Dr. Jeffrey Thompson 🎧 Delta Sleep System

L e b e g é s

Olykor, mikor a jelen lepusztultsága elől próbált elrejtőzni, vagy az éppen aktuális problémáitól, gondjaitól akart egy rövidke időre megszabadulni (melyekről tudta, hogy úgysem fognak egyhamar megoldódni), Ginen Beronis a "lebegésbe" menekült. Egyre gyakrabban vette azt észre, hogy gondolatban ott jár azokon a réteken, ott lóg a fák ágain a régi, gyermekkori barátaival, a zöld lombok között, a patakok lágy csobogását hallgatva. 

Számára nem jelentett problémát, hogy elméjében ezek az idillikus képek olykor összemosódnak kedvenc, unalomig ismert meséivel, melyekben Blú maci keresgélte a filozofikus válaszokat, hogy ki is lehet valójában ő és merrefelé tart, vagy a félszeg kisfiúból bátor hőssé váló Mortimasz csatázott a sötétség seregeivel legújabb kalandjaiban, vagy esetleg saját karaktere, a mindenfajta társadalmi kötődésektől megszabadult, hajléktalan Vakember követte éppen legújabb, véletlenszerűen kiválasztott áldozatát, miközben az alkoholmámortól fűtött számkivetett csavargó azon töprengett berozsdásodott agytekervényeivel, hogy hogyan is végezhetne szerencsétlen, mit sem sejtő kiszemeltjével. 

A lebegés egyfajta védelmi reakció volt Ginen részéről, így próbálva elviselhetőbbé tenni ezt az elviselhetetlen létezést, az olykor igencsak kiüresedettnek tűnő, máskor pedig túlságosan is kegyetlenné váló valóságot. Az apja szavajárása volt ez, ő használta mindig a lebegés szót, amikor látta, hogy Ginen épp "máshol jár". 

A fiú körbenézett a szobájában. 

Tőle jobbra a fehérre meszelt falat végig szekrények takarták. Szinte a plafonig értek, mert a tetejükre még ráhelyeztek egy apja által házilag készített polc-sort is a rengeteg könyv tárolására. A legtöbb a faterja tulajdona volt, de mivel Ginen is imádott olvasni, ezek főleg az ő szobájába kerültek. A fiúval szemben az ablak alatt egy nagy méretű íróasztal állt, melyen szinte sohasem volt rend: most is könyvek, papírok, jegyzetek hevertek rajta szanaszét.

Ginen mögött, az aprócska szoba ajtajától balra a fal melletti részt a fiú ágya foglalta el. Kihúzható ágy volt, melyet már hosszú ideje csak így, kanapé módban használt. Alváskor is így aludt rajta, és egy öreg pokróccal volt leterítve. Az egyik díszpárna mellett ott ült Blú, a  már igencsak megviselt állapotú plüssmackó, akivel gyerekkora óta együtt aludt, egészen a mai napig. Barna színű, bozontos, az idők során eléggé megfakult bundája volt, és csak egy kék színű, a hasáig lelógó galléros pólót viselt (hasonló volt ahhoz, amelyet most Ginen is viselt). Blú Ginen kedvenc gyermekkori könyvének főszereplője volt, mely Blú mackó kalandjait mesélte el. A címe is csak ennyi volt: Blú maci kalandjai. A könyv annak idején nagy sikert aratott, így többek között a filmes adaptációkon, és mesesorozatokon túl plüssjátékokat is gyártottak belőle. Ginen ezt az egyik születésnapjára kapta még a keresztanyjától, akit aztán azóta többet nem is látott. A történet egy súlyos betegségben elhunyt kisfiúról szól, akinek a lelke valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán kedvenc kismackója, Blú testébe költözik át. Az önálló életre kelt játékmackó bár nem érti az egészet, szép lassan, fokozatosan elfelejti korábbi identitását, és elkezdi saját helyét keresni a létezésben. A cselekmény során a gyerekszoba biztonságából kijut az egyre hívogatóbb természetbe, a kezdeti nehézségek után barátokat szerez, ezzel együtt pedig fokozatosan valódi, élő medveboccsá alakul át. Ez a változás aztán újabb kihívásokhoz és bonyodalmakhoz vezet, mivel az ismeretlen, külső természet megismerése mellett a saját (szintén ismeretlen), személyes természetének megértésére is rá kell jönnie.

