S Z A B A D S Á G

Írta: Kemenes Péter

"SZABADSÁG... egy véres felirat volt a falon..."

Mikel Fornile magányosan bandukolt Vronsy utcáin, fülébe dugott fülhallgatókból hangos zene dübörgött elfojtottan. A meleg, délutáni nap magasan járt a világoskék, szinte teljesen felhőtlen égbolton.

Teljes volt a csönd, csak a madarak csiripelése hallatszott, és néha-néha egy-egy lassan haladó autó suhant el mellette. Egy idős bácsi kerekezett el mellette, bringájának nyikorgása egyre jobban halkulni kezdett, majd  elveszett a távolban.

Ha már nem bírta tovább, Fornile olykor fogta a telefonját, berakott valami zenét, és elindult a falu utcáin, és hagyta, hogy a véletlen vigye őt előre. Napszaktól függetlenül tett így, volt, hogy déltuán, de a legtöbbször késő este imádot az elhagyatott falusi utcákon bolyongani, mikor sehol egy lélek, és minden csendes. Csak ő, az utcai lámpák által a töredezett kövezetre vetített árnyéka, és a zene.

És a gondolatai.

Ginen elmondta neki, hogy az apja sokszor látta őt így éjszakánként bolyongani, és az öreg szerint "egyszer valaki nagyon meg fogja verni őt".

Még egy ilyen baromságot... Ugyan ki verné meg őt? 

Hiszen ez Vronsy... Itt mindenkit ismer.

Ez Vronsy. Itt soha semmi sem történik.

Szokásos negatív beszolások, ezt is meg kellett volna már szoknia... de nem akarta. Pontosan ettől félt, hogy előbb-utóbb már annyira természetessé válik ez a számára, hogy minden addig létező ambíciója szép lassan semmivé foszlik.

Nagy szüksége lenne most Ginenre. Ő egy kicsit helyre rázná a gondolatait.

Ő volt az egyetlen barátja, ő volt az egyetlen, aki képes volt feldobni őt annyira, hogy egy kicsit helyre zökkenjen a belső egyensúlya. Ginen volt az egyetlen, aki mindig csendben végig tudta őt hallgatni, és soha sem röhögte ki őt, bármit is mondott. Ezt a többiektől sosem kapta meg.

Mint például a mai napon, mielőtt feldűltan elindult volna szokásos bolyongására.

Raymond-éknál volt, a kocsmában, és az egyik naponta megjelenő pletykalapot böngészte, természetesen abszolút nem érdekelték őt a hírek, csupán a csajok képeit leste. Amikor az egyik fullos, szőke, szilikonmellekkel feltuningolt csaj képét odanyújtotta az öreg Brody-nak, az csak így felelt unottan legyintve:

- Ugyan már Mikel, az ilyen nők nem a hozzánk hasonló palikra buknak...

Mikel agyát erre elöntötte a düh. Megitta az utolsó kortyot a söréből, valamit még odaüvöltött Brody-nak, és kiviharzott a szűk kis kocsma füstszagú helyiségéből. A különböző italoktól elkábult, unott arcok néztek utána értetlenül, majd vállat vontak.

Kit érdekel, úgyis visszajön majd.

Ginen sosem mondott volna neki ilyet. Ginen tudta, hogy a csajok mennyire buknak rá, számtalan buliban voltak már együtt, de elég volt csak végigmenniük egy centrumkörzeti utcán, ahol számtalanszor utánuk fordultak már, és ez nem túlzás. Ebben a faluban egyedül neki és Ginennek lehetett esélye a kitörésre.

Azonban nekik mégis azt adta a sors, hogy itt tengődjön ebben az isten háta mögötti porfészekben.

Jó lenne Ginennel dumálgatni, próbálta is hívogatni őt, de már egy ideje nem vette fel a telefont. Már eljátszotta ezt egy párszor, de aztán utána mindig újra jelentkezett. Ki tudja, mi lehet most vele. MySphere-en sem reagált az üzeneteire. Tudta, hogy nem könnyű most neki, hogy az apjával eléggé fasírtban vannak... de talán hamarosan megoldódnak a dolgok, és ők ketten újra elindulhatnak, és bevehetik AcremCity-t.

Mint a régi szép időkben már annyiszor.

Fornile nem is figyelte merre halad, befordult egy sarkon egy teljesen kihalt, szűk utcácskába, majd végigsétált rajta.

Magányos volt. Elgyötört. 

Ginen-re gondolt, az egyetlen olyan emberre, akit tényleg kedvelt. Együtt nőttek fel. 

Hamarosan elhagyta a szinte teljesen elfogyrma, egyemeletes falusi parasztházak hosszú sorát, az azokat körülvevő, elkerített kertecskékkel.

Fornile továbbra is zavarodott gondolataiba mélyedt, majd amikor újra feleszmélt az egyik zeneszám szünetében, akkor döbbent rá, hogy egy poros földúton halad, az egyenetlen utakat szegélyező erdők és rétek között bandukolva.

Valami láthattlan erő vonzotta őt előre, és amikor (ki tudja mennyi idő múlva) lepillantott, újra ott állt azon a bizonyos hírhedt helyszínen.

A Mara Harris-helyszín.

Számtalan rémálma színhelye volt ez a hely.

"SZABADSÁG"... egy véres felirat volt a falon...

Fornile gondolt egyett, és leült a lebetonozott patakmeder szélére. Odalenn a zöldesbarna víz megállás nélkül fodrozódott, mintha soha véget ném érő, zavaros gondolatainak kivetülései lettek volna. Olykor mintha halk suttogásokat vélt volna felfedezni a csobogó és zúgó patak irányából.

