Palma Laguna-i álom

Írta: Quinn H. Lennox

"Mutassuk meg Acrem-nek és a rendszernek, hogy mi is létezünk......"

Ki tudja, mikor, ki tudja, pontosan hol, valahol a gigászi város emberileg átláthatatlan, alkoholmámorban még keszekuszább labirintusában Vakember egyszer csak ott találta magát a hatalmas méretű szintközi téren. Ezek a különböző magasságokban elhelyezkedő, eltérő nagyságú térségek az emeletek közötti átjárószintek voltak, és nagyrészt ugyanúgy néztek ki, mint odalent az aluljárók. Vakember a hátát a falnak döntötte, és egy letépett kartondoboz darabkáján üldögélt az erős fényben. Már jóval elmúlt éjfél, tér üzletei rég bezártak, és alig néhány ember lődörgött a tágas, zárt területen. Egy távolabb elhelyezkedő, pár főből álló hajléktalancsoport egyik tagja éppen hangosan ráordított a társára. Nem igazán lehetett érteni, hogy mit mond: igencsak elmosódott szavait elnyelte a tágas tér visszhangja.

Miután egy nagyot húzott a mellette a földön lévő műanyag borospalackjából, Vakember a sötét poncsója alatt megbújó kopott válltáskájába nyúlt, és elővette a halott fiú aprócska irattartóját, és szórakozottan lapozgatni kezdte. Bankkártyák... lakcímkártya... személyi igazolvány... törzsvásárlói kártyák... Nem volt túl sok minden.

Vakember kihúzta a személyi igazolvány plasztikkártyáját az átlátszó műanyag tokjából.

Brent Noriega volt a neve. Vakember a fiú vonásait nézte az aprócska, szokványos, háromdimenziós igazolványképen.

Vajon milyen élete lehetett, amíg élt?

Vakember sötét szemüvegén keresztül meredt a fiú fiatal arcára, miközben szabad kezével benyúlt a válltáskájába, kotorászni kezdett benne, és elővette műanyag borospalackját. Koszos, vérfoltos ujjaival addig ügyeskedett, míg le nem tekerte a kupakot a palackról, majd hatalmas, dús bajsza alatt megbújó vékony vonalú szájához emelve egy nagyot húzott belőle.

Vajon milyen élete lehetett?

Alkoholgőzös fejében egymást követték a kesze-kusza gondolatok.

Elővette a zsebéből a fiú telefonját, és homályos emlékeit segítségül hívva nem esett nehezére, hogy az igencsak drágának tűnő készüléken belépjen a srác MySphere alkalmazásába.

Nem kellett eltelnie sok időnek, már látta is az egészet...

Itt aztán a kelleténél is több információt is megtalált.

Ha nem vagy fenn MySphere-en, nem is létezel.

A fiú a személyes profilján túl vezetett egy saját készítésű MySphere-oldalt is, "Noriega Világa" címmel. Ezen a haverjaival való mászkálásait, bulizásait, beszélgetéseit, valamint mindenféle prank-eket és csíntevéseket bemutató videóklipek voltak fenn. Népszerű srác lehetett, mert igen sokan követték mind a személyes oldalán, mind a "Noriega Világán".

Egy hangos férfihang visszhangzó és szétfolyó kiáltásától Vakember hirtelen összerezzent.

- Hé Frank! - kiáltotta az egyik hajléktalan férfi a társai gyűrűjében - Most megyünk az Athrems-hez gyűjtögetni, tudod, szombat este van! Te nem jössz?

- Nem, köszi! - szólt vissza Vakember morcosan - Most ezt kihagyom. Menjetek csak!

A férfi szórakozottan megvonta a vállát, és a csapat többi tagjaival elindultak a folyosóból kivezető lépcsők irányába.

Vakember a fiú telefonját böngészgette, a Noriega Világa videóit és bejegyzéseit, posztjait futotta át. Ezek a mai fiatalok mennyi hülyeségre pazarolják az idejüket. Jó dolgukban fogalmuk sincs, mihez kezdjenek magukkal, ezért semmitmondó videókat posztolgatnak.

De így legalább láthatja, hogy mit csinálnak. Egyedül volt, hiába vették körül őt a nap nagyobb részében emberek ezrei, igazából egy világ választotta el tőlük, és előfordult, hogy hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem is szólt senkihez, de mások sem hozzá.

