcsolata volt nem zsidókkal, mint a saját csoportjuk tagjaival.

Az adatok arra kényszerítenek, hogy visszatérjünk a kevésbé kézzelfogható magyarázatokhoz, mint a genetika, a zsidó családi élet hatása a nevelésre, vagy valamiféle Max Weber-i elképzelés arról, hogy a "zsidó etika" jobban illeszkedik a kapitalizmus szelleméhez, mint a protestáns.

Hitler antiszemitizmusában egyébként semmi eredeti nem volt, ez derül ki Ferguson könyvéből.

A nácizmus különösen a kisvárosokban virágzott, ahogy az erőszakos antiszemitizmusnak megvolt a hagyománya, amely visszavezethető egészen a XIV. századig. Később, a XIX. században, (...) a zsidók túlzott pénzügyi hatalma a bal- és jobboldali populistáknak egyaránt a kereszttüzébe került, és nem csak Németországban. Fajelméletek a zsidó felsőbbrendűségről vagy aljasságról az Atlanit-óceán mindkét partján előfordultak már jóval 1933 előtt. Az újdonság a kegyetlenség volt, amelynek eredményeként Hitler zsidók iránti gyűlölete végső, keserű népirtással végződött. 

Annak ellenére, hogy a propaganda azt ismételgette, Németország szenved az "arany internacionálét" alkotó zsidó bankárok kapzsisága miatt, akik valami homályos módon szövetkeztek a Kommunista Internacionálé "zsidó bolsevikjaival", a náci rezsim könnyedén képes volt a zsidó elitet megfosztani a hatalmától és a vagyonától. A hatalmas pók képzete, amelyet a nácik az 1890-es évekbeli amerikai populistáktól vettek át, fenyegetőnek tűnt a Der Stümer címlapján, ahogy kiszívja a hálójában csapdába esett, védtelen német munkás vérét. Azonban Hitler képes volt eltaposni a pókot. 

A náci propaganda sikerességét mutatja, hogy az átlag német hitt egy hatalmas zsidó összeesküvés létezésében, amely kirobbanthat egy világháborút, miközben folyamatosan szembesült a zsidók valóságos gyengeségével.

Alul: Die Ausgesazgten ("A kiszipolyozottak"). A nemzetiszocialista karikatúra egy hatalmas zsidó pókot ábrázol, mely kiszívja a német emberek vérét. A Der Stürmer címlapján jelent meg 1930 februárjában, a 8. számban.

Úton a völgybe...

Miért kerültek válságba a hierarchikus hatalmi struktúrák az 1970-es években: Az természetesen igaz, hogy a hetvenes évek mind a személyi számítógép, mind az internet születésének évtizede volt, azonban a hierarchikus hatalom válsága megelőzte az elektronikus hálózatok elterjedését az Egyesült Államokban. Valójában az ok-okozati összefüggés pont fordítva igaz: éppen a központi ellenőrzés lanyhulása tette lehetővé az amerikai információtechnológiai forradalmat. A világ országaiban mára nyilvánvaló, hogy az internet korának új információs, kereskedelmi és szociális hálózatai kihívást jelentenek, de ennek mértéke csak fokozatosan vált nyilvánvalóvá. Kezdetben a hálózati technológiák létrehozása a nemzetbiztonság fokozását szolgálta. A RAND kutatója, Paul Baran kapta a feladatot, hogy fejlesszen ki egy kommunikációs rendszert, amely túlélne egy szovjet atomtámadást. 

1969. október 39-én beszélt először számítógép számítógéppel, amikor APRANET-en keresztül (Haladó Kutatási Projektek Képviseletének Hálózata) hiányos üzenetet továbbítottak a Stanford Kutatóintézet és a Los Angeles-i Egyetem között. Két évvel később a kapcsolati pontok száma a hálózatban meghaladta a negyvenet,  és ezek mindegyike egyetem vagy magáncég volt. Hasonló hálózatok nőttek ki a földből máshol is (Hepnet, Span, Telenet és mások), ezért 1974-re a kihívás már az volt, hogyan lehet ezeket összekötni egyetlen, hálózatok közötti rendszerré. 

1987-re közel 30 000 hostra (gazdagépre) hivatkoztak az "internetként".

Az amerikai érdekekre alapvetően nem Kína, az al-Káida vagy Irán jelent veszélyt, hanem magának a hálózatnak az evolúciója.

Az internetet senki sem tervezte, csak nőtt. A mai világban használt globális infrastruktúra, a nemzetközi optikai törzshálózat, a nemzeti gerinchálózatot biztosító vállalatok, mint például az AT&T, a számtalan internetszolgáltató és a több milliárd végfelhasználó szerény körülmények között indult. Egyetlen központi hatóság sem tervezte meg, ami megmagyarázza, hogyan kerülte el a Conway-törvény buktatóit. Nincs szükség engedélyre egy új nyúlvány hozzáadásához vagy egy régi kivonásához. Nincs központi raktár, ahol az internet struktúráját rögzítették. Valójában feltérképezni sem lehet. 