Az lehet, hogy Ginen már lemondott róla. A bíztató kezdetek után egyre többször mondta le a közös talikat. 

Szomorúan vette tudomásul, hogy Mikel Fornile nem volt már többé Ginen Beronis szintje, és egyáltalán nem volt már kiváncsi rá.

Lehet, hogy Fornile volt a tapasztaltabb és az életrevalóbb, de Ginen szülei (főleg az apja jóvoltából jóval tehetősebbek voltak, szinte mindenük megvolt (habár Ginen szavaiból kitűnt, aki minden titkot elmondott neki), hogy korántsem boldogok, sőt, az a rengeteg tárgy inkább csak egy tökéletes látszat kialatítására szolgál...), és ha eljön a megfelelő alkalom, hogy lelépjen, Ginen Beronis egy pillanatra sem fog hezitálni.

Ahogy Mikel Fornile sem.

Ezt már ezerszer megbeszélték, hogy kettesben vágnak majd neki az ismeretlennek, bármerre is vezessen majd az útjuk.

És akkor "resszkessetek csajok, resszkessetek AcremCity!"

Egy csaj sem lesz biztonságban.

Fornile szinte teljesen besleveszett a folyamatosan kavargó vízfordókba, mintha belső, örökmozgó gondolatainak kivetülései lettek volna.

Ekkor történt, hogy a test, szinte mindenéle hang nélkül, teljesen közömbösön kibukkant a víz felszínéről, és ott lenbegett, mint valami ide-oda sodródó gumicsónak.

Fornile sok hasonló pletykát hallott már a helyszín átkozott mivoltjról, de most ez volt a legutolsó, ami az eszébe jutott.

A sok passzív cselekedet ellenére most végre a tettek mezejére léphetettt. Azonnal lemászott, lecsúszott a meredek, lebetonzott, a kockakövek között itt-ott a repedezett betonból kiálló fűcsomóba kapaszkodva, és egy kiálló, nagyobb méretű fűcsomó-párkányra érkezett.

A mozdulatlantestet pont arra sodorták a gyenge hullámok.

Mikor elég közel érkdezett a teljesen mozdulatlan test (minden bizonnyal már nem élt), kinyújtotta az egyik kezét, és megragadta a háttal felfelé lebegő test hátsó, nedves ruhájának részét, aztán maga felé kezdte húzni.

Valami zavart érzékelt, a víz elkezdett ide-oda örvényleni, és látta a kifelé kapaszkodó Fornile-t. Gyenge, szakadozott mozdulatokkal felkapaszkodott a fűcsomókon, és kimászott a partra. Ott felegyenesedett, és onnan bámult visszafelé. Ruhája, haja is csurom víz volt. Látta a véres karmolásnyomot a nyakán.

Fornile nagyon jól tudta, kivel került szembe.

Brink Jones.

Aztán felgyorsultak a képek. Fornile kinyitotta a szemét. A szobája padlóján feküdt, miután hazaért a szörnyű találkozóról. Fornile feltápászkodott, és akkor látta meg a napfényes szobája asztalán heverő véres kést.

Semmit sem értett.

Aztán lenézett a kezeire. Azok is jól láthatóan vérfoltosak voltak.

Kirohant a szobájából, és a családját, az anyját és az öccsét kereste.

Meg is találta őket.

Az anyja szobájában.

Amikor belépett, a szemközti falon lévő véres SZABADSÁG felirat fogadta.

A felirat alatt ott volt anyja ágya. A paplan alatt két nagy mozdulatlan tömeg látszott. Valaki letakarta őket, bárkik is vannak ott elrejtve. Nagyon lassan közelebb lépett, és elhúzta a könnyű takarót.

Igen, az anyja is az öccse volt ott. Miután az apja meghallt egy baleset következténem, mikor a tetőderendákat próbálták a helyükre tettni,

Az apja ott feküdt a paplan alatt, még emberi vonásai alig látszódtak, szinte teljesen szétszabdalva feküdt ott, üres tekintete a mennyezetre szegeződött. 

Szétszabdalva. Az ő apja.

Szóval mindez igaz. A falusi mendemondák. Nem csupán részeg, mámoros szenvedélytőtől túlfűtött lázálmok voltak.

A következő pillanatban Fornile mát kilépett a házból, és megindult a kapu felé. Kinyitotta, és elindult a járdán. Sokáig bolyongott a kis utcákon, míg el nem hagyta a falut, és kiért az erdőbe.

Nemsokára már ő is ott állt azon a földúton, ami a szomszédos falvak, majd az azokon túl elterpeszkedő ismeretlen vadon felé vezetett. Mielőtt megindult volna rajta, Fornile még utoljára megfordult, és hátrapillantott. Érezte, hogy őt bámulja, Fornile összehúzott szemöldökkel, vádló tekintettel nézett vissza Vosny-ra, gyermekkora színhelyére.

Aztán a fiú megfordult, és megindult az úton, alakja nemsokára beleolvadt a távoli messzeségbe.

Az úton, ami a messzi távolba vezetett, amin végül Ginen Beronis sosem mert elindulni.

Most Mikel Fornile-nek mégsem akadt másik választása.

Ugyan ki segíthatne rajta?

Tejesen magára maradt, és csaki magára számíthatott.

Mi lesz most vele?

A Szerán...

Már csak a Szerán maradt.

A Szerán majd a gondját viseli.

Vége...