Megátkozva

Írta: Volentics András

"Ő nem ide való, ő élni szeretne. Itt pedig rajta kívül minden más halott volt..."

Rae Anne Corzek imbolyogva az ablakhoz lépett, és kitekintett a fényárban úszó éjszakai város varázslatos panorámájára. Odafenn a Yhaars óriási gázgömbje megannyi színben ragyogott, mintha ezzel akarna példát mutatni a centrumkörzet királynőjének, AcremCity mesés, gigászi méretű játékparkjának. Mert hogy Rae Anne Corzek-nek, aki szokásához hűen most sem volt teljesen magánál, AcremCity ezt jelentette: egy hatalmas játszótér volt, egy vidámpark, ahol kiélhette minden vágyát, és minden egyes nap új kalandokat ígért, mely kalandokat bárhol máshol hiába keresett.

Elmosolyodott, és az alkoholtól és a különböző bódító szerektől mámoros állapotában elmosolyodott. 

Végre hazatért.

Egyedül volt a tágas előtérben, a szobatársai mind alszanak, elmúlt éjfél. A város csábító fényei nagy erővel hívogatták őt magukhoz, mint afféle gonosz lidércek, mindegyik fénypont megannyi új élmények ígéretét rejtette magában.

Imádta AcremCity-t. Imádta ezt a szabadságot.

Szabadság. Egy véres felirat volt a falon.

Nem tartozik senkinek sem semmilyen bejelenteni valóval, oda megy, ahova akar. Most, hogy ilyen jó állapotba került, lehet, hogy le is néz valahova. Annyi lehetősége volt, hogy nem is nagyon tudta eldönteni így hirtelen, merre menjen, a legjobb talán az lenne, ha szokásához híven a véletlenre bízná. Mindig az ilyenekből szoktak a legjobb bulik kialakulni. Ha előre eltervez mindent, mint egy rendes kislány, az rendszerint dögunalomhoz és lebőgéshez vezet.

AcremCity-ben az az életmód kedvezett, ha hagyja, hogy ráfekszik a mámorító szenvedélyek hullámára, és a folyó majd odaviszi, ahol a legjobb lesz neki.

Brink Jones leugrott a hídról.

Jajj, csak ezt ne. Megint ezek a kibaszott víziók.

Úgy látszik, sosem tud eleget inni, hogy végre eltűnjenek a fejéből ezek a képek. Az ember azt gondolná, hogy ezek a rémképek idővel súlytalanná válnak, és tovalebegnek, de ezek, melyek akkor és ott beleivódtak, belefolytak a tudatába, hihetetlenül szívósak, és ami még rosszabb, borzasztóan valósághűek voltak.

Egy másik személy rémálmai.

Brink Jones.

A srác, akit elvitt a vész-kór. Majd a folyó, le egyenesen Vronsy-ba.

Meggyilkolta a szüleit, majd a vérükkel a "Szabadság" szót írta a szobájuk falára.

Azonnal keresnie kell valami piát, biztos van még valami itt a közelben.

Rae Anne Corzek ott ült a zuhogó lebetonozott partján, a ragyogó napfényben, és az áramló zöldes-barna víz monoton, szüntelen zúgását hallgatta. Hollófekete haja keretezte lágy vonalú, szép arcát, melyen a kelleténél talán egy kicsivel több festéket raktak, igazából teljesen feleslegesen.

Rae a patak fodrozódó felszínét figyelte, de igazából átlátott rajta, teljesen máshol jártak a gondolatai, mintha a mindenféle irányba áramló vízréteg egy másik dimenzióba nyíló kapu lenne.

Természetesen ekkor még nem tudta, hogy ez valóban így van, ez a tény egyike volt a misztikus Szerán bolygó egyik rejtélyes titkának.

Gondolatai a saját sorsa körül jártak, pillanatnyilag nála elveszettebb lélek nem volt az egész peremen.

Bárcsak elkerülhetne innen!

Ő nem ide való, ő élni szeretne. Itt pedig rajta kívül minden más halott volt.

Bár ne gondolta volna mindezt, mert hogy mi élő, és hogy mi halott, azzal csak most fog szembesülni.

Zajos gondolatai egy pillanat alatt elnémultak, amikor mindenféle előjel nélkül, hangtalanul kiemelkedett valami a patak átláthatatlan mélységeiből: egy mozdulatlan test, háttal felfelé.

Rae Anne Corzek szemei tágra nyíltak.

Szíve zakatolni kezdett. Tudta, hogy talál még valami piát itt a lakásban. A lány leemelte a polcról a színtelen folyadékot tartalmazó üvegpalackot, és becsukta a konyhaszekrény ajtaját. Nem telt bele pár másodperc, máris jó pár korty hiányzott az üvegből, ahogy Rae minden megmaradt mentális erejével a felejtésre koncentrált.