Amíg Vakarcs megvolt, legalább volt egy jó barátja, de most már...

Senki.

Ezzel a telefonnal most azonban volt végre egy társa... egy ablak arra a világra, amelyben élt, mégis amelyre valójában igen kevés rálátásra volt, azt a néhány alkalmat leszámítva, mikor valahogy elkeveredett egy kocsmába, vagy olyan parkokba, ahol a fiatalok a bulik előtt alapozgattak. Amikor ittak, és részegek voltak, egyáltalán nem érdekelte őket, ahogy kinéz és amilyen státuszt képvisel, mindig megnyíltak előtte, és sokszor olyan dolgokat is elmondtak, melyekről a saját szüleik sem tudtak.

Ő pár perces beszélgetésből megtudhatott szinte bármit, amit csak akart.

De nem akart semmit sem megtudni. Ő csak hallgatott.

Aztán a fiatalok elmentek bulizni, ő pedig újra ott maradt egyedül.

Vakember találomra rábökött koszfoltos ujjával az egyik kiposztolt videóra, és Noriega Világa máris megelevenedett a menő készülék kijelzőjén.

A fiú jól láthatóan egy autóban ült, és telefonját a műszerfalra helyezve vezetett a már sötétedő centrumkörzeti forgalomban.

- Szevasztok MySphere-esek, itt Noriega megint. Ez egy újabb vlogvideó, a mai nap... milyen nap is van ma...?

- Ööö... csütörtök - szólalt meg egy haver az anyósülés, a kamera képhatárán kívül.

- Csütörtök van... most végeztem a melóban, nyolc óra van. Hétkor le tudtam lépni. Egyből mentem is Vincent-ék házához, hogy felvegyem ezt a jó embert, köszönj te is Vincent...

- Szevasztok!

- Itt van tehát a srác... és már megyünk is filmezni, Palma Laguna felé tartunk. Még mindig itt vagyunk AcremCity-ben, elég nagy a forgalom, de... de ott leszünk remélhetőleg nemsokára... úgyhogy... nagyjából ennyi. Mesélj valamit Vincent...

- ...de mit meséljek?

- Nem tudom, énekelhetsz is valamit... Mit tudjátok, nagy rapper a srác... hamarosan megjelenik majd az első lemeze, ha minden igaz...

- Persze... jó is lenne.

- ...meddig piros még ez a lámpa, mehetnénk már végre... Egyébként itt vagyunk a park közelében... járókelők, garivenek mindenhol... itt jön egy bicajos járőr, mondj neki valamit!

- De mit mondjak...?

- Jó estét uram! - köszönt ki Brent az ablakon, mikor kívülről hirtelen egy árnyék vetült rá.

- Mit iszogattok srácok? - hallatszott a rendőr hangja.

- Tessék?

- Az ott sörös doboz az öledben? Ó, nem, bocsánat... azt hittem sörös doboz van nálatok.

- Ez csak energiaital...

Hangos nevetések hallatszottak, ahogy mindkét fél megpróbálta elviccelni a helyzetet, majd a gariven-járőr azonnal tovább is állt.

- Bocsánat fiúk, csak a munkámat végzem. Vigyázzatok magatokra! - hallatszottak a gariven utolsó mondatai, mielőtt lelépett.

- Látjátok srácok, már békésen autózgatni sem lehet...

- Figyelnek téged, Brent, tudod... rajtad tartják a szemüket.

- Múltkor is épphogy sikerült lelécelnünk, mikor a mesterlövész-prank-et vettük fel. Annyit elmondhatok, hogy nagyon jól sikerült az anyag, és holnap fel is teszem, és majd ti is láthatjátok. Vincent is részt vett benne, nagyon jól szórakoztunk, rengeteg nagyon jó reakciót sikerült felvennünk.

- Kurva jó volt - vihogott a haver.

- Holnap megtekinthetitek majd ti is... most is filmezni megyünk, gyűlnek már az emberek. Palma Laguna-t fogjuk bejárni, elnézünk a kedvenc helyeinkre, a plázába, lenézünk a partra, múltkoriban ott nagyon jó dolgokat sikerült csinálni, rengeteg jó reakciót vettünk fel. Kértünk titeket, hogy kommentben küldjetek be random kérdéseket, hogy miket kérdezzünk meg ismeretlen emberektől, és nagyon jó ötletek jöttek, ma ezeket is felvesszük... de most itt a vlogvideóban csak néhányat fogtok látni, a teljes összeállítást majd később fogom felrakni.