A felhasználók magától értetődőnek tekintik, hogy az internet szinte végtelen lehetőségeket jelent, zökkenőmentesen, a lehető legrövidebb úton továbbítja az információcsomagokat, amelyeket küldeni akarunk, visszacsatoló üzeneteket használva a hálózati feltételek mérésére és a torlódások elkerülésére. Egy ilyen összetett rendszert egyetlen ügynökség sem lett volna képes megtervezni.

Eisenhower az 1960-ban a nemzethez intézett búcsúbeszédében figyelmeztetett a "katonai-ipari komplexum" túlzott hatalmára. Felesleges volt az aggodalma. Ha ez a hatalom annyira hatalmas lett volna, biztosan megakadályozta volna vagy legalábbis gátolta volna az internet és a világháló exponenciális növekedését. Annak ellenére, hogy hányféle gazdasági, társadalmi és politikai probléma kapcsolódik az adott időszakhoz, az 1970-es évek Amerikájának az egyik legfontosabb jellemzője, hogy lehetségessé vált a decentralizált innováció. A fiatalokat vonzotta a Szilícium-völgy - ahogy a Santa Clara-völgyet az 1970-es évek óta becézik -, és magukkal vitték a nemzedékükre jellemző tekintélyellenes szemléletet.

Amikor a kongresszus elfogadta az 1996-os, kommunikációról szóló törvényt (Communications Decency Act) - amely az első kísérlet volt az internet szabályozására azáltal, hogy bírságot szab ki obszcén dolgok internetes közzétételéért -, a Szilícium-völgy válaszát stílusosan az egykori Grateful Dead együttes szövegírója John Perry Barlow [és nem Irvin Barlow, aki a BERONIS-trilógia háttértörténetének egyik fontos szereplője] írta meg (e-mailben). A Kiberfüggetlenségi nyilatkozat (Declaration of the Independence of Cyberspace) a "fejlett ipari országok kormányaihoz szól, kik húsból, betonból, acélból építkeztek":

Én a kibertérből jövök, a lélek új otthonából. A jövő nevében követelem tőletek, kik a múltból vagytok, hagyjatok békén minket! Nem üdvözlünk benneteket jó szívvel. Ahol mi összegyűlünk, ott nektek semmi hatalmatok nincsen.

Nekünk nincsen választott kormányunk, és soha nem is lesz. Ezért beszélek hozzátok pontosan annyi autoritással, amennyit a szabadság maga valaha is adhat. Ezennel megalapítom a globális szociális teret mint magától értetődően függetlent a zsarnokságotoktól, amit ránk akartok kényszeríteni. Morális jogotok nincsen minket irányítani, és eszközeitek sincsenek arra, hogy a módszereiteknek, melyektől félnünk kellene, érvényt szerezzetek. (...)

A kibertér nem a ti határaitokon belül található. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerűen, mint egy nyilvános építkezésre, betörhettek. Ez egy természeti erő, mely a mi kollektív cselekedeteink által növekszik és erősödik napról napra.

A kibertér tranzakciókból, kapcsolatokból és tiszta gondolatokból épül fel, melyeket a hálózatban a kommunikáció köt, kovácsol egybe. A mi világunk egyszerre mindenhol jelen van, és sehol sincs, de élő testet egyet sem találni benne.

Egy olyan világot építünk fel, ahol mindenki kifejezheti a véleményét, nem számít, mennyire különös, és ahol nem kell félnie, hogy elhallgattatják vagy arra kényszerítik, álljon be a sorba.

A ti legális elképzeléseitek tulajdonról, identitásról számunkra érvényüket vesztik. Ezek mind anyagra vonatkoznak; de nálunk anyag nem létezik (...), a ti egyre ellenségesebb és kolonizáló törekvéseitek ugyanolyan helyzetbe sodortak minket, mint amilyenben azok a harcosok voltak, akik annak idején a szabadságért és az önrendelkezés jogáért küzdöttek a távoli gyarmataitokon."

Furcsa paradoxon: Barlow kiáltványa akár egy szeranista felhívás is lehetne, szinte szóról szóra megegyezően, az egyetlen kivétel, hogy amíg Barlow egy virtuális világról beszél, addig a szeranizmus magára a Szerán bolygóra, vagyis egy igazi, élő, megfogható világ eljövetelét fogalmazza meg, és mint egy új "Messiás" megérkezését jelenti be az emberiségnek.

"A hálózatok elleni küzdelemhez hálózatokra van szükség, pontosan úgy, ahogy korábban tankok kellettek a tankok elleni harchoz. Az a fajta hálózat, amelyre szükségünk van, nem hozható létre vagy tartható fenn olyan leegyszerűsítő kategorizálással, hogy >>velünk van<<, vagy >>ellenünk<<.
__________________________

A hetvenes évek radikális hallgatóinak lázas víziói ellenére nem tört ki forradalom az Egyesült Államokban. Ahogy azt Barlow híres e-mailje nyilvánvalóvá tette: maga az internet volt a forradalom. Vagyis akkor úgy tűnt.

A Barlow által alapított Electronic Frontier Foundation és más kiberliberálisok 1997-ben aratták első nagy győzelmüket, amikor a legfelsőbb bíróság visszavonta az 1996-os, kommunikációról szóló törvényt, arra hivatkozva, hogy sérti az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítését.