Az egyik polcon, a feldobált könyvek között apró, mozdulatlan játékfigurák látszódtak. Az egyik egy fehér pallost a magasba emelő, rongyos ruhát viselő fiú volt, Mortimasz. A másik egy különös lény, göcsörtös fakéreg borította testét, itt-ott ágszerű kinövésekkel, stabilan állt két vaskos, gyökérlábujjakban végződő lábain. A nyakrész és a fej között nem volt átmenet, szája sem volt, csak egyetlen szeme, pont törzse felső részének a közepén. Feje búbja félköríves volt,  és egyetlen ág meredezett rajta felfelé, mintha egyetlen hajszálacska lenne, mely kissé meghajlott és lelógott, a vékony vessző végén  pedig egy zöld levél díszelgett.

Ő volt Ágacska.

Ott volt még Mermel, a manó, csíkos mintázatú ruhácskájában, barna színű bundával, hosszú, hegyes fülekkel és nagy méretű szemekkel. Mindhárom karakter a Glarkenlegenda című, fantasy világban játszódó, mára már elfeledett képregénysorozat szereplői voltak, mely szintén Ginen gyerekkorának legnagyobb kedvence volt. Életének abban a korszakában ismerkedett meg ezzel a világgal, mikor még maga Vronsy és a környező erdők is végtelenül nagynak tűntek, és abban hitt, hogy a rejtélyes erdők mélyén majd élete nagy kalandjai várják, örökké boldogan és fiatalon, csakúgy, mint a sárkány barátságát elnyerő, sosem öregedő Mortimaszt.

A Holdfény rend jelképe
A Holdfény rend jelképe

Az első részekből készült nagy méretű plakát szintén ott volt az egyik szekrényének ajtajára ragasztva: Mortimasz, ragyogóan izzó pallosát a magasba emelve egy nagy méretű, fehér bundás, hegyes fülű kutyaszerű lényen ült, mintha egy gyönyörű, büszke paripa lenne. A játékok, a plakátok, mindannyian néma emlékei voltak annak az álomszerű időszaknak, mely aztán szép lassan véget ért, semmivé foszlott, eltűnt... csak ezek a régi emlékek maradtak mozdulatlan figurák és színes plakátok formájában. Ők jelentették a kiutat a hideg, szürke, összefolyó hétköznapokból egy sokkal jobb világba, ahol a nemes kalandok során mindig a jó győzedelmeskedett. Egy másik kép, a Glarkenlegendákban felbukkanó rejtélyes Holdfény rend jelképe is ott volt az egyik szekrényajtóra ragasztva. Egy kör alakú ábra, egy csillaggal és egy sarló alakú holddal.

Ginen egy kisebb, saját készítésű A4-es méretű rajzocskára pillantott, amely egy kockás füzetből volt kitépve, és szintén ott volt kiragasztva az egyik szekrényajtóra. Ezt ő rajzolta. Az ábrán egy tükörkép látszik: egy kalapos, sötét szemüveget viselő, bajszos, rejtélyes alak, amint szoborszerűen merev, üres arccal néz maga elé egy víztükörre. Csak az árulja el, hogy egy tükörképet látunk, hogy a rajz egyik részén egy falevél látszódik, körülötte az egyre távolodó vízgyűrűkkel. Nem volt mesteri kidolgozottságú rajz, Ginen nem tudott túl jól rajzolni, de ez az egyszerű, fekete-fehér rajz a maga egyszerűségében mégis az egyik kedvenc képe volt, ezért is ragasztotta ki. Szimpla stílusában a kép egyfajta szomorkás magányt árasztott, de valahogy mégis mintha a megnyugvás és a béke is érződött volna belőle: nem akart több lenni annál, ami, és a hanyagul meghúzott vonalak, a színek hiánya mintha egyfajta megfáradt elfogadást üzent volna. 

