V i l á g t a l a n u l

Írta: Ginen Beronis

"Túl sokáig aludtál, túl sokáig próbáltad kivonni magad a dolgok alakulásából. Talpra kell végre vergődnöd, ha meg akarod menteni őket..."

(Befejezetlen maradt)

...egyik lábát a másik után téve botladozott előre, mikor hirtelen rádöbbent, hogy teljesen egyedül van a kihalt szintközi folyosóban. Nagyot húzott a borosüvegéből, majd ingadozva lefékezett. Agyának berozsdásodott fogaskerekei lassan nyikorogni és kattogni kezdtek, ahogy próbált visszaemlékezni, merre is tart éppen.

Jó néhány összemosódott másodpercnek kellett eltelnie, mire végül a homályból felbukkant az első épkézláb gondolat:

Ó, igen... követtem valakit.

Bárki is volt az, akit követett, most már eltűnt. Senki sem volt rajta kívül az erős megvilágítású járatban.

Már megint szem elől tévesztette.

Túl részeg volt ahhoz, hogy dühös legyen. A világ kezdett a feje tetejére állni, így odébb kellett kacsáznia, hogy megkapaszkodjon a falban.

Filmszakadás következett, és amikor Vakember legközelebb kinyitotta a szemét, lépések hangjait hallotta. Számtalan ember lépéseinek hangját.

Ő a földön feküdt, a hideg kövön a fal mellett. Az üres italosüveg ott hevert mellette felborulva. A lépcsőfeljáró ott volt a közelben, odafentről a meleg napfény gyűlöletes világosságot hozó sugarai szűrődtek lefelé.

Egy újabb reggel. Vagy délután.

Ki tudja.

Kit érdekel?

Úgy érezte, mintha a céltalanul minden irányból jövő-menő sokaság mind az ő agyán lépkedne.

Egy nagyméretű árnyék vetült rá hirtelen, és ő feltekintett a felette álló méretes asszonyra.

- Ó szóval itt vagy - szólalt meg a kopott ruhás, kócos hajú nő - Már mindenhol kerestelek.

Már csak ez hiányzott.

Vakember nekidöntötte a hátát a folyosó hideg falának. A szemeit csukva tartotta, mintha abban reménykedne, a megváltó sötétség majd elnyeli ezt a körülötte folyó, szörnyű rémálmot.

- Szólalj már meg! - rikácsolta a borzalmas nőszemély.

Vakember sötét szemüvegén keresztül rábandzsított a megváltó árnyékot adó kövér asszonyságra.

- Ki a fene vagy te?! - buggyantak ki Vakemberből az egymásba folyó szavak.

Rossz választás volt. Az ismeretlen némber ettől csak még idegesebb lett.

- Már nem is emlékszel rám mi?! - süvöltötte a hárpia azon a borzalmas, vékony hangján, ami túl vékony volt igencsak megtermett testalkatához képest - Ne szórakozz velem, Frank!

- Hogy ki?! - kérdezte értetlenül Vakember. Most már tényleg semmit sem értett.

- Egész este vártalak a parkban, ahogy megbeszéltük - folytatta a nő - Pedig mindenki figyelmeztetett, hogy milyen ember vagy te... egy kétszínű féreg!

- Na jól van most már - fojtotta bele a szót Vakember - Most már takarodj innen!

- Hogy mi...?!

- Menj el innen, eleget hallgattalak! Azt sem tudom ki vagy... és nem is érdekel!

- Bezzeg arra az egy éjszakára jó voltam mi? - mondta számot kérően a nő.

- Idecsördíted a gariveneket, te szerencsétlen! - próbálta nyugtatni Vakember a nőt. Sajnos sikertelenül

- Hát csak jöjjenek! - óbégatta a nő - Nincs semmi, amit elvehetnek tőlem... azt hiszed félek tőlük?!

- Na jól van - mondta Vakember, és megpróbált feltápászkodni a földről. Azonban akárhogy próbálkozott, a világ még mindig forgott egy kicsit, és a gravitáció mindig visszahúzta őt a kőpadlóra.

Mindennek a tetejébe a hárpia ezen még jól is szórakozott.

