M a r a

Í r t a  :  Q u i n n   H.   L e n n o x

"Talán mégis van valami azoknak az erdőknek a mélyén..."

Amikor a fiú hazaért, legelőször még nem is vette észre a teleírt papírlapokat a szűkös lakás konyhaasztalán. Miután becsukta az ajtót, és látta, hogy senki sincs otthon, egyből a hűtőszekrényhez ment, előhúzott egy hideg sört a szinte teljesen üres polcok egyikéről, majd nagyot húzott belőle. Körülbelül a palack felét sikerült is legurítania, hihetetlenül ki volt már száradva. Régóta élt már AcremCity-ben, de nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen meleg nyaruk lett volna. Újra a szájához emelte az üveget, és most már egy jóval kisebb adagot küldött magába, majd a kellemesen keserű, új erőt adó folyadék utolsó cseppjeit a fogai között ízlelgetve körbenézett az igencsak rendetlen nagyszobában, ahol általában mindannyian tartózkodni szoktak. A többiek minden bizonnyal leléptek valahova, tehát legalább lesz egy-két nyugodt perce.

A tekintete visszatért a konyhába, mintha valami mágikus erő vonzotta volna oda a figyelmét, és ekkor vette észre a kézzel írt lapokat az asztalon. Odalépett, hogy közelebbről is megszemlélje, ki és mit hagyott ott neki. Akárki is írhatta, sietve távozhatott, a toll ott hevert a rendetlenül otthagyott lapok mellett félredobva, a teleírt oldalak félkörívesen kilógtak egymás alól a jobb napokat is látott étkezőasztal ételfoltos falapján.

A fiú felemelte a legfelső lapot, mely csak félig volt teleírva, és az utolsó mondatból azonnal rájött, hogy az utolsó lap is ez volt egyben.

- Ezt a levelet annak írom, aki elolvassa - olvasta a fiú félhangosan, saját magának - Fogalmam sincs, ki lesz az. Fogalmam sincs, túlélem e ezt az egész rémálmot.

Nocsak. Mi a fene lehet ez? Valami agyatlan tréfa?

Letette a sörösüveget az asztalra, és felkapta a zizegő lapokat, itt-ott futólag beleolvasgatott mindegyikbe, majd a legalsóért nyúlt, és megpróbálta sorrendbe tenni őket. Az utolsó lapok betűinek külalakjából az tűnt ki, hogy igencsak zavaros lelki állapotban írhatták, rengeteg volt a durva áthúzás, firkálás, viszont ahogy a korábban írt oldalakra pillantott, ott még az írás nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt.

Amikor az első lap első néhány mondatát elkezdte olvasni, nagyjából már sejtette, kitől is származhat az írás.

- Nem is tudom, hol kellene kezdenem - állt a kézzel írt szöveg első mondatában - Éppen ezért nem is kezdem el sehol, egyszerűen csak belevágok. Elsősorban magam miatt, de nem zárom ki a lehetőségét, hogy mások is tanuljanak esetemből.

A fiú folytatta az olvasást.

- Egy kis faluban nőttem fel. Gyermekként a környező erdők az örök szabadság ígéretét jelentették a számomra. Mikor még minden végtelenül nagynak tűnt, és abban hittünk, hogy a rejtélyes erdők mélyén majd életünk nagy kalandjai várnak ránk. Sajnos mindez nem történt meg, és a társaság amellyel felnőttem, mind szétszóródott az évek folyamán. 

Szép lassan rá kellett jönnöm, hogy egyedül maradtam.

A fiú leült a székre az asztalhoz. Most már tudta, hogy ki írta ezeket. Az a srác, az új srác, aki csak nemrég csatlakozott hozzájuk, és csak néhány hete lakott velük. Valamilyen Fornile... Wilmore talán? Ő csak ritkán találkozott vele, a többiekkel volt inkább jó viszonyban, de mindig is amolyan csodabogárnak tűnt. Szeretett inkább egymagában lenni, magában olvasgatott, voltak időszakok, mikor teljesen begubózott, hogy aztán újra fejest ugorjon az éjszakai életbe és az állandó partizásokba.

Willam Fornile, igen, ez volt a neve.

Valami nevesincs peremkörzeti településből származott, melyet részegen nem átallt mindennek lehordani, az ott élő emberekkel együtt, akiket legszívesebben a pokolba kívánt volna egytől egyig. Gyűlölte őket azért, amiért egész életében lehúzták, bármit is jelentsen ez, de mindig ezzel jött elő, és egészen hihetetlen volt, hogy ilyenkor milyen elnyomott érzelmek szabadulnak fel és törnek elő a fiúból.