Az Édenkertnek, a "Kiberutópiának" is nyilvánvalóan megvannak a maga kígyói és bűnbe esői: rosszindulatú játékosok, akik elözönlötték a többfelhasználós stratégiai játékokat, hogy virtuális erőszakot kövessenek el más játékosok avatárjain, őket követték a való világ bűnözői, akik megragadták a csalás lehetőségét, szinte azonnal, ahogy a pénz elkezdett online is gazdát cserélni. A kormány nem sokáig maradt távol a kibertértől. 1998 januárjában Jon Postel, az Internetes Számkiosztó Hatóság (Internet Assigned Numbers Authority, röviden IANA) első igazgatója az internet regionális gyökérnévszervereinek tizenkét operátorából nyolcnak küldött egy e-mailt, amelyben arra utasította őket, hogy helyezzék át a gyökérszervert az IANA-ra, a Newtwork Solutions Inc.-ről, amely az eredeti DNS-nyilvántartó volt, még a Védelmi Információs Rendszerek Ügynöksége (DISA) nevezte ki 1991 szeptemberében. Néhány napon belül a Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Távközlési és Információs kabinetje kiadott egy Javaslatot az internetes nevek és címek technikai kezelésének fejlesztésére. Egy új nonprofit részvénytársaságot hoztak létre, Bejegyzett Nevek és Számok Internetszervezete (ICANN) néven, az élén egy világszintű, reprezentatív igazgatótanáccsal, amely azt a feladatot kapta, hogy irányítsa az IANA-t, de a kereskedelmi minisztériummal kötött szerződés szerint annak felügyelete alatt. Ami az ARPANET-ként kezdődött, nem tudott elszakadni a nemzőjétől: magától Uncle Samtől. Ebben az értelemben, két évvel a megjelenésük után, a Barlow kiberfüggetlenségi nyilatkozatában írottak már csupán üres szavak voltak.

A szovjet rendszerre (...) veszélyt jelentettek a nyugati finanszírozású hálózatok, amelyek az 1980-as években exponenciálisan növekedésnek indultak a tőkepiaci liberalizációnak és a számítógépes technológia bevezetésének köszönhetően. Nem véletlen, hogy a kelet-európai rezsimek (Románia kivételével) azt követően kezdték haláltusájukat, hogy nagy összegű kölcsönöket vettek fel nyugati bankoktól. Ezek a bankok az első intézmények között voltak, amelyek szisztematikusan és széles körben kezdték használni a Szilícium-völgyben kifejlesztett új információs technológiákat. Ezt a fejleményt néha kifelejtik az 1980-as évek történelméből, így aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak a kommunizmus összeomlásában egy maroknyi hősies vezetőnek: Gorbacsovnak, Reagennek, Thatchernek és a pápának. Ezek a személyiségek kétségkívül fontos szerepet játszottak, de közelebb jutottak céljaik eléréséhez, amikor csatlakoztak a nemzetközi pénzpiac gyorsan növekvő hálózatához.

A következő lépés...

Út a Szeránra?

A század első éveinek meghatározó eseménye az Egyesült Államok pénzügyi és közlekedési hálózata ellen intézett támadás volt, amelyet egy antiszociális hálózatként jellemezhető iszlám csoport hajtott végre. Bár az al-Káida nevében cselekedtek, a szeptember 11-i összeesküvés tagjai csak lazán kapcsolódtak a politikai értelemben vett iszlám nagyobb hálózatához, ami segít megmagyarázni, hogy maradhattak észrevétlenek. A 2001. szeptember 11-i támadók sötét démonok voltak. Lényegében Amerika egyre inkább behálózott társadalmának főbb csomópontjait célozták meg, kihasználva a biztonsági réseket, amelyek lehetővé tették, hogy primitív fegyvereket (amolyan bicskákat) csempésszenek négy, az amerikai pénzügyi és politikai rendszer központi csomópontjába, azaz New Yorkba és Washingtonba tartó utasszállító repülőgépekre. Azzal, hogy eltérítették a gépeket, átvették felettük az irányítást, és aztán egyenesen nekirepültek a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) és a Pentagon épületének, az al-Káida végrehajtotta a terrorizmus történetének legnagyobb támadását. Nemcsak hónapokig tartó félelemmel teli légkört okoztak az Egyesült Államokban, hanem, ami még fontosabb, a George W. Bush-kormány aszimmetrikus válasza az elkövetkező években inkább erősítette, mintsem gyengítette a szalafista iszlámot.

Mind a légi közlekedés, mind a pénzügyi rendszerek tökéletes célpontot jelentettek egy ilyen jellegű támadáshoz. Mindkettő jelentősen összetettebbé vált az utóbbi időben. Mindkettő döntő szerepet játszott a globalizáció folyamatában, amelyet 2001-ig a baloldaliak és az iszlamisták többsége is az amerikai imperializmus új megtestesülésének tartott.

