Vak halál

Részlet a Negyedik fejezetből

Ginen a transzportmegállóban állt a korlátnak támaszkodva, zsebre dugott kézzel, a rendkívül széles, szüntelenül zúgó autópálya közepén elhelyezkedő, kiemelkedő betonszigeten, a szintén utazni vágyó, sokszínű tömegben. A Westam Pavilon felé vezető átjáró hídja ott ívelt át felette, kicsit arrébb a magasban. 

A fiú az elsuhanó autókat nézte. Szokás szerint bliccelt, és nem vett jegyet. Rég kileste már azokat a kiskapukat, melyeket a rendszer meghagyott, és nagyjából tudta már, mely megállókban nem építettek ki szenzoros beléptetőkapukat, habár a civil ruháik mögött megbújó, álruhás ellenőrök bármelyik járaton ott lehettek.

Már egy egészen népes utazósereg gyűlt össze az erős sodrású forgalomfolyó megállószigetén, amikor végre befutott a transzport. Sötétített üvegű szélvédője volt, ami gyéren láttatni engedte, hogy az irányítópultnál senki sem ül. Önműködő volt, mint szinte minden AcremCity-ben. A jármű megállt, az ajtók szétnyíltak, az emberek hada pedig kész volt beözönleni a nyitott nyílásokon. Mindenki helyezkedett, kereste a pozícióját, amíg a járművet elhagyó utasok leszállása zajlott. Aztán a nyáj megindult előre. Ginen a legvégén kullogva hatolt be a kellemes klímájú, hosszú szerkezetbe.

Amikor már mindenki sikeresen felért, és megtalálta a maga helyét, már semmi sem volt sürgős, az sem, hogy akár pár millimétert is félreálljanak az útból. Ginen megállt egy beszerelt tévéképernyő mellett, amely éppen a legújabb, ki tudja hanyadik GarivenWar játékot hirdette némán, a játék előzetesét játszva. Az első részekkel Ginen is rengeteget játszott annak idején. Vadászgépek repültek el mellette, bombák robbantak fel, házilag összetákolt, a vezetőfülke és a gumikerekek köré acéllemez-borítással védett szeranista platós kocsik faroltak ki körülötte... nagy erejű tankok vágtattak át összedőlt épületeken, falakon... irdatlan erejű, méretes lézerágyúkat cipelő óriási, robusztus lépegetőrobotok masíroztak keresztül a kiüresedett, a szeráni növényvilág által visszafoglalt utcákon... erőnövelő felszerelést viselő gariven-katonák hajigáltak személyautókat és adtak le lövéseket fegyvereikkel a szeráni lázadók rongyos harcosaira... akciójelenetek gyorsan összevágott, végtelen kavalkádja vibrált a képernyőn. Ginen megragadta a kapaszkodót a szűk helyen, minden oldalról testek nyomódtak hozzá, alig tudott elférni az összegyűlt utasok szorításában.

- Elnézést, megengedné, hogy leüljek?! - hallatszott egy meglehetősen vehemens, idős néni hangja valahonnan a tömegből.

Ginent a legkülönbözőbb féle-fajta emberi végtagok és arcok kavalkádja vette körül. Felpillantott, a plafon irányába, és a sajátja mellett kapaszkodó férfikézre pillantott. Ginen a jól látható, fedetlen kézfejen és alkaron nagy méretű, világoszöld színű foltokat látott, mintha óriási méretű, különös májfoltok lennének. Egy másik, közelben lévő fedetlen kar olyan szőrös volt, hogy akár egy farkasember is lehetett volna. Egy hennával díszített kecses női kéz. Valahonnan a közelből hangos gyereksírás hallatszott. Ginen lepillantott, és egy jól öltözött, szinte tejfehér bőrű, kopasz nőt látott az előtte lévő széken ülni. A nő unottan bámult ki a jármű ablakán. Ginen látta, hogy a nőnek nem csak hogy haja nincs, de szemöldöke sem volt. A haja helyén jól látszódtak a kék színű erek a nő koponyájának vékony, áttetsző bőrén keresztül. Ginen oldalra pillantott, és egy lilára festett hajú fekete bőrű nőt látott, amint egy mosolygós, szemüveges kínai férfival beszélgetett. A férfi észrevette, hogy Ginen őt bámulja, és egy röpke másodpercre rápillantott a fiúra.