Lemászott a testhez. Pont kartávolságban volt, így ki tudta húzni a lebetonozott part betonkockái közül kiserkenő füves "párkányra", ahova lelépett. Csupán néhány centiméterre volt a sötéten fodrozódó, zöldes-barna víztől, a párkány szélén lévő fűszálak lekonyuló végei beleértek a patakba.

Amikor felfordította a testet, valami szörnyű látvány tárult a szeme elé. Egy arcnak már nem igazán nevezhető ábrázat bámult vissza rá, melynek megmaradt vonásai (melyeket még meghagyott a természet és az idő, mely itt és most megállt) egy különös vigyorba szaladtak szét.

Rae nagyot húzott a palackból. Miért kell ezt újra és újra átélnie? Miért nem tud végleg megszabadulni Vronsy-tól?

A lány felsikoltott, és máris megfordult, hogy kimásszon a part ferde vonalú, lebetonozott peremének tetejére. Menekülni próbált, de az a valami ott lenn, amit ő ostoba módon életre hívott, nem engedte, hogy elmeneküljön.

A valaha halott, most azonban nagyon is élő ujjak elkapták a bokáját, és nagy erővel lerántották őt. A következő, amit érzékelt, hogy nagy csobbanással zuhant bele a patakba, megannyi erős kéz kapaszkodott bele a ruhájába, és lehúzták őt a felszín alá. Rae kinyitotta a szemét, de csak sötét vízfodrokat látott, a láthatatlan kezek pedig egyre csak húzták őt lejjebb és lejjebb...

A patak ezen a részen a becslése szerint körülbelül a derekáig érhetett, most azonban akárhogy is próbálkozott és kapálózott, a lába nem ért talajt. Ez hogy a fenébe lehet? 

Hova húzzák őt azok a kezek?

A patak zúgó hangja megannyi halott lélek fülsiketítő sikolyába ment át. Rae felpillantott, az egyre gyérebben bejutó napfény irányába. Mintha valaki a kozmikus irányítópultnál előretekerte volna az élet filmjét, gyors ütemben látta nappalok és éjszakák váltakozását, a nappalból sötétség lett, a kék égbolton csillagok ragyogtak, majd újra ragyogó világosság lett. 

Hihetetlen módon a csillagok között új, eddig még sosem látott bolygókat látott, különös lények repültek el az égbolton, majd furcsa szerkezeteket látott, repülőgépekhez hasonló, ismeretlen eredetű égi járműveket. Ilyeneket sosem látott, még a történelemkönyvekben sem. Aztán újra sötétségbe borult minden, kellett egy kis idő, mire újra valami fény szűrődött be hozzá, és ekkor észrevette, hogy a vízfelszín felett valami különös építmény romjai álltak. 

Valami templomféleség, a vonalaiból ítélve, ezt az egyet azért felismerte. Ez valami szent hely lenne? Vagy most valahol máshol van?

Ez már több volt, mint elég, a szeme előtt váltakozó bizarr képsorok hatására új erő szállta meg minden porcikáját, és megpróbálta kirángatni magát a láthatatlan, kegyetlen kezek eltökélt szorításából.

Rae nagyot kortyolt az üvegből. Csak most kezdett neki, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy az utolsó kortyot itta ki belőle az imént. Az egész világ imbolyogni kezdett körülötte, ahogy bizonytalan lépésekkel megindult előre, a bejárati ajtó irányába.

Szerencséje volt, vagy talán még nem érkezett el halának ideje, de valahogy sikerült kiszabadítania magát a láthatatlan karok fogságából, és újult erővel, koordinálatlan csapkodásokkal megindult a felszín felé.

Vízcseppek spricceltek szerteszét, ahogy Rae Anne Corzek kitört a mélységekből, és ő újra ott volt a ragyogó napsütésben, mintha csak az imént tűnt volna el a felszín alatt.

Lázas igyekezettel tekintet körbe, sehol senki. A lábai most talajt fogtak a patak fenekének iszapjában. Odaimbolygott a lebetonozott partrész felé, a kitüremkedő párkányhoz, és megkapaszkodott egy fűcsomóban. Valahogy úgy, ahogy most is, amikor imbolyogva csukta be a lakás ajtaját, és megindult a sötét folyosón.

Sikerült kimásznia a peremre, vizes ujjak jelentek meg a lebetonozott part szélén, és Rae nemsokára ott feküdt a fűben. A nap melegen sütött, most talán még melegebbnek tűnt, szinte égette a bőrét.

Nem tudta, mennyi idő telt el, minden összefolyt, mikor végre felállt, és megindult a csapáson, vissza falu felé.