- Ez most a "tease-elés" helye volt...

- Így van, a "tease-elés" helye volt, hadd izguljatok ti is egy kicsit... A legutóbbi videónkat nagyon sokan megnéztétek, rekord számú volt a megtekintések száma, amit nagyon köszönök nektek srácok, nagyon királyak vagytok! Egyre több a követők száma is, aminek külön örülök, szóljatok is minél több embernek, osszátok meg a posztokat, videókat, mert tudjátok, ezeket mind értetek csináljuk... mutassuk meg Acrem-nek és a rendszernek, hogy mi is létezünk...

Vakember ápolatlan, szanaszét álló bajszához emelte italát. Ez után összemosódó jelenetek következtek, éles vágásokkal arról, ahogy Brent és a haverja a megérkezés után belevetik magukat Palma Laguna éjszakai életébe. Egy parkolóház tetején tették le a kocsijukat, majd nemsokára máris egy hatalmas plázanyüzsgő sétálóutcájában voltak.

Vakember is ott volt velük. A srácok néha odamentek random emberekhez, hol egyikük, hol másikuk, az előre beküldött kérdéseket tették fel egyszerű járókelőknek, akik ilyenkor mindig zavartan pislogtak és értetlenül néztek vissza ezekre a fura figurákra. Időnként, mikor nagyobb tömeg gyűlt össze valahol, Brent odament közéjük, és hangosan elkiáltotta magát, mire mindenki összerezzent. A haverja mindezt távolról vette, és a kamera rázkódásából ítélve jót mulatott a dolgon. Leszólítottak embereket, ittas, bulizni vágyó fiúkat és lányokat, férfiakat, nőket, idősebbeket és fiatalabbakat egyaránt. Olyan emberek voltak, akiknek az "Acrem-i Álom" nem csak álom volt, hanem maga a valóság, ha csak arra az egy adott estére is, de akkor is átérezhették, hogy mit jelent a szabadság.

Biztosan mámorító érzés lehet.

Egy másik jelenetben utcalányokhoz mentek oda, és az árakról érdeklődtek. Később egy fekete bőrű fickó jött oda, hogy anyagot adjon el nekik. A gariveneknek nyomuk sem volt, csak egy-két erre-arra kolbászoló páncél nélküli, egyenruhás járőr tűnt fel a képeken, akik inkább tűntek a sokszínű tömeg jelmezes tagjainak, mint igazi rendfenntartóknak.

Brent odaállt három rendkívül jó alakkal rendelkező, testhezálló ruhákat viselő nőhöz, akikkel pénzért közös képeket lehetett készíteni. Újabb bulizni vágyó fiatalok érkeztek, telefonjukon zenét bömböltetve, a semmiből érkeztek, és a két barát a következő pillanatban máris velük ugrált, a zeneszám szövegét üvöltve. Egy pillanatra sem volt megállás, mindig történt valami, és sosem lehetett előre látni, mi fog következni a következő jelenetben.

Ez volt a centrumkörzeti élet, amire oly sokan vágytak.

Ez volt a Palma Laguna-i Álom.

Mindenki imádta ezt a helyet.

A két barát együtt mulatott a forgatagban, fiatalok voltak, jól érezték magukat, mintha tudnák, hogy ez örökké fog tartani. Emberek jöttek-mentek, dülöngéltek körülöttük, melyhez a minden irányból jövő reklámfelületek adták a sokszínű, szinte már túlvilági derengésű, illuzórikus megvilágítást.

Ez volt az a jövő, amire minden ember vágyott.

Vakember meghúzta a borosüveget.

Ő már csak egy örök kívülálló marad.

Egy senki, aki mindig csak kívülről nézheti ezt az álmot.

Jött a "sikoltozó őrült" akció, melyet Brent és haverja minden nagyobb zebránál, gyalogosátkelő helyen eljátszottak, hogy úgy futottak végig az emberek között, hangosan üvöltözve, mintha kergetné őket valaki, egészen addig, míg el nem értek a túlsó oldalra.

Az emberek természetesen nem sokat törődtek velük, volt aki furán nézett vissza rájuk, egyesek közömbösen, mások mosolyogtak, és jót mulattak a dolgon.

Olyanok is voltak, akik felismerték őket, melynek hatására közös szelfi képek születtek.

Aztán a videó végén, miután az egyik falatozóban megkajáltak, újra ott voltak a parkolóház tetején, szokásos helyükön. Miközben háttérben a hatalmas égbolt már hajnali fényben derengett, jól begyakorolt módon elbúcsúztak a nézőktől, mint a tapasztalt műsorvezetők.

Egy következő videóban aztán Vakember rábukkant arra a mesterlövészes prank-re, melyet a srácok már említettek. Éjszaka játszották el, főleg buszmegállókat választottak a csínytevésre. Brent beállt a megállóba a többi ember közé, mintha ő is buszra várakozna. A kamera távolról vette a jelenetet. Egy lézerpont jelent meg nemsokára a fiú mellkasán, majd hangos puskadörrenés hallatszott, mire Brent azonnal összeroskadt, és ernyedten a földre zuhant.

A megállóban mindenki összerezzent, és a földön, a hasán heverő fiúra bámult. A vörös fénypont még mindig ott volt, és a legközelebbi ácsorgó felé tartott. Vakember hangosan felnevetett, mikor látta, hogy kezd hirtelen mindenki sprintelni minden irányba, fejvesztve, volt aki annyira nekilódult, hogy hasra esett sietségében.

Aztán következett egy újabb helyszín, ugyanezzel a metódussal.

Vakember felkuncogott minden egyes résznél.

Ez most még jó poénnak tűnt, de eljön majd az idő, mikor mindez élesben fog menni.

De ezt most még ezek az emberek nem tudhatták, ahogy a fiatal Brent Noriega és prankster barátai sem.

A következő pillanatban már Vakember sem tudott semmit, ugyanis elnyomta őt a békét és nyugalmat ígérő, sötét, mély álom.

Szerencsére Brent Noriega magával vitte telefonjának töltőjét is, minden bizonnyal a gyakori kamerahasználat és egyebek miatt szükség volt a gyakori aksifeltöltésekre.

Vakember most egy vonaton ücsörgött, még jó pár óra volt az indulásig, a perem felé tartott.

Természetesen ő nem, ő csak a vonat falára szerelt konnektor miatt ült fel, melybe már belehelyezte a töltő dugóját. Egész nap a fiú videóit nézte, de a telefon merülni kezdett. Megismerte Noriega csapatát, a haverokat, hozzá hasonló korú, tetterős fiatalokat, akik ugyanúgy keresték a helyüket a világban, mint Brent. Volt valami ebben a fiúban, amitől valahogy szimpatikus volt a számára. Most, hogy végre ő is betekinthetett valaki másnak az életébe, ő is egynek érezhette magát közülük, és ez kicsit enyhítette a magányát.

Ez a Brent jó fej srácnak tűnt.

Kár, hogy már halott volt...

A poncsóba tekert, sötét szemüveges férfi ismét a halott fiú telefonján lógott, egy újabb videót nézett, miközben a szék melletti kis asztalon már egy felbontott sörös doboz várta, hogy elfogyasszák a tartalmát.