A táj és az idő kezdett összemosódni, ahogy Ginen kinézett a hatalmas ablakon, és a fiú elkalandozó figyelmét hol az elsuhanó táj, hol a kivetítő képernyőjén megjelenő épp aktuális reklám világa vonta magára. Akármerre járt, AcremCity sosem okozott csalódást abban, hogy mindig újabb és újabb hangulatokkal és érzetekkel árassza el a fiút. A transzport a maga előre beprogramozott iramában haladt az újabb és újabb megállók felé, útjuk hol hatalmas, zöld parkok felett haladtak el, hol hosszú, már-már egymásba folyó kirakatok mentén vezetett.

Ha egy ilyen helyen nő fel, minden másképp lett volna.

Ginen fel sem pillantott elmélyült merengésében, amikor a jármű egy újabb megállóhoz érkezett. A kint várakozó emberek közelebb húzódtak, készülvén a beszállásra. A Ginennel szemközti sorban ülő öregúr feje felett, az ablaküveg túloldalán egy hosszú, szőke hajú lány állt, és a telefonját nyomogatta. Sötét napszemüvegét lezserül feltolta a feje tetejére, egyik karján ott lógott rózsaszín színű bőrtáskája. Egy másodpercre felnézett, és a szemben ülő, magában merengő fiúra pillantott, melyet Ginen természetesen nem vett észre.

Kitárultak az ajtók.

Ginen csak akkor ocsúdott fel, amikor a földet bámulva hirtelen egy kecses, szandálos lábfej jelent meg a látóterében. A szemgolyója azonnal életre kelt, megmozdult, és látta, hogy a két lábfej egy meglehetősen formás bokával folytatódik, hogy aztán hasonlóan szép látványú combokba ússzon át. A lány rövid, testhez álló rövidnadrágot viselt, mely remekül feszült kiváló alakján, formás csípőjén. Ginennek sajnos csak a lány csípőjéig sikerült eljutnia lopott pillantásaival, mialatt a gyönyörű jelenség angyalian lágy mozdulatokkal elhaladt mellette, aztán...

... leült a fiú mellé.

- ...Garret Merenik, Megapolisz kormányzója elmondta, egyáltalán nem tartja kezelhetetlennek a helyzetet...

Ginen egy pillanat alatt új erőre éledt, mintha valahonnan új energiaforrást kötöttek volna belé. Felegyenesedett, és izegni-mozogni kezdett, mintha helyet akarna csinálni a lánynak, pedig volt bőségesen elég hely a hosszú ülésen. A lány mégis pont mellé ült. Az illata szinte bódító volt. Ginen az ujjaival játszadozott, a körmeit piszkálgatta, és lopva oldalra sandított. A lány keresztbe tette a lábait mellette. Formás combjainak látványa szinte megigézte. Látta, hogy a lány a kezeit az ölében pihenteti, így nyomkodja a telefonját, melynek fülhallgatója fölfelé kúszott a kidomborodó melleken, hogy aztán eltűnjön a lány leomló, aranyszínű haja között.

Az ajtók bezáródtak, és a transzport megindult.

- ...egy ekkora nagyságú hatalmas és rendkívül bonyolult rendszert, mint Megapolisz, higgye el, egy ilyet vezetni egyáltalán nem egyszerű dolog, és semmiképp sem zökkenőmentes. Persze, óriásira nőtt a munkanélküliek és a szegény emberek száma. A kivonulók tömege egyre növekszik, akik csalódtak a rendszerben, és inkább a peremet választják Acrem helyett. Problémák mindig adódtak, és adódni is fognak. Vissza kell szereznünk az emberek bizalmát, és vissza is fogjuk szerezni, efelől nincs is kétségem...