Minden bizonnyal a peremkörzeteken kellene élni ahhoz, hogy ezt mindannyian megértsék, de hál istennek ettől megmentette őket a sors, így nem kellett megérteniük.

- A lányról sosem tudtunk semmit - jött a következő mondat - Mindig zárkózott volt, keveset beszélt, keveset járt társaságba. Mara Harris-nek hívták. Szinte minden településen akad egy különös figura, akire a többiek ujjal mutogathatnak, a falu bolondja, akit kinevethetnek, akit megvethetnek, akiken kiélhetik azt az elnyomást és megvetést, amit a többi településtől és körzetektől kapnak, nem beszélve a külső-körzeteket és a centrumkörzeteket.

Mert Vronsy-val ez volt a helyzet, és sajnos én is ide születtem.

Ebben a faluban kötelező hogy mindenki mindent tudjon a másikról. Akivel nincs így, az kiközösített. És Mara Harris az volt.

Számtalan pletyka keringett róla, ezért kicsit tartottak is tőle az emberek, inkább csak távolról merték őt gúnyolni és nevekkel illetni. Az a hír járta, hogy különleges képességekkel rendelkezik, ami felkeltette a Nagy Acrem figyelmét is, amely minden olyan akremita iránt érdeklődött, aki az átlagtól eltérő, megmagyarázhatatlan adottságokról tett tanúbizonyságot. Állítólag így volt ez Mara Harris-szel is, akit a Társaság emberei meg is vizsgáltak, majd miután semmi veszélyesen különöset nem találtak, elengedték. Ez volt a pletyka, ami ki tudja, mennyire vehető komolyan, hiszen ahhoz, hogy a Társaság a peremkörzetekig eljöjjön valakiért, annak tényleg nagyon különlegesnek kell lennie, Mara Harris pedig távolról sem tűnt ennyire különlegesnek.

Talán csak a falusiak akarták az eseménytelenség elől menekülve a saját különlegességüket firtatni hasonló pletykák és történetek által, melyek szájról-szájra jártak az olyan unalmas falvakban, mint amilyen Vronsy is volt. Nem tudom, mit vétettem még megszületésem előtt, és mivel érdemelhettem ki, hogy a peremkörzetek legunalmasabb bugyrába sikerült megszületnem, ahol a legizgalmasabb eseményeknek az iskolai ballagások és a helyi focicsapat meccsei számítottak.

Ezt a helyet még a peremi fosztogatóbandák is elkerülték.

Mindezek helyett maradtak a pletykák, mint például amelyek Mara Harris-ről is terjedtek.

Ki gondolta volna ekkor még, hogy egy olyan szörnyű esemény fog majd bekövetkezni, amelynek fényében még a legszörnyűbb és legbrutálisabb rémtörténetek is egyszerű gyerekmeséknek fognak tűnni.

És ki gondolta volna, hogy mindez Mara Harris-hoz fog majd kötődni.

Sokszor láttuk őt a falu utcáin és a környező réteken bolyongani, de mindig egyedül járt mindenhova. Őt nézve mindig az az érzésem támadt, mintha ez a lány egy másik világban élne, akit nem igazán érdekelnek az egyszerű halandók mindennapi gondjai, és egy kicsikét mindig is irigy voltam rá emiatt, amikor megláttam.

Igazából nem sokat törődtünk vele. Éltük az életünket, bicajoztunk a réteken, fociztunk, játszadoztunk, iskolába jártunk, és bár ezekben az időkben Mara Harris mindig ott volt valahol, meghúzódva a háttérben, senki sem foglalkozott vele. Később aztán elkezdődtek a kocsmázások, a csajozások, eljött a bulis korszak mindent felforgató időszaka, és akkor egy jó időre teljesen ki is került a képből.

Eltűntek a régi haverok, hogy új haverok léptek a helyükbe. Nagyrészt ugyanolyan peremi srácok, mint amilyen én is voltam, más településekről, páran a külső körzetekről, egy kevesen pedig a centrumkörzetekről.

A világ hihetetlen módon kezdett kitágulni, és emlékszem, mennyire lenyűgözött a látvány, amikor először a centrumkörzetekben jártam. AcremCity szerelem volt első látásra. Hamar felfedeztük a legjobb klubokat, szívott magával a nyüzsgés, a peremkörzetekben sosem látható nők közelsége az utcán, a tereken, a transzportokon, az a számtalan, nagy erővel támadó ingerbomba, ami már önmagában megrészegítő erővel bírt.