- Még lábra állni sem tudsz, te szerencsétlen - gúnyolódott hangosan a némber, és hangosan kacarászni kezdett a férfi próbálkozásain. Vakember nekidőlt a falnak, és nekitapasztotta a tenyerét, mintha egy emberméretű pók lenne. Így aztán térdelő helyzetből nagy nehezen sikerült talpra kecmeregnie. De a szörnyű, visító hangú némbernek ez sem volt elég - Ha látnád most magad... Örülj neki, hogy nem látod magad...

Vakember a falnak dőlve lassan haladt előre a lépcső felé. Megragadja a falba fúrt fémkorlátot, és szép lassan feljut majd a tetejére... Nem fog visszanézni, nem szabad visszanéznie... Minden molekulája tiltakozott az egyre erősebben a képébe vágó napfény ellen, de sajnos nem volt más választása.

Csak szép lassan, csak szép lassan...

Odalentről tovább harsogtak a borzalmas hárpia mennydörgő szavai.

- Ez az, menj csak, hordd el magad! Mássz csak ki a napfényre, te csótány! A Sötétség Főpapja... Na persze! Csak egy szánalmas kis senki vagy! Csak egy...

Vakember már nem is figyelt oda rá.

Csak úgy ömlöttek a nőből a szavak, melyeket visszavertek a folyosó falai. Az emberek nem sokat törődtek a jelenettel, üres arccal, szó nélkül kerülgették ki az üvöltöző asszonyt, és a korlát mentén vánszorgó csapzott férfival sem nagyon törődtek.

Főpap...?! Ez meg miről beszél?

Bizonyára csak félrebeszél.

Szerencsére a nő nem követte őt, így megszabadult attól a rémes, visító hangjától is. Egy utcán haladt a nyüzsgő tömegben, csak ment előre, botladozva, maga sem tudta, merre, csak minél messzebb akart lenni attól a zengő folyosótól.

- Takarodjatok vissza a peremre! - kiáltotta az egyik járókelő, az utcai szónok körül összeverődött tömeg mellett elhaladva.

Vakember haladt tovább, de a szónok hangos szavai jól érthetően zengtek. Néhány gariven járőr ált a közelben, az eseményeket figyelgetve.

- ...mert bárhova is fordulsz, csak Acrem igazságát látod, az ő gondolataik vannak a fejedben - harsogta a férfi - Ez egy öntörvényű rendszer, ami nem változtatható meg belülről... Ez csak úgy változhat meg, ha elsüllyed és elbukik úgy, ahogy van, hogy aztán majd a káoszból a peremi kisközösségek vezetésével egy újabb rend alakulhasson ki, és egy sokkal élhetőbb, emberségesebb világ korszaka jöhessen el végre... Egyedül a perem lehet az egyetlen gyógyír ez ellen az elbúrjánzott vírusos fertőzés ellen, melyet Acrem-kórnak hívnak...

Amikor Vakember felébredt a park padján, éppen egy reklám ment a hírfalon.

- Sehol sem találja gyermekét? - hallatszott az izgalmat színlelő narráció - Elvesztette szeretett csemetéjét a tömegben? Nincs oka tovább aggódni, ugyanis itt a legújabb találmány a Miscren-től, a Csellengőmata! Ezek a számtalan nyilvános pontra, utcákra, közterekre kihelyezett automata berendezés minden aggódó szülő legjobb barátja a rohanó mindennapokban. Ha az elkóborolt kisgyermek sajnálatos módon elszakadt a szüleitől, és sehol sem találja őket, nincs oka siránkozásra! Elég, ha csak odalép a kihelyezett, élénk színűre festett Csellengőmatához, és megnyomja a vörös gombot! A gép a beépített kamerákon keresztül azonnal azonosítja az apróságot, és innentől fogva nincs más dolga, csak megvárni, amíg riasztja a legközelebbi GSF járőröket! A járőrök ezután a Csellengőmatából lekérik a gyermek adatait, és máris elindulnak, hogy a bejelentett címre vigyék az eltévedt csöppséget! Kedves szülők, beszéljenek gyermekeikkel! Használják a Csellengőmatát, legújabb, nagyszerű szolgáltatásunkat! Ne feledjék: "Ha sehol sincs a kis porontya, hasznára lesz a Csellengőmata!"

