M o r t i m a s z   l e g e n d á j a

Részlet a Hetedik fejezetből

Ginen elsétált a Westam Pavilon kivetítője mellett, és nemsokára a lent zúgó autópálya erős sodrású folyója felett átvezető hídhoz érkezett, magára hagyva a hírfal érdeklődő és érdektelen közönségét.

A vonaton szokás szerint egy sarokülést választott. Üres tekintettel merengett ki az ablakon, a vasútállomás gigászi betontömbjeit bámulta. Ki tudja, mennyi idő telt el, míg a vonat végre elindult, és a táj egyre inkább elmosódott. Világító, ezernyi színben pompázó épületek színes kavalkádja... autók és járművek hosszú sorokban kergetőztek a maguk megfejthetetlen, végtelen köreiket járva a különböző magasságokban ívelő sztrádákon... Mindez a képek szép lassan összemosódtak Ginen szeme előtt, és mikor végre újra tisztán látott, egy hasonlóan kegyetlen, de már egy teljesen más, sokkal nemesebb világban találta magát, kedvenc gyermekkori képregénysorozatának, a Glarkenlegenda-mítosz fordulatos történeteinek különös, mesés világában, melyben kedvére elveszhetett, és ahol jóval felismerhetőbben különültek el a jók és a rosszak. A hatalmas, sok részes saga véletlenszerűen felbukkanó fejezetei és jelenetei kavarogtak a fejében, mint a régi, nosztalgikus időkben, mikor a képregény-füzetek képkockáin bármeddig elidőzhetett, és soha véget nem érő, nemes kalandok várták a maguk sötét gonosztevőikkel, kegyetlen ellenségekkel, akikkel csak egy valaki mert szembeszállni...

Valaki, akit úgy hívtak, Mortimasz.

De hol is kezdődött az egész?

Élt egyszer egy király, akinek Forlimasz volt a neve. Hatalmas birodalom felett uralkodott, melyet Herszonasznak hívtak. Mégis szomorú volt, mert a felesége meghalt szülés közben, mikor életet adott kisfiuknak, Mortimasznak. A király főpapja és fő tanácsadója Vego El-Thor volt, aki kiskorától fogva mohón falt minden tudást, hogy minél több ismeretekhez jusson, sötét mágiákat űzött titokban, amivel sikerült uralma alá hajtania a felesége halála után búskomorrá váló herszonaszi királyt, míg végül már valójában a főpap uralkodott.

Herszonasz állandóan harcban állt a birodalom határain túli törzsekkel, hogy országuk határait szélesítsék, de közben megfeledkeztek saját népükről, akik végül nagy elégedetlenségükben fellázadtak, hatalmas tömegekben megindultak a király palotája ellen. Mindenkit lemészároltak, a királlyal együtt, a királyi palotát pedig felgyújtották, csak a romjai maradtak meg.

A dajka azonban még még az utolsó pillanatban el tudott menekülni a káosz közepette, és magával vitte a kisgyermek Mortimaszt is. A környező erdőkbe menekültek, ahol aztán nyomuk veszett. Vego El-Thor sosem került elő, valószínűleg neki is sikerült egérutat nyernie a várkastély zegzugos, rejtett folyosóin keresztül, melyeket annak idején önmagának építtetett.

Teltek-múltak az évek.

Új királyok jöttek, birodalmak emelkedtek fel és tűntek el Herszonasz romjain. Mortimaszról továbbra sem tudott senki semmit, csupán mindenféle kósza pletykák keringtek egy erdőben rejtőző kisfiúról. A falvalkban emberemlékezet óta az a szóbeszéd járta, hogy a Regen-erdőben él egy kisfiú, aki barátságot kötött az erdőben bujkáló sárkánnyal, ami miatt a legenda szerint semennyit sem öregedett. A Birodalomban bolyongó kósza vándorok néha látni véltek egy kisfiút a fák és bokrok lombjai között, gyermek nevetéseket és énekhangokat is hallottak... de többségében ezt mindenki csak badarságnak és mendemondának tartotta.

Tévedtek.

Mortimasz valóban ott élt.

Az erdő volt az otthona, ahol remekül kiismerte magát. Az erdei sárkány nevelte fel, és örök barátságot kötöttek. Persze a fiú egykori királyi származásának emléke időközben teljesen lemorzsolódott és kimaradt a szájról szájra terjedő pletykák elmesélésekor, így Mortimasz egyszerűen csak egy Regen-erdőben rejtőzködő, furcsa szerzete maradt ezeknek a kétes hitelességű, "vagy igaz, vagy nem"-történeteknek.