Persze aztán azonnal jöttek a kijózanító első pofonok, melyek aztán tudatták velünk, hogy mégsem mi vagyunk a legnagyobb arcok az Univerzumban. Mi csak peremkörzetiek vagyunk. Vronsy? Ugyan ki hallott róla? Kinevettek minket, és nemegyszer egészen verekedésig fajultak a dolgok, hogy aztán fülünket farkunkat behúzva visszavonuljunk oda, ahová tartozunk.

Aztán meghallottam a hírt, amelyet már mindenki tudott Vronsy-ban.

Mara Harris-t holtan találták meg a falu szélén a patak felszínén lebegve. Akkoriban a hír hatalmas visszhangot kavart, amitől egy rövid időre Vronsy egy kicsit híressé (vagy hírhedté, még hírhedtebbé) válhatott a környező települések körében.

A lányt nem egyszerűen meggyilkolták, de szó szerint brutálisan megcsonkították. A tettes valami Brink Jones volt a centrumkörzetekből, AcremCity-ből, aki állítólag vész-kórban szenvedett, teljesen elborult, megölte a saját szüleit, a szobájuk falát pedig a saját vérükkel pingálta ki, és a SZABADSÁG feliratot írta fel az ágyuk fölé. Ezután állítólag a Iolwyn-folyóba vetette magát, és nyomtalanul eltűnt, sosem találták meg a partra vetett holttestét.

Mindez száztíz éve történt.

És most állítólag Brink Jones nyomait vélték felfedezni Mara Harris megcsonkított testén, legalábbis ezek az információk szivárogtak ki a GSF köreiből, és ami egyszer kiszivárog, és eljut Vronsy-ba, az egy pillanat alatt szétterjed a lakói között, akár a perzselő erdőtűz.

Emlékszem, engem teljesen semlegesen ért a hír. Nem gondoltam semmire. Sokkal inkább lefoglaltak a saját gondjaim, mint a Mara Harris-ügy, bármennyire is szörnyű és vérfagyasztó volt a tragédia híre. Az a pletyka járta, hogy a lány számtalanszor kijárt oda a zuhogóhoz, ahol az eset történt, és többször is látták őt ott a lebetonozott parton ülve, magában motyogva, mintha a patak vizéhez beszélne.

De senki sem foglalkozott vele.

Kit érdekelnek egy zakkant lány bolond szokásai?

Engem se nagyon érdekeltek, ahogy a későbbi tragédia se rázott meg nagyon.

Sokkal jobban érdekeltek a saját életem gondjai, hogy hogy fogok kijutni ebből az istenverte faluból, hogy tudnék eljutni a centrumkörzetekbe, AcremCity-be, ahol egymás után tudnám döngetni a jobbnál jobb csajokat. Minden napom minden percét, minden másodpercét ezek a gondolatok foglalták le, akárhol is jártam, akármit is csináltam. Kerestem a kiutat, kerestem a lehetőségeket, csak elmenekülhessek végre ebből az átkozott kelepcéből.

Akkor is ezek jártak a fejemben, mikor bezsúfoltam magam a szüleim kocsijába, és elindultam vele kifelé az udvarunkból.

A nap már lemenőben volt a bíborszínűvé változó, lila felhőfoszlányokkal pettyezett égen.

Egyedül ültem a kocsiban.

Ide-oda bolyongtam a véget nem érő utak végtelen labirintusában, hagyva, hogy a véletlen vigyen engem előre.

Magam sem tudtam merre tartok, és nem is érdekelt.

Nem tudtam merre, nem tudtam hova, csak el innen, csak el innen, minél messzebbre.

Minden elsötétült előttem, teljesen elmerültem zavaros, sodró erejű gondolataim viharos tengerében.

Amikor újra magamhoz tértem, egy üres sörösüveg volt a kezemben, odakint pedig már az utolsókat rúgták az alkony gyenge fényei, hogy aztán teljesen átadják magukat a sötét éjszakának. Az autó szélvédőjén kinézve azonnal felismertem, hogy Vronsy felé tartok, egy fákkal és erdőkkel szegélyezett, igencsak elhanyagolt betonúton. A magas fák az út fölé emelkedtek, ágaikkal egyfajta alagutat képeztek, hogy még kevesebb fény jusson be a teljesen kivilágítatlan autóúton. Egyetlen lámpaoszlop sem volt ezen a szakaszon, csak majd jóval beljebb, a faluban fogják majd az utat mutatni az ott élő elveszett lelkeknek.