A következő pillantásával Ginen már feljebb hatolt, és a lány meztelen hasát szemlélte. Lila színű, testhez álló topot viselt, melynek hosszú ujjai végigsimultak a lány vékony karjain, szép vonalú, kecses csuklóin, melyen a ruha tovább feszült, a hüvelykujjait kesztyű-szerűen átbújtatva rajta. Ginen a következő körben a lány arcát próbálta célba venni, de sajnos az takarásban maradt a csodálatosan szép, szőke fürtök alatt.

Nem baj, volt más látvány, ami kárpótolja.

...köszönöm, AcremCity... Köszönöm, hogy egy kicsit feldobtad a napomat...

Mondani sem kell, a lány lábainak megigéző látványa időről időre visszavezette a fiú tekintetét a formás idomokra. A transzport egy pillanatra kibukkant az alagútból, és újra fenséges panoráma tárult a szerelvényekben ülő nagyközönség szeme elé, nem mintha bárkit is érdekelt volna. Az emberek olvasgattak, a telefonjaikat babrálgatták, volt aki a mellére bukva aludt. A legkülönbözőbb zajok hallatszottak a transzport különböző pontjaiból, gyermeksírás, nevetés, telefoncsörgés, dühös beszélgetés, szitkozódás.

Ginen Beronis pedig a mellette ülő lány meztelen, selymes bőrű combjait bámulta.

Érezte a lány kellemes, földöntúli parfümjének illatát, ahogy körbelengte őt, szinte a bőrét cirógatva, a vállaik pedig olykor-olykor tompán egymáshoz értek, ahogy a jármű haladt a síneken. Ginen kellemes bizsergést érzett az ágyékában. Időnként, mikor a transzport hangos zúgása alábbhagyott, meghallotta a tompa zizegést, ahogy a lány fülhallgatójában megszólalt a zene.

A belső világítás automatikusan működésbe lépett, ahogy a szerelvény egy újabb alagútba futott be. Ginen a szemközti ablaküvegre pillantott, a lány tükörképét keresve. Azonban azon a helyen pont egy szemüveges, fekete bőrű idős hölgy ült, felhúzott szemöldökével éppen egy elektronikus könyvet olvasott.

Ez nem nyert.

- ...újabb tömegközlekedési autóbuszt vert szét és gyújtott fel egy ismeretlen káoszbanda Arnens Hills-ben. Az éjszaka során...

Újabb telefoncsörgés, ezúttal egyenesen mellőle. A szőke lány azonnal felkapta a telefont, és idegesítően elnyújtott hangon beszélni kezdett. Ginen a jármű szüntelen zúgása miatt csak egy-egy mondatfoszlányt hallott meg, nem mintha annyira figyelni akart volna, de mivel közvetlenül a lány mellett ült, nem tudta elkerülni, hogy ne jussanak el hozzá is a szavai.

- Na csááá! - nyafogta - ...jaja... ahha már úton vagyok... dehogyis, nincs otthon senki. Ahha. De, jön majd az öcsém háromra. Nem mondod... tényleg? Hát az nem semmi...

A lány hirtelen felállt, és a közeli ajtó felé sétált, míg egyik kezével telefonált, a másikkal a kapaszkodó rúdját markolta.

Ahogy elhaladt Ginen előtt, a fiú végre remekül megszemlélhette a lány teljes alakját a napfényben. A formás combok kecses, kimért magabiztossággal mozogtak. A csípője lazán lengedezett. Tökéletes fenekén úgy feszült a rövidnadrág, hogy az bármely topmodellt irigylésre kényszerített volna. Továbbra sem látta a lány arcát, ahogy Ginennek háttal állva, a hatalmas üvegajtón kifelé nézve telefonált. De így sem volt miért bánkódnia.

A lány le fog szállni, örökre eltűnik az életéből, de már csak emiatt a néhány perc miatt is megérte feljönnie a peremről, ahol hasonló eset talán száz évenként egyszer történhetne meg. Itt viszont az ilyesmi mindennapos volt. És még nem is volt vége a napnak.