Néha a fejéhez kapott, belemarkolt csuromvizes hajába, úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhat. Lehet, hogy ez is történt, mert mikor legközelebb feleszmélt, egy ismeretlen helyen találta magát, valami bűzös mocsárban feküdt. Körülötte mindenfelél füstszerű kigőzölgések gomolyogtak a levegőben, körülölelve a göcsörtös fák egyenetlen törzseit.

Hova a fenébe került?

Rae feltápászkodott, körülbelül bokáig elmerült a sárban, alig bírt járni. Egyik cipője lecsusszant a lábáról, de nem törődött vele, minél előbb haza akart jutni.

Valahonnan mély, gurgulázó hangot hallott. Egy rendkívül vén, vastag törzsű, teljesen lombtalan, kiszáradt fát látott, melynek testén, körülbelül fejmagasságban egy nagyméretű, egyenetlen szélű odú sötétlett.

Különös hangok jöttek ki abból az odúból, és a lányt valami odavonzotta.

Bár ne tette volna.

A sötét lyukból erős sugárban vörös színű folyadék áramlott elő, és nagy erővel a lány arcába csapódott.

Rae felsikoltott, és már érezte is a szájában a vér fémes ízét. Sikoltott, a karjaival hadonászott, és csak ekkor jutott eszébe, hogy félre is léphetne. Amikor arrébb állt, akkor vette észre, hogy a vörös színű vér időközben sötét, fekete színűre váltott.

De még nem volt vége a rémálomnak.

Újabb hangokat hallott ,minden irányból, mintha maga az erdő szólna felé.

Rae körbepillantott, és amennyire tudta, bizonytalan mozdulatokkal közeledő emberi alakokat pillantott meg a fák körül gomolygó ködben. Nem látta pontosan, kik ők, de mégis tudta, hogy az ő életére pályáznak.

Rohanni kezdett.

Elkésett. 

Valami elkapta a karját, és ő a lendülettől elveszítette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Valami halott, csontszerű valami kapta el, érezte. A lány odapillantott, és akkor már látta, hogy nem ember volt, és nem is halott.

Maga az erdő volt.

A fák, bokrok és különböző cserjék rejtekéből előkígyózó növényi inda tekeredett rá az egyik karjára, és olyan erővel tartotta, hogy esélytelennek tűnt a szabadulás. Hiába rángatta, a szabad kezével próbálta valahogy megtörni a fogást, de máris egy újabb inda tekergőzött elő valahonnan, és néhány pillanattal később már a másik karja is csapdába került.

Göcsörtös faágak, mint halott, csontos ujjak, tüskés gallyak rengetegébe került.

Az erdő fogja volt.

A hangok pedig egyre közeledtek.

Nincs menekvés.

Rae Anne Corzek kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett rajta, és hagyta, hogy az becsapódjon mögötte. A város fényei azonnal letámadták, ahogy ő imbolyogva megindult a járdán.

Fény tört rá.

Egy romos, magányosan álló erdei ház padlóján tért magához. Először még reménykedett, hogy talán minden csak egy különös, megmagyarázhatatlan álom része volt, de akkor megpillantotta a karján lévő véres karmolásokat a beáramló nappali fényben. A csuklóján, ahol az inda rátekeredett, egy sávban tele volt véraláfutással. Azóta szerencsére csak nagyon halványan látszódtak.

Ott indult el minden.

Egy romos, elhagyatott házban, a Vronsy környéki erdőkben.

Egy fényes ablakkeretet látott, hogy a reggeli fény nagy erővel lövellte be sugarait egy parányi szobába. Eszméletlenül hasogatott a feje.

Oldalra pillantott, hogy felmérje, hol is van éppen. Egy ágyban feküdt, mellette pedig, a másik oldal felé fordítva egy ismeretlen srác felemelkedő-süllyedő hátát pillantotta meg.

A lázálmok újra belekergették őt egy ismeretlen karjaiba.

Vagy ő is menni akart?

Mindig ugyanazok a kérdések.

Rae Anne Corzek bizonytalanul felült, a feje zúgott, kérdések kérdéseket követtek zakatoló agyában, mint akkor, amikor azon a szörnyű napon, amikor magához tért az erdőben. 

Azóta már ki tudja, hogy hány lakásban ébredt már, ugyanolyan romos állapotban, mint az az erdei viskó volt. Soha, senkinek nem beszélt arról az esetről. Miért is tette volna? Egyáltalán nem hiányzott neki, hogy őrültnek nézzék.

Szabad volt, megszabadult Vronsy-ból, de hiába, hiszen Vronsy mindenhová követte, és Rae nem volt biztos benne, hogy megszabadulhat e egyáltalán tőle.

A különös, őrült képektől a fejében, melyek ott kísértettek a fejében, mikor időnként felbukkantak, mint az a test a patakban.

SZABADSÁG.

Egy véres felirat volt a falon.

Vége