Bárhova is indulok, mindig visszajutok ide.

Ki fogok valaha egyáltalán törni innen? Vagy az egész csak egy álom marad, míg megkeseredésemben én is olyanná nem válok, mint a többi életunt kocsmatöltelék?

Nem hittem a szememnek.

A félhomályos út közepén ott állt valaki.

Sötét kontúrjai alapján egy lánynak tűntek. Igencsak gyorsan hajtottam a kihalt úton, és ahogy egyre közelebb értem, már teljesen nyilvánvalóan láttam, hogy egy lány áll ott a faágak által formált boltív alatt.

Mara Harris volt az.

Mara Harris.

De hogy lehet ő ott, mikor a lány halott volt, mikor már rég elhagyta az élők nyomorúságos világát... bárhol is volt, minden bizonnyal sokkal jobb helyen volt, mint ez a Vronsy.

Neki legalább sikerült megtalálnia a kiutat.

Ő megcsinálta.

Gyűlöltem őt emiatt, ahogy egész életemben gyűlöltem, azért mert ő is itt élt, azért, mert rajta sosem látszódott a gyűlölet, az utálat, azért, mert neki kijutott az a béke, ami nekem sosem adatott meg, amit én sosem tudtam átérezni.

Mi a fenét keres itt, ha már egyszer elment innen, minek jött megint vissza?

Magam sem tudtam, mit cselekszem, úgy éreztem, kívülről nézem, ahogy az üres sörösüveget a szomszéd ülésre dobom, és egyre lejjebb nyomom az így is nagy iramban előrevágtató autó gázpedálját.

A kocsi felkapcsolt reflektorfényei megvilágították a magányosan álló alakot, aki még mindig ott állt az út közepén, egyenesen a száguldó halál felé fordulva.

Nem mozdult.

Arca kivehetetlen volt a lány vöröses színű hajának árnyékában, én valahogy mégis éreztem, hogy engem figyel. Éreztem, hogy mosolyog, éreztem, hogy rajtam mulat, rajtam, a csapdába esett szerencsétlenen, és csak azért jött vissza, hogy a képembe röhögjön, hogy neki sikerült az, ami nekem sohasem fog.

Egyre jobban elragadtak az indulatok, éreztem, ahogy teljes erővel markolom a kormánykereket, hogy az autót, mint akaratom hírvivője, minden erővel nekizúdítsam tüzes gyűlöletem tárgyának.

Mara Harris-nek, ennek az ostoba kis senkinek, akinek, mintha továbbra is gúnyolni akarna, esze ágában sem volt félreállni, jól láthatóan nem vett komolyan, csak ott állt továbbra is, mozdulatlanul, a sötét betonút kellős közepén.

Hát majd most megmutatom neki, most majd megérti, hogy mit jelent a szenvedés.

A hatalmas, dübörgő hang szinte fülsiketítően hatott, és egy pillanat alatt visszazuhantam a valóságba abból a sötét, kietlen zónából, ahol eddig elmém fogva tartott. Azonnal lenyomtam a féket, a kerekek felsikoltottak, és az autó kifarolt az úton, néhány métert előre csúszott, majd megállt.

Egy pillanat műve volt az egész.

Az ez után beálló csönd talán még hangosabb volt, mint maga a becsapódás hangja, majd az ezt követő hangos fékcsikorgás.

Először a szélvédőre pillantottam, és megnyugodva láttam, hogy egyetlen repedés sincs rajta. Csak ez után pillantottam hátra, és vettem észre a vörös féklámpa tompa fényében fekvő alakot.

Egy lány volt az.

De nem Mara Harris.

Valaki más volt ott, egy másik személy, másik ruhában, teljesen mozdulatlanul hevert ott, a hasán fekve, szétterített végtagokkal maga körül.

Az arcát nem láthattam a sötétben, csapzott hajának takarásában, és nem voltam biztos benne, látni akarom e egyáltalán. Hevesen ziláltam, a szívem vadul vert. Izzadtságcseppek csorogtak végig az arcomon, és én teljesen reményvesztetten, teljesen elhagyatottan ültem ott, a hullát bámulva, ami még néhány perccel ezelőtt élő ember volt, de most már nem volt az, és ez mind miattam volt, csakis miattam.

Elfordultam a látványtól, a szörnyűségtől, amit tettem, és fejemet előrehajtva megtámasztottam a homlokomat a kormányon. Becsuktam a szemeimet, és ki tudja mennyi idő telt el, míg szép lassan a légzésem újra normális ütemet vett fel, bár a szívem továbbra is hevesen vert, és én újra beindítottam a motort, és én újra elindultam, és otthagytam az ismeretlen testet az út közepén.