A támadók ugyancsak jó okkal remélték, hogy ha kárt tesznek ilyen fontos kapcsolati pontokban, ezzel általános pánikot okoznak, esetleg zavarok láncreakcióját indítják el, amely más hálózatokra is kiterjedhet. Ugyanakkor a támadók maguk is hálózatot hoztak lére. A támadások után egy Vladimir Krebs nevű clevelandi tanácsadó a vállalati hálózatok elemzésére tervezett InFlow szoftvert használva, a saját költségén kimutatta, hogy Mohamed Atta volt a legfontosabb kapcsolati pont a 9/11-es hálózatban. Atta kapcsolatban állt a tizenkilenc gépeltérítő közül tizenhattal, és további tizenöt emberrel, akik érintettek voltak. A hálózatba tartozók közül Atta esetében volt a legmagasabb a köztes centralitás, neki volt a legnagyobb az aktivitása (ő lépett legtöbbször kapcsolatba másokkal), és a legmagasabb a közeliség mutatója (az a képesség, hogy direkt érjen el másokat, közvetítő nélkül). Azonban Naváf al-Hazmi, az American Airlines 77-es járatának egyik eltérítője a második helyen állt Atta mögött köztes centralitás tekintetében, ami arra utal, hogy ő is a művelet megtervezői közé tartozhatott. És ha Attát valamiért letartóztatták volna, Marván as-Sehhi könnyedén át tudta volna venni a vezető szerepet. Krebs megfigyelése szerint a 9/11-es hálózat különlegességét az jelentett, hogy hiányoztak belőle a társadalmi kapcsolatok tágabb értelemben a világgal. Ez szorosan összetartó, zárt csoport volt, amelynek több tagja együtt kapott kiképzést Afganisztánban, és amelyből jóformán teljesen hiányoztak azok a laza kapcsolatok, amelyek meghatározzák a társadalmi hálózatokat. Sőt az összeesküvőknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz, miután elérték az Egyesült Államokat; alacsony sűrűségű hálózat volt, amelyben a kommunikációt a minimumra csökkentették. Ebben az értelemben a terroristáké valóban egy antiszociális hálózat volt - mint minden titkos hálózat, teljesen láthatatlan az észrevétlenség érdekében. Krebs számára nyilvánvaló volt, mi történt. De vajon észre lehetett volna venni az erre utaló korábbi jeleket? Krebs összefoglalása szerint: "hogy csatát nyerjünk a terrorizmussal szemben, úgy tűnik, a jófiúknak jobb információ- és tudásmegosztó hálózatot kell kiépíteniük, mint a rosszfiúknak."

Habár láthatóan nem kapcsolódtak a szélesebb szalafista hálózathoz, szellemi értelemben a szeptember 11-i támadók mindegyike oda tartozott, és hajlandó volt meghalni a hitéért. Más szóval létezett egy sokkal nagyobb dzsihadista hálózat, amelyen belül az al-Káida csak egy laza kapcsolatokkal rendelkező pont volt. Ez a tágabb hálózat olyan férfiakból állt, akik, a mudzsáhidokhoz hasonlóan, a szovjet-afgán háború alatt találkoztak és kötöttek barátságot; a Jemaah Islamiyah délkelet-ázsiai tagjai és a támogatóik az európai és közel-keleti arab közösségekben.

A nyugati vezetők zavarba ejtőnek találták, hogy a "terror elleni megtorló háborút" egy szűk rétegre kellett összpontosítani, azokra az iszlamistákra, akik részt vesznek az erőszakos cselekedetekben. Figyelmen kívül hagyták, hogy az aktív terroristák kis hálózatai beágyazódtak egy sokkal nagyobb hálózatba, amely azokból állt, akik szimpatizáltak a terroristákkal, anélkül hogy maguk erőszakos cselekedeteket követtek volna el. Egy fiatalemberből nem lesz egyik pillanatról a másikra terrorista. Folyamatosan ki kell hogy legyenek téve a szélsőséges prédikációknak, hogy beleakadjanak a szalafista aktivitás hálózataiba.

Kulcsfontosságú volt a felismerés, hogy a globális dzsihád, amely ellen az Egyesült Államok és a szövetségesei küzdöttek, egy régóta létező kapcsolati háló, amely "házassági kötelékeken, pénzáramláson, öregdiák- és pártfogói kapcsolatokon alapul". A terrorizmus "pusztán csak az egyik tevékenység, amelyben a hálózat tagjai részt vesznek, a lényeg a támogatói hálózat". Ugyanakkor a szervezett erőszak fokozódó jelentősége miatt a globális dzsihádnak megvannak az államok felépítésére jellemző sajátosságai is:

"A globalizált felkelésben a felkelők párhuzamos hierarchiája egy virtuális állam: nem terület vagy lakosság felett gyakorol irányítást, hanem megosztott rendszerek felett, amelyek rendelkeznek a hagyományos államhatalom sok elemével. Ez egyfajta pszeudoállam; hamis, olyan kormányzati szerv, amely államként működik, de nem a jogi vagy politikai legitimitás értelmében. Ráadásul ez nem egyetlen hierarchia, hanem összekapcsolt rendszerek egyesített hálózata, amely "felkelő államként" működik, és verseng a világ kormányaival."

Az amerikai hadsereg megtanulta a leckét, még ha későn is. A 2007-es iraki "roham" végső szakaszában Stanley McChrystal tábornok összefoglalta, mit tanultak: "ahhoz, hogy szembe tudjunk szállni [az al-Káida iraki vezetője, Abu Muszab al-Zarkávi] terjeszkedő hálózatával, utánoznunk kell annak eloszlását, rugalmasságát és gyorsaságát". Ahogy telt az idő, a "hálózat kell, hogy elpusztíts egy hálózatot" mantraként terjedt a parancsnokok között, és a műveleti koncepció hatszavas összefoglalójává vált.