A sárkányok már szinte a kipusztulás szélén álltak. Vadászták őket, mert busás jövedelmet és remek hírnevet ígért az elejtésük. Az erdei sárkányok, miután meghaltak, a legenda szerint füves dombokká változtak. A sivatagi sárkányok homokbuckákká alakultak, míg a hegyi sárkányokból sötét sziklakövek lettek. Az erdei sárkányokat a holttestükből kialakult dombokon kinövő füvekért és gyógynövényekért is vadászták. A sivatagi sárkányok dombjairól a homokot gyűjtöttek, ugyanezt tették a hegyi sárkányok testéből kialakult szikladarabokkal és kövekkel is. Mindhárom anyag különböző kedvező hatást gyakorolt az emberi szervezetre, amelyek miatt nagyon értékesek voltak, mindamellett állítólag szerencsét is hoztak. Sárkányvadászok tucatjai nyomoztak utánuk folyamatosan, mint például a híres Richnon, akit a legagyafúrtabb sárkányvadásznak tartottak. Mások csak sportból irtották őket, például a Sárkányölő Garavan, a rejtélyes múlt legendás alakja, akinek a nevét és hőstetteit számtalan história őrzi. Éppen ezért a még megmaradt sárkányok többnyire békésen, rejtőzködve, az emberi közösségektől félrehúzódva élnek. A legenda úgy tartotta, hogy aki egy sárkány barátságát elnyeri, az sosem öregszik meg, és örökre fiatal marad.

Mortimasz kíváncsi természet volt. Gyakran járta az erdők széleit, és a fák árnyékot adó lombjai közül a falvakban zajló életet figyelte. Legbelül valahol szeretett volna ő is közéjük tartozni, de az ő otthona a regényes erdő volt. Néha-néha annyira közel merészkedett, hogy észre is vették, de ilyenkor hamar eltűnt a rejtélyes erdők mélyének zugaiban. Az erdei sárkány volt az egyetlen családja. Nem érdekelte mi történik odakinn a nagyvilágban, viszont megtanult az erdőben élni, és számtalan barátokra lelt az itt élő állatok személyében.

Nem sejtette, bár titkon valahol érezte, hogy egyszer majd mindennek a gyermekkori, gondtalan életnek egyszer sajnos vége kell szakadnia.

Csak egyetlen ember volt, aki tudott Mortimasz létezéséről, akinek a számára kisfiú nem csupán puszta legenda és szóbeszéd volt. Ő Nill Vatanis volt, a Világok Vándormágusa, a Holdfény Rend tagja, aki mindig úton volt valamerre szekerével, lova társaságában, vagy éppen egyedül, gyalogosan, magányosan járta az erdőket falvakat, távoli városokat. Ha a közelben járt, mindig meglátogatta Mortimaszt is. Vatanis véletlenül bukkant a fiúra, amikor épp a Regen-erdőn haladt keresztül. A fiú menekülni próbált, de a mágus varázsbotjával olyan bűbájt bocsájtott rá, ami teljesen lebénította. Mortimasz nem sokra emlékezett saját, viharos múltjából, de Vatanis megvizsgálta az elméjét, és hamar rájött a titkára, hogy ki is ő valójában, de titokban tartotta mind Mortimasz, mind mindenki más előtt. Szép lassan a fiú megnyílt előtte, óvatosan és ügyetlenül használva azokat a szavakat, amelyeket még a réges régi királyi palotában tanítottak neki, és azóta sosem használt.

Így indult, hogy Mortimasz és Vatanis jó barátok lettek, és amikor a bölcs öreg az erdőben járt, a fiú mindig elé szaladt, és a következőt kérdezte nagy érdeklődéssel:

- Mi hír a nagyvilágban, Bölcs Vatanis?

És Vatanis mindig megállás nélkül mesélte a különböző történeteket árulásról, bátorságról, hősökről és vesztesekről, történelmi ütközetekről, tengeri harcokról, ősi űrcsatákról, föld mélyén rejtőző elfeledett kincsekről, a fiú pedig álmélkodva hallgatta. Olykor varázsbemutatókat is tartott, főként, ha a pipafűtől vagy a különböző italoktól bódult állapotba került, és csoda szép, sokszínű tűzijátékokat és egyéb fényjátékokat mutatott be. Mortimasz kedvence a csillagszóró-trükk volt, melynek során a varázsló megannyi szikrázó varázsfény-pontot gyújtott meg a levegőben, melyek ott lebegtek a fiú körül mindenfelé. Göcsörtös, öreg botja tetejére egy különös kristálykő volt illesztve, mely ilyenkor mindig fényesen felragyogott.