Vakember felült, majd hátradőlt a padon. Nem tudta, milyen nap van, és hogy mennyi ideig aludhatott, de nem is volt lényeges. Viszont az ital hatása kezdett alább hagyni, ami nem volt jó jel. Sötét, viharvert poncsója alá nyúlt kopott válltáskájához, és kutakodni kezdett benne. Mint mindig, természetesen most is volt benne egy kis varázsital, amitől majd jobban fogja érezni magát. Nagyot húzott a palackból, az áttetsző folyadék szinte égette a torkát, mégis egyre csak öntötte magába, mintha csak az élete múlna rajta.

Körbenézett a Westam Pavilon hatalmas méretű parkjában. A padokon emberek ücsörögtek, beszélgettek, nézelődtek, a hírfalon váltakozó színes-szagos képsorokat bámulták. A pláza önműködő üvegajtóin vásárlók jöttek ki jól megrakott szatyraikkal. Természetesen egyikük sem figyelt fel az egyik padon, az egyik pálmafa árnyékában ücsörgő viharvert, napszemüveget, elnyűtt kalapot viselő alakra, vagy csak úgy tettek, mintha nem vennék észre, és egyszerűen csak a mindennapi környezet megszokott része lenne.

Sokkal könnyebb volt úgy tenni, minta ott sem lenne.

A világ kezdett újra egybemosódni, a színek és a hangok összefolytak egymással, és mikor Vakember újra felnézett a hírfalra, már javában a napi eseményekről szóló beszámolók mentek.

"ÚJABB VÉRES LÖVÖLDÖZÉS ARNENS HILL-BEN", látszódott nagy piros betűkkel a kivetítőn. A kihelyezett térfigyelő kamerák felvették a forgalmas utcán álló férfit, amint "A Szeránért!" felkiáltással előkapja hosszú kabátja alól gépfegyverét, és tüzet nyit a járókelőkre. Férfiak, nők és gyerekek dőlni kezdtek körülötte, ahogy a férfi minden irányba lövöldözni kezdett.

Vakember a szájához emelte a bűzlő itallal teli üveget, és körbenézett. Jól láthatóan a környéken lévő emberek mintha észre sem vették volna a képernyőn tomboló vérengzést, semmi reakció nem látszódott az arcukon. Az ilyen szeranista terrorcselekmények már szinte az életük részévé vált. Sosem lehetett tudni, hol bukkannak fel legközelebb az ehhez hasonló őrültek, és nem is nagyon lehetett mit tenni ellenük. Mindenki csak annyit tehetett, hogy reménykedett benne, hogy nem ő (vagy valamelyik rokona, családtagja, barátja) lesz majd a következő áldozat.

AcremCity-ben és a centrumkörzetekben a mindennapok utcái, közterei és plázái jelentették a modern élet monumentális Colosseum-át, ahol bármikor szabadon ömölhetett a vér, nemre, korra és nációra való tekintet nélkül.

Cirkuszt és kenyeret a népnek!

Szörnyű egy hely volt ez a csodálatosan szép világ, ahol nem kellett Vakembernek lenni ahhoz, hogy világtalannak érezhesse magát az ember.

...bármerre nézek csak romokat látok...

...és holtakat.

A bizonyíték ott volt a hírfalakon, de az emberek szemeiben is, bármennyire is próbálták leplezni a mindennapok  során felöltött, megszokott maszkjaikkal.

Aki olyan hosszú ideje nézegeti és figyelgeti az embereket, mint az a bizonyos sötét poncsóba burkolózó, mindenki figyelmét elkerülő rejtélyes alak, az meglát olyan dolgokat is, melyek sok egyszerű nézőnek rejtve maradnak.

Vakember ott élt közöttük, minden nap nagyrészt emberek között volt, még ha egy világ választotta is el tőlük.

De nem volt vak.

Ahogy nem volt ember sem.

A pad fémlábain különös rovarok és hernyószerű ízeltlábúak másztak felfelé, melyek a talajra lerakott kőlapok közül bukkantak ki, és egyenesen a magányosan ücsörgő férfi felé tartottak, mintha csak a gazdájukhoz igyekeznének.