Így dolgozták ki az amerikai katonák, hogyan kell a Szaddám utáni Irakban uralni a betondzsungelt. Afganisztánban is hasonlóan fájdalmas tanulási folyamat ment végbe. Emile Simpsont a gurkatisztként szerezz tapasztalatai meggyőzték arról, hogy bár még mindig előfordulhatnak hagyományos, kétirányú háborúk, az általános tendencia a több játékos részvételével zajló harcok felé mutat, amelyekben a clausewitzi elképelés a harctéren aratott döntő győzelemről egyszerűen megvalósíthatatlan. Az ilyen konfliktusok során a győzelmet a politikai stabilitás elérése jelenti.

Szóval amilyen átpolitizált a felkelések elleni tevékenység, lehetnek esetek, amikor kívánatosabb hozzájárulni egy rebellis hálózat bizonyos szintű működéséhez, mint elpusztítani az egészet.

Egy új ellenfél megjelenése...

Az ISIS [Iraki Iszlám Állam] négy szempontból különbözött nagyon az al-Kaidától. Az ideológia a szervezet vezetőjének, Abu Bakr al-Bagdadi tételein alapul, aki 2014. június 29-én visszaállította a kalifátust. Al-Bagdadi internetes kiáltványának nyelvezete több szempontból is felidézte az Ottomán Birodalom száz évvel korábbi dizsihádra hívását. 

Az ISIS esetében a végső cél az apokalipszis volt; nem a hagyományos győzelem, hanem az iszlám Armageddon próféciájának beteljesítése Dabikban. 

Másodszor: az ISIS a gyakorlatban is azt csinálta, amiről olyan hévvel prédikált. Graeme Wood szavai szerint ideológiája "őszinte, alaposan átgondolt állásfoglalás, hogy visszajuttassák a világot a VII. század jogi körülményei közé, és végeredményben elhozzák az apokalipszist". 

Harmadszor: az ISIS nyílt forráskódú hálózat volt, nemcsak ideológia terén, hanem abban is, hogy példátlan módon közszemlére tette az erőszakosságát több tízezer összekapcsolt Twitter-felhasználói fiókon, valamint a Facebookon és a YouTube-on keresztül. Bizonyos értelemben a médiatevékenység lett az alakalmazkodóképességének fő forrása a vezetők meggyilkolására irányúló hadműveletek közepette. Végül, de nem utolsósorban, az ISIS egészen más módon szerveződött, mint az al-Káida. Kezdettől arra törekedett, hogy hiteles, területtel rendelkező állammá váljon a Közel-Keleten, semmissé téve az évszázados Sykes-Picot-egyezményt. 

A problémát az jelenti, hogy az ISIS-hálózat ellenáll a terrorizmus ellen bevetett hagyományos taktikáknak. A közhiedelemmel ellentétben nem azért, mert "magányos farkasokra" támaszkodik, akik természetüknél fogva nehezen felismerhetők. A 2015 novemberében Párizsban történt támadás jól megtervezett művelet volt, amelyben a kilenc támadó mellett mintegy tizennyolc másik ember is részt vett. Szinte senki sem lesz dzsihadista egyedül, csak úgy szörfözgetve az interneten. A dzsihádot mindig a dava előzi meg - a nem erőszakos, de mérgező radikalizálódási folyamat, amelynek során a pitiáner bűnözőkből vallási fanatikus lesz. A hittérítők hálózata sokféle formában megjelenhet. Az Egyesült Királyságban központi szerepet töltött be az al-Muhajiroun (Az emigránsok), de voltak más, kevésbé látványos szervezetek is - iszlám központok titokzatos imámokkal -, ezeknek köszönhetően gyorsan terjedt a szellemi méreg. 

Aki komolyan tanulmányozza az iszlámot, nem hiheti azt, hogy ezek az attitűdök a szociálisan hátrányos helyzet következményei, és megváltoztathatók munkahelyteremtéssel vagy nagyvonalúbb jóléti intézkedésekkel. Ahogy senki, aki érintett az ISIS elleni internetes harcban, nem képzeli, hogy ha a Twittert rákényszeríti a pro-ISIS-felhasználók fiókjainak törlésére, ezzel nem csak korlátozott eredményt ér el. Sok dzsihadista beszélgetés azonnal átkerül Telegramra, a JustPaste.it-re vagy a Vkontaktéra, az orosz közösségi hálózatra. 

Valójában a megelőzés nem volt elég hatásos. A problémát az okozza, hogy nagyon nehéz megállítani egy olyan hálózat terjedését, amely még a börtönökben is működik. Angliában és Walesben minden hetedik rab muszlim. A francia hatóságok becslése alapján az országban 11400 radikális iszlamista él; ez sokkal több, mint amennyit meg tudnak figyelni. Farhad Khosrokhavar szerint a muzulmánok teszik ki a városok peremén található börtönök fogvatartottjainak 70-80 százalékát, a 18-24 év közötti foglyok esetében pedig a 40 százalékot. Hivatalos adatok szerint a francia börtönök lakóinak 27 százaléka ünnepelte meg 2013-ban a ramadánt.