Nem mentem oda, hogy megnézzem ki az. Nem volt hozzá bátorságom, nem volt hozzá erőm.

Mi van, ha ismerem?

Mi van, ha nem ismerem, attól talán könnyebb lenne?

Gyáva voltam, és nem mertem odamenni, ahogy ahhoz is gyáva voltam, hogy bárkinek is elmondjam a történteket. Nem sokkal a házunk előtt félreálltam, kiszálltam a kocsiból, és végignéztem az autón. Sehol sem látszódtak zúzódások nyomai. Ahhoz képest az a bizonyos dübörgés, amit már sosem fogok elfelejteni, szinte fülsiketítőnek hatott.

Az autón azonban szerencsére semmi változás.

A sörösüveget egy közeli kukába hajítottam.

Félig-meddig reménykedni kezdtem, hogy talán csak képzelődtem az egészet, talán mindaz, ami történt, csak elborult, szélsőséges érzelmektől feszített elmém játéka volt csupán.

Hosszú ideig ültem még ott a kocsiban, a házunk udvarában, a sötétben, míg végül sikerült kimásznom a vezető ülés mögül, és gyengén kacsázva megindultam a házunk felé.

A térdeim olykor megroggyantak, és úgy éreztem, mintha ezek lennének az első lépéseim, vagy mintha már hosszú ideje nem jártam volna a saját lábaimon.

Másnap, ahogy eljöttek a hajnal fényei, zavaros álomból ébredtem az új napra. Kikászálódtam az ágyból, hogy újra az autó felé vegyem az iránt. A kocsi ott állt az udvaron, ahogy előző éjszaka hagytam, és a ragyogó nap fényében teljesen szokványos, hétköznapi látványt nyújtott.

Közelebb mentem, hogy újra megvizsgáljam a motorháztetőt, a szélvédőt, de semmi jelét nem lehetett látni semmilyen ütközésnek, semmilyen zúzódásnak.

Kinyitottam az ajtót, és beültem a kormány mögé, és így ültem ott, magam elé meredve néztem ki a semmibe.

Nem tudtam elhinni, hogy mindez tényleg megtörtént.

Nem tudtam elhinni, hogy tényleg én voltam az, aki megtette.

Az emlékek egyre jobban előszivárogtam, szinte éreztem, ahogy hevesen markolom a kormányt, éreztem azt a széles mosolyt a képemen, éreztem azt az elborult tekintetet, ami szinte egy teljesen más személy képévé torzította az arcomat.

Vajon ki volt az a srác tegnap, aki ezt az autót vezette a sötét utakon? Valóban én voltam?

A magány még nagyobb erővel nehezedett rám, mint addig bármikor.

Ekkor még reménykedtem benne, hogy idővel majd minden könnyebbé válik, ahogy a rémálmok szoktak.

Vajon hová tűnt mindenki?

Hová lettek a régi haverok? Hová lettek a régi barátok? Akikkel ott bicajozgatott a falu utcáin, vagy az erdők földútjain, a rétek füves csapásai mentén?

Természetesen ugyanott vannak, ahol hagyta őket.

Senki sem jut ki innen élve.

Sosem éreztem még magam ilyen gyengének és tehetetlennek. Talán ez az én börtönöm. Ez a büntetésem a tettekért, amelyeket elkövettem.

Mikor először hagytam magam mögött a falut. Magam mögött hagytam mindent és mindenkit, csak hogy egy másik világban élhessek. Úgy éreztem nekem több kell. Hajtott előre a remény életem nagy kalandjai felé, melyekre ezen a helyen hiába vártam itt annyi éven át.

Ide-oda csapódtam a különböző társaságokban, nem érdekelt kivel akadok össze, a lényeg csak az volt, hogy elvigyenek innen, hogy ha lehet, sose kelljen visszatérnem ebbe a földi pokolba. Akárhányszor is mentem vissza, a falu házainak üres ablakai mintha mindig szemrehányóan tekintettek volna vissza rám.

Nyughatatlanul mentem előre, mint egy bolyongó lélek, és továbbra is mindig örültem, amikor elhagyhattam ezt a helyet. Utáltam, gyűlöltem ellentétben a legtöbb fiatallal, akik itt éltek, és megelégedtek az itteni üres élettel.

Az eseménytelenséggel.

Én nagyvárosra vágytam, élni akartam.