Következett a megálló, az ajtók nyílni készültek, és Ginen búcsúzóul még egy utolsó pillantást vetett a bájos, szemrevaló jelenségre. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy feláll és követni kezdi a lányt, mint ahogy annak idején régen gyakran tette, amikor ellógva a suliból ugyanígy céltalanul bolyongott a városban. Persze nem leskelődni akart utánuk vagy ilyesmi, az egész csupán szórakozott unaloműzés volt, és általában hamar feladta és sosem követte őket túl hosszan. Miközben ott haladt észrevétlenül elveszve a közönyös tömegben, a lenge öltözetű, feltuningolt bájaikat hanyag természetességgel kipakoló centrumkörzeti szépségek mögött, mindig azon elmélkedett, hogy vajon hová mehetnek. Vajon hogyan élhetnek, milyen lehet az otthonunk? Milyenek lehetnek az ő gondjaik? Tudta, hogy mindig csupán néhány méter távolságra van tőlük, mégis valójában egy világ választja el őket egymástól.

A fiú nem vette észre, de volt ott a közelben még valaki, akitől szintén egy igencsak széles szakadék választotta el.

Ginentől távolabb, ugyanabban a sorban egy sovány, sötét ruhába burkolt jellegtelen alak üldögélt, sötét napszemüvegben, réges-régen megkopott, fekete színű nemezkalapban, mely alól kikandikáltak kócos, összetapadt hajszálai. Nem létezett olyan széparc-funkció és applikáció, amely ezt az arcot egy kicsit is vonzóbbá tehette volna. Vékony, cserzett bőrű, borostás arca puffadt volt a sok italtól. Jellegzetesen nagy, kampós, borvirágtól vöröslő orra volt, mely alatt dús bajusz takarta el vékony vonalú ajkait. Teljesen jellegtelen arcvonásokkal rendelkezett, senki sem figyelt fel rá, beleolvadt a többi centrumkörzeti hajléktalan közé, akik nem sokban különböztek egymástól.

Rongyos, fekete poncsó takarta nyeszlett, vékony alakját. Alatta egy szakadozott, elnyűtt, sötét koszfoltoktól hemzsegő, sötétbarna színű, vastag kötött pulóvert viselt. Meglehetősen viseltes, sötétszürke vászonnadrág takarta vézna lábait, világosszürke színű, vastag, bolyhos zoknija már foszladozott, megbújva a kitaposott, kerek orrú, kopott fekete bőrcipőjében. Poncsója alól sötétzöld színű, meglehetősen viharvert, egyvállas zöld színű szimatszatyor kukucskált ki. Karján egy valaha jobb időt megélt, bőrszíjas karóra volt látható, melyet bárhonnan is szerezett, mára már megállt és nem működött.

A férfi egy doboz sört markolt a combján pihentetve, azt iszogatta lassan, miközben kifejezéstelen, üres arccal bámult ki a szemközti tágas ablakon. Jellegzetesen hosszú, kampós orra meredezett előre ápolatlan, dús bajsza fölött, bőre gyűrött volt, megereszkedett, a rengeteg alkohol és a hosszú idők barázdái szántották vén, borostás arcát.

A kopott ruhás fickó olyan bűzt árasztott, hogy senki sem mert közel ülni hozzá, és tisztes távolságon belül csak néhány érdektelen ember üldögélt. Közöny és nyugodtság áradt a férfiból, mint aki teljesen indifferens a körülötte zajló világ dolgai iránt, legyen az jó és rossz, szép és csúnya. Akár egy faken is lehetett volna, sötét, áthatolhatatlan napszemüvegében, melyben már-már olyannak tűnt, mint a beillesztett, fekete szemfedő lencséket viselő Miscren-gépek. Még akkor is, ha olykor, néhány másodpercig érthetetlen nyelven, elnyomott indulatoktól fűtve motyogott valamit maga elé.