Vatanis történeteiből homályosan kezdett feltárulni egy sokkal hatalmasabb és bonyolultabb világ Mortimasz előtt, mint amit az erdők és a környező falvak megszokott mindennapjai jelentettek a számára.

Az utóbbi időben viszont az öreg mindig ugyanazokkal a hírekkel tért vissza, folyton sietett, és egyre morcosabbá, idegesebbé vált.

- Az új király nem törődik a népével, Mortimasz - zsörtölődött a mágus, összefüggéstelen mondatait mintha nem is Mortimasznak, hanem inkább saját magának motyogva - Folyton csak a határait akarja növelni, a gazdagságát, de nem veszi észre, hogy a népe széthúz és nyomorog. Ilyen elégedetlen helyzetben a gonosz könnyebben elburjánzik a szívekben. Már így is nagy teret nyertek a vakságunk miatt... lassan már a saját katonái is elfordulnak tőle... Sokan otthagyták a sereget, és csak bolyonganak céltalanul a Birodalomban... hiába akarja újjáépíteni Herszonaszt, ha aztán csak a régi hibák csapdájába esik...

Vatanis érezhetően egyre feszültebbé vált, és rendszerint hamar elrohant, mondván fontos információkat jött kutatni a közeli solwen-i könyvtárba. A könyvtár egy hatalmas, csúcsos tetejű épület volt, ami egy füves pusztán magasodott, az erdő szélén, egy aprócska, Solwen nevű faluban. Mortimasz azelőtt gyakran látta a furcsa épületet a fák lombjai között kikukucskálva. Egy egyenes vonal nem volt azon az épületen, egy széles, íves vonalú óriási kocka volt, melyre egy csúcsíves, ferde toronytetőt helyeztek, mely hegyesen az ég felé tört. Ritka volt, hogy bárki is látogassa, rendszerint a hóbortos mágusok és egy-két kósza vándor otthonául szolgált, akik hosszabb-rövidebb időkre beették magukat a falai közé.

Volt, hogy a vén magus csak látogatóba jött valakihez, és néha Mortimasz követte őt egészen az adott ház széléig, mint a búsképű katona, Tranis esetében, aki az erdő deli részén élt, egy csöndesen csobogó kis patak mellett. A ház közelében egy ősrégi kis kőhíd ívelt át a víz fölött, nem messze egy öreg, romos ladik pihent a parton a fűben. Mortimasz gyakran visszatért egyedül, figyelte a szomorú tekinetű férfit a lombok árnyékából. Rendszeresen mellvértet és páncélt viselt, díszes címeréről látta, hogy valaha a királyi sereg katonájaként szolgálhatott. Sokszor órákon át beszélgettek a mágussal a férfi kis szalmatetős kunyhójában, amely Solwen házaitól délre, elkülönülve állt. Mortimasznak fogalma sem volt, hogy miről beszélgethetnek, Vatanis mindig szűkszavú volt, és a fiú sosem akart a vén mágus ügyeibe túlontúl belefolyni. Viszont az öreg arcán eluralkodó egyre gondterheltebb arckifejezés egyre inkább kíváncsivá tette.

A fiú otthonosan mozgott az erdőben, szabad volt és gondtalan életet élt. Azonban egyre többször vette észre, hogy az erdők szélein a falusi mindennapokat figyeli, vagy a közeli birodalmi őrtorony környékén lesi a csillogó páncélzatú katonákat. De leggyakrabban a Romföldeken bolyongott, ahol a még Forlimasz király korabeli kastély romjai voltak, szerteszét heverő kődarabok, melyeket már régen benőtt a fű. Természetesen Mortimasz azt nem tudta, hogy apja házának romjain jár, valami belső, ösztönös erő hozta rendszeresen erre a helyre. Egyik alkalommal azonban, mikor Vatanis épp a falu kocsmájából érkezett az erdőn keresztül áthaladva, bódult állapotban, véletlenül kikotyogta ezt a titkot a fiúnak. A fejében kergetőző álomképek a tűzről, a véres csatákról, a menekülésről tehát mind igazak voltak.

