V r o n s y
A nap bíborszínűre festette az eget, ahogy lemenni készült az erdők mögött. Az árnyak szép lassan előkúsztak nappali rejtekhelyeikről, kezdte átvenni az uralmat a sötétség, de inkább még csak lesben álltak, mintha a gyönyörű látvány őket is megtorpanásra kényszerítette volna. A réteken egy homályos fehér folt szaladt át a növények között: egy fehér színű erdei nyúl iszkolt be egy bokor alá, és eltűnt a sűrű erdőben, ahol már megnyugtató sötétség honolt a fák között.
🎧 Forest and Nature Sounds 10 Hours
A kis nyúl ösztönösen tudta, hogy otthon van, holott nem is idevalósi volt. Évmilliókra nyúlt vissza, és több fényévnyi távolságokra volt az ő eredeti szülőhelye, egy valaha létezett Föld nevű bolygón, mely már csak a történelemkönyvekben élt, Régi Föld néven. A kis rét túloldalán, az erdő fái felett egy óriási fémszerkezet, egy magas villanypózna állt, majd nem messze egy újabb, majd még egy és még egy, hosszú sorban távolodtak a horizont felé.
Ezt látva ugyan ki hinné el, hogy ez a vidék bármilyen szörnyűséges és ártalmas gonosz otthona lehet. A napkorong kerek tányérja még a távoli hegyek fölött volt, hogy utolsó pillantásokat vessen a tájra, mielőtt lebukna a templom tornya mögött, mely a falu egymásba mosódó, immár fekete színre váltó háztetői felett magasodott. Szinte nem e világi jelenség volt, ahogy ez az életet adó csillag még így elmenőben is ilyen fenségesen szép narancssárgára tudta festeni az égboltot. Természetesen e csillagnak is megvolt a maga neve, az emberi működésnek elengedhetetlen volta, hogy mindennek nevet ad, amivel csak kapcsolatba kerül. Így válik a részévé minden egyes elem egy gondosan megkreált rendszernek. Ebben a pillanatban azonban nem volt szükség nevekre: minden úgy volt szép, ahogy volt. A levegőben furcsa pelyhecskéket sodort az enyhe szellő, melyeket ki tudja milyen növény engedett útjára. Nyugalom és csend honolt mindenfelé.
A Szerán nyugalma.
Egy magányos villanypózna állt a megművelt föld közepén, mintha valami magas, négylábú óriás csontváza lenne. Mögötte a messzeségben dombok feketéllettek. A látóhatár élénk narancssárgában pompázott, de egyre feljebb haladva az égbolt még mindig gyönyörű lágy kék színű volt. A káprázatos színek közti átmenetet ízlésesen takarták a nem kevésbé csodálatos megvilágításban tündöklő, itt-ott megtépázott felhősávok, melyek a fehér, a lila és a narancssárga minden árnyalatát felvonultatták.
A FELTÁMADUNK felirat ezúttal a helyén volt, a temető bejáratánál lévő kapu tetején fehérlett. A rémálom, az őrült vízió, melynek szereplőjeként megjelent, ezúttal sehol sem volt. Egy másik vízió viszont annál is inkább jelen volt, a falu feletti égi jelenség meseszerű bűbája.
A magányos, óriási alakokként terpeszkedő villanypóznákon kívül azonban egy ember sem volt, aki felfigyelt volna rá.
Ugyanolyan stílusú épületek voltak mindenfelé a faluban.
Napfényes kertek, udvarok, porták, teraszok, falécekből összetákolt sufnik, fészerek.
Vronsy-i stílus.
Peremi stílus.
Még mindig emlékezett arra, ahogy egészen kicsi gyermekkorában a különböző színűre festett kerítések fémrácsain áttekintve sokszor azon ábrándozott, vajon mi lehet azokon a rejtélyes portákon, teraszokon, udvarokon túl, vajon milyen élet játszódhat a különböző házakban, és kik élhetnek vajon bennük. Vajon miről beszélgethetnek, milyen gond nyomaszthatja őket.
Vronsy.
Ez az ő otthona.
Az emlékek a szívébe hatoltak, előszivárogtak a levegőből, hogy már úgy érezte, a könnyei is majdnem kicsordulnak. Miért is akar ő elmenni innen? Hiszen itt tényleg mindene megvolt.
Minden kedves emlék idehúzza.
Itt biztos jövő várja.
És ha egyszerűen csak túlnőtt már ezen a helyen?
Bármennyire is fáj beismerni, bármennyi szép gyerekkori emlék is láncolja őt ide, mi van, ha egyszerűen csak nincs már itt helye többé?
Ginen fejében folyamatosan
peregtek le a múlt emlékei, ahogy egy adott épülethez, házhoz,
vagy útszakaszhoz érkezett, melyek valaha régen jelentettek valamit a számára.
Mintha búcsúzkodna. Érezte, életének egy része lezárult,
akárhogy is alakul majd a folytatás.
Akárki, akármi is lesz belőle, Vronsy-nak örök helye lesz a szívében.
Akár akarja, akár nem.
Álmomban furcsa képeket látok.
Miért van az, hogy mindig csak várok?
A sötétből egy hívó hang szól felém.
Miért érzem azt, hogy az is az enyém?
Egy buszmegálló falára írt vers szövege Vronsy-ban, a szerző ismeretlen