Olyannak tűnt, mint aki már megtalálta a saját helyét a létezésben, nem akar változtatni rajta, és el is fogadta a sorsát, és nem nyomta a vállát a társadalmi érvényesüléssel járó nehéz és frusztráló teher. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy erre a zord, viharvert alakra bármilyen idomok vagy bájak képesek hatást gyakorolni. Azonban mégis, sötét napszemüvegén keresztül az ajtóban álló lányt bámulta. A lány gyönyörű alakját mintha dicsfény vette volna körbe, ahogy ott állt a napfényes ablakkeret előtt, tovább csicseregve a telefonjába. A férfi megnyalta a szája szélét, miközben a jármű érezhetően lassítani kezdett. Orrlyukai kitágultak, ahogy a jelenés felől áradó angyali illatfelhők elértek hozzá. Agyának pókhálós, berozsdásodott, alkohollal megolajozott fogaskerekei nyikorogva-csikorogva mozgásba lendültek, és a kivénhedt, valaha, nagyon-nagyon régen jobb napokat is megélt hús-vér szerkezet nemsokára már lázasan dübörgött lüktető, nedves homloka mögött.

A hangszórókból kiszűrődő női hang ismertette a megálló helyszínének nevét. Ahogy a szerelvény megállt, a megálló tetőszerkezetének takarásában a férfi kissé árnyékba került. Az ajtók széttárultak, egyenes út nyílt a ragyogó délutáni napfényre. A szöszi kecses, szandálos lábával lelépett a szerelvényről a megálló csillogó kő peronjára. Egy felszállni készülő srác utánafordult, és megszemlélte a finoman ringó csípőjű lányt, aki lassú léptekkel, mint aki fittyet hány a világra (hiszen a világ van ő érte), egyre távolodott.

Várta őt egy sokszínű, szép világ.

- ...mikor egy kihalt sikátorban egy ismeretlen tettes előbb megerőszakolt, majd megölt egy tízéves kisfiút. Ez már a sokadik hasonló eset viszonylag rövid idő alatt AcremCityben, a rendfenntartók...

Vakember imbolyogva felállt az árnyékban, és a felszálló utasok között utat törve magának kilépett az ajtón. Az emberek közül senki sem figyelt fel az ablaküvegen mászó hatalmas svábbogárra, és arra a furcsa, hernyószerű ízeltlábúra, melyek pont a hatalmas üvegfelület azon részén iszkoltak felfelé észrevétlenül, ahol addig az italtól és sok minden mástól bűzlő, szakadt férfi ült.

A sötét ruhás fickó hamar utolérte a lányt, fürgén szedte hosszú lábait, és valamennyi távolságot tartva beállt a könnyed tempóban haladó, mit sem sejtő Szöszi mögé. Elérték a lépcsőket, amikoris a lány elköszönt a telefonálójától, de ahogy lefelé lépegetett a lépcsőfokokon, még mindig a készüléket bögyözte. Vakember körülbelül négy-öt méter távolságból követte. Egyikük sem nézett ki oldalra, ahol a hatalmas tornyú, napfényben fürdőző városrész egy szelete terült el alattuk. Fölöttük a megálló hosszú, ferde tetőszerkezete látszott, majd teljesen eltűnt, ahogy beléptek egy aluljáró-szerű, hosszú szintközi folyosóba.

A szintközi folyosón nagy volt a jövés-menés, kétoldalt üzletek hosszú sora helyezkedett el, az átlátszó üvegajtókon túl, erős megvilágításban újságosok, szendvicsesek, ruhaboltok kirakatai látszódtak. Vakember a lány szőke, lebegő haját nézte, néha-néha megpillantva arcának oldalsó, szép ívű vonalait. Egyik pillanatban a Szöszi oldalra fordította a fejét, és az üzletek hosszú sorát kezdte szemlélni. Most már nem a telefonját böngészte, fülhallgatójából a zene tompa zizegése szűrődött ki, napszemüvegét pedig a feje tetejéről letolta az orrnyergére. Drága, nagy méretű bőrtáskája lezserül himbálózott vékony karja hajlatában.