A szemüveges, furcsa alakot Vakembernek hívták, és Ginen saját, kitalált karaktere volt, a fiú egyik rövid novellakezdeményének tervezett főszereplője. Vakember egy hajléktalan sorozatgyilkos volt, akinek a múltja teljesen homályos, ködbe vész, még az igazi nevére sem emlékszik (ha volt neki egyáltalán), és egyetlen társával, Vakarccsal, a kutyával járja Ginen kedvenc városát, AcremCity-t, és miközben ide-oda bolyong céltalanul, időnként embereket gyilkol, akiket csak úgy találomra választ ki, bármiféle megelőző tervezés nélkül. Emiatt adta a még félkész novellának a "Vak halál" címet.

Még amikor Nangirenbe járt, a gimnáziumba, az egyik unalmas órán éppen a munkafüzetében firkálgatott. Maga sem tudta, hogy mit, nem tervezett semmit, csak szórakozottan húzta a vonalakat egymás után, mint mindig, ha elunta magát egy-egy órán. Mikor befejezte, a fehér lap szélén egy sötét ruhás alakot látott. Nem rajzolt különösebben jól, ez a karakter mégis valamiért megmaradt benne. Fekete szemüveget viselt, egy ósdi kalapot, és sötét, dús bajszot, amit talán valahol az apja is inspirált, hiszen ő is ilyesmit viselt... vagy talán csak illett az odafirkált figura karakteréhez. A különös alak egy kést tartott a kezében. Valahonnan szinte azonnal egy név is felbukkant az elméjében, mely teljesen természetesen adta magát a figura külseje alapján: Vakember. Akkoriban még semmi háttérsztorija nem volt (nem mintha mostanra annyival több lett volna), viszont Ginen számtalan munkafüzetében megjelent, ahogy a különböző feladatok mellett állt fenyegetően, vagy mindenféle táblázatok mögül kibújva leskelődött a fiú felé.

Ginen egy nagyobb ívű történet főszereplőjévé akarta tenni a figurát, sötét tudatalattijának rejtélyes szülöttét, de eddig még sajnos nem járt sikerrel, és kezdett egyre kevésbé hinni abban, hogy ez valaha is sikerülni fog. Az egész írás-dolog csak egy régi időkből származó, kedvenc történetei által inspirált, mára már csak pislákoló lángú megmutatni vágyásból fakadt, de legnagyobb bánatára ő sajnos sosem bánt igazán jól a szavakkal. Mindenesetre a kép olyan volt, mint valami magányos emlékeztető a már a küszöbön álló, a nagybetűs élet valóságába való belépés előtt: "Te is bármikor a sorsomra juthatsz... vagy az is lehet, hogy megöllek." Avagy: sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő, bármi megtörténhet, és sokszor sajnos rajtunk kívül álló erők is alakíthatják az életünket.

Ettől legalább egy kicsit mindig könnyedebb hangulatba került, emlékeztetve magát, hogy ne vegyen mindig mindent annyira a szívére, ugyanakkor ugyanúgy ott volt mindig az a fránya, bosszantó teher, hogy még mindig nem haladt semmit az írással. De nem akarta feladni. Vakember olyan karakter volt, aki névtelenségében és totális szabadságában kívül esett minden morális és társadalmi kötődéseken, aki bármit megtehetett, amit az egyszerű, hétköznapi emberek pont ezeknek az elemeknek a fogságában vergődve nem tehetnek meg. Talán pont ezért is volt vonzó számára ez a figura, talán pont emiatt látott benne valamicske fantáziát, már csak valahogy ki kellene bontania és kidolgoznia ezt a még igencsak kezdeti stádiumban lévő ötletcsírát.

Szeretett volna egy legalább olyan jó művet alkotni, ami olyan hatással lehet az emberekre, mint amilyen hatással volt rá valamikor a Glarkenlegenda, vagy Blú maci kalandjai.

Nem véletlenül voltak pont ezek a mesék a kedvencei, hiszen valahol pont az ő saját személyiségét és félelmeit szimbolizálták ezek a történeteket, önmagát találta meg bennük otthonának és családi életének hideg magányában.

Éppen ezért, amikor nem saját életének kilátástalansága, az ismeretlen jövőtől való félelme foglalta le a gondolatait, akkor ezeknek az olykor teljesen egymásba folyó világoknak és útvesztőknek a folyamatosan visszatérő vendége volt.

Ez lehetett az oka annak, hogy bárhol is tartózkodott éppen, mégis szinte sohasem volt jelen.

Aztán idővel a szokás megszokássá vált.