Az idő és a tér egybeolvadt, és amikor legközelebb feleszmélt, egy dühtől eltorzult, fiatal női arcot látott maga előtt.

- ...mégis mi a fenének követ engem?! - mondta a szépség dühtől kikerekedett szemekkel - Takarodjon el azonnal, vagy hívom a gariveneket megértette?!

A nő szünetet tartott, jól láthatóan válaszra várt, de Vakember pillanatnyilag nem igazán értette, hogy miről is van szó. Kellett egy kis idő, míg zavaros tudata újra visszatért a testébe. Lepillantott, és látta az immár üres üveget a kezében himbálózni.

Aztán a nőre pillantott, aki még mindig ott állt előtte. Mondani sem kell, gyönyörű jelenség volt. Hosszú szőke haja keretezte szép vonalú arcát, mely így a dühtől eltorzulva is igencsak szemrevaló volt. Széles, vörös ajkak, nagy, mandulaformájú szemek. Karjait oldalra eltartotta, könyöke hajlatában megannyi neves üzletekben vásárolt szatyrot tartott. Vakembernek eszébe jutott a Westam Pavilon, a legutolsó helyszín, amire még emlékezett. Onnan követte volna a nőt?

De hol is van most tulajdonképpen?

A nő ekkor megfordult, és folytatta útját a kihalt szintközi folyosóban. Vakember most már látta, miért is szemelhette ki ezt a nőt magának. Feszes, tépett farmer-rövidnadrágot viselt, mely tökéletesen idomult altestének tökéletes vonalaihoz. Szinte álomszerű jelenség volt, mintha csak a hírfalról vagy valamelyik óriásplakátról elevenedett volna meg.

Vakember csak nézte az egyre távolodó, ringó csípőjű, néha-néha maga mögé pislantó ismeretlen szépséget. A következő pillanatban a férfit egy váratlanul felbukkanó dühroham kerítette hatalmába, és először bizonytalan, majd egyre határozottabb, de még mindig kissé dülöngélő lépésekkel megindult előre.

A távolság egyre jobban fogyott közöttük. A nő már a lépcsőnél járt, mikor hátrapillantott, és meglátta a felé siető, sötét alakot. Enyhe ijedtség ült ki a szép arcra, és szapora léptekkel felsietett a lépcsőfokokon, és kilépett a szabad ég alá.

Vakember követte.

A sötét napszemüveges férfi kibukkant a lépcsőfeljáróból, és egy széles, éjszakai bevásárló utcán találta magát. Emberek nyüzsögtek mindenfelé, családapák és családanyák húzták maguk után hangosabbnál hangosabb gyermekeiket.

A nő határozottan haladt előre a tömegben, aztán irányt változtatott. Vakember az embereket kerülgetve közeledett felé, amikor meglátta a járda szélén parkoló gariven-motor nyergében ülő Kreeg faken járőrgépet. A nő odarohant a Kreeg-hez, majd vadul gesztikulálni kezdett, és egyenesen a megtorpanó Vakember felé mutatott.

A Kreeg feje lassan elfordult, sötét szemfedője megállapodott a viharvert külsejű férfin. Vakember szinte érezte a tekintetét, szinte látta maga előtt a gép belső monitorán felvillanó számokat és különböző értelmezhetetlen jeleket.

Azonnal megfordult, és az egyik járókelőnek nekiütközve rohanni kezdett visszafelé.

Lerohant a lépcsőkön, az utolsó fokokat már kettesével vette, és mikor leért, egyensúlyát elvesztve előrezuhant a padlóra. Az üres üveg kiesett a kezéből, és bár nem tört össze, hangos csörömpöléssel oldalra gurult és arrébbcsúszott a sima felületen.

Vakember feltápászkodott, és rohanni kezdett.

Veszettül rohant.

Ide-oda cikázott a szintközi folyosó beláthatatlan labirintusában.

Erős fénnyel megvilágított járatok egymás után, sosem fogytak el, mintha AcremCity, e gigászi méretű szörnyeteg beleiben járna. 