A lányról, arról a bizonyos eseményről ott este az úton, sosem tett senki említést. Semmilyen kósza pletyka nem kelt szárnyra, semmilyen hír nem bukkant fel semmilyen balesetről, semmilyen halálesetről. De nem is nagyon figyeltem.

Hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell, ha úgy alakul, hogy értem jönnek, hát jöjjenek, és vigyenek el innen, ha akarnak.

De nem jött senki.

Aztán az egyik nap, a buszmegállóban megpillantottam újra a lányt. Láttam az arcát.

Nem ismertem.

Ott volt a buszmegálló falán, a többi hirdetés között, melyek a kocsmákban történő aktuális hétvégi mulatságot, meghívott zenészeket hirdették elő.

Nem volt egy szépség, de ki lett volna az ebben a beltenyészet telepen, ahol ősidők óta teljesen mindennapos volt a közeli és távoli rokonok közötti családalapítás?

Végig sem olvastam a lány fényképe alatti nyomtatott nagybetűkkel írt szöveget, csak az első néhány betűre voltam képes rápillantani.

ELTŰNT ELLEN BERONIS, 23 ÉVES VRONSY-I LAKOS.

Ki volt ez a lány? Mit keresett ott, az út közepén akkor este? Vajon mi vette rá, hogy ezt tegye?

Talán ő is kiment oda, ahol Mara Harris járt.

Talán elhozott onnan valamit. 

Talán mégis van valami azoknak az erdőknek a mélyén.

Valami, ami őt sikeresen a halálba kergette.

Vajon tényleg én ültem abban a kocsiban?

Talán meg sem történt. Talán ez nem is valóság. Talán végig Mara Harris volt ébren és mi vagyunk, akik végigálmodjuk az életünket.

A sors iróniája, hogy az életem egyre jobban alakul. Úgy néz ki, sikerül állandó melót kapnom AcremCity-ben, egy autójavító-műhelyben. Vége az alkalmi munkáknak, az ingázásoknak, most már barátaim vannak, akik megbíznak bennem, és akikben én is megbízom.

Valami még sincs rendben.

Érzem magamon.

Nehezen alszom el. Rémálmaim vannak. A városban, bolyongásaim közben gyakran eltévedek, és olyan helyeken térek magamhoz, ahol előtte még sohasem jártam.

Hatalmas hely ez az AcremCity. Talán egy élet is kevés ahhoz, hogy rendesen megismerjem.

Talán majd egyszer az is megtörténhet.

Előtte viszont van még egy fontos dolog, amit el kell intéznem.

Valami, ami most már nem várhat tovább.

Azt hiszem, most már tudom, hogy mit kell tennem. Nem lesz könnyű, de talán ez után végre békét nyerhetek. Talán így kell megfizetnem a tetteimért. Talán ez a büntetésem. Az átok, amit viselnem kell, mivel megérdemeltem.

Ez egy olyan seb, amit az idő sem gyógyíthat be teljesen. De talán megpróbálhatok valamennyire könnyíteni rajta.

Sosem volt minden ugyanolyan, mint előtte volt, és talán soha nem is lesz.

Ezt a levelet annak írom, aki elolvassa. Fogalmam sincs, ki lesz az. Fogalmam sincs, túlélem e ezt az egész rémálmot.

A levél véget ért. A fiú letette a lapot, és kifejezéstelen arccal meredt maga elé, fogalma sem volt, hirtelen mit is gondoljon. Egy olyan titok tudója lett, amit legszívesebben sosem akart volna megtudni.

Most mégis mit kellene tennie?

És mit fog tenni Willam Fornile?


Willam Fornile ott állt az út közepén. A nap ott ragyogott a világoskék égbolton, gyönyörűen szép, meleg szeráni idő volt. Már elhagyta Vronsy-t, már elkezdődött az erdő, és az út két szélén álló magas fák ágai boltívet formáltak a repedezett, kátyús betonút fölött. Egyetlen lélek sem volt a közelben, minden teljesen kihaltnak tűnt.

Willam Fornile nagy levegőt vett, és belépett a boltív alá.

Egyik lábát a másik után téve haladt előre, ide-oda pillantva, az áthatolhatatlan falat alkotó, folyton mozgolódó, árnyékokkal teli erdő közepén.

Ő most egy vendég volt itt, óvatosan haladt, mintha megszentelt földön lépkedne.

Már nem emlékezett pontosan, hogy hol történt.

Nagyon régen volt már, és nem ő volt ott, a kocsiban, hanem valaki más, valaki, akitől ő maga is félt, ha olykor-olykor előjött.

