Rae Anne Corzek

Valahol az egyik épület túloldalán Rae Anne Corzek kilépett az egyik lakóház bejáratán, és hagyta, hogy a súlyos acélajtó becsapódjon mögötte. Kora délután volt, a nap fényesen ragyogott a türkizkék égen, de idelenn, az egybefolyó épületek alkotta szűk kanyonban az árnyak uralkodtak. 

Rae lelépkedett a lépcsőkön, és megindult a kihalt utcán. Autók hosszú sora parkolt a járda szélén. A lány magába merülve sétált az üres autósor mentén, a földet bámulva, hollófekete haját meglebegtette a könnyű, meleg szellő. Az üres utca zúgását hallgatta, és mindenféle körültekintés vagy bámészkodás nélkül haladt előre, így azt a forradásokkal borított kezet sem vette észre, ami az egyik autó kormányán nyugodott, mikor ellépett mellette.

- Rae! - hallotta a kiáltást maga mögül a lány, majd megfordult.

Mikor meglátta a kocsi nyitott ajtajában álló fiút, elfordult, és már indult is tovább.

Marek volt az.

A fiú nem hagyta annyiban, becsukta a kocsi ajtaját, és a lány után sietett.

- Rae várj! - kiáltotta.

Rae meggyorsította a lépteit, és továbbra is lehajtott fejjel haladt előre.

- Elmondanád végre, hogy mi bajod van?!

A lány nem válaszolt, de a fiú nem tágított mellőle.

- Állj már meg végre, kérlek! - mondta Marek, és megragadta a lány karját.

Rae kivonta magát a fiú szorításából.

- Például, hogy utálom, amikor követnek - motyogta maga elé.

- Ugyan már - kérlelte a fiú - Hiszen ismersz... Én vagyok az, nem emlékszel?

- Azt hittem ezt már megbeszéltük - vetette oda Rae oda sem pillantva.

Marek dühösen, összeszorított fogakkal ragadta meg a lányt a karjainál fogva, és maga felé fordította. Mindketten megálltak, és a fiú keményen a lány szemeibe nézett.

- Miért csinálod ezt? - kérdezte a fiú - Hányszor akarod még ezt eljátszani?!

- Engedj el... - kezdte volna a lány.

- Ez a hely az oka, igaz? - vágott közbe ingerülten a fiú - Tudtam, hogy nem szabadott volna ide jönnöd. AcremCity. Ez az egész fertő megmételyezte az elméd.

A lány arca megváltozott, mintha a város nevének megemlítésével mélyen megbántották volna. Dühös, vad tekintettel nézett vissza a fiú szemébe.

- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre, rendben? - sziszegte a lány - Ne kövess többé. Lezártam már a múltat. Neked is ezt kellene tenned.

Egy darabig csak némán néztek egymás szemébe. A fiú látta, hogy nincs értelme a vitatkozásnak. Tekintete tovább vándorolt a lány arcáról, ujjainak erős fogása megenyhült, Rae ellépett a fiútól, és folytatta útját.

Hátra sem nézett.

- Hát rendben - motyogta maga elé a fiú halkan - Nem fogsz látni többet...

Egy kis idő múlva a Rae Anne Corzek már egy gyér belső világítású transzportban üldögélt. Épp egy sötét alagúton zúgtak keresztül. A lány a többiekhez hasonlóan a telefonját böngészte. Néhány perccel később már unottan merengett maga elé, majd az egyik pillanatban szórakozottan felpillantott, és oldalra nézett.

Az a fickó őt nézte.

Ott ült, az unottan pislogó emberek gyűrűjében. Középkorú lehetett, és leplezetlenül állta Rae tekintetét azután is, hogy a lány rápillantott. Így nézték egymást néhány másodpercig, aztán a lány ösztönösen zavarba jött, és inkább a telefonját kezdte újra böngészni.

Csak néhány pillanat telt el, és a lány a szeme sarkából újra arrafelé lesett.

A fiú még mindig őt nézte.

Amikor elérkezett a megálló, a többi utas gyűrűjében Rae a transzport ajtajához furakodott. Ahogy a leszállásra várt, hirtelen oldalról egy hang ütötte meg a fülét.

- Helló - köszönt neki valaki.

Rae azonnal oldalra kapta a fejét. Az a fickó volt az.

- Szia - válaszolt a lány halkan.

- Emlékszel rám? - kérdezte az ismeretlen pasi mosolyogva, szemeiben a remény tükröződött.

Rae az emlékezetében kutatott egy pillanatig.

- Nem, ne haragudj - vágta rá a lány zavartan.

- A múltkor, azon a házibulin... - próbálkozott tovább a férfi, azonban félbe kellett hagynia, mert a hangszóróban a női hang ismertette a megálló nevét, és a jármű lassítani kezdett.