Megpillantott egy lépcsőfeljárót, és arrafelé vetette magát. Amikor odaért, néhány másodpercre megállt a korlátnak dőlve, hogy kifújja magát, olyan erősen zihált, hogy úgy érezte, a tüdeje menten feladja a szolgálatot. Aztán erőt vett magán, és a korlátba kapaszkodva felmászott a lépcsőfeljárón. 

Egy újabb, de ezúttal egy bonyolult tetőszerkezettel rendelkező, fedett bevásárló utcán találta magát. Járókelők bolyongtak céltalanul az üzleteket bámulva, és szinte fel sem figyeltek a csapzott külsejű, sebesen lihegő alakra, aki imbolygó lépésekkel haladt el közöttük, és csak néhányan fordultak utána eltorzult arckifejezéssel, mikor a férfi szörnyű bűze az orrukba csapott.

Egy kis idő után Vakember már járásra lassított. Még mindig zihált, de néhány gyors levegővétel után szép lassan kezdett lenyugodni. Le kellene ülnie valahol, hogy megpihenjen ez után a maratoni futás után. Már ki is nézett magának egy üres padot a járda szélén, amikor megpillantotta a felé haladó két garivenjárőrt.

Mindketten egyenesen őt nézték.

A tömeg utat engedett a két kihúzott testtartással haladó magas alaknak, és úgy váltak szét előttük, mint a cápák körül úszkáló apró halak.

Vakember irányt változtatott, és bár kerülte a rohanást, de gyors léptekkel elindult egy közelben lévő szűk utca felé. Mindenféle nációjú árusok kínálgatták portékáikat a standok pultjai mögött. Vakember hátranézett, és meglátta a két járőrt, amint elhaladnak mögötte az utcán, folytatva nyugodt iramú sétájukat a járókelők között.

Nem fordultak be utána.

Nem követték.

Ezúttal megúszta.

De attól még el kell tűnnie innen.

Ide-oda bolyongott az árusító standok útvesztőjében, miközben ismert és ismeretlen nyelvek kavalkádja töltötte be a tudatát. Hamarosan egy kétrészes üvegajtót látott maga előtt. Odalépett, meglökte az ajtót, és végre kiléphetett a szabad ég alá.

Hatalmas felhőkarcolók között találta magát, a masszív tornyok között itt-ott bekukucskáltak a Yhaars gázbolygó sokszínű holdjai.

Maga sem tudta, merre tart, és csak akkor ocsúdott fel újra, mikor egy füstfelhőbe burkolt kocsma emberi beszélgetéstől és kiáltozásoktól zajos homályos belső terében találta magát. Jól láthatóan teljesen teltház volt, a pult ki sem látszott az italaikra várakozó vendégek népes csapatától.

A hely ismerősnek tűnt.

Valószínűleg már járt itt korábban.

Ide-oda botorkált az asztalok között, amikor megpillantotta a falra felfúrt hosszú pultszerű pult egyik részén ottfelejtett magányos poharat. Bármi is volt benne, csak félig fogyasztották el, és még mindig volt benne valami.

Vakember odacsoszogott, a hátával eltakarta a poharat, és körbepillantott. Az emberek mind alkoholmámoros bódulatban, vad gesztikulációk közepette hadartak egymásnak. Valaki mérgesen üvöltözni kezdett, a terem másik feléből hangos kacagás hallatszott... az emberi érzelmi skála minden egyes fokozata megtalálható volt ebben a miniatűr, bódult világban.

A következő pillanatban Vakember azon kapta magát, hogy ő is az egyik asztalnál ül, és egy hatalmas söröskorsó tartalmát üríti éppen magába. Körülötte vad beszélgetés folyik az asztalnál ülő társaság tagjai között.

- ...szóval ez a Drenezhaar nevezetű ürge maga a Sötét Úr? És hadsereget toboroz, hogy elpusztítsa és uralma alá hajtsa a különböző világokat?

Az arcok mind felé fordulnak. Egyesek már alig bírják leküzdeni a feltörő nevetésüket.

Vakemberben bennfagyott a szó, a kibuggyanó válasz szinte reflexszerűen érkezett.

- Igen... - mondta bizonytalanul.

Erre már nem lehetett másként reagálni, mint hogy az asztal körül ülő férfiak mind hangos nevetésben törtek ki. Vakember értetlen fapofával nézte őket, majd őket utánozva ő is erőtlen, halk kacajt hallatott.