De most szembe kell, és szembe fog állni a félelmeivel.

Most, vagy soha.

Willam oldalra pillantott, és észrevett egy mozgó faágat, melyet megrezegtetett a lágy, meleg szellő. Mikor újra előre fordította a tekintetét, az út irányába, meglátta a lányt az út közepén.

Ellen Beronis.

Ott állt, a fák ágai között beszűrődő napfényben, hosszú, fekete haja keretezte arcát, melynek vonásai még kivehetetlenek voltak ebből a távolságból.

Willam megtorpant, nagyot nyelt, a lába a földbe gyökerezett. Mozdulni sem mert, még pislogni sem, mintha attól félne, az illúzió egyetlen apró rezdülésre is semmivé válhat. Most, hogy ennyit várt erre az alkalomra, nem, ez nem történhet meg. Nem fogja engedni.

Pedig a lány máris oldalra fordult, és elindult befelé az erdő irányába, pillanatok alatt el is tűnt az egyik széles fa mögött.

Nem, nem nem, nem fogja engedni!

Willam izmai megfeszültek, és a fiú megindult előre, gyorsan szedte a lábait, és hamar elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol az előbb a lány is állt.

Most már viszont nem volt sehol.

Meredten bámult be az erdő fái közé, abban reménykedve, hogy megpillantja még valahol a távolodó alakját, de csalatkoznia kellett.

Semmit sem látott.

Utána kell mennie...

Bár sehogy sem akarózott, mégis érezte, ahogy egy hatalmasabb erő hatására kinyújtja a lábát, és tesz egy bizonytalan lépést, amit egy már sokkal biztosabb mozdulat követ, és a fiú máris bent találta magát az árnyékok között. 

Még utoljára hátranézett, búcsút intve a főút fényes sávjának, aztán megfordult, és haladt tovább befelé, olykor-olykor félretolva egy-egy útját álló faágat, vagy magasból lelógó indát.

Egyre inkább kezdte az az érzés a hatalmába keríteni, mintha egy másik erő jelenlétét érezné a közelben. Ahogy céltalanul bolyongott a fákat kerülgetve, Willam nem tudta, hogy a képzelete, a túláradó félelme játszik e vele, vagy tényleg van itt valami, amivel neki itt és most szembesülnie kell.

Mintha valami terelgetné őt a zavaros úton, és neki akarva akaratlanul is követnie kell ezt az erőt.

Nincs más választása.

Ott, akkor este, az úton, lett volna választása.


Most viszont már túl késő.

Valami különös erő, valami különös érzés tört rá újra, amikor minden idegszála őrülten azt parancsolta neki, hogy most oldalra kell pillantania.

Willam Fornile oldalra pillantott.

És akkor meglátta.

Ellen Beronis mozdulatlan teste ott hevert a bokáig érő fűben, a hasára fordulva, kínos déja vú-val emlékeztetve a fiút arra a szörnyű estére, ott a sötét úton. Willam megbabonázva közeledett a test felé, hiába próbált ellenállni, hiába próbált elszaladni, az a bizonyos láthatatlan erő húzta, vonta őt magával afelé a valami felé, ami igencsak halottnak tűnt.

Willam megállt a test fölött. Látta a lány ruháján a szakadásokat, a horzsolásokat, a sebeket, amiket ő ejtett rajta, mikor az eszét elvesztve engedett elszabadult indulatainak.

Gyengéden lenyúlt, és egyik kezével a lány vállát, a másikkal gyönge, ernyedt karját megragadva oldalra görgetve megfordította a testet.

Az arc, már ha annak lehet nevezni, már egyáltalán nem hasonlított arra az arcra, ami ott a buszmegállóban elhelyezett fényképről bámult vissza rá. Szörnyű horzsolások barázdái szántották keresztül a lány valaha puha bőrét, az orrcimpája teljesen eltűnt, és ahol nem a durva sérülés sebei látszódtak, ott a rothadás mutatta meg rémálomba illő hatását. Bogarak, fehér lárvák másztak elő Ellen Beronis arcán tátongó lyukakból, mintha csak Willam üdvözlésére gyűltek volna össze.

A fiú dermedten állt, a teljesen lefagyasztotta őt a látvány, mígnem a rothadás orrfacsaró bűze végre mozgásra serkentette. Már éppen azon volt, hogy egyet bizonytalanul hátra lépjen, amikor Ellen Beronis szemei hirtelen felpattantak, és a teljesen vörös, bevérzett szemeivel egyenesen a fiúra pillantott, mintha amiatt aggódna, hogy zsákmánya idő előtt akarna megszökni előle.