Vakember lehúzta az utolsó kortyot, ami még maradt a sörből, félhangosan böffentett egyet, majd a fém dobozt összegyűrve egy közeli szemeteskuka felé hajította. A fémdoboz-galacsin azonban célt tévesztett, és a kuka pereméről lezuhant a széles járat betonjára.

Ki tudja, mennyi ideje jártak már a nyílegyenes, hosszú alagútban, amikor a folyosó erős művilágítását felváltotta az odafenn járó nap szinte vakító fénye. A járat egyszer csak elfogyott, és a boltíven kilépve egy tágas, napfényes parkba jutottak. Galambok szálltak fel egy közeli, gondosan ápolt zöld gyepről. A fűben kutyák szaladgáltak, emberek ücsörögtek, olvastak, napoztak, jógáztak. Minden olyan volt, mint egy földre szállt paradicsom. Szülők tologatták babakocsijaikat a zöld térségek közötti lebetonozott járdákon. Az egyik babakocsit tologató anyuka fintorgó arccal fordult barátnője felé, ahogy a kissé dülöngélve haladó, sötét poncsós alak ellépett mellette, és a nőt megcsapta a férfiból áradó ocsmány bűz.

Vakember nem vette le a szemét a Szösziről, aki egykedvűen, megszokott ritmusában sétált előtte, egyik-másik oldalra pillantgatva. Egyszer csak egy kutya szaladt a lábai elé, és vidáman a farkát csóválva megállt előtte, miközben nagyokat lihegve felnézett a lányra. A Szöszi lehajolt, és megsimogatta az állatot. Hamarosan egy jó felépítésű, kisportolt tesű, napszemüveges srác lépett oda hozzájuk mosolyogva. Izompólót viselt, mely láttatni engedte dagadó bicepszeit. A lány az ilyenkor megszokott csábossággal viszonozta a mosolyt, aztán beszélgetni kezdtek, jól láthatóan minden bizonnyal már régóta ismerték egymást.

Vakember megtorpant. Elfordult, és a fűben heverészgető embereket figyelte. Az óriási méretű park szélén, a távolban hatalmas tornyok tetejei látszódtak, mintha a gigászi monstrumok a ragyogó kék ég felé törve a parkban nyüzsgő embereket őriznék. Körbepillantva, a környék jellegzetességei alapján egy magasban lévő, kertes lakónegyedbe érkeztek.

Itt aztán nem a csóró akremiták laknak.

Amikor Vakember újra oldalra nézett, a lány épp búcsúpuszit adott a fiú arcára, aki a kutyájával együtt tovább sétált, a Szöszi pedig folytatta útját a macskaköves járdán. Vakember szintén megindult, ellépett a kigyúrt fiú mellett, aki természetesen rá sem pillantott, és tovább követte a lányt.

Minden megszokott volt.

Az emberek átnéztek rajta, senki sem figyelt fel a rongyos ruhás, vén férfira, senki sem gyanított semmit, kivéve azt az egy-két embert, aki néha az orrához kapott, amikor elment mellettük, de aztán pár percre rá már ők sem emlékeztek semmire. Olyan volt, mint egy hirtelen felbukkanó, csak pár másodpercig tartó rossz érzés vagy gondolat, mely aztán ugyanolyan hirtelenséggel válik semmivé.

Nem tudták, hogy amit éreztek, az nem más, mint a halál bűze, mivel maga a vak Halál járkált közöttük.

A folytatás megtalálható a Beronis: Megapoliszi álmok című kötetben! 

Már kapható az ország Libri és Líra könyvesboltjaiban, illetve e-könyv formájában!

_______________________________________
Linkek:

Világtalanul: https://www.beronis.hu/vilagtalanul/
Gyermekszemek: https://www.beronis.hu/gyermekszemek/
Palma Laguna-i álom: https://www.beronis.hu/palma-laguna-i-alom/
Rémálomvlog: https://www.beronis.hu/remalomvlog/