- Hát ez nagyon jó! - mondta az egyik férfi, az asztaltársaság leghangosabban vihorászó tagja - Te aztán megéred a pénzedet öreg! És mondd csak, mikorra várható ennek a Sötét Seregnek a támadása? Mármint pontosan... Mert akkor addigra elő kell keresnem és beizzítanom a varázspálcámat...

Erre mindenki újabb hangos, gurgulázó nevetésben tört ki.

- Fogalmam sincs - mondta Vakember halkan, majd ismét megpróbálkozott a nevetés imitálásával, de csak béna krákogásra sikeredett.

Aztán szép lassan mindenki elcsendesült, és a könnyeiket kezdték el törölgetni a szemeikben.

- Hát, hallottátok srácok - szólalt meg újra az asztaltársaság hangadója - Most már tudjátok mi várható. Az lesz a legjobb, ha nem tévesztjük szem elől újdonsült barátunkat... mit is mondtál, hogy hívnak, barátom?

Vakember épp most kortyolt egy nagyot a hatalmas méretű sörösüvegéből, és leemelte a poharat.

- Nem tudom... mindenki csak Frank-nek szólít - mondta Vakember miközben nagyot nyelve hátraküldte a bejuttatott söradagot, dús bajszának szerteszét álló szálainak vége fehér habtól és nedvességtől csillogott.

- És miért pont Frank? - kérdezett vissza valaki.

Vakember megvonta a vállát.

- Nem tudom... talán mert általában őszinte vagyok - mondta Vakember egykedvűen (Frank angolul őszintét is jelent).

Az asztal körül ülő csapat egymásra nézett, és csak két másodperc telt el, máris újabb hangos kacagás és asztalcsapkodás rázta meg a kocsma igencsak edzett falait.

- Bírom ezt a fickót! - nyögte az egyik tag a nevetőgörccsel küzdve.

Ezúttal Vakember is hangosan felnevetett, majd újra szájához emelte a söröskorsót, és a teljes tartalmát kiitta az utolsó cseppekig. De nem volt baj, ugyanis a fickók újabb kört rendeltek, és természetesen róla sem feledkeztek meg. A következő korsót aztán egy újabb teli korsó követte, és az érzékelhető környezet, a hangok kavalkádja mind kibogozhatatlan, egymással összefolyó zavaros benyomások káoszává vált.

- ...én mondom, tényleg ott volt - mondta egy teljesen új arc, aki ki tudja hogyan keveredett az ő asztalukhoz... vagy talán Vakember volt az, aki egy másik asztalnál volt? - Én Vronsy-ból származom, ott éltem gyerekkoromban... és a test tényleg ott lebegett a patak felszínén, a semmiből bukkant elő...

- ...igen... idődilatációs szindróma - hallatszott egy másik fickó szomorú története - Az orvosok nem tudják, kinél alakulhat ki... azt mondták erre egyszerűen még nincs gyógyír, és el kell búcsúznom tőle...

- Én mondom, csak idő kérdése, hogy a szeranizmus bedöntse Megapoliszt - hallatszott az egyik figura okfejtése - A kivonulók száma évről évre növekszik, és nem tudnak mit tenni ellene. A vezetőknek drasztikusabb lépésekhez kell majd folyamodniuk, ami majd csak újabb haragot fog szülni... ha eldől az egyik dominó, az összes többi is be fog dőlni utána...

...és így tovább.

Aztán Vakemberen volt a sor.

- Fogalmam sincs, hogy mi lehet ez - mondta, miközben viharvert táskájából előhalászta azt a fura, régészeti leletnek tűnő, különös faragványokkal díszített tárgyat.

- ...remekül illeszkedik a tenyérbe - mondta az egyik férfi, ahogy a kezébe vette - Mintha valami nyélszerűségnek tűnne... mintha valaminek a része lett volna valamikor.

- ...koponyafej díszítés is van rajta... - mondta az asztaltársaság másik tagja, mikor ő is vizsgálgatni kezdte.

- ...talán el kellene adnod, sok pénzt kaphatnál érte... - jött a tanács valahonnan.