Az idő csak telt-múlt, újabb népek jelentek meg a történelem palettáját, megint mások pedig eltűntek a homályban. Bölcs Vatanis egyre ritkábban jelent meg. A Regen-erdő körüli falvakban régi generációk adták át a helyüket az újabb generációknak. Közéjük tartozott Soyra Khartis, a különc kislány is, aki a most már a nem is annyira aprócska Solwen-ben élt. Mortimasz észrevette, hogy leskelődései alkalmával rendszerint a kislányt bámulja, aki szinte mindig, mindenhol megjelent, akárhol is szemlélte rejtekéből a falut éppen, és mindig megragadta a figyelmét elevenségével, csillogó, nyílt tekintetével. Egyszer aztán túlságosan is kimerészkedett a lombok takarásából, és a lány ezt véletlenül észre is vette. Mortimasz ijedten iszkolt vissza az erdő megnyugtató, zegzugos magányába, de a lány persze nem hagyta annyiban, és utána szaladt.

- Te vagy az a kisfiú akiről a szóbeszéd szól, igaz? - kiáltotta Soyra, mikor már a fák árnyas lombjai alatt járt.

Semmi válasz.

Mortimasz sehol.

A sűrű, ismeretlen erdő viszont egyre inkább vonzotta magához a lányt, aki egyre beljebb merészkedett a mohás törzsű, göcsörtös fák között... torz, kérges testükön itt-ott mintha néma arcok néztek volna vissza rá.

Egyszer csak egy annyira fura szerzetet látott meg, mikor egy mocsaras rétre tévedt, hogy először meg is ijedt tőle. A lény viszont még jobban megriadt, egyetlen szeme kidülledt a félelemtől, és nagy placcsanásokkal szaladt a süppedős mocsár felé, majd egyszer csak megállt, és megfordult. Alacsony lény volt, bőre mint a fakéreg, zöldesbarna, mohlepte, mely arra utalt, hogy legalább olyan idős, ha nem még idősebb, mint maga az erdő. Két rövid, de vastag lába volt, melyek különböző hosszúságú, gyökérzet-szerű lábujjakban végződtek. A lény hengeres teste egybefolyt a fejével, melyen egy odúszerű üregben egyetlen kerek szemgolyó ült. Szája nem volt, így beszélni sem tudott, csak némán pislogott. Csúcsos feje egy lehajló ágacskában végződött, melyen egyetlen zöld levélke lógott.

A lány természetesen nem tudhatta, de ő volt Ágacska, Mortimasz egyik legkedvesebb barátja az erdő lakói közül.

Soyra folytatta útját a félhomályos erdőben. Tudta, hogy tiltott dolgot cselekszik, a szülők minden gyermeknek meghagyták, hogy tilos mélyen elkóborolni a kiismerhetetlenül zegzugos, szeszélyes erdőkben. Olykor-olykor kilátott a fák széles lombjai közül, feje fölött egyelőre még tiszta volt az ég, nem gyülekeztek a felhők, mégis egyre nehezebb lett a levegő, a nyirkos meleg okozta pára pedig egyre inkább elhomályosította a ragyogó nap sugarait.

 Mortimasz sehol, és szép lassan rá kellett ébrednie, hogy eltévedt. Céltalanul kószált a fák és a magas cserjék között, és olykor úgy érezte, mintha a magasból lelógó indák megmoccantak volna (és biztosan nem a széltől), és olykor úgy tűnt, mintha a kopasz, levéltelen ágak mint megannyi szúrós, csontos ujjak egyenesen felé nyúlnának. Szinte érezte, szinte hallotta az erdő mocorgását, magán érezte valami ismeretlen erő szúrós tekintetét. "Ne bízz az erdőkben!", mindig ezt mondták a szülei, ha mégis eltévedne, de csak bugyuta meséknek hitte a szavaikat. Ahogy ellépett az egyik mohos kérgű fa mellett, nem figyelt fel azokra a nagy méretű, furcsa bogarakra és hosszú, hernyószerű ízeltlábúakra, melyek úgy kaptattak fel a göcsörtös felületű, üreges törzsre, mintha csak valami nemsokára bekövetkező, szörnyű esemény előfutárai lennének.

És ez így is volt.

Hirtelen mély, vadállati morgás ütötte meg a fülét. Úgy tűnt, a hang minden irányból jön. A vastag törzsű fák árnyékából fura, sötét lények körvonalai bontakoztak ki: három vicsorgó vadállat mászott elő valahonnan. Grabbál hiénák. Soyra már sokszor hallott róluk a faluban, hogy kezdenek elszaporodni a környező erdőkben, de hát mindig annyi mindent pletykáltak, aminek a fele sem volt igaz. A lány ereiben megfagyott a vér, és fejvesztett menekülésbe kezdett a fák között.