- Sziasztok srácok, Brent Noriega ismét... ez egy újabb vlogvideó. Ezúttal sajnos szomorú hírt kell közölnöm veletek. Csapatunk örökös tagja, egyben nagyon jó barátom, Will Garcia ma reggel elhunyt. Mint már beszámoltam róla nektek, a GSF már korábban bevitte, amikor a vész-kórság jelei elkezdtek megmutatkozni rajta. Már napok óta egyre furábban viselkedett... ti is biztosan észrevettétek, hogy egyre ritkábban hívtam őt a felvételekre is. Azzal kezdődött minden, hogy gyakran elrévedezett, hosszú ideig meredten bámult a semmibe, egyszer csak mintha kikapcsoltak volna nála valamit. Nagyon sokszor csinálta ezt, de emiatt még nem gyanakodtunk semmire. Olyan is volt, hogy például itt voltunk nálunk, dumálgattunk, ő meg egyszer csak elkezdett egyre inkább elrévedezni, és bámulni kezdte az ablakot, mintha látna ott valamit... vagyis inkább nem ott, hanem az ablakon túl, a beáradó fényt bámulta. Mintha valami mást látna, valami nem e világit talán... Para egy helyzet volt, néha kicsit ijesztő, de mégis, valahogy ekkor még nem gondoltam semmi rosszra. Aztán jöttek a random agressziós rohamok, többször hirtelen nekem ugrott, és a csapat többi tagjaira is rátámadott, csak úgy, a semmi miatt. Hihetetlen állatias düh szabadult el akkor Garica-ból, egyikünk sem ismert rá, én sem, pedig ismerjük már egymást gyerekkorunk óta. Akkor már télleg elkezdtünk félni, és jelentettük is a dolgot a gariveneknek, hogy valami nincs rendben Garcia-val, akik azonnal be is vitték őt kivizsgálásra. Ezért nem jött már velünk filmezni sem, és ez után aztán őt már ki se engedték, sőt, azt se engedték, hogy meglátogassuk, vagy legalább valami infót adjanak, hogy mi van Garcia-val, semmi választ nem kaptunk. Aztán Garcia anyja ma telefonált, és elmondta, hogy a GSF kereste, és Garcia valóban elkapta a vész-kórt... de nem tudták megmenteni. Próbálkoztak mindennel, de semmit sem tudnak még erről a betegségről. Garcia hihetetlen, földöntúli erővel lépett fel, és kénytelenek voltak az egyetlen eddig ismert módszert alkalmazni... gondolom ti sejtitek, hogy mi az. Mindannyiunkat sokkolt a hír, engem is, és a csapat többi tagjait is, ahogy természetesen Garcia szüleit is - hosszabb szünet következett, Brent elmerengve nézett maga elé, tényleg szomorúnak látszott - Nagyon sok közös videót, közös prank-et csináltunk együtt. Hiányozni fogsz, testvér...

Ez unalmas.

Vakember kilépett, hogy keressen valami másik videót. Persze ismét elaludt, és a már induló vonaton a kalauz ébresztette fel, és a jegyét kérte. Általában meg szokta úszni az ilyen helyzeteket, de most nem volt szerencséje, le kellett szállnia. A vele szemben ülő, ordibáló gyerekét dédelgető kövér tenyészkanca jót mulatott a dolgon, és hangosan felsóhajtott.

- Na végre! - mondta nagy örömmel.

Vakember körülnézett a megállóban. A vonat lassan, nyikorogva elindult a távoli peremkörzetek felé.

Valami külső körzeti helyen volt, ki tudja, hogy hol.

Nem teljesen mindegy?

Inkább húzott egyet a sörös dobozból.

Az elkövetkező napokban valahogy eszébe se jutott a telefon, vagy hogy belenézzen a Noriega Világa videókba.

- Hé öreg! Hahó!

Amikor Vakember kinyitotta a szemét, homályosan látta a magas, fiatal srácokat, ahogy fölötte állnak.

Egy szintközi folyosóban voltak, Vakember nem emlékezett már, hogy hogy jutott oda.

Neki az egész világ egyetlen nagy, zavaros álom volt.

- Nézzétek csak - szólalt meg az egyik, jól megtermett srác - Egy mocskos csavargó.

- Mutassuk meg neki, mit kapnak az ilyesfajta mocskos, vén csavargók itt Palma Laguna-ban!

Ó, a francba...

Vakember már tudta, mi következik.

Ütések, rúgások záporoztak rá minden irányból. Dühödt arcok néztek vissza rá, valahányszor elkapott egy pillantást, itt most végre kiélhetik minden haragjukat rajta... Talán félresikerült a buli, és egy csaj sem jött össze. Talán AcremCity, talán Palma Laguna jelentett számukra csalódást. Vagy csak épp ehhez támadt kedvük.

Bármi is volt az, most mindez egyenesen Vakemberen landolt.

Számtalanszor átélt már hasonlót.

Nem telt el sok idő, hamarosan újra elsötétedett minden.

Zavaros képeket látott, egyszer csak ott találta magát a halott Brent Noriega mellett, éppen bulizni mentek Palma Laguna partjaira, valami koncertre mentek, melyre már nagyon régen vártak. Danny kicsit rosszkedvű volt, mert épp szakított a barátnőjével, és nem is akart jönni, de végül közös erővel a csapatnak mégis sikerült meggyőznie. Az egész nap nagyon jól sikerült. Délelőtt későn kelt, majd felhívta Ranish-t, és együtt elmentek a plázába, a játékterembe. Itt találkoztak Brent-tel is, elvoltak egy órát játszadoztak, majd felvettek néhány jelenetet, amíg valamelyik vásárló nem jelentette az egészet, és a biztonságiak ki nem tessékelték őket.

Le vannak szarva.

Jó pár plázából kitiltották már őket, de volt még jó pár hely, ahova még mehetnek.

Az egyik kedvenc prank-je a női bugyi elejtése volt. Direkt mindig úgy kellett elvégezni, hogy emberek legyenek a közelben akiknek észre kellett venniük, hisz az ő reakciójuk volt a poén. Ilyenkor valamelyikük a zsebébe nyúlt, hogy elővegyen valamit, mondjuk a telefonját, és véletlenül a bugyit is előhúzta, ami a földre esett, mindenki elé. Persze az egész szándékos volt.

Hihetetlen jó móka volt, mindig nagyon jókat mulattak.

Fiatalok voltak, és ők legalább éltek, nem úgy, mint ezek itt körülöttük.

Ezután elmentek a partra, Palma Laguna partjain lófráltak. Imádta hallgatni az óceán zúgását, ez a végtelen erő, mely ott morajlott körülötte, mindig új energiával töltötte fel.

Elindultak lefelé, SydonCity irányába, ahol már sziklásabb volt a part, és számtalan kisebb-nagyobb barlang is volt a közelben. Brent ötlete volt, hogy nézzék meg az egyiket közelebbről. Mikor bemásztak a hívogatóan sötét, hűs lyukba, Matt, aki ki tudja, hogy mikor került oda, hirtelen megszólalt, és az egyik bizonytalan körvonalú, sötét sarok felé mutatott.

- Te, az ott nem egy ember ott?

Mindannyian odanéztek.

Szép lassan a szemük kezdte megszokni a sötétséget, és a fickó körvonalai egyre jobban kirajzolódtak. Sötét poncsót viselt, és elnyűtt kalap ült szétborzolt, ápolatlan haján. Sötét napszemüveg volt kampós, széles orrán, amely alatt hatalmas, szerteszét álló bajusz szálai meredeztek minden irányban.

Szörnyű látványt nyújtott.

Vakember érezte, ahogy megrezzen álmában, és sajnálkozva valahol érezte, hogy az ébredés már közel van.

- És pont most nem filmezünk, fiúk... - méltatlankodott Brent.

- Úristen, nézzétek... - szólalt meg valaki közülük.

Vakember felült, árnyéka beterítette a fiúkat. Ez az árnyék egyre szélesedni kezdett, ahogy a vézna fickó alakja megnőtt, a vállai egyre szélesebbé váltak, a karjai megnyúltak. Ujjai végén hosszú, vadállati karmok jelentek meg, de ez még semmi volt ahhoz képest, amilyen változás a rém arcán ment végbe.

A kalapja lerepült, mikor ritkás haját vadállati sörény lepte el, arca megnyúlt, vadállati pofává változott, hatalmas, agyarszerű fogakkal, melyek előtte a hajához hasonlóan szintén ritkásnak tűntek. A sötét szemüveg lerepült, és két világító, szörnyű, földöntúli dühtől izzó szempár nézett velük farkasszemet.

Mindannyiuknak földbegyökerezett a lábuk, moccanni sem mertek.

És ekkor a vadállat elordította magát, fülsiketítő, vadállati üvöltést hallatott, melyet visszavertek a barlang egyenetlen, bizonytalan körvonalú falai, és ekkor, mintegy hívószóra, a sötét zugokból szinte egyszerre tört elő valami, amitől aztán...

...Vakember szemei felpattantak, és a férfi körbenézett.

Látta a vérfoltokat a hideg kőpadlón, a saját vére volt ott a szintközi folyosó kőpadlóján, felületén megcsillant az erős művilágítás ragyogó fénye.

Alig bírt megmoccanni, minden tagjába éles fájdalom hasított, ahogy megpróbálkozott arrébb vergődni.

Akkor még így marad egy darabig. Talán megint elájul, és akkor visszatérhet a srácokhoz.

Akkor pillantotta meg a telefont, Brent Noriega telefonját, széttört kijelzővel, összetaposva ott havert pár centire tőle.

A srácok... Mi lesz így a srácokkal?

Nem baj... érezte, hogy mindjárt elájul, érezte, ahogy a csábító, megnyugtató sötétség máris húzza őt magával.

Már nincs sok idő...

...és talán ott lesz velük újra.

Vége