- Nem tudom, valamiért képtelen vagyok megszabadulni tőle - kortyolt egyet a söröskorsójából Vakember, majd felpillantott.

Az egyik szomszéd asztalnál, pont vele szemben ült valaki, aki valamiért nagyon vonzotta a tekintetét. Különös érzés kerítette hatalmába, valami olyan érzés, melyet már nagyon régen nem érzett.

Egy viharvert külsejű, szomorú szemű, hosszú ősszakállú öregembert látott, aki magányosan ült itala felett az egyik asztal legszélén. Bánatos arcát lelógó, hosszú, őszes haja a keretezte. Vakembert teljesen megbabonázta az öregemberből áradó, megnyugtató ugyanakkor felkavaró, különös erő.

- Nevetnek rajtad - hallotta az öregember hangját a fejében, pedig a férfi szája meg sem mozdult, ugyanazzal a mélabús, gondterhelt tekintettel nézett vissza rá. Vakember körbenézett, nem e csak hallucinál, de a körülötte ülő asztaltársaság hangos trécseléséből hamar rájött, hogy egyedül csak ő hallja az öregember szavait - Pedig minden, amit elmondtál nekik, igaz - folytatta az ismeretlen öregember - Drenezhaar serege mozgásban van. A Sötét Úr még mindig haragszik rád, amiért elpártoltál tőle. Nem felejtett el téged.

Vakember álla leesett. Fogalma sem volt, miről beszél ez a különös szerzet, mégis valahogy érezte, hogy minden szava a megkérdőjelezhetetlen igazság.

- Már nincs messze, hogy katonáit megindítsa a Szerán ellen. Tudja jól, hogy ez az a pont, ahol lezúzhatja és behódolhatja az emberiséget - rövid hatásszünet következett, majd az öreg folytatta - Túl sokáig aludtál, túl sokáig próbáltad kivonni magad a dolgok alakulásából. Talpra kell végre vergődnöd, ha meg akarod menteni őket - Kire gondol? Vakember körbenézett, az asztal hangosan vihorászó tagjaira, és máris tudta a választ. Az öreg az emberekre gondolt, a Megapoliszban élő összes akremitára, akikre nagyon-nagyon sötét és kegyetlen korszak hajnala vár - Cselekedned kell. Talpra kell végre állnod...

Talpra kell végre állnod...

Ez a mondat ismétlődött folyamatos egymásutánban, miközben Vakember felállt az asztaltól, és sebes, botladozó léptekkel elindult a kijárat felé. Még hallotta újdonsült ismerősei hangos kiáltozásait az asztalnál, de nem sokat törődött velük.

- Hé Frank, hova mész?! - kiáltotta utána valaki - A mosdó a másik irányban van!

Az a fickó is egy látó volt... 

Csak úgy, mint ő...

Vakember kilépett az ajtón. A friss levegő az arcába csapott. Döglesztő meleg volt, de a lágy, hűs éjszakai szellő kissé felfrissítette.

Cselekednie kellene, de mit? Mit tehetne?

Csak egy dolog jutott az eszébe, ahogy az ajtófélfának dőlve ácsorgott a sötétben, a kocsma cégérének tompa fényében.

Benyúlt a poncsója alá, a viharvert táskájába, és előhúzott egy borosüveget.

A palack félig még tele volt.

Mindig volt egy újabb palack.

Vakember lecsavarta a kupakot, és nagyot húzott belőle.

Mikor újra feleszmélt...

...egyik lábát a másik után téve botladozott előre, mikor hirtelen rádöbbent, hogy teljesen egyedül van a kihalt szintközi folyosóban. Nagyot húzott a borosüvegéből, majd ingadozva lefékezett. Agyának berozsdásodott fogaskerekei lassan nyikorogni és kattogni kezdtek, ahogy próbált visszaemlékezni, merre is tart éppen.

Jó néhány összemosódott másodpercnek kellett eltelnie, mire végül a homályból felbukkant az első épkézláb gondolat:

Ó, igen... követtem valakit.

Bárki is volt az, akit követett, most már eltűnt. Senki sem volt rajta kívül az erős megvilágítású járatban.

Már megint szem elől tévesztette...