A grabbálok szőrös, nyurga lények voltak, meghajlott derékkal, hosszú fülekkel, vékony végtagokkal, hatalmas karmokkal lapátszerű mancsaik végén. Olykor-olykor sikerült esetlenül két lábra emelkedniük, úgy támadtak az egyenetlen terepen rohanás közben ide-oda botladozó lányra. Szembogár nélküli, fehér látószervük világított a félhomályban. Hatalmas agyaraikból nyár fröcskölt, ahogy felüvöltöttek, mikor a zsákmányok után vetették magukat. Hárman voltak csak, valószínűleg elkószáltak egy nagyobb falkából. Ez jellemző is volt rájuk, rendkívül vad, viszont igen buta teremtmények voltak. Volt még egy furcsa tulajdonságuk, amit csak grabbál-köhögésnek hívtak, amikor időnként hangos, sípoló, krákogás-szerű hangot hallattak.

Soyra faágakat, magasból lelógó indákat félrecsapva menekült, de a nála jóval fürgébb lények ellen nem lehetett esélye a meglógásra. Az egyik ocsmány lény elállta az útját, a két másik pedig oldalról közeledtek. A lány érezte a förtelmes bűzüket, a leheletük melegét az arcán, amikor hirtelen saját maga által készített, fából faragott husángjával Mortimasz ugrott elő a rejtekéből, és máris a grabbálokra támadt. Soyra megrökönyödve nézte, hogy a vékony, törékenynek tűnő fiú mennyire könnyen, különösebb megerőltetés nélkül elcsépeli a három buta, olykor egymásnak nekirohanó és egymásban eleső teremtményt. A masszív farúd kemény vége egymás után záporozott le a felnyüszítő, szűkölő bestiákra. Azonban azt is meg kellett hagyni, hogy a fiú igencsak ügyes volt, gyorsan mozgott, és remekül használta egyszerű fegyverét. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy az ocsmány lények végül nyüszítve, vert hadként iszkoljanak el. Mindkettejüknek szerencséje volt. Ezek a grabbálok csak hárman voltak, valószínűleg elkószálhattak, így Mortimasz könnyen elbánhatott velük. A fiú a lány felé fordult, aki ekkor már tudta, hogy a mendemondák a Regen-erdőben élő furcsa fiúról igazak.

- Szóval te vagy Mortimasz - kezdte a lány bátortalanul - Akinek egy sárkány a barátja...

Ebben a pillanatban egy óriási, fájdalmas üvöltés hallatszott az erdő mélyéről. A lány ereiben megfagyott a vér. A fiú is megdermedt, de még jobban megijedt, mikor a hangot felismerve rájött, kitől is ered a szörnyű üvöltés.

- Jajj ne... - csak ennyit mondott, és már el is tűnt a lány szemei elől.

Soyra felpattant, és próbálva lépést tartani a fiúval, Mortimasz után eredt. Nem volt nehéz az okos lánynak összekapcsolnia a képet, hogy ha a fiú létezik, akkor valószínűleg a sárkány is létezik... és ő most találkozhat egy igazi, élő sárkánnyal! Soyra reménykedett benne, hogy bármi is történt, a szörnyű, velőtrázó sikoly ellenére a lénynek nem esett semmi komolyabb bántódása. Már rég elvesztette szem elől a fiút, és már azt hitte, ismét eltévedt, amikor egy kis tisztást pillantott meg maga előtt. A fák lombjai között beszűrődő, ferde fénysugár egy különös alakú kis füves dombot világított meg. A természeti képződmény mintha egy alvó, fekvő lény kontúrjait követte volna... valószínűleg a mondákban szereplő erdei sárkányét. Az erdei sárkány tehát halott. A domb előtt ott térdelt Mortimasz, aki önmagába roskadva, fejét lehajtva sírt. A lány óvatos léptekkel közeledett, és lassan a fiú mögé állt. Némán, megrendülten hallgattak. A lány nem ismerte a sárkányt, de átérezte a fiú bánatát.

A tompa, súrlódó léptek neszére Soyra megfordult. Ágacskát látta, ahogy kacsázó lépteivel közeledett, egyetlen szemecskéje riadtan dülledt ki az üregéből. Az aprócska lény elment a lány előtt, majd lassan Mortimasz mögé totyogott, és megállt a fiú mögött. Az idő lelassult. Soyra egy idő után már nem is tudta, mióta álltak így, és éppen szólni akart, mikor hirtelen valaki berohant a tisztásra...

A folytatás megtalálható a Beronis: Megapoliszi álmok című kötetben!

Már kapható az ország Libri és Líra könyvesboltjaiban, illetve e-könyv formájában!