Rae elgondolkodott. A múltkori házibuli. Mindenre csak homályosan emlékezett, mert rendkívül kiütötte magát. Szép lassan, elmosódottan elkezdett derengeni valami: a tömeg, a hangos zene, táncolt, smárolt is valakivel... aztán beugrott a kép, ahogy a földre zuhan és a padlóra hány. Szégyenében elvörösödött. Ez a muksó ott volt, bizonyára emlékszik mindenre, most meg itt mosolyog az arcába. Hallotta, ahogy a csávó újra magyarázni kezd, de arra már nem figyelt, hogy mit mond. Mindig is utált így találkozni emberekkel, mintha később is várnának tőle valamit.

Persze nyílvánvaló volt, hogy mit.

Állandóan csak taktikáznak... sosem az igazat mondják.

Minél előbb le kell ráznia.

Ekkor a transzport ajtói feltárultak, és az emberfolyam megindult.

- Ne haragudj, mennem kell - vágott közbe Rae, és már sodródott is a tömeggel az ajtó felé.

Amikor kiért, végigsietett a peronon, együtt haladt az árral, és nemsokára elhagyta a megállót, és a szintközi folyosón haladva egybeolvadt a minden irányban nyüzsgő tömeggel. Az egyik világító, falra szerelt reklámtábla a hamarosan induló Acrem's Got Talent legújabb szezonját hírdette. Befordult egy folyosóra, majd egy következőre, a szintközi folyosók átláthatatlan labirintusában akár egy aprócska kődarab sodródott tovább az emberfolyamban.

Valamilyen furcsa érzéktől vezérelve egyszer csak hátrapillantott.

A fickó ott jött mögötte, és továbbra is egyenesen őt nézte. Most már nem mosolygott, eltűnt az arcáról az a meleg, de bárgyú vigyor, mellyel valószínűleg minden csajjnál próbálkozni szokott, szemeiben ott ült a sikertelenül leplezett csalódottság.

A lány elfordult, és összeráncolta a szemöldökét. Úgy érezte ismét rémálom gyötri. Megszaporázta lépteit, idegességében néha neki-nekiütközött egy-egy embernek.

...ne hagyd el magad, ne hagyd el magad...

Hamarosan már egy lépcsőn haladt felfelé a napfényben. Végigsietett az utcán, a soha el nem fogyó üzletek végtelen során. Akkor újra hátrapillantott.

Az ismeretlen pasas épp most jött fel a lépcsőkön.

Rae szinte már rohant. Nemsokára egy kis utcát vett észre, és befordult a sarkon. Ugyanolyan utcát látott maga előtt, mint ahonnan elindult, a járdák szélén az árnyékban parkoló autók hosszú sorával. Előbb Marek, most meg ez. Néha úgy érezte, hogy tényleg egy rémálomban él, amiből nem tud kitörni, és mindig ugyanoda jut. Ugyanazok az utcák, ugyanaz az eltévedés, ugyanaz a kilátástalan bolyongás.

Most azonban megerőltette magát, és nagyokat lélegezve próbált megnyugodni.

...nyugi... lehet, hogy csak képzelődsz... minden rendben...

Megállt egy üzlet kirakata előtt, és visszanézett a kisutca bejárata felé, ahonnan befordult.

A tag épp most jelent meg a sarok mögött. Tekintetét végigfuttatta az autósorok felett, az üres kisutcában.

A tekintetük újra találkozott. A fószer nem állt meg, haladt tovább, szemeit csak egy-egy pillanatra vette le a lányról, amikor olykor az előtte lévő útra tekintett. Nem fordult be a kisutcába, haladt tovább előre a széles járdán a napfényben. Elhaladt Rae-vel szemben, még egyszer utoljára rápillantott a lányra, majd eltűnt a sarok mögött.

Rae elfordult, és nagy levegőt vett. Becsukta a szemeit, és gyűrűs ujjaival végigsimított a homlokán. Feketére festett körmei összhangot alkottak hollófekete fürtjeivel.

Adott magának néhány percet, majd nyugalmat erőltetve magára kisietett az árnyékból, és visszatért a napfényes sétálóutca forgatagába. Az üzletek kirakatain megcsillant a napfény, minden irányból ezer és ezer inger árad szét. Hiszen ezért is jött fel, ezért imádta AcremCity-t.

Ahogy haladt a napfényben, a nyugalom végül szétáradt a tagjaiban, mintha az iménti események meg sem történtek volna. Talán csak egy rémálom emlékei voltak, ki tudja. Lassú léptekkel haladt, miközben a kirakatok üvegén játszó napfényt figyelte, és az itt-ott megjelenő sötét kontúrokkal kirajzolódó tükörképét figyelte.

A telefonja jelezni kezdett, üzenetet kapott.

Rae elővette a készüléket, majd megnézte az üzenetet. MySphere-en írt valaki... már sejtette is, hogy ki, mielőtt még ránézett volna az alábbi üzenetre:

- Szia, bocsi hogy csak most szólok, de a mai randi mégsem lesz jó sajnos... mikor érsz rá legközelebb?