Nem, Willam Fornile nem fogja megúszni ilyen könnyen.

A fiú már látta is az egészet a fejében. Elütötte a lányt, de még nem halt meg teljesen. Még megmenthették volna, még megmenthette volna. Miután elhajtott, magához tért, és véres ujjaival a betonút repedéseibe kapaszkodva sikerült félrekúsznia az út szélére, ahol megpihent egy időre a fűben.

Autók suhantak el körülötte, de senki sem vette észre őt, és senki sem állt meg.

Az az ötlete támadt, hogy újra kimászik az útra, ha ez a legjobb módja, hogy észre vegyék. Nagyon gyengének érezte magát, talán el is ájult közben, de sikerült újra visszamásznia az út közepére.

Ki tudja mennyi idő telt el, ki tudja, mióta tartott már ez a szörnyű éjszaka.

Egyetlen autó reflektorfénye sem világította meg a mozdulatlanul heverő testet, egyetlen járókelő, kósza vándor sem bukkant fel akkor este.

Ellen Beronis újra magához tért, és ezúttal megpróbálkozott saját maga tenni valamit rettenetes helyzete ellen.

Megmozdította karjait, kezeit maga alá tolta, és megpróbálkozott vele, hogy felálljon. Ekkor gyér fény világította meg a testét, és távolról folyamatos, tompa dübörgés hallatszott, ami egy autó hangosra tekert hangfalai adtak ki magukból. Nevetések hallatszottak, a kocsiban több fiatal is ült, ittak, nevetgéltek, spanglit szívtak, iszogattak.

Nem vették észre a lányt, akinek kiáltani sem maradt ereje, mikor az autó nagy iramban végigszáguldott rajta.

Vége volt.

Ellen Beronis ezután már sosem mozdult meg újra.

Valahogy mégis látta, hogy a fiatalok kiszálltak a kocsiból, egyikük hangosan felröhögött, mire a másik erősen vállon bokszolta. Mindannyian egymással kezdtek el veszekedni, majd tépelődve töprengeni kezdtek. Aztán néhányan lenyúltak, megragadták Ellen Beronis-t ernyedt végtagjainál fogva, majd elindultak befelé a sötét erdőben.

- Volt már elég bajom a GSF-fel... - mondta az egyikük idegesen, miközben egyre beljebb hurcolták a testet az árnyak között.

Ezután Willam Fornile már mindent tudott. A fiatalok ledobták a testet ott, ahol ő is megtalálta, majd vissza szaladtak a kocsijukhoz, és eltűntek.

Ellen Beronis-t magára hagyták a sötét erdőben.

Sosem találtak rá a testére, Willam volt az, aki rábukkant, most már ő volt az, aki tudja a teljes igazságot.

De ezzel még nem volt vége.

Senki sem juthat ki innen élve.


Néhány perccel később az autó nagy sebességgel haladt a rossz minőségű betonúton, gumikerekei a kátyús felszínén dübörögtek. A sofőr, egy középkorú férfi látta a távolban álló fiút, aki fejét lehajtva állt az út szélén, arccal az erdő felé fordulva. Nem igazán tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, látott ő már ennél sokkal furcsább dolgokat is.

Ahogy egyre közelebb ért, észrevette, ahogy a fiú felemeli a fejét, és mintha az is szemet szúrt volna, hogy az arcán széles, megnyugtató mosoly áradt szét. Talán lassítania kellett volna, de ki gondolta volna, hogy a fiú hirtelen megfordul, és a nagy sebességgel haladó autó elé veti magát.

A sofőr hallotta a hangos dübörgést, majd keményen a fékre taposott. A fiú teste végiggördült az autó tetején, majd hangos puffanással zuhant le a jármű mögött az aszfaltra, hogy aztán azon is végigguruljon, feje hangos koppanással ütődött a betonnak.

Willam Fornile teste a hátára gördült, szemei kinyíltak, üres tekintete meredten bámulta az út fölé magasodó fák ágai által alkotott, egymásba fonódó mennyezetet.

Mikor a sofőr odaért, riadtan végignézett a fiún, aki akkor már jól láthatóan nem lélegzett.

A fickó zavarában igencsak megrökönyödött a srác arcán megjelenő, megkönnyebbültnek tűnő mosoly láttán, mely Willam Fornile utolsó tette volt, mielőtt teljesen átadta volna lelkét a szétáradó, megnyugtató sötétségnek.

Vége