Bár úgy tűnik, az Iszlám Államot sikerült legyőzni Irakban és Szíriában, a hálózata a kibertérben és Nyugaton tovább él, mérgező környezetet teremt, ahol a dava mémjei terjedhetnek, és egymás után térítik meg a szerencsétleneket a gyilkos vértanúságnak.

A virtuális közösségi hálózatok szerepe...

A 2016-os választás volt a legszorosabb Amerika történetében, szorosabb a Brexit-szavazás eredményénél is. Ha a három ingadozó államban (Michigan, Pennsylvania és Wisconsin) alig 39 ezer ember  Clintonra szavazott volna Trump helyett, ő nyerte volna meg az elektori kollégiumot és az elektori szavazást is. Mindazonáltal meggyőző érvek szólnak amellett, hogy ha az online platformokat használva nem zabolázza meg a közösségi hálózatokat, Trump sosem válhatott volna az Egyesül Államok elnökévé. Egy internet előtti kampányban minden bizonnyal nehézséget okozott volna, hogy felvegye a versenyt Clintonnal, mivel hiányoztak az anyagi forrásai egy régimódi, televíziós hirdetesékkel vívott háborúhoz. Mondhatjuk, hogy a társadalmi hálózatok lehetővé tették, hogy sokkal hatékonyabban kampányoljon, még ha a szervezés áttekinthetetlennek is tűnt, de ebben az esetben figyelmen kívül hagyunk egy lényeges részletet. Az Egyesült Államok választási térképe azt mutatja, hogy Trump nyerte a "Trumplandet" - a megyék, amelyekben rá szavaztak, az USA földterületének 85 százalékát tették ki -, míg  Clinton győzött azon a területen, amelyet Hilary-szigetcsoportoknak lehetne nevezni. Támogatói a két tengerpart nagyvárosaiban koncentrálódtak, míg Trumpot a középső területek, tartományi városok lakosai és a vidéki közösségek támogatták. Ez rámutat egy ellentmondásra: Clintonnak előnyben kellett volna lennie egy hálózatokon alapuló versenyben, mivel a támogatói kis területre koncentrálódtak és fiatalabbak voltak.

Hasonló ellentmondás van a Brexit esetében is: az idősebb választók és az angol meg walesi vidéki megyékben élők hozták meg a győzelmet az EU-ellenes kampánynak, nem pedig a nagyvárosok. Ha a populizmus titka a társadalmi hálózatokban rejlik, akkor miért azok szavaznak a populistákra, akik a legkevésbé vannak jelen a Facebookon, mint például az idősek? Van magyarázat. A közösségi médiát Cummings és amerikai megfelelője, Stephen K. Bannon Trump kampányából késtégtelenül hatékonyabban használta, mint ellenfelei. Azonban a populista kampányok nem lettek volna sikeressek, ha az általuk tejresztett mémek nem jutnak el a nem elektronikus fórumokon oda, ahol a hétköznapi emberek találkoznak, és ahol a barátságok valóságosak, nem pedig (mint a Facebookon) hamisak: a kocsmákba és bárokba. És ez azért volt lehetséges, mert a mémek rátapintottak valamire.

A bábeli könyvtárban, amely ma az internet, sok információ nem megbízható. Ezért van, hogy a mélyebb társadalmi hálózatok nem tűntek el, és megmaradtak közvetlennek. A 2016-os politikai küzdelmek nem a bábeli könyvtárban dőltek el, hanem az Angolul Beszélők Fogadójában. Az internet javasolt valamit, a bárok és komcsák elvégezték a munkát.

Metropolisz... avagy a világ felépítése napjainkban, kezdőknek! (57-edik fejezet: Metropolisz)

Fritz Lang klasszikus, 1927-es némafilmja, a Metropolis azt mutatja be, hogyan bukik meg a hierarchikus rend egy lázadó hálózatnak köszönhetően. Maga Metropolis a tornyos felhőkarcolók városa. A tetjén luxuslakásokban élnek a gazdag elit tagjai, a város élén egy diktátor, John Fredersen áll. A munkások lent, a föld alatti gyárakban gürcölnek. Fredersen aranyifjúként elő fia, amikor szemtanúja lesz egy gyári balesetnek, ráébred, hogy hányféle veszély fenyegeti a nyomorgó mumlások életét. Ennek eredménye egy erőszakos felkelés, és egy nem szándékosan, de általuk okozott katasztrófa: amikor a munkások szétverik a központi áramfejlesztőt, a lakónegyedeiket elönti a víz, mert a vízszivattyú nem működik.

A Metropolis leginkább az ikonikus női robor, Maria hasonmása miatt emlékezetes. Lang azt mondta, a filmet az első New York-i látogatása inspirálta. Számára a manhattani felhőkarcolók egy krónikusan egyenlőtlen társadalom tökéletes építészeti megformálását jelentették. A mai néző szemével azonban a Metropolis túlmutat a XX. századi politikai ideológiákon. A számos vallásos utalással, amely végül a megváltásban csúcsosodik ki, a Metropolis a modern világ mitologizálása. Egy nyilvánvaló kérdést tesz fel, amely ma is pontosan annyira időszerű, mint a maga korában: egy városiasodott, technológiailag fejlett társadalom hogyan tudja elkerülni a katasztrófát, ha a fejlettség társadalmi következménye az alapvető egyenlőtlenség?

Lang filmjében azonban egy ennél mélyebb kérdés is el van rejtve: mi győz  végül, a hierarchia vagy a hálózat? Metropolis hierarchikus társadalmi rendje számára a legnagyobb fenyegetést nem a föld alatt támadó árvíz jelenti, hanem a munkások titkos összeesküvése. Fredersent az a felismerés dühítette fel igazán, hogy a tudta nélkül szervezősött az összeesküvés a város alatti katakombákban. Napjainkban a hierarchia nem egyetlen város, hanem maga a nemzetállam, a vertikálisan strukturált szuperpolitika, amely a korai modern kori európai köztársaságokból és monarchiákból alakult ki. Bár nem a legnépesebb nemzet, az Egyesül Államok minden bizonnyal a világ legerősebb állama, függetlenül a politikai rendszerétől. Legközelebbi riválisát, a Kínai Népköztársaságot általában másfajta államformának tekintik, mert míg az Egyesült Államoknak két fő pártja van, a népköztársaságnak csak egyetlenegy. Az amerikai kormány a hatalmi ágak szétválasztására épül, nem utolsósorban az igazságszolgáltatás függetlenségére; a KNK minden más intézményt - beleértve a bíróságokat is - a kommunista párt irányítása alá rendelt. Mindazonáltal mindkét állam köztársaság, nagyjából összehasonlítható vertikális igazgatási struktúrákkal, hasonló módon összpontosul a hatalom a központi kormány kezében az állami és helyi hatóságokkal szemben. Gazdaságilag a két rendszer természetesen konvergál, Kína egyre inkább a piaci mechanizmusokra törekszik, míg az Egyesült Államok szövetségi kormánya az elmúlt években folyamatosan növelte a közintézmények törvényi és szabályozói jógkörét a termelők és a fogyasztók felett. Méghozzá olyan mértékben, hogy a bal- és jobboldali liberálisokat már egyaránt zavarja, hgoy az amerikai kormány milyen szinten gyakorol ellenőrzést a polgárok felett, és figyeli meg oly módon őket, ami gyakorlatilag közelebb áll a mai Kínához, mint az alapító atyák Amerikájához.

E tekintetben a "Kimerika" nem kiméra. Régebben a két gazdaság egymás ellentétének látszott, az egyik exportált, a másik importált, az egyik megtakarított, a másik fogyasztott. A pénzügyi válság óta azonban ebben is bizonyos konvergencia mutatkozik. Ma ingatlanbuborékkal, túlzott tőkeáttétellel és árnyékbankokkal - nem is beszélve a technológiai "unikorniscégekről" - szinte ugyanolyan eséllyel találkozunk Kínában, mint Amerikában. A Kimerika 1.0-ban az ellentétek vonzották egymást. A Kimerika 2.0-ban a furcsa pár tagjai egyre jobban kezdnek hasonlítani egymásra, ahogy az gyakran megtörténik a házasságokban.

Az Egyesült Államok és Kína mellett ott van a nemzetállamok hierarchiájában a Francia Köztársaság, az Orosz Föderáció, az Egyesült Királyság és Észak-Írország. Ők az öt állandó tagja az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának, és ezáltal az ENSZ többi 188 tagja felett állnak - egy olyan intézményben, ahol minden nemzet egyenlő, de egyesek egyenlőbbek, mint mások. Ez azonban nyilvánvalóan kevés a mai világrend leírására. A katonai erő tekintetében van egy valamivel nagyobb nukleáris hatalmi elit, amelybe a P5-országokon túl beletartozik India, Izrael, Pakisztán és Észak-Korea. Irán is csatlakozni akar hozzájuk. A gazdasági hatalom tekintetébe a hierarchia ismételten más: a G7-országok (Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok) eygkor a világ meghatározó gazdaságainak voltak tekinthetők, de ma ez a klub már kevésbé domináns a "BRICS"- országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) és a legnagyobb, ugynevezett "feltörekvő piacok" miatt. A G20-szervezet 1999-ben alakult, hogy összehozza a világ nagy gazdaságait, de ebben is az európaiak vannak túlsúlyban (mivel az EU saját jogán is tagja, együtt a négy legnagyobb uniós tagállammal).

Ám ha így tekintünk a világra, figyelmen kívül hagyjuk, hogy az informális hálózatok elterjedése milyen mélyreható változtatásokhoz veztett az elmúlt negyven évben. A világ ma inkább egyfajta gazdasági összetettségen és kölcsönös függőségen alapuló hálózati gráf képét mutatja, amely kirajzolja a világ gadzaságainak viszonylagos kifinomultságát, mind technológiai értelemben, mind abban az értelemben, hogy a kereskedelem és a határokon átívelő befektetések révén ezek kapcsolatban vannak egymással. Egy ilyen gráf erős hierarchikus architektúrával rendelkezik, köszönhetően az erőforrások és a szakértelem hatalmi jogkörükhöz hasonló megoszlásának a világban, valamint annak, hogy mekkora eltérések vannak az országok közötti gazdasági nyitottság terén. De ez kétségtelenül egy hálózat, amelyben a legtöbb csomópontot egy-két élnél több kapcsolja össze a világ többi részével.

A kulcskérés az, hogy a gazdasági komplexitás hálózata jelent-e akkora fenyegetést a nemzetállamok hierarchikus világrendjére, mint amekkora veszélyt jelentettek a politikai komplexitás hálózatai a közelmúltban létrejött nemzeti politikai hierarchiákra - különösen 2011-ben a Közel-Keleten, 2014-ben Ukrajnában, 2015-ben Brazíliában és 2016-ban Nagy-Britanniában és Amerikában. Hogy még egyszerűbben fogalmazzam meg a kérdést: Lehet egy hálózatba kapcsolt világnak rendje? Ahogy látjuk, néhányan azt mondják, igen. A történelmi tapasztalatok tükrében magam erősen kételkedem ebben.

A szellemi fegyverkezés versenyének jelenleg az a tétje, hogy ki dolgozza ki a kiberbiztonság valóban életképes doktrínáját. Valószínűtlennek látszik, hogy a hagyományos nemzetbiztonsági gondolkodásba ragadt emberek fognak nyerni. Talán a reális cél nem is az, hogy megakadályozzák vagy megtorolják a támadásokat, hanem hogy szabályozzák a különböző hálózatokat, amelyektől a társadalmunk függ, hogy rugalmasak - vagy még ennél is inkább "antitörékenyek" - legyenek. A kifejezést Nassim Taleb dolgozta ki egy olyan rendszer leírására, amelyet a támadások csak erősebbé tesznek. Akik Talebhez hasonlóan a pénzügyi kockázatkezelés világában élnek, 2008-ban szembesültek azzal, hogy a nemzetközi pénzügyi hálózat milyen törékeny: egyetlen befektetési bank csődje jóformán a globális hitelrendszer egészét bedöntötte. Mi, többiek, felzárkóztunk a bankárokhoz és a kereskedőkhöz: mára mindannyian olyan szorosan kapcsolódunk egymáshoz, mint ők egy évtizeddel ezelőtt. A pénzügyi hálózatokhoz hasonlóan a szociális, kereskedelmi és infrastrukturális hálózataink is az ostobák és a gazemberek állandó támadásának vannak kitéve, mi pedig nem sokat tehetünk, hogy elriasszuk őket. A legjobb védekezés, ha a hálózatainkat úgy tervezzük meg és építjük fel, hogy dacolni tudjanak Kibéria ártalmaival. Ellen kell állni a kísértésnek, hogy bonyolultságot teremtsünk (ahogy a pénzügyi szabályozás esetében), az egyszerűség a legjobb választás. Ehhez mindenekelőtt meg kell értenünk a létrehozott hálózatok szerkezetét.

Amikor egy tetszőleges, a való élet hálózatainak megfelelő méretű gráf kapcsolati pontjainak felét eltávolítják, a hálózat megsemmisül. Azonban ha ugyanezt egy hasonló méretű skálafüggetlen modellel teszik meg, "a hálózatban egy óriási tömb megbarad a pontok több mint 80 százalékának eltávolítása után is, és az átlagos távolság a pontok között gyakorlatilag ugyanannyi marad, mint az elején volt." Ez létfontosságú információ azok számára, akiknek olyan hálózatokat kell tervezniük, amelyek a szándékos és célzott támadások közepette sem lesznek törékenyek.

...a kivénhedt hierarchikus intézményeket megkérdőjelezik a modern technológiával felvértezett újszerű hálózatok. A történelmi analógia alapján valószínűleg arra számíthatunk, hjogy a megújulni képtelen hierarchiákat egyre jobban szétzilálják a hálózatok, de a hierarchikus rend restaurációjára is van esély, amennyiben világossá válik, hogy a hálózatok önmagukban képtelenek kiküszöbölni az anarchiába süllyedés kockázatát. (...) A legrémisztőbb lehetőség az, ha egyetlen globális hálózat végül majd fölöslegesnek nyilvánítja a homo sapiens jelenlétét, és ennek megfelőlen kihal az emberiség. Homo Deus című művében Yuval Harari azt állítja, hogy az írott nyelven, pénzen, kultúrán és ideológián - karbonalapú emberi ideghálózatokon - alapuló "tömegkooperációs hálózatok" kora utat enged a szilíciumalapú számítógépes hálózatok algoritmusos új korszakának. Ebben a hálózatban aztán gyorsan ráébredünk, hogy mi pont annyira vagyunk fontosak az algoritmusnak, mint jelenleg nekünk az állatok. A hálózattól való függetlenedés az egyén halálát jelenti majd, mert a hálózat fogja karbantartani az egészségünket. Ugyanakkor a kapcsolat végül a kihalásunkat fogja eredményezni: "A saját magunk által felállított mérce alapján ítéltetünk arra, hogy eltűnjünk a feledés homályában, akár a mamut és a kínai folyami delfinek." Harari zord múlltértékelése alapján ez az emberiség jól megérdemelt jutalma.