Na persze. Először még elhitte, na de hogy másodszor is eljátssza?

Ilyenek ezek az centrumkörzeti pasik. Rohadt szemétládák...

Ez van, de hát ő fogadta meg, hogy csak centrumi pasik jöhetnek nála szóba. Miért van az, hogy hiába élt itt, nem tudott egyszerűen eléggé közéjük tartozni, míg a peremhez meg nem volt eléggé... peremi?

Rae nem válaszolt az üzenetre, sőt, az arcán sem látszódott semmi változás. Volt már gyakorlata ebben, elrejteni az érzelmeket mélyen a felszín alá. Úgy tette el a telefont, mintha csak az időt nézte volna meg, és már haladt is tovább, egészen addig, míg újabb üzenet nem érkezett.

Rae újra elővette a telefont, majd miután elolvasta a szöveget, megállt.

- Szia! Akkor ma este nálam alszol? Áthívtam a csajokat, gondoltam rendezhetnénk egy összeröffenést, ha benne vagy...

Ma este bulizunk a csajokkal. Jössz igaz???

AcremCity. Itt sosem lehetett unatkozni.

Rae Anne Corzek elgondolkodott, mit is tegyen. Felnézett, majd oldalra pillantott, a vele szemben lévő kirakatra.

Rae odasétált a kirakathoz.

Egy italüzlet volt, számtalan féle-fajta borral, whiskey-vel a kirakatban, a sokszínű palackok ott csillogtak csábítóan a napfényben.

AcremCity, ez a gyöngydoboz, az Univerzum közepe sosem okozott csalódást.

Aztán ahogy az már lenni szokott, megint összemosódott minden.

Az imént még a különböző italok üvegein megcsillanó napfényt nézte, most pedig már a plafonon vibráló lámpák fénye és a dübörgő zene tölti be az elméjét.

Hangos zene, hangos emberek. Táncoltak, beszélgettek, smároltak, nevettek, mulattak a sötétben. Rae is ott ringatta a csípőjét a csápoló emberek gyűrűjében, a barátai között. Úgy volt, hogy nem mennek sehova, iszogattak a lakásban, de aztán a csajok meggondolták magukat, és ő sodródott velük, aztán végül itt lyukadtak ki... de hol is voltak?

Nem tök mindegy?

Végül is most fiatalok, mikor éljenek, ha nem most... nem igaz?

Jó fejek ezek a csajok, rájuk mindig számíthatott. Imádta az életét, imádta AcremCity-t. Mindig is ide vágyott, mindig is el akart jönni abból a nyomorult peremi porfészekből, ahol soha, senki nem értette meg, de ő tudta, hogy ez az ő útja.

Egyelőre elég zötyögősen haladnak a dolgok, de majd minden a helyére rázódik. Érezte, ahogy hátulról két erős kéz simul a csípőjére, majd a vastag, izmos karok átölelték, magukba zárták, és egy jól érezhetően kemény mellkas préselődött a hátának. Érezte a fiú parfümjének illatát, borostájának szúrását, ahogy az idegen az arcával lassú mozdulatokkal belefurakodott a hajába.

Rae a barátnőire pillantott. Mona is ott volt, éppen egy erősen kapatos sráccal beszélgetett, de jól látta az őt átölelő fiút, és már felemelt hüvelykujjakkal jelezte is, hogy minden király.

Rae Anne Corzek elmosolyodott, becsukta a szemeit, majd a feje hátrabillent a fiú erős vállaira, ujjait összefonta a fiú ujjaival, melyek már elindultak szokásos felfedezőútjukra. Egymásba kapaszkodva ringtak egy darabig a tömegben, majd Rae feje elfordult a fiú vállán, és könnyű csókot lehelt a fiú nyakára.

Imádlak, AcremCity!

A folytatás megtalálható a Beronis: Megapoliszi álmok című kötetben! 

Már kapható az ország Libri és Líra könyvesboltjaiban, illetve e-könyv formájában!

________________________________
Linkek:

Rae Anne Corzek és a különdíj: https://www.beronis.hu/l/kulondij/

AcremCity a Beronispedia Adatgyűjteményben

A

AcremCity Megapolisz egyik centrumkörzete, a "főváros". AcremCity volt az első városkolónia a Szerán bolygón, mielőtt Megapolisszá duzzadt volna a rengeteg beáramló telepesek miatt. Acremcorp szinte minden városkolóniáját AcremCity-nek nevezi el, számtalan AcremCity városkolónia létezik a különböző bolygókon (a Régi Földhöz hasonló , ismert élő bolygó egyedül a Szerán, legalábbis egyelőre).

Beronispedia Adatgyűjtemény: https://www.beronis.